Szakács István Péter
JÁTÉK A KULCCSAL
Ülök a váróteremben. Időnként megremeg az épület: álomriasztó csattogással vonat robog át az éjszakai állomáson. Aztán a neoncsövek fáradt derengésében újból visszaereszkedik közénk a várakozás tétlen csöndje. Igyekszem minél kényelmesebben elterpeszkedni a műanyag borítású fémszéken. A lábam kinyújtom, azt sem bánom már, ha az utasok belebotlanak. Várok. Jó a jelen idő. Mintha ilyen alkalmakra találták volna ki: rábízhatom magam. Keskeny, kivilágított sínpár, biztos szakasz a megtörtént és a bekövetkező dolgok között. Nem kell a múlt mondatai közül aggályosan és lelkiismeretfurdalással válogatnom. Nem gyötör a krónikások kaján kétsége: mit hagyjak meg és mit vessek a feledés visszhang nélküli, feneketlen vermébe. Aki múlt időben fogalmaz, az már utazóládába gyömöszölt tények között turkál. Hagyom, hogy elringassanak a végtelen gondolathullámok, hadd sodródjam a van változó ege alatt.
Az elektromos faliórán kattanva haladnak a percek. Kint újabb szerelvény zakatol el a sötétben. Pályamunkások kiáltoznak egymásnak a vesztegelő vagonsorok között. Az üveges kijárati ajtónak támaszkodó öregember bűvészmozdulattal cigarettát halászik elő rongyos zakójából. A fülledt levegőjű helyiségben hatan üldögélünk. Mellettem középkorú pár – egymásra nehezedve szuszognak. Az ember föl-fölhorkan álmában, majd az asszony figyelmeztető bökdösésére bűntudatosan pislog körbe. Farmernadrágos, szemüveges lány olvas velem szemben, a gyenge fény miatt egészen közel tartja arcához a könyvet. Időnként szórakozottan föltekint és a semmibe bámul. A poros, légypiszkos ablak alatt kopasz emberke üldögél. Kopott aktatáskáját elszántan szorítja magához, s valahányszor elhalad mellette valaki, gyanakodva kapja föl fénylő madárfejét. A kályha melletti sarokban maszatos arcát fölhúzott térdéhez szorítva göndör hajú kisfiú alszik a székben. Úgy tűnik, hogy már egy örökkévalóság óta várok a csatlakozásra ebben a fertőtlenítő szagú, nyugtalanító nyári éjszakában. Nyikorogva nyílik az ajtó: a szolgálatos rendőr végignéz rajtunk. Biztosan keres valakit, nyilallik belém, s önkéntelenül félrekapom a tekintetem. A csendben kijózanítóan kattan a falióra. Mit tudhat ez rólam, számára mindenki egyformán bűnös lehet, virtuális gonosztevőknek tekint valamennyiünket, gondolom, s miközben halántékomban dübörögve lüktet a vér, dacosan a szemébe nézek. A rendőr lassú, kimért mozdulattal megigazítja vállszíját, és kilép a sötétbe. Aktatáskás útitársam megkönnyebbülten fölsóhajt. Kint az öregember újabb cigarettát varázsol elő a zsebéből. Friss levegőre van szükségem. Föltápászkodom a ragacsos székből, s bizonytalan léptekkel megindulok kifelé. A hangosbemondó vonat érkezésére figyelmeztet. A recsegő hangra megelevenedik a váróterem. Társaim mozdulatai komikusan fölgyorsulnak, mint a némafilmekben. Csak a gyermek húzódik még jobban össze a helyén. A többiek csomagjaikat vonszolva kitódulnak a peronra. Ellenkező irányban kilépek én is az állomás épületéből. A város némán lapul előttem a völgyben. Szemközt, a domb tetején soktornyos kastély komorkodik. Valahol mögöttem sisteregve, csikorogva fékez, majd megáll a szerelvény. Nemsokára az enyém is megérkezik, s itthagyhatom végre ezt a helyet. Türelmetlenül hátat fordítok a házaknak. A bejárati ajtóban sötét ruhás alakba ütközöm. Fogalmam sincs, honnan kerülhetett ide. Mintha a földből nőtt volna ki. Érthetetlen szavakat mormolva beoson előttem az ajtón, s némi habozás után leül a sarokban, a székemmel szemben.
Elég ránéznem erre a kopott felöltős férfira, hogy újból eszembe jusson, amit már régóta tudok. A világ bennünk van. Úgy hordozzuk magunkban a mindenséget, mint időzített bombát, amelynek a ketyegésére néha fölfigyelünk, anélkül, hogy megsejthetnénk a kritikus pillanatot. A számlapon kattogva haladnak a percek, az erekben dörömböl a vér. Ha a kezünket tapogatózva kinyújtjuk, kiismerhetetlen, örökösen változó felületekbe ütközünk, ujjaink tanácstalanul elmatatnak a hűvös és síkos zárakon. Csak ülünk egymással szemben a koszos székeken, s miközben egymást lessük, titkon önmagunkat figyeljük.
A huzatban megnyikordulnak az ajtók...
Éles kiáltásra riadok föl. Már nem markolnak az ingembe azok a hosszú, finom, puha tapintású ujjak, mégis bűntudattal nézek körül. A sarokból a férfi sunyin figyel. Még néhány perc, biztatom magam, s elmehetek innen. Kiegyenesedem a székben, keresztbe teszem a lábam, igyekszem a legkényelmetlenebb módon ülni, nehogy elnyomjon még egyszer az álom. Tüntetően elfordítom a fejem a peron irányába. Az ajtó üvegezett felületén földereng az idegen arca. Most, hogy azt gondolja, nem láthatja senki, e titkos tükörben jobban megfigyelem. Ez a gyerekes leskelődés és a leleplezéstől való állandó rettegés biztosan ébren fog tartani a hátralevő időben. A szemközti ajtóban újból föltűnik az állomás rendőre. Kifejezéstelen tekintetével végigpásztáz a félhomályos helyiségen. A szemem sarkából figyelem, amint újra és újra fölleltároz bennünket. Tanácstalannak tetszik, mintha választania kellene kettőnk közül. Aztán nehézkesen vállat von, s kidöcög az előcsarnokba. A gyermek mintha csak erre várt volna, lecsusszan a székről és kisurran a peronra nyíló ajtón. Futtában vállával kiveri a koldus kezéből a cigarettacsikket, és eltűnik a vagonok mögött. A vénember szitkozódva kapja föl a botját, és sántán szökdécselve utána ered.
Ketten maradunk a fülledt, vegyszerszagú csendben. Óvatosan figyelem: a tükörkép kényelmesen hátradől székében, lábát elégedetten kinyújtja, és elmélyülten tanulmányozza cipője orrát. Aztán hirtelen elhatározással a zsebébe nyúl, és kivesz belőle valamit. Rugós kés, villan az agyamba. Fegyverről azonban szó sincs, egy ezüstösen fénylő kulcsot forgat a tenyerében, Furcsa alakú, különös kulcsot. Már-már feléje fordulok, hogy leplezetlen kíváncsisággal közvetlenül szemlélhessem, de a férfi gyanakvó pillantása visszatart ettől a könnyelmű, önfeladó mozdulattól. Ritka fából faragott kincses ládákhoz szoktak ilyen kulcsot készíteni, esetleg vérlázító családi titkokat rejtő szekreter lehet. A túlságosan is fehér ujjak közül – talán a várótermi világítás az oka ennek a borzongató látványnak – a kulcs a földre esik, Hisztérikus gyorsasággal kap utána a kéz, de mégsem eléggé sebesen ahhoz, hogy emlékezetembe ne véshessen a piszkos padlón fölfénylő fémtárgy formáját. Nem, ezt biztosan nem kincstári ládához vagy szekreterhez készítették. Kapu vagy ajtó bonyolult zárját nyitják vele, s ahogy elnézem az ismeretlen férfi űzött arcát, ápolt kezét, hosszú, könyörtelen ujjait, már azt is tudom, hogy nem szívesen osztaná meg titkát másokkal. Képzeletemben fölsötétlenek a kastély néma tornyai. Félhomályos, gótikus folyosót látok, ahol orrfacsaróan füstölgő fáklyák helyett a falmélyedésekből tompított elektromos fény dereng. A padlót rejtélyes ábrákkal díszített márványkockák borítják. Fénylik minden a tisztaságtól, látszik, hogy aki ezen a helyen él, mániákusan vigyáz a rendre. Csak az acélpántos tölgyfaajtók mögül árad leküzdhetetlenül az illatfelhős csendben valami megmagyarázhatatlan szorongás. A tömör fából faragott ajtókon a kilincs helyén olajosan fénylik a zár. A kulcs ezeket az ajtókat nyitja. Újságcikkek jutnak az eszembe. Kivágott és gondosan megőrzött, illusztrált írások: egy megfejtésre váró rejtély dokumentumai... A rettegés és a vágy egyszerre önt el az emlékezetemben fölsejlő fényképektől. Már azt is tudom, hogy mit kell tennem. A rendőr álmosan és mogorván valahol kint sétálgathat az állomás előtt. Nem a szenzáció keresése hajt, még csak a kalandvágy sem, már nem akarok híressé válni. Valami, egyelőre még számomra is érthetetlen, tisztaság utáni vágyakozás, a számla rendezésének igénye. Elszántan ugrom föl a székről, hogy kötelességére figyelmeztessem a köpcös, üres tekintetű hatósági közeget. A gondolattól, hogy mekkora szemeket fog mereszteni, még meg is vidámodom egy kicsit. Megvetően fordulok a másik felé. A szék azonban a sarokban üres. A váróteremben rajtam kívül nincs senki. Dermedten bámulom a ragacsos, műanyagborítású széket. Pedig egy pillanatra sem tévesztettem szem elől, értetlenkedem. Körbe sétálok az üres helyiségben. Igyekszem megnyugodni. Ha egyik ajtón sem ment ki, és mégsincs itt, azt jelenti, hogy itt sem volt, magyarázom magamnak tanárosan. Álom volt az egész. A hangosbemondó recsegve megszólal: vonatom a harmadik vágányra érkezik.
Vállat vonok, most már úgyis mindegy, az a fontos, hogy végre megszabadulok innen. Lehajolok a táskámért. A nadrágzsebemben valami keményet érzek. Csodálkozva nyúlok érte.
A kulcs az.
Ezüstösen fénylik a tenyeremben, s jégcsapként perzseli fölforrósodó bőrömet. A léghuzattól nyikorogva kitárul mindkét ajtó. A csillagos ég alatt feketén állnak a tornyok, a vagonablakok fénye rávetül a peronra. Várnak.