Esterházy Péter
ÉV ELEJI MONDATOK
Ma később keltem, mint a Nap. De később is nyugodtam.
Már egy nap eltelt az évből, nagy baj nem történt, eddig. Fölemelték a villamosjegy árát. Viszont még a régi, jó áron, beszereztem két 20-as tömbjegyet. Busás haszon ütötte markomat. Bár lejő belőle a benzinpénz, mert hát utána kellett járni. Ezt most akkor szépen beosztom az egész évre.
A bírvágy majdnem hármat vétetett velem. Ezek február végéig érvényesek, mi van, ha nem utazom le őket? Félő, nem hagynám bennük, a Közlekedési Vállalatban, és február közepétől (vajha ez is idus lehetne!), mint az őrült, tujáznék föl-le a városba, röhögve a markomba (ugyanabba, melyet busás haszon ütött), hogy még a régi áron furikázok. Igaz, nincs hová.
Az áremelkedésre való tekintettel tegnap új telefonrendet vezettünk be a családban; több kategóriát állítottunk föl, az elkerülhetetlen telefonok, a technikaiak és a kéjtelefonok; hogy melyiket a nap melyik szakában, mennyi időtartamban lehet, szabad, kell. A kisebb gyerekek a kéj szóra finoman elpirulnak, amit ez idő szerint jó jelnek veszek. A nagyobbak elvi vitát kezdeményeznek a kialakított fogalmak helyességét és használhatóságát illetően, hogy azok nem volnának diszjunktak és nem teljesek és így tovább, és természetesen amíg ez nincs megnyugtató módon tisztázva, addig ők a régi módon fognak élni és telefonozni.
Még jó, hogy süket a telefon.
Az első mondat, melyet ma hallottam, ez volt: Pityukám, ha te krokodil lennél/ engem mind megennél. – A kisfiam énekelte ezt nekem ébresztő gyanánt. Állt az ágyam mellett, és nézett. Hogy melyikünk a krokodil, és a Pityu, még nem dőlt el.
Kilenckor rendben lementem a bányába dolgozni. Fél tízkor rémülten becsörtet a krokodilos gyerek, hogy kivonásnál mindig marad-e egy? – Holnap kezdődik az iskola. A kérdést provokációnak tekintem, nem válaszolok. Még hogy marad-e egy. Mittudomén. Sose marad semmi, fiam. Elvesznek ezek mindent, ezek a labancok. Ja, pardon.
Fél tizenkettőkor hatásköri villongások szűrődnek a tiszta művészet szentélyébe, miszerint kinek kellenék elmenni a patikába. Ha a Dósa utcai be van zárva, akkor Marcell, ha nincs bezárva, akkor Zsozsó. De be van-e zárva? A kérdés eldönthetetlensége okozza a hanghatást. A tiszta művészet szentélyéből érkező viszonthanghatás, mely egy gyöngébb passzban lévő núbiai párduc jelenlétét valószerűsíti, időleges csöndet hoz.
A hírekben két roppant megnyugtató dolgot közöltek velem. Előbb egy MSZP-s politikus azt állította, hogy az igazi kérdés az, hogy föl tud-e a párt nőni a reá váró föladatokhoz. Hogy föl-e tud? Hát igen. Idejének ideje volna. Valahogy rosszul vannak a föladatok definiálva. Mert időnként egy-egy párt felnő – de sose a reá váró feladatokhoz, hanem valami máshoz. A reá váró föladatok meg várnak – reá.
Régi randa idők, amikor ugyebár a párt, az egyke, azon problémák megoldására volt való, melyek nélküle nem is léteztek volna. Hát ez most nem így van. Hiába szüntetnénk meg akármilyen pártot, evvel problémát nem oldanánk meg. Se a megszüntetés, se a levés nem diadalittas.
Viszont, így a másik hír, az ideérkezett amerikai katonák ellenére sem nőtt Taszáron a prostitúció. Na hála Istennek.
Kozmetika: kis cédulák mászkálnak az asztalomon Gálfalvi fölírással. Rémületes.
A hírekben még egy svájci ötgyerekes apa is szerepelt, aki hóembert épített a gyerekeivel, s közben az egyiket, a kicsit, véletlenül beledolgozták, beleforgatták a nagy hógolyóba, meg is halt. Őrület.
És akkor itt még a házban pofákat vágnak, hogy én mért nem hóemberezek a gyerekekkel.
Mi van, elakadtál? – kérdezték ma tőlem.
Má mér?
Akkor szoktál ilyen kedves lenni.
Egy elmaradt telefon. Öregem,
azt álmodtam, hogy fölhívtál boldog új évet kívánva, amire én azonnal mondani kezdtem (mellesleg az igazságnak, sőt így a valóságnak megfelelően), hogy már karácsony óta írogatok Neked egy afféle év végi-eleji lapot, tulajdonképpen semmiről, illetve hát önmagáról, a karácsonyi lapok önmagukról szólnak, vannak, ennyit állítanak, és ez más, mintha nem volnának; és hogy időközben jelent meg könyvem, de nem küldtem, nem mintha orrolnék vagy azt gondolnám, hogy te orrolsz rám, hanem mert (és ez nem kevesebb vagy jobb az orrolásnál; más) nem igazodom el Rajtad, nem tudom, mikor van kedvedre az, amit írok, és mikor bosszantalak váratlanul föl, és minthogy ez utóbbit tényleg a lehető legkevésbé sem akarom, inkább rád hagyom a könyveim sorsát, legyen úgy, amint Te akarod, és ne, ahogy én, vagy beléjük botlasz, vagy sem – de hogy ez nem volna udvariatlanság vagy valami finom sértettség a részemről, bár arra a kifejezésre föl kéne együtt nevetnünk, hogy „óvlak a könyveimtől”,
akkor hát evvel a kis nevetéssel köszöntöm az új évet, új ez még mindig, és kívánok minden jót, tisztelettel, öleléssel
Szép mondattal ajándékoztak meg tegnap: Most hallottam egy ellenségedtől, aki a barátodtól hallotta, hogy nagyon rosszul nézel ki.
Egész nap dolgoz, mint állat. – A nyáron, szó szerint véres körülmények között, kórházba került egy hétre a nagyobbik fiam. Nagyon aggódtunk (adódott egyszer egy másodperc, amely alatt azt kellett hinnem, hogy meghalt, elég hosszú egy ilyen másodperc), hirtelen ez töltötte ki az életünket: szülők lettünk. A feleségem meg a gyerekeim anyja. Az és csak az. Álmomba ne jöjjön elő. És akkor azon a héten nem is dolgoztam, ami akkor a legkevésbé sem zavart (nem nyomasztott, mert annyira nyomasztott az a másik, értelemszerűen).
Ez roppant érdekes tapasztalat volt, ilyesmi úgy húsz éve nem esett meg velem, mert lényegében állandóan dolgozom, illetve ha nem, akkor az nyomaszt, ezért dolgozom állandóan, lényegében. De minthogy az egész napot nem töltötte ki a kórházazás, így aztán olvasgattam, kicsit dolgozgattam is, nem is rosszul, mindez nagyon kényelmes volt. Ha nem ment, nem nyüstöltem magam, abbahagytam, kinéztem az ablakon, és a fiamra gondoltam.
Úgy vélem, és ezt kritikusan említem, a kollégáim jó része így él, hol dolgozik, hol nem.
A krokodilos oda nyilatkozott, hogy túlságosan úrira (!) neveljük, különösen a mama. Hogy úrira? Hát hogy mindig udvariasan kell meg értelmesen meg késselvillával. Valóban. És? És ez így nincsen rendben, mert ő nemcsak úri, hanem harcolós is, és ő kalandosan akar élni, de ezt én úgysem értem.
Jól van, fiam. Akkor éljél kalandosan.
Kézügyesség: Hände gut, alles gut. Vajon.