KIS LÍRAI ANTOLÓGIA
„Ahol már nem a kard ragyogása szép, de a példaadás...”
1985 őszén vettem meg válogatott kötetét, a Himnusz minden időbent, ami itt nálunk akkor megjelent. Csontig hasító ősz volt, hosszú áramszünetekkel, nagyrészt gyertyafény mellett olvastam végig a könyvet. Néhány versét ismertem már azelőttről, de az egész így együtt nagyon nagy hatással volt rám. Nemes Nagy Ágnes mondja Babits-könyvében, hogy van a fiatalkori olvasmányélménynek valami megfoghatatlan, semmihez sem hasonlítható varázsa, ami egész életünkben elkísér. Ez aztán később elvész, vagy legalábbis veszít intenzitásából, amikor az ember már rendszeresen, szinte hivatalból olvas, és nagyon is tudja, mit. De engem akkor ilyen elsődleges, elemi ütés ért. És most, tíz év elteltével sem igen tudok teljesen elfogulatlanul írni Nagy Lászlóról.
Ha felidézem, néhány versén kívül, amit betéve tudok, meghatározó verssorokra emlékszem tőle: „Műveld a csodát, ne magyarázd...”, „Verssorok verssoraim/ ti lehetetlenbe kapaszkodók/ ti is akár a katonák...”, „Világ sebe rajtad libánus/ eltörölni nem támad mágus/ villámolva véső ha kivágja/ óriásibb seb lesz a hiánya”, „Szemed, a szemed is tünedező,/ levelek rése ahogy tágul,/ ahogy szűkül, de mindig másutt,/ szüntelen célzó, de célozhatatlan...” Pilinszky egyszer azt mondta Nagy Lászlónak, hogy könnyű neki, mert van hazulról hozott nyelve. Ez a magával hozott nyelv az, ami elvarázsol, a föld termékenységére emlékeztető igehabzás, szóragozás. A szavak delejes, sámáni, a gyökerekből táplálkozó és gyökerekig ható villódzása. Ennek pedig egyik lényeges jegye: a természeti létezés költőileg kimeríthetetlen volta, egy jól meghatározott életrend hajszálakig kitapintható tudása – mely életrend legalábbis átalakulóban, ha nem egyenesen megszűnőfélben van a költő idejében.
Most úgy látom, hogy Nagy Lászlónál nem is annyira a korszakos tanúságtétel a fontos, amit el lehet vetni, vagy követni lehet, hanem a teremtés gesztusa, ami mindenképp: van. Mert a kard letevésének vagy felemelésének gesztusa egy abban a pillanatban, amikor a kéz a markolathoz nyúl. A lemondás vagy a kiállás egyformán teremtő erővé válhat. Nagy László a felemelt kard költője. Manapság, amikor a költő vátesz-szerepe megkérdőjeleződött, elavulttá vált magyar nyelvterületen is, ez lehetőséget teremt a rossznyelvűségre. De a költői minőséget, úgy tűnik, nem érinti az, hogy a költő egy nagyobb népcsoport nevében emel-e szót, sőt az ellenkezője sem, ha erről lemond. A költészet több ennél, és főként más. Ez a más az, ami nem avul el, ami nem szorul magyarázatra, és ami Nagy László költészetében is megvan, és megmarad.
JÁNK KÁROLY