Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 2000. január, XI. évfolyam, 1. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Sebestyén Mihály

MEZÕSÉGI LEGÉNYES

Jókora vércseppek. Néhány gyors egymásutánban elveszített, odahullott vörös vércsepp a kövezeten, amelyeket igaz (igaztalan?!!) ügyért ontottak az elõbb. Nem vezetnek sehova sem. El sem lehet indulni a nyomokon. Az ember nekiiramodnék, és akkor, püff, egyszer csak véget érnek, eltûnnek, megfoghatatlanul fölszáradnak, ellégiesülnek, köddé válnak. Mintha a pasast egy gépkocsi vette volna fel. Csak úgy rendelésre a járdaszél mellé siklik egy olyan hatalmas fekete óceánjáró, kivikszolt, fehér, hatajtós szerelmi álomjacht, a néger egyenruhás sofõr kiugrik a volán mellõl, nem, egy erre a célra rendszeresített legénységi állományú inas pattan ki, a járdához legközelebb fekvõ ajtóhoz siet. Föltárja. Mintha egy palota kapuit nyitná meg, akár ha egy rég lezárt lakosztályhoz mutatná az utat, íme, uraim és hölgyeim, a régi tulajdonos visszatért, a palota valódi ura, annyi gaz bitorló után végre birtokába veszi jogos örökségét. Közben kissé meggörbül, meghajlik egy árnyalatnyit, így tanították a londoni (westoni kerület) hírneves, még 1679-ben, IV. György országlása alatt alapított groom-képzõben. Hogy II. Károly uralkodott volna akkortájt? Mondja, kérem, van ennek jelentõsége? Kit érdekelnek az uralkodók, a koronás tökfejek? Fõ, hogy már 1679-ben is tudták, miként kell elegáns, feltûnésmentes, mesterien begyakorlott mozdulatokkal megszüntetni a vérnyomokat. A vérzõ embert betessékelik a kocsiba (ad libitum: akkoriban négylovas címer nélküli rangrejtett hintóba éjfekete lovakkal, csillogó sárga lószerszám feszül a lovak farán és szügyén, és természetesen nem szükséges semmiféle biztatás, fölös ostorcsattogtatás, hogy elsuhanjanak), és köddé válnak.
Nincs az a szimatmester, aki rájöhetne, hová vezetnek tulajdonképpen az elragadott, elsinkófált, bûnszövetkezetileg felfogott vércseppek. Hiszen itt, kérem tisztelettel, bûnpártolás ténye forog fenn, magyarázta tanárosan, mintegy önkéntes rendõrségi szóvivõként a köréje gyûlt tömegnek. Jó, nem éppen tömeg, de lehetnek vagy negyvenen. Mindenféle alakok. Esetleg olyan is, aki sokkal többet tud az ügyrõl, csak tartja a száját. Megfigyelõként van jelen. A banda megbízottja. Eszébe villant, hogy valamelyik környékbeli ablak függönye mögül most is figyelhetik az embert. Távcsõvel. Mindent följegyeznek. Ezek ma már nem írnak. Olyan kis diktafonba, vagy hogy a fenébe hívják, mondják be az észlelt adatokat, mozzanatokat, töredékek szilánkjait.
Fénykép készül róla sorozatban, gyorsan csattogó készülékkel, olyan a tekercs, mint egy jól hordó ismétlõfegyverrel kilõtt tár, róla a névtelen, az abszoluté nevenincs, vétlen kisemberrõl, akinek egyetlen erénye/hibája, hogy feltûntek a vércseppek, holott kenyérért indult, meg valami sört is kellene szereznie, mert mégiscsak eljönnek a hollandok egy könnyû vacsorára, azok a derék hollandok, akik úgy kilenc évvel ezelõtt az általános forradalmi euforikus forrponton segélyt hoztak, rengeteg illatosított papír zsebkendõt, hogy legyen mibe belesírnunk a felszaba dulás és a volt keserûségek öröm- és bánatkönnyeit. A tömeg sem marad le a fotókról, akik környezettanulmány részleteit képezik, a részleteket, melyek majd a kinagyítás során válnak fontossá.
Túl sok filmet látott már ahhoz, hogy csak úgy bugyután, teljesen ártatlanul szemlélje az események utójátékát, hiszen ezeket a vércseppeket fontos eseményeknek kellett megelõzniük, amit az amerikai esküdtszéki tárgyaláson a zseniális Perry Masonok és Ben Matlockok oly briliáns elmeéllel fognak a vád képviselõi elé tárni, az esküdtek hüppögnek a megilletõdöttségtõl, egyesek lesütik a szemüket, mások egyenesen a védõbeszédet mondó jogzseni hibátlan fogsorára tapadnak idegileg, még arra sem mernek gondolni, hogy ez a porceláncsattogtató egy egész dáriusi kincseskamrába került; az öntelt, pöfeteg, savanyú leheletû államügyészek csak hápognak és Propranololt kapkodnak be, percenként négyet víz nélkül marokból, zsebbõl... miegymás, ahogy a mûfaj klasszikus szabályai elõírják.
Nem kellene szólni a rendõrségnek, kérdi egy nyúlszõr kalapos, akinek szemmel láthatóan még a hatvanas években szereztek kabátot rokonai a frankfurti vagy kölni Caritastól, attól az igazitól, nem a kendervári szélhámosok nagyipari szövetkezetétõl.
A rendõrségnek, kérdez vissza, de csak hogy idõt nyerjen. Egy pillanatra fölvillan benne, hogy maga is kezébe vehetné az ügyet, amolyan magánnyomozóként el kellene indulnia faggatózni, azért mégiscsak feltûnõ, hogy egy török vagy szír, szóval egy afféle mesésen idegen, ezeregyéccakás, közel-keleti névvel cicomázott zöldség- és húsüzlettõl alig néhány lépésnyire vérfoltok terültek szét a járdán; kérdezõsködne, mutogatna valami fényképet, kivágna az újságból egy kamu arab fickót, és megszondázhatná a környékbeli korcsmákat, csapszékeket, lebujokat, bárokat, bögrecsárdákat, borkiméréseket: nem láttak errefelé sertepertélni egy ilyen sötétebb képû fickót, valaki csak elkezdene csiripelni, mondana egy halom oltári zagyvaságot, amibõl aztán kis észmunkával csodálatos eredményekre lehet ne jutni, meglepõ következtetések ugorhatnának a napvilágra. Betáplálná a számítógépbe a lehetõségeket, biztosan a Word-mûsornak, ennek a Mrs. Microsoftnak, aki mégiscsak amerikai, eszébe jutott már egy magándetektív-programcsomag is, amit a számítógéppel együtt adnak, hiszen végeredményben emberéletekrõl van szó odaát is, a klasszikus szervezett bûnözés honában, mindenesetre megkéri a gyermeket, akibe már egy halom pénzt öltek bele, hogy számítógépes, informatika és kontrainformatika órákra járjon, most úgyis ilyen kurzus járja, ez is jobb, mint az álszerény keresztény kurzus, ami naponta újságban, utcán, közhivatalban, mûsoros délutánokon, a tövöben szemforgató vetélkedõkre sarkallja amúgy józan barátait is, õ a maga részérõl nem vallásos, nem is volt, a templomokban sincs kedve hivalkodni, de ezt manapság nyilvánosan hangoztatni nem ildomos, mert az embert mindjárt leokádják jól elõkészített közhelyekkel, zsebükben az öntapadós matrica, amelyet az ateisták, közömbösök homlokára ragasztanák, megtámadnák, kiközösítenék, nem vetnének neki egy darab kenyeret sem, ha végül is koldusbotra jutna ennyi reform és eurokomfort után, na hiszen...
Kellene mégis szólni az egyenruháknak. Van valakinél mobiltelefon?
Nincs. Az persze nincs. A maroktelefon-tulajdonosok nem állnak meg bámészkodni. Dolguk van. Nagyon sok feladat vár reájuk. Azt sem tudják, hol áll az agyuk, a brókerük, a részvényeik. Részvét? Ki beszél itt részvétrõl?!!
Jobb volna értesíteni a zsernyákokat, belátja, be kell látnia, mindig is mondták neki, maga Edmund úr, nem az a kimondott hõstípus, maga csak ne hõzöngjön, örüljön, hogy lyuk van a fenekin (õk közvetlenebb kedélyességgel fogalmaztak), inkább szuszogjon azon. Hiszen a vércseppek a járdán mégsem a magánügyek kategóriájába tartoznak. Csak az a feltûnõ, hogy kísérletet sem tettek az árulkodó cseppek eltüntetésére, a nyomok összezavarására. Siettek, gyorsan el kellett tüntetni a tetemet, hullát, jó: a sebesültet, az áldozatot. Arra számíthattak, hogy majd a járókelõk széthordják, a talpukon elviszik a város minden utcájába, mint a véletlen kutyaszart, mint a rossz címre kikézbesített hányódó táviratokat, amelyek semmit sem mondanak már, elbitangolnak azzal a néhány cseppel, a polgárok amúgy sem járnak földre szegzett fejjel, igaz, egyre kevesebben vannak olyanok, akik gyakorta föltekintenének a városi égre, csak mennek, sántáinak, könyökölnek, sietnek, lökdösõdnek, tiporják egymást szárazon, vízen, buszon, gerincferdítõ társastaxiban, önérzetesen a mások önérzetét, üdvös dolog ez, kissé sportosabbak leszünk tõle, vannak saját kárvallottjaink is, akiket mi tehettünk tönkre, szomorítottunk meg, következésképpen mégsem vagyunk olyan védtelen csórók, akikbe egy államilag nem segélyezett vak is belerúghat.
Csakhogy azzal nem számoltak, akad a városban egy ember, egy olyan kíváncsi nyugdíjas alak, vagy mondjuk úgy: ráérõ, szemlélõdõ típus, amolyan bölcselkedõ hajlamú, hajlott korú egyed, amelybõl minden városban visszamaradt egy-kettõ, véletlenül élve hagyták, elfelejtették kivonni a forgalomból, az aggódó gondviselõ rokonok nem voltak eléggé talpraesettek: az öregek otthonában, a szeretetházban ásít utána még egy göröngyösre hengerelt priccs, a mellékelt pitbull vigyorú ápolóval és a holland szeretetcsomaggal, két világháborús szamovár és egy mûfogsorfrissítõ (vadkender- és tearózsaillatú) elmés oldat mûanyag pohárban, oldalán pajzán egy jelenet a Bor és Kulimász c. argentin szappanoperából.
Nem számítottak egy szemfülesre, egy kotnyelesre, akinek feltûnnek a közelkeleti alapítású cég elõtt húzódó vércseppek. Származhatnak kurdoktól, mindenféle napihírekben szereplõktõl, õ már semmin sem lepõdik meg, manapság a hírek itt történnek a városban, a fejünk búbján, az állunk alatt, a közvetlen közelünkben, a mi ruhánk szélébe kapaszkodnak a bosnyákok, a szerbek a katolikus templom elõtt kéregetnek, az albánok az oroszpiacon jatagánt árulnak, és közben csempészett ASSOS cigarettákra gyújtanak, a kormányõrség tisztjeivel bratyiznak, egyik botrány a másikat éri, a férfiak nem nõkben, hanem milliókban kérik a végkielégítést, és akkor az ember ne legyen gyanakvó és figyelmes?!!!
Az utca embere hamar ráun a tét nélküli látványra. Nem jelenik meg elõtte az áldozat, a tettesek fantomképe, Fantomas, a denevérember, kísértet nyista, senki nem akarja szemük elé bûvölni a vérbefagyott, földön- és rendkívüli hullát. Szétszélednek. Mennek az infarktus, a tachicardia, a vérmérgezés, szúnyogok terjesztette agyhártyagyulladás, a lájmkór és a parlagfüvek után. Egy félóra múlva már nem is emlékeznek arra, hogy néhány vörös foltot láttak a járdán, egy mitugrász nyugdíjas ízetlenkedett a közelében, riadozott, habogott. A nyúlszõr kalapos nem hívja a rendõrséget, hiszen azok éppen kilencedszer vonultak ki bombariadóra a 23. számú általános iskolába, most köröznek egy szélhámost, aki Wanderbiltnek és/vagy Rockefellernek adta ki magát, nagy pénzeket és buszbérleteket csalt ki szegény özvegy halaskofáktól és a Ritz-fürdõ utolsó élõ pénztárosától...
Késõ estére kerül haza. Otthon?? Ne túlozzunk. Menedékhely. Megszokás. Rutin-fekhely, rutin-tévé, rutin-karosszék, szõrehagyott mûanyag pléd, könyvek, hírlapok kupacban és elolvasott levelek. Egy betûzött képeslap a tükör keretében, megfakult dalmát tengerpart. Ezt küldte a nagyobbik fia. No, nemcsak ezt.
Reggel lemegy az utcára. Megveszi az újságot, nem fizet elõ, mert akkor este olvasná a friss híreket. Valaha újságíró volt, még mindig érdeklik a világiak, a lejátszódó "történések".
Marhaság. Olvasva semmi sem olyan borzalmas, mint a szemérmetlen tévéhíradóban.
Az elsõ oldalon azonnal szemébe ötlik a cím: Ismét vörös festékkel mázolták be ismeretlen tettesek a városunk határában álló helységnévtáblákat.
Nincs kitûzve vérdíj, semmit sem ígérnek a nyomravezetõnek.
A telefonért nyúlna, de meggondolja magát, és bekapcsolja a rádiót. Népzenét sugároznak. Mezõségi legényest.
kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék