Szilágyi Júlia
TÖREDÉKEK A MÁSIK SZABADSÁGRÓL
Előző rész megjelent: Évek, családok, totemállatok. Látó, 1993. 8.
Egy hiányérzet története
Azt mondja Konrád György, hogy a humanizmus a történelem bűntudata. Nos, nem tudván megbirkózni atyai nagyapám posztumusz névváltoztatásával, újabb kitérőbe menekülök, valójában az elől térek ki, hogy végigmenjek valamennyi hívogató zsákutcán. Ott tartottunk tehát, hogy apám magyarosan hangzó román mondatszerkesztését, a beszédhangulat érzékeltetése végett, romános magyarsággal próbálom visszaadni. Vissza? Kinek? Annak, aki elfogadja. Hogyan? Valamivel, amit interferenciának nevez a szakember, aki nem vagyok. És nem vagyok tudója annak sem, ahogyan a közép-kelet-európai zsidóság névváltoztatásai végbementek. Csupán feltételezem, hogy az a Szilágyi-ős, akinek az édesapját még Izraelnek hívták, útban a gettótól a polgárosodás felé (s nem sejtve, hogy leszármazottjai számára majd visszafelé vezet az út), úgy akarja magyarságát jelezni, hogy zsidóságáról sem mondott le. Kérem az olvasót, ha már elkísért az emlékezés türelempróbáló ösvényein, ne hagyjon magamra éppen most; képzeljen el egy olyan Peter Schlemilt, aki nem elvesztette az árnyékát, mint a hugenotta-menekült franciából német íróvá lett Chamisso hőse, hanem a meglévőhöz még egyet s aztán megint egyet növesztett. Összesen tehát három árnyék kísér egy embert – hát nem gyanús az ilyen? Meglehet, hogy még türelmes közegben is furcsálkodnak rajta. Nem értik. Úgy hiszem, van valamilyen, talán meg sem szövegezett illemszabály, amely ellen vétek akarva-akaratlan, hogy időnként zavarba hozom egyik-másik beszélgető társamat. „Tureckij!” – 1961 tavaszán, a Lomonoszov Egyetem esztétika tanára azt hiszi, megtalálta a magyarázatot arra, amit vonásaim – az akkoriak! – egzotikumának gondol. Ha már akkor tudomásom lett volna az Arthur Koestler szívének is kedves hipotézisről a Levédiában magyarokkal szövetségben élő török fajú zsidó hitűek törzséről, arról a bizonyos tizenharmadikról, legfennebb vállat vonok, mint akinek nagyjából mindegy, hogy ősei déli avagy keleti irányból érkeztek és mikor szülőhelyemre, és nem nevetek úgy, hogy beszélgető társam ösztöne azt súgja, magyarázatra szorul, amit mondott: „De hát Romániában él és magyar, ugye” – igyekszik tisztázni – magát? engem?, nem tudom –, s még ő se tudja, mi és mennyi a tisztáznivaló, hát belevágok a közepébe: „... ráadásul zsidó vagyok!” Franciául beszélgetünk, amely nyelven, a jelek szerint, nem ismeri a szót, hát még a helyzetet; megismétlem oroszul, így már, ha tetszik, ha nem, értenie kell, főként hogy előtte való este, fehér asztal mellett, kevésbé romantikus képzeletű – vagy csupán tájékozottabb? – kollégája, megtudván, hogy Kijevben is megfordultam, rám mosolyog: Volt-e pogrom? Svájcban-letelepedett-magyar-orvosadományozta-írógépemen francia és német ékezet van, cirill betű persze nincsen, pedig nagyon fontos lenne, hogy oroszul álljon itt az a kérdés, amely könnyedén lebegett a dús vendégszeretet asztala fölött, ott, a Centralnij Dom Lityeratorov éttermében 1961 áprilisában, épp egy héttel azután, hogy átléptük a határt – átvitt a vonat a határon, megint vissza térben, időben, – néhány órával azután, hogy egy fiatal orosz tiszt behatolt idegen területre, érdekes kérdés, vajon idegen közege a világűr az embernek, akik válaszolhatnának, nem válaszolhatnak, de a másik kérdésre – Bil pagrom? – én nem válaszoltam, nem is válaszolhatok, amíg ez a kérdés megmarad kérdésnek, zavaromban visszamosolyogtam Avner Jakovlevics Ziszre. Ezt a humort pedig, parafrazálom ismét Konrád Györgyöt, azok gyakorolják, akik történetesen életben is maradtak ott, ahol megszülettek.
Lassan regénnyé bonyolódó és terebélyesedő nyomozásom valójában erről szól. A túlélésről. Arról, hogy ott maradtam életben, ahol megszülettem, vagyis itt, ebben a városban, a világ egyetlen helyén – a véletlen is jelent valamit –, ahol remélhetően utolsó lakásom teraszáról a Fellegvárra látok, s arra a házra, amely első otthonom volt.
Két totalitarizmust éltem túl. Nem egyformán: – nem egyformák. Egyik rettenetesebb volt, mint a másik. Az egyik megismertetett nyolcéves koromban a halálfélelemmel. A másik arra ítélt, hogy megszokjam az életfélelmet, mint végleges (nem tudott) létformát, szocializációt, munkaerkölcsöt, családi érték– és érdekmozzanatok állandó hátterét. Az egyik közömbös volt az érzelmeim iránt. Beérte (volna) azzal, hogy ne éljek. A másik mindent akart – egy ideig –: hogy érte éljek, hogy önzetlenül legyek érdekember, bátran besúgó, megalázottságomra büszke, megalázottságomban boldog, sőt elégedett. Később egyre cinikusabb lett, már csak annyit követelt, hogy mímeljem mindezt. Végül még alább adta, beérte annyival; hogy úgy teszek, mintha mímelném, hogy mímelem, mintha úgy tennék. Ami – számomra az egyik totalitarizmus bűnét súlyosabbá teszi a másikénál – a legszubjektívebb magánügy: hittem benne. Mi több: összetévesztettem az igazsággal. Elég is ennyi, elég egy túlfűtött serdülő félreértése, hogy velem is legitimálja magát, az én igazságom nevében is hazudjon, kínvallasson és kivégezzen, fosztogasson és kitelepítsen, felfüggesszen mindent, ami egyéni: ami személyes felelősség, bátorság, lelkiismeret. Számomra semmi sem évült el; az idő bűnné tette tudatlanságomat, naivitásomat cinkossággá.
Önállótlan vagyok. Időnként elbújok egy szerző mögé, belekapaszkodom a kezébe – félek egyedül. Életrajzi tériszonyomat kölcsönzött szövegekkel is csillapítom, kitöltöm velük az űröket, a kimondhatatlanság réseit. Íme egy ilyen bitorolt reveláció, Kertész Imrét idézem, aki Hamburgi beszédében Thomas Bernhardot idézi, aki egy névtelen tudóst beszéltet, mondván, teljes joggal, hogy „legalább a kudarcra törekedni kell”. S ha elmondhatom, hogy bár a kudarcom sikerült, akkor olyan szerencsés vagyok, mint a Tolsztoj emlegette alkimisták, akik a bölcsek körét keresve rábukkantak a kémiai elemekre. Pontosabban: ilyen szerencsés volt előzményem, az elsős kislány, akit megvertek Petőfiért, mert az övé is volt a költő, meg nem is. Az a kislány nem két kislány, hanem kettősséggel terhes helyzet. Kettősség? Romániai magyarajkú zsidóként törekszem a lehetséges kudarcok közül meglelni a magamét. Ez a törekvés a szabadságom. A másik. Szabad vagyok szánni-bánni, hogy legrégibb örökségem csak tudatos és tudati, hogy nem elődeim nyelvén, hanem a Károli Gáspártól örökölt nyelven olvasom Bölcs Salamonnak Példabeszédeit?:
„Másra fordítám magamat és látám, a nap alatt, hogy sem a gyorsaké a futás, sem az erőseké a had, sem a tudósoké a gazdagság, sem a mestereké a kedvesség, hanem az idő és a történet mindenekben.”
Hogy került az én padom az I. A osztályból a történelemkönyvbe: Az I. A-ban a deres még az én padomat jelentette. Itt meg az áll, hogy a feudalizmusban deresre fektették a jobbágyot kisebb vétség esetén, büntetésből. De hogy került a történelem az én padomra? Az első padban ültem, mindjárt az ajtótól balra, szemközt a katedrával. Azért ott legeslegelöl, mert kicsi voltam, mindig habos volt a kötényem, tiszta a körmöm, a fülem, fényes a varkocsom, fehér lepke benne a szalag, s mert mindig tudtam a leckét. Hát ezért kerültem az első padba: büntetésből. Eleinte azt hittem, kitüntetés: kiválóságom nyilvános elismerése. Otthon is én vagyok az első, a legfontosabb, a legkedvesebb. Hát hogyne lennék az itt is, az iskolában... Akkor még nem tudtam, hogy az első pad, az én padom – deres. Elsőnek Basa Ferkót fektették rá, ő maradt mindvégig leggyakoribb vendége. Vonakodó vendég: busa fejét a válla közé húzta, ormótlan bakancsában, rajta kültelki sár, lassan kecmergett elő a hátsó padból. Nem szerettük Basa Ferkót. Máig sem értem, hogyan és honnan került ebbe a belvárosi iskolába. Szünetben nem játszott velünk. Mi játszottunk vele. „Török basa, nagy a hasa” – ugrándoztunk körülötte visongva. Pedig nem is volt hasas, török sem volt, csak állt, éppily leszegett fejjel, pirosló füllel, mint most, első, de korántsem utolsó derese előtt. „Feküdj a padra!” – csattant a tanító néni hangja. Nem értettem: miféle padra? Az én padomra? De már szedtem is össze sebbel-lobbal az irkát, könyvet, tolltartót, a tintát is biztonságba helyeztem, buzgón, mint mindig, ha a tanító néni mondott valamit. Aztán Basa Ferkó szuszogva elém feküdt – „Nem úgy, te, hasra!” – nem volt jószagú Basa Ferkó, elmulasztottam a pillanatot, amit lélegzetfojtva lesett az osztály; a tanító néni a sarokból, a tábla mögül előhúzta a pálcát, tenyereseink ítéletvégrehajtóját. De miért kell ehhez hasra feküdni? Suhogás a levegőben, csattanás, üvöltés. Már tudtam, mi a deres. – Nem, nem tudom, meddig tartott. Az idők végezetéig. Még mindig nincs vége. S ehhez én adtam a padomat, lám, a történelemkönyvbe is bekerült, ki hiszi el, hogy nem tudtam, mi készül, ki hiheti, hogy – á, úgy se hiszi senki – milyen lassan pakoltam le másodszorra az irkát, könyvet, tollal, tintát, a radírt le is ejtettem, vacogva kerestem sokáig a pad alatt, a deres alatt, hátha addig kicsengetnek, de nem, ilyenkor sose csengetnek ki, én nem akartam, én nem akarom, hogy Basa Ferkót, én nem bírom – suhintás-csattanás-üvöltés –, hogy éppen az én padomon, miért? – harmadszor, jaj, anyukám, vigyél haza, suhintás-csattanás-üvöltés – negyedszer, a teremben lepedékesen terül szét a szégyen, senki se néz a szomszédjára, mi nem akartuk – suhintás-csattanás-üvöltés-csend, ötödször –, felemelt karok erdeje, egyikben sincs fokos, fejsze, kiegyenesített kasza, pedig úgy tanultuk, hogy a feudalizmusban, de hál én nem a feudalizmusban jártam iskolába, ez itt a Kismester utcai elemi I. A osztálya... Miért az én padomon?
Ki ültetett az első padba, ahol rám freccsen a nyál a tanító néni szája széléről, és látszik, amint Basa Ferkó taknya-könnye összefolyik, jaj, az áldozatok csúnyák, az áldozatok izzadnak, hogy kerültem az első padba, ó, tudom már, eltanuló vagyok, tiszta a kezem, a bizonyítványom is tiszta, tiszta jeles, tegnap is én szavaltam a verset a deresen, azaz az ünnepélyen, engem nem fektetnek deresre, én vagyok a deres, én vagyok a pálca, én vagyok az osztály, a példás előmenetelű, de én nem akarok már előre menni, mert mindig elől van a deres.
Az első padban ültem. Az én padom volt a deres. Így került a padom a történelemkönyvbe. Itt látható a képen: aki a padban ül és hallgat, az én vagyok.
Nos hát; igen: szenvedni mindenki tud; az a legkönnyebb. Csakhogy mire kimondom, leírom a hatvanas évek végén – az Előre vagy az Ifjúmunkás irodalmi mellékletében megjelent –, példázatként megformált emlék 1995-ös tanulságát, az átéléstől a megírásig és tovább érvényes keresésirányt fürkészve, már tudom, becsalogattam magam a zsákutcába, egyikébe a buta csapdáknak, amelyeket a beszéd elhárító mechanizmusaival állítunk magunkban, magunknak. A szenvedésben van valami szemérmetlen. Talán azért, mert nehezen egyeztethető össze az emberi méltósággal. Így aztán a mindenkori szenvedő igyekszik morális vagy esztétikai gesztussal rámutatni szenvedésére, ha már nem tudja elviselni anélkül, hogy felmutatná, megmutatná, kipanaszolná, elemezné – beszélne róla. Megmegszakított olvasónaplómból kerülnek elő a váratlanul összeillő bejegyzések, idézetek. Mottóul kínálkoznak, s érintésükre az addig gomolygó gondolat kezd alakot ölteni.
Minden nép minden időben a világ központja gyanánt szeretné magát tekinteni, mely körül forogjon a többi.  A kíméletlen önzés, melyet egész műveletlen népeknél találunk, nem enyészik el a műveltség által; csakhogy az önzés a hazafiság leple alá vonul, melyben pirulás nélkül jelenhetik meg.
eötvös józsef: A tizenkilencedik század uralkodó
eszméinek befolyása az álladalomra
Aki rálátást igényel az akváriumra, ne szülessen halnak.
andré malraux: Antimémoires
Eötvös komor, Malraux frivol tárgyilagossága, az elemző leírás vagy a képes beszéd ugyanabba az irányba mutat. Segít megérteni a metafora és a diszkurzív beszéd egymásrautaltságát ott, ahol egyszerre vagyunk (vagyok?) az elemzés alanya és tárgya: szenvedő alany és szenvedő tárgy. Mi több, szenvedő elemzés. Ilyen például a Gyímesi Éva diagnosztizálta gyöngykagyló-szindróma, ez a művészi értékű tünetegyüttes. Susan Sontag a betegségről mint metaforáról ír; Évának az a feladat jutott, hogy a metaforát mint betegséget értelmezze, mégpedig higgadtabb könyvben, mint a közeg, amelyben írta, és magát kényszerűbben fegyelmező közegben, mint az a másik, amelyben – hét évvel később! – elő– s utószó keretébe foglalva, megjelent. Nemzetiségpedagógia ez a javából, derekasan aláducolva elmélettel: „Mindig annak az irodalomértelmezésnek voltam a híve, mely az irodalmat az emberi létezést kifejező jelrendszernek fogja fel, ami vissza is vezethető az emberi létre.” Ezt gyakorolja Gyímesi Éva, igyekszik rálátni az akváriumra, amelyben élünk (és korántsem mint hal a vízben), amint éppen geopolitikai gyötrelmek homokszem-hatására ideologikus gyöngyöt terem. Kényelmetlen-kényes, sőt hálátlan feladat egy „érzelemmentes, kellőképpen elvont fogalomrendszer” mítoszlebontó gesztusait nyújtani szolgáltatásként azoknak, akik ugyan nem biztos, hogy ezt a szolgáltatást igénylik, ám akikhez tartozik a szolgálattevő?, szolgáltató?, és akiknek őszinteséggel tartozik és akiktől – most, hogy szabadság-nyomozásomban, a „magam revíziója” során idáig nagykeservesen elvergődtem, úgy hiszem, bár tévednék! – még egy ideig, ki tudja, meddig, aligha számíthat egyébre, mint az egyetértésnek vagy éppenséggel az együttműködés szándékának ugyancsak gyér visszajelzéseire. Ha jól értem, ez az értelmiségi szerepvállalás – mármint a Gyímesié –, abban ismeri fel magát, abban fogalmazza meg magát, hogy hátrányos helyzet, szenvedés lehet motivációja az alkotásnak, de nem feltétele. Még akkor sem, ha a szenvedő (egyén vagy csoport) lefokozó mindennapokat szellemít át valami időtlenül felemelőbe, amikor a műben ünnepi szertartásként éli újra azokat a lefokozó hétköznapokat. A művészi forma diadala ez a formátlan valóság fölött. Ami addig értelmetlen és érthetetlen volt, arról kiderül, hogy van értelme, hiszen értelmezhető. Az áldozat, mindegy, hogy kinek vagy minek az áldozata – kiválasztottként ébredt dermedt tehetetlenségéből, hiszen a tehetség átmentette egy másik szférába, ahol áldozatnak lenni szép és jó és nemes. Van-e szükség cselekvő önépítésre ott, ahol a művészetnek tulajdonított varázserő érintésére bekövetkezik a megigazulás csodája? A régió reprezentatív műveit, folklórtól magas költészetig, A báránykától A vesztesekig, hegyi pásztoroktól Székely Jánosig a vereség, a pusztulás felmagasztosítása nemes értékként hatja át. Az átlényegülés folyamatát, fonák logikáját, a lélektani metamorfózist Székely János zseniálisan követi végig, az önámítás leghalványabb árnyéka nélkül, s valahogy mégis büszkén a borzalomra:
Vereségre termett nép,
Évezrek óta verik,
Egyébre se jó:
Ez a sorsa.
Vonul sorsába beletörődve,
S talán még büszke is
Erre a sorsra.
Mert ki tudja, igaza volt-e
A csata előtt?
De most már igaza van.
Ki tudja, jogos ügyért
Szállt-e csatába?
De most már jogos az ügye.
Nem válogat a győzelem,
Mindegy neki,
Egyformán felemel
Hamisat és igazat.
Ám a vereség,
Tönkrejutás, megalázás
Jogot ad, igazat ad.
A győztes igaza meghal.
A vesztesnek igaza lesz,
Mióta világ a világ,
Az nyer igazán, aki veszt.
„Paradoxális értékviszony” – bólintok rá Gyímesi Éva elemző szavával Székely János lírai történelemfilozófiájára. Utánozom őket: úgy teszek, mint aki benne is él az akváriumban, meg kívülről-felülről bele is lát az akváriumi létbe. Otthonosságom a magyar kultúrában és helyzetazonosságom a zsidó diaszpórával egyaránt és egyidejűleg kényszerít és képessé tesz arra, hogy átérezzem különféle módon vesztesek sértettségét és büszkeségét. S hogy még egy dimenziója legyen ennek a szerephalmozásnak: román állampolgárként, vagyis nolens-volens a román történelemből rám is szakadt örökség részeseként próbálom megérteni sorsomat! Persze hogy légszomjas lihegésemet a másik vagy – nem bánom, akármelyik – szabadsághajszában olyannak hallom, amilyennek a pátoszt hallhatja az irónia! A kolozsvári II. Poliklinika felvonóján olvasható: Ascensor pentru persoane şi bolnavi, vagyis Felvonó személyek és betegek számára. Hát itt ácsorgok ötvenkilenc éve, s nem tudom eldönteni, beteg vagyok-e avagy személy, és ha már kénytelen-kelletlen beszálltam a liftbe, ugyanbizony miért ne lehetnék mind a kettő? Ki kényszerít erre a képtelen választásra? Miért nem személy, aki beteg? S hogyan tudják megállapítani, hogy melyik másik? És még vannak kérdéseim. Főként pedig klausztrofóbiám van, leginkább éppen a felvonóban: ahogy bezárul boszorkányos technikával működtetett ajtaja, gyöngyözni kezd homlokomon a veríték, görcsösen szorítom zsebemben a kis nitroglicerines palackot, egy szempillantás alatt személyből beteg lettem. Betege annak, hogy itt és most van, és csak az: jelenembe, e mozgó koporsóba zártan alig hiszem, hogy múltam volt, jövőm lesz. Miközben egy másik ámító ámulat azt sugallja, hogy jelen nincs. Amint leírom: ma jó napom volt, máris vége annak a napnak, a jónak, a mának. Ami tegnap és a holnap között van, az lenne az a bizonyos szabadság? Fogalmam sincs róla? Ellenkezőleg! Csak fogalmaim vannak a szabadságról. Szabadságélményem nincs. Ez nem politika. Még kevésbé filozófia. Csupán életérzés. Nem-szabad-élet-érzés. Egyszer, megvan már harminc éve talán, villanásnyira megmutatkozott az, amit keresek. E felfedezés örömében – fullasztó szorongatottságban éltünk – kikívánkozott belőlem
a labdázás dicsérete. Most már azt is tudom, mi mindent lehet, amit nem szabad. A szabadság köteléket keres, amint megértette önmagát. Szerencsére sosem derül ki, melyik visszája a másiknak. Sajnálni csak azt kellene, akinek minden vágya teljesül.
Ezért a legtökéletesebb játék a labdázás. Mit érne a labda, ha csak szorongatni kéne örökké, s nem lehetne elhajítani, utána iramodni? Aki eldobja a labdát – önmagát győzi le. Legyőzi magában az ostobát, a kuporit, azt, aki mindent megtartana, amit szerzett; aki kész úgy maradni mozdulatalanul és haszontalanul, markában a haszontalan labdával.
Vannak megtartani való dolgok. Ilyen az adott szó. Az emlék. (Én ilyennek érzem Midás király kincsét is.) És vannak másféle dolgok, eldobhatók, amiknek újra meg újra utána lehet eredni. Ilyenek az utak. A szabadság. Meg a labda.
Emberek, labdázzatok!
Valamilyen időtlen időben éltem, hogy évek, életszakaszok süllyedtek el, némelyikből valamennyi látható, mint a jósikafalvi mesterséges tóból kiálló templomtorony, amelyben sosem kondul meg töbé a harang. De talán él még valaki, akiben él még ama távoli harangszó emléke, s hihetővé teszi azt, ami volt, azok számára, akik lesznek.