Szépen, ábécé sorrendben
Martos Gábor: Marsallbot a hátizsákban. Erdélyi Híradó Könyv- és Lapkiadó, Kolozsvár, 1994.
„Amikor most és a jövőben megméretik a romániai magyar író sorsa, aligha lesz bölcs és célravezető lemondani, nem, nem a megbocsátó, de a történelmi megközelítésről. Más szóval: abból a valóságból kiindulva kell megvizsgálni életünket, tetteinket, tévedéseinket, amiben ezek megtörténtek. Kérlelhetetlenül, de igazságosan.^*
Martos Gábor a Forrás harmadik nemzedékéről összeállított kötetét olvasván fölmerül a kérdés: mit jelent a valóságból kiindulva megvizsgálni elmúlt idők tetteit, műveit, mi derülhet ki abból, hogy a feltételezett valóság az elsődleges szempont. A szerző mintha kizárólag arra törekedne, hogy Domokos Géza intelmeit a lehelő legbecsületesebben szem előtt tartsa – és az eredmény? –, a könyv egésze alig képes többet mondani, mint azt, ami a szerző előfeltevése volt. Másként fogalmazván: vajon ebben a könyvben miért nem történik – a gondolatok szintjén – semmi az égvilágon? (Nem szeretnék igazságtalan lenni, a kötet alapjában véve egy igen-igen használható munka, egészen szerencsés a kötet szerkezete: az első részben interjúkat közöl a harmadik Forrás-nemzedék tagjaival, ezáltal közel hozván a szereplőket az olvasóhoz, ezt követi Martos Gábor értékelő tanulmánya, végül pedig egy antológiaszerű, tematikus, a kapcsolódási pontokat kihangsúlyozni szándékozó válogatás a nemzedék íróinak, költőinek a műveiből. Elsődleges forrásként a könyv egészen kitűnő.)
Ha követjük a könyv már fölvázolt struktúráját, az első dolog, ami szembeötlik, az, hogy valójában nem interjúkat olvasunk, hanem egy ankétot: Martos sorra fölteszi (elmondja, enyhe fogalmazásbeli különbségekkel, mindazokat a kérdéseit) előfeltevéseit, amelyek majd a tanulmányának a tételeit fogják alkotni. Így összegezhetnénk őket: 1. van-e (van olyan, hogy „a Forrás harmadik nemzedéke”?), 2. melyek azok a társadalmi-politikai tényezők, amelyek a nemzedék tagjait együttes föllépésre késztették?, 3. a nemzedék szellemisége (filozófiai, esztétikai, poétikai kapcsolódási pontok), 4. a generáció mint „elveszett nemzedék” (áldozatok), s ezzel szoros közelségben a generáció hatása, „eredményei”. Ezt a – végső soron – négy kérdést szegzi neki rendületlenül Ágoston Vilmosnak, Balla Zsófiának, Bogdán Lászlónak, Bréda Ferencnek, Cselényi Bélának, Egyed Péternek, Körössi P. Józsefnek, Markó Bélának, Mózes Attilának, Palotás Dezsőnek, Szőcs Gézának, Tompa Gábornak. Szépen, ábécé-sorrendben. De miért éppen így alakult ez a névsor? Hiszen a megkérdezettek közül nem egy mondja el, hogy ő nem érzi magát a harmadik Forrás-nemzedékhez tartozónak (pl. Mózes Attila), de vannak olyanok is, akik el sem fogadják ezt a nemzedéki felosztást (Bréda, Palotás). A névsor azért sikeredik esetlegessé, mert az ugyan megtörténhetik, hogy mindegyikőjüknek ugyanaz a Valóság a nagybácsijok, ám ha a műveket vizsgáljuk, igen nehéz közös nevezőre hozni mondjuk Markót és Brédát. Ha, mint arról a későbbiekben szó lesz, a humor, a nyelv kiemelt szerepe, valamint az irónia a legjellemzőbb közös megnyilvánulási forma, akkor Vári Attila miért marad ki?
Martos Gábor mintha minden egyes interjú esetén újra a nulláról indulna, nem kérdez rá az ugyanarra a tárgyra vonatkozó, egymásnak teljesen ellentmondó kijelentésekre. Ez önmagában még nem volna baj, hiszen a téma megközelíthető egy vár bevételét igénylő óvatos ravaszsággal is, sohasem hágván át a határvonalat. Csakhogy itt nem igazán magyarázható meg minden a szerző óvatosságával, netán alázatával. Az egyes interjúkon belül is sorra elmegy az ellentmondások mellett. Például arra az egyik legizgalmasabb (és leglényegesebb) kérdésre, hogy vannak-e közös esztétikai jegyei ennek a „nemzedéki” költészetnek, prózának, ha egyáltalán affirmativ választ kap, akkor többnyire a humort, a nyelvi játékokat, az iróniát és a kortárs magyar irodalomhoz való kapcsolódást sorolják fel. (Bár ez a tájékozódási készség, amint Bogdán László is megjegyezte, az erdélyi irodalom kiemelkedő alkotóira mindenkor jellemző volt.) Ha azonban a kötetbe válogatott írásokat olvassuk, az iróniáról, a nyelvi játékokról, a humorról az derül ki, hogy többnyire a korszak társadalmi-politikai szituációjához tapadnak, s ebből a szituációból kiragadva már nemigen működnek. Példa erre Szőcs Géza egyik verse, az Adalék egy Cselényi Béla-vershez című, mely egyértelműen az iróniára épült: a szép, tiszta, helyes magyar beszéd fontosságától fokozatosan eljut a román zárómondatig, mely azt mondja el a többség nyelvén, hogy „Fontos, hogy szépen, tisztán és helyesen beszéljünk magyarul.” Magától értetődik, a romániai magyarságnak az akkori hatalomnak való kiszolgáltatottságára, identitásának fenyegetettségére játszik rá a vers. Viszont ezt a szocio-politikai körülményt figyelmen kívül hagyván, nem igazán „fogható” az irónia,  következésképpen a vers sem. Ugyanígy a „diszkutálok”, „koncsentráltak”, „koncsédium”, „pásáport” szavak is egy valós nyelvi állapotot tükröznek (mely nyelvi állapot korántsem a múlté). Mifelénk kétségkívül humoros hatást kelthetnek. Azonban elképzelhetünk egy hasonló verset, amelyben a beolvasztott román szavak helyett mondjuk szlovák kifejezések állanának – azt gondolom, hogy az idegenségen, az értetlenségen kívül egyebet nem éreznénk. Visszatérve a Szőcs Géza-vershez, pusztán azt nem értem, hogy miért kellett versbe tördelni, miért nem szerepel inkább az Édes anyanyelvünk című nyelvhelyességei rádió-műsor elrettentő példái között.
Martos válogatásában, sajnos, az efféle versek dominálnak. Azt viszont nem szeretném elhallgatni – bár fönntartom véleményemet, miszerint ezek az esztétikaiként megjelölt közös jellemvonásokról többnyire kiderül, valójában csupán a politikum szférájában értelmezhetőek –, hogy akad néhány olyan mű is a válogatásban, melyben a politikum mellett az esztétikum is igen kiválóan érvényesül (egyetlen, szükségszerűen méltánytalan példa: Palotás Dezső Földszinti dialektikája).
Balla Zsófia az önreflexiót is a nemzedék egyik közös esztétikai jegyének látja. Ez, Martos válogatásából, kétségkívül hibásan, pusztán annyiban lehetne igaz, amennyiben az önreflexiót olyan tágan értelmezzük, hogy az önmagunknak való emlékoszlop emelése is beleférjen. Az egyensúly kedvéért ismét Palotás Dezső egy versére, az Ars poetica kezdőknek címűre utalnék: benne önmagának mint a nyelv védelmezőjének állít prűd, humortalan, fecsegő emléket. S még egy Szőcs Géza-vers (hogy azt bántsuk inkább, akit szeretünk). A Kompromittálás című versciklusának három darabja egy-egy elkeserítő példája annak, amikor az esztétikai kategóriaként létező önreflexió helyét az ízléstelenségig menő öntömjénezés váltja föl.
Tévedett volna Balla Zsófia? Nem, nem tévedett, csupán annyi történt, hogy a művek válogatásakor igen csekély mértékben volt figyelembe véve azok esztétikai minősége. A hangsúly azokra a szövegekre került, amelyek a mottóban szereplő Domokos Géza-féle „valóságot” illusztrálják, azaz a lehető legszókimondóbb lenyomatai, tükrei (s még mondhatnánk más marxista művészet-metaforákat is) a kornak, a kor politikai hangulatának.
Az úgynevezett objektív megközelítési mód mindig meghozza a maga emészthetetlen gyümölcseit. Valahányszor kizárjuk annak a lehetőségét, hogy csupán az adott megismerő számára mutatkozik a „valóság” ilyennek vagy olyannak, valahányszor a fölmerülő ellentmondásokat egy gyors mozdulattal a szőnyeg alá söpörjük, a megmutatkozónak és megmutatkozottnak vélt valóság nem lesz egyéb, mint a megismerő arcának kissé torzított visszatükröződése. Talán ez az oka annak is, hogy Martos következtetései nemigen különböznek az előfeltevéseitől.
Ebben a könyvben még más, igen fontos különbségtevések is elmaradnak: összemosódik egyik költő a másikkal, a politikum az esztétikummal. Az összemosáshoz, az interjúk ankét-jellegén kívül, az is hozzájárul, hogy Martos a válaszokat – talán az élőbeszédszerűség megőrzése végett, vagy pusztán sietségből – úgy közli, ahogyan azok valószínűleg elhangozhattak, gyakori szóismétléseikkel, pongyola vagy éppen helytelen megfogalmazásaikkal együtt. A kérdező még utólag sem bíbelődhetett túl sokat a válaszokkal. Akárha légüres térben hangzottak volna el. Például Bogdán László arról beszél hosszasan, hogy ennek a nemzedéknek egyik meghatározó körülménye volt, hogy nem csatlakozhattak meglévő irodalmi lapokhoz, saját lapot szintén nem indíthattak – Martos pedig így lendíti tovább a beszélgetés kerekét: „Ráadásul ez a generáció megalkotta magának azokat a műhelyeket – az Echinoxot, a Fellegvárt...”. Bogdánnak így nem áll módjában elmondani, hogy ő vajon miért nem gondolt azonnal erre a két lapra. Légüres térben hangzanak el olyan izgalmas – és vitatható – helyzet-megfogalmazások is, mint az Egyed Péteré: nemzedékük tagjai számára két alternatíva mutatkozott, vagy kivándoroltak és „normális” családi és baráti közösségben élhettek, vagy otthon maradtak, magukra. Nem értem. Sajnos, Martos érti, ő mindent túlságosan ért.
A merev „valóságkép” legékesebb bizonyítéka az interjúkat követő tanulmány. Martos ugyanis rendre megismétli a kérdéseiben már megfogalmazott előfeltevéseit, és csupán kibővíti a már prezentált tényanyagát. Észlelhető annak a szándéka, hogy a faktológia mellett a nemzet szellemiségéről is szót ejtsen, viszont ezt taglalván minduntalan visszakerül a politikum, az adott társadalmi szituáció, végső soron tehát a tények szférájába. Például ír a nemzedék íróinak, költőinek a műveiben esztétikai síkon is kimutatható Bretter György-féle szabadság-központú eszmerendszerről, azonban a szabadságeszmét a nemzedék tagjainak a „nem-cselekvésében” véli megragadhatónak, amelyet nem tud nem a politikai hatalomhoz viszonyítani: „ennek a – ... – szellemi közösségnek ugyanis nincs egyetlen olyan tagja sem (...), aki valaha is kompromisszumot kötött volna a hatalommal.”
Néhány igen jellegzetes szimptómából következtethetni arra, hogy Martos Gábor mit gondol a kor „valóságának”: egyik ilyen szimptóma a mítoszteremtésnek az a bevált módszere, melynek logikája alapján abból, hogy Sütő István, Darkó István és Boér Géza – vagy a túlzott alkohol-fogyasztás miatt, vagy pedig egészen gyanús körülmények között – fiatalon meghaltak, az következne, hogy e nemzedék tagjainak élete folyamatosan veszélyben forgott. Meghatódván e hősiesség láttán szükségszerűen maradnak el a tisztázó jellegű kérdések. Andalgás van, sajnálkozás, bólogatás annak jeléül, hogy a könyv szerzője igenis érti a célzásokat, már akkor is értette. Martos folyton „tragédiáról” beszél, „túlélésről”, az irodalommal való „szakításról”.
Attól tartok, hogy valahányszor a „valóságot” célozzuk meg, a mítoszteremtés csapdájába kerülünk. A valóság több mint rekonstrukció: a múlt és a jelen vállalt találkozása.
Az idők úgynevezett szelleme
Csupán az urak saját jelleme,
Melyben a múlt idő csak tükröződő lárva.**
SELYEM ZSUZSA
^* Domokos Géza hozzászólása az 1990 őszén, Debrecenben megrendezett irodalmi Napok rendezvénysorozatán. In: Látó. 1991. 3. 357.
^** Faust válasza famulusának, aki az elmúlt idők szellemének megidézésében leli gyönyörűségét. – J. W. Goethe: Faust. A tragédia első része. Márton László fordítása. Ikon Kiadó. Matúra Klasszikusok Sorozat. 1994.