Zalán Tibor
Mese a lét adta játékról
„O”-nak
Attól félek hogy majd nem
hogy többé már együtt
egymással egymásban soha
hogy a bánat majd elér
és hull a vér... a vér
a véred te drága
édes testű törékeny
áldozat jön az égi pincér
és valaki kaparóvasat hozat
vele és tehetetlen nézem
hogy a poharam vérrel lesz tele
a gyönyör ágai ringatták
bujdosásunk
a gyönyör ágai ringatták
elválásunk
ringatják most más halálát
álmodban meghaltam
és lásd mégis élek
élek és lásd most mégis
meghalt velem az álmod
 
talán már nincsen is szavam
ahogy beszélek
már nincs is bennem más
csak a zokogásod
zenéket hallok valaki sikolya átüt
az égi halott vásznon – a tiéd
valami majd el sem kezdődik
valakinek a kezdet is véget ér
megérzed-e még a szám
árnyékát válladon – vagy egy
értelmetlen miért
egy súlytalan kiért elsodor
tőlem örökre
s visszamerülsz a szürke tértelen
körökbe
ahonnan kiragadott egy hirtelen
pillanat
és zuhantál felfelé mintha
semmi se húzna vissza a földre
és ott voltam
és láttam fényekre eszmélni szemed
és szavakra vágyódni láttam a szádat
és a melledet elfoglaló zuhogó vágyat
és hátadon elaludni láttam a kezem
és öledet megnyílni amikor éhesen
és sebzetten megérkeztem hozzád
és combjaid adtak magányomnak formát
és hajad szétterülni láttam az égen
és hogy így heverészünk a forró mindenségben
én ott voltam veled akkor
te verődtél föl és
semmi se húzott vissza a földre
hittük a lét adta ezt a játékot
nekünk – és adja és örökre
nézlek bár messze vagy most
így ér a hajnal
ágak mozdulnak légüres térben
s apró színtelen zajjal
elfoglalja bennem a finom termeket
a félelem:
megérted-e az életem
mely épp csak annyit ér amennyit
elbírsz még belőle –
emeld föl menekülj
csak ne fordulj hátra
Én majd nézem halálra válva
ahogy távolodsz
hideg asztalomon jéghideg borok
szétszórt papírlapok álomporok
s az ablakon a halál sárgán bevigyorog