Selyem Zsuzsa
TÁNC, NYUGVÁS EGY-ÜTEMBEN
Weöres Sándor Psyché című könyvéről
Intés
A tanulmány bevezetőjének arról illene számot adnia, hogy a tanulmányíró milyen új „tárgyat” fedezett fel szakterülete berkeiben, vagy, ha a „tárgy” nem új, akkor milyen addig föl nem fedezett rétegeire bukkant egy addig nem alkalmazott „módszer” segítségével, vagy, ha a „módszer” és a „tárgy” kapcsolata sem új, akkor a tárgy műfaji hovatartozását firtathatná a bevezető.
0.1. A tanulmányok a fent említett lehetőségeken kívül még számtalan más módon is elkezdődhetnek.
0.1.1. Ez a tanulmány nem a tanulmányok bevezetésének módozatairól szól.
1. A műfaji hovatartozás kérdése csak azután volna fölvethető, miután számoltunk a lehetőséggel, hogy: „a műfaj nem egy tiszta valami, nem mint olyan (comme telle) létező és funkcionáló, hanem mindig a másik létének és valóságának létét jelzi. Azt, amitől különbözik”¹.
2. Jelen tanulmány – bármilyen is legyen a „módszere” – nincsen új rétegek fölfedezésére, fölfedésére kihegyezve. Nem szándékszik továbbá a szöveget „megfejteni” sem, „jelentését” a formából kihámozni, a formáról lefejteni.
2.1. Ez nem volna megtehető bűntelenül.
3. A tanulmány „tárgya” nem a tanulmányíró által fedeztetett fel.
3.1. A tanulmány „tárgya” még el sem határolható szabatosan.
3.1.1. Az „alanytól”.
További intések
1. „Miért lenne maradandóbb a Tadzs Mahal, mint az alatta nyugvó asszony hangja?” (Hamvas Béla: Az Androgynos)
2. „A művészet nyilván nem e világról való; az elemzés csak addig a kapuig tudja nyomon kísérni, ahol az ismeretlen kezdődik.” (Weöres Sándor levele Fülep Lajoshoz in: Weöres Sándor levelei, III. 1.)
3. „Egy marad Egy, bár a végetlen karra emelgessd, Vond ki az Egy gyökerét, úgy is Egy a mi marad.
Lelked is olly Lélek, bár mellyik karra emelgessd, Mint a melly Lelket tő-gyökerére aprítsz.”
(Ungvárnémeti Tóth László: Plátó Lelke)
Ungvárnémeti Tóth Lászlónak nem volt árnyéka. Ebben a mondatban összegezhető Weöres Sándor döbbenete – „a magyar költészet szereti a dús metaforákat, a természetleírásokat; Ungvárnémeti Tóthnál ellenben csak valami szimbolikus természet van. Mint az ezópusi vagy a phaedrusi mesékben, ahol a róka nem róka, és a farkas nem farkas, tulajdonképpen emberek valamennyien, valamilyen állatnak álcázva. Ungvárnémeti Tóth világa ebben hasonló: ott, ha azt mondja, hogy bérc, az nem valóságos, fizikailag járható bérc, hanem a szellemvilágnak valami bérce; ha azt mondja, hogy forrás, onnan nem buzog semmi, szimbolikus forrásról van sző. Ungvárnémeti Tóthnak ez a roppant elvontsága ragadott meg.”²
Nem lett volna árnyéka?
Költészetében nem találni egy árva utalást sem a korra, a környezetre, melyben a versek megszülettek. Még a kisasszonyokhoz írt versein is érezni némi távolságtartást.
Túlontúl tiszta ez az „étheri lyra” – árnyéka, egy német legenda szerint, annak nincsen, aki eladta a lelkét az ördögnek.
Elvontság és anyakönyvi bejegyzés
Weöres Sándor ennek az absztrakt – de „létező” – költőnek szerkesztette meg a konkrét – de „nem létező” – párját: Psychét. S mihelyt a könyv, a Psyché létrejött, rögtön kiderül, hogy ezek a kényelmes fogalmi párosok, mint az absztrakt/ konkrét, létező/ nem létező mennyire használhatatlanok. Gondoljuk el, hogy Weöres Kistokajra utazik megkeresni Ungvárnémeti Tóth László anyakönyvi bejegyzését. Vajon miért lehet ennyire fontos Weöres számára ennek az adatnak a törvényes konfirmálása? Érzékelni – látni, tapintani – akarta volna ennek az elvont költőnek a létezésére vonatkozó bizonyítékot? Arra gyanakodott volna, hogy Ungvárnémeti „kitalált” személy?
Megtalálta az anyakönyvi bejegyzést. Mindazonáltal ezek a jelzők, hogy „kitalált”, „nem létező” továbbra is körüllengik Ungvárnémeti alakját. Psyché lengi körül. Psychének benne kell lennie.
Következetlenségnek tűnhet, hogy egy bölcseleti kérdést – absztrakt és konkrét, létező és nem létező összefüggéseit – egy élettörténeti adattal vezetek fel, mely, a maga során, szintén egy bölcseleti kérdésnek igyekszik utánajárni. Az egésznek a magja: Ungvárnémeti absztrakt versei versus anyakönyvi bejegyzés. Itt, a condition humaine-ben lappang az inkonzekvencia.
Törlésjel és megváltás
Weöres Sándor beleírja a tradícióba Psychét, s ettől fogva nem gondolhatunk Ungvárnémeti Tóth Lászlóra anélkül, hogy Psychére is ne gondolnánk. Psyché volna Ungvárnémeti árnyéka? A Psyché megváltás-történet? Megváltás-történet egyes szám első személyben mondható, ha mondható. Salve Regina.
Nem Weöres adja vissza a poéta lelkét, ezt – bár valóban majdnem mindent tud – még ő sem tudná megtenni.
Mindazonáltal a Psyché életet lehel Ungvárnémeti túl fennen szárnyaló lírájába – ezzel az Ungvárnémetivel találkozni lehet.
Weöres az idővel játszik: egy múltbéli alak arcát öltve magára a múltat a jelenbe helyezi – így, talán, beszélhetni a jövőjéről. Jelen nélkül nincsen eljövendő – ez axióma. Ungvárnémeti költészetében éppen a jelen-nélküliség a döbbenetes, verseiben – a gúnyos „kisasszony-verseken” kívül – csak görög istenek vannak, az örökkévalóságban, szükségszerűen.
Weöres az idő-utazó: visszamegy a múltba, hogy magával hozza kedvelt költőjét. Orpheuszként leszáll az alvilágba Eurüdikéért.
A múltbéli alak, akinek arcát erre az útra magára ölti, szinte matematikai pontossággal és következetességgel van megszerkesztve. Illik is ez az absztrakt költőjéhez. Méltó módon rója le kegyeletét, mondhatnánk, ha Weöresnek valaha is eszébe jutott volna kegyeletet leróni, és ha ez a mostani gesztusa is nem éppen kegyeletsértéssel, tekintélyrombolással kezdődne.
Szükségszerűen kezdődik kegyeletsértéssel: ahhoz, hogy ezt az éteri tisztaságú lírát újra olvasni lehessen, ahhoz, hogy „jelentése” legyen, törlésjel alá helyezi a tisztaságát. Ezt a dekonstruáló mozdulatot így írja le Derrida: „A törlésjel egy utolsó korszak utolsó írása. Vonalai alatt az érzékfölötti jelölt törlődik el, miközben mégis olvasható marad. Eltörlődik, de közben olvasható marad, lerombolódik, de közben láthatóvá teszi magát a jel eszméjét.”³
 
Jobb s bal
Weöres Sándor megszerkeszti Ungvárnémetinek a kegyeletsértő párját: ha Ungvárnémeti a lélek, az érzékfeletti, az eszme, a poézis, az általános, a distanciáció, a férfi, akkor Psyché legyen a test, a tapasztalati, a gyakorlat, a vulgaritás, a partikuláris, a participáció, a nő. Csakhogy mindez nem egyszerűen a dualisztikus világkép nevében történik – gondoljuk meg, valójában Psyché a képzelet szülötte, az absztrakt, a poézis. De mit is jeleni az, hogy valójában? Hiszen mihelyt besorolnánk valahová, kiderül, hogy éppen az ellenkezője. Weöres ezt az ide-oda mozgó játékot találta ki – már éppen érteni vélnénk, de elillan. Úgy járunk, mint a faun a nimfával Psyché Jobb s bal⁴ című versében: tudni véljük, hogy a helyes válasz egy szeszélyes nimfa kedvén múlik, ezért bölcsen (avagy gyáván) hallgatunk. Kockázatos is elhinni azt, hogy a képzelet szülötte valós is, képzelet szülötte is, a valós képzelet szülötte is, valós is. Pedig a nimfácska csókot adna mindkét szamár fülünkre.
A szeráfikus logika
A dolgok kettéválasztatnak – jobb s bal felé –, hogy aztán helyet cseréljenek suttyomban, mi pedig maradunk piruló szarvacskáinkkal.
A mozdulatban egyszerre van irónia és szolidaritás: „a sem/sem, az egyszerre, vagy inkább vagy inkább” (Derrida).
A játékszabály neve lehetne az, hogy „szeráfikus logika”. A kifejezést Weöres találta ki Csorba Győzőnek írván levelet a személyi líra (az élmény-költészet) meghaladásának a lehetőségeiről⁵. Tanácsolja, hogy ne egy élményt, gondolatot alakítson verssé, hanem bízza magát „valamely abszolút tényezőnek önmagábanvaló erejére”, s így a versel az „örök áramok” fogják megtölteni. Ezeket az örök áramokat Weöres másutt⁶ angyaloknak nevezi.
Mi lehet tehát a „szeráfikus logika”? Egy különválasztás, majd a különválasztott dolgok együtt és egyszerre való létét, találkozását, vagy inkább – hiszen ez a meghatározás-kísérlet is elillan, mihelyt letudni vélnénk – vagy inkább?
A kettő
Különféle szinteken értelmezték az Ungvárnémeti–Psyché kapcsolatot. Kezdve az élettörténeti adatokra való hivatkozásoktól (Bata Imre) a nyelvi imitáció csodájaként fölfogott öncélú stílus-bravúron át (Kenyeres Zoltán) Somlyó György modern pszichológiai fogalmakkal operáló, a Psychét a szekszus drámájaként értelmezeti tanulmányáig. Mindegyik szerzőnek – a maga szintjén – igaza lehet, a kapcsolat azonban jóval bonyolultabb. Mihez is kezdhetnénk az efféle megállapításokkal: „Az egyik a szellem volt, a másik a test. Egymásnak való kettő, de akkor is külön, mikor a test is magára eszmélt már (eszmélésnek Bata Imre Psyché érett nővé válását nevezi, számomra érthetetlen okokból), mert akkor amannak (Ungvárnémetinek) jelentette be magát a test, a szenvedés és a nyomor által.”⁷ Keveredik Weöresnél képzelet és valóság – de nem ilyen egyszerűen, hogy Psyché és Ungvárnémeti viszonyát életkori és egészségi állapotokra lehetne visszavezetni.
Somlyó György tanulmánya⁸ jóval hasznavehetőbb: bevezetve Rimbaud „másik Én” fogalmát („Je est un Autre”) Psyché és Ungvárnémeti ugyanazon személyiségnek lesznek részei, hogy a fölbontás után egy „sokrétűbb egységgé” álljanak össze. Ő hívja föl a figyelmet Teiresziászra, a vak jósra, aki Ungvárnémeti Nárcisz drámájában Nárcisz őr-lelkeként szerepel. Psyché Ungvárnémeti Nárciszáról azt mondja, hogy „szépsége egyszerre fi is és nő is”. Teiresziászban együtt van a férfi és a nő tudása: a mitológia szerint hét esztendeig (egy örökkévalóságig?) élt nőként, hetéraként. Megjósolja Nárcisznak, hogy ha megpillantja saját arcát, elvesz. A két nem bölcsességét birtokló Teiresziasz tudja, mit jelent az androgynosnak meglátni önmagát, önmagában a teljességet – egy absztrakt szerelem foglyává válni. Absztrakt conjunctio, az elkülönböződés botránya és szenvedése nélkül. Az alkímia ex duobus unus-a.
Nárcisz esélye az volna – Ungvárnémeti drámája szerint –, ha fölfedezné a másikat. („Je est un Autre”, vagy – Buber szavaival – „A Te által leszek én-né”⁹)
A másik: Psyché.
Psyché megalkotásában egyaránt szerepet játszhattak bonyolult bölcseleti megfontolások, a yungi pszichológia, de az archaikus – és gyermeki – észjárás impressziói is.
Frazer írja le, hogy a primitív ember minden folyamat, mozgás, élőlény mögött egy kisebb élőlény létét föltételezi, aki mozgatná a nagyobbal: az állatokat egy bennük lakó kicsi állat, az embert egy kicsi ember vagy szintén állat mozgatja, s ez a kicsi állat volna a lélek.¹⁰
Így hát ez a hajdanvolt költő sem élhetett lélek nélkül, bár versei mintha egy teljességgel mozdulatlan – mert örökkévaló – világ hírnökei volnának.
A kicsi állat – Psyché – mihelyt létrejön, elkezdi élni az életét. Azzal kezdi a botránkoztatások sorát, hogy lélek létére test, gyönyörű és csintalan női test – hogy később azt írja: „Úgyis ellentét vala női testem/ S férfiúi lelkem.”
A másik tehát nem egyszerűen a másik pólus, hiszen maga is férfi és nő, lélek és test.
A teljes Psyché-képet Hamvas szerint az orfikus hagyományban találjuk: „A psyché a legmagasabb hímlény tüzével átvilágított nőiség, olyan androgynos, amelyben a hím és a nő elválaszthatatlan conjunctióban él, úgy, mint a növényben és az abszolútban. Az ember a psychében hordja magában önmagáról való ősképét, és külső világában csak ott nyugszik meg és nyugodhat meg, ahol a psyché megnyilatkozik. Ami az orfikában templom és költészet és geometria és szobor, az mind teletöltött psyché, de ennél több. Kiragyogás, hogy az egész világot elárassza psychével és még ennél is több.”¹¹
Psyché a férfiban a női princípium, a férfi transzcendencia iránti vágyakozása. Dante és Beatrice. Szűz Mária mint a női princípium tökéletes megtestesítője. Psyché? A nőiség másik szélsősége. Fogantatása ellentétes a Máriáéval. De szintén elveszíti a gyermekét. Helyzetük, arcuk egymásnak ellentettjei – fájdalmuk azonban közös. Psyché így írja le gyermeke temetését:
Temetése, mint egy matskáé. Kis névtelen
Fiú vagy jány, már meg nem ismerem soha.
Gyász orgonája búgó szél, bútsúztató
Chorusa madár népség, harangja bérczeken
Rezegő zuhatag, kereszttye a Nap s a Hold
Súgár metszése a völgy torok felett
Hajnalban s alkonyatkor, a mennybe fel szökő
Sírköve a zápor-vert Magúra, s kertiben
Viola s gyopár özön. De mind ez nem vigasz.
Az sem, hogy fattyú béllyegét nem szenvedé.
S hogy néki jobb: minden meg-hóltra mondható
És szent igaz; még is mind élni nyargalunk.
Félek, hogy újra tánczolok. De éjtszaka
Gyakran riadok nyivátskolásra, s rá-jövök,
Magam nyiszogtam. Mert azt álmodám: futok
A hegyre, mind magasabbra, erdőn, vége nints,
Nyomomban ismeretlenek, s én nem tudom,
Zsandárok-e, vagy követnek síró asszonyok.
Az egész világ a Gyermek síremléke. A nap és a hold – mikor találkozik – keresztet formál. A kereszt alatt szűz és szajha fájdalma találkozik, ettől kezdve az ellentét-párok érvényüket vesztik, törlésjel alá kerülnek.
Az egy és a kettő
A kettőről folyton kiderül, hogy egy, de Weöres előbb mindig az egy fátylát lebbenti fel, mely alatt ott a kettő. Ungvárnémeti Tóth László disztichonokban zengi, hogy „Egy marad egy...” – Psyché viszont elmeséli, mint tért át a poéta kálvinista teológus létére pápistának 6000 ezüst forintért. Hozzáteszi: „Arrúl is lehetne beszélni, mellyikünk nagyobb kurva; ezen új Chatolicus-é vagy én. Úgy látczik, a ki a Naturában gödrökben bukdácsol, a Poesisben fennyen repül; s a ki a Naturában tiszta szemmel mosolog, a Poesisben az al-felét mutattya. Oh mondd még Aristoteles, hogy ennen-magával minden eggy-azon! Éppen hogy az vagyunk, ki nem vagyunk.”
Psyché és a poéta egymásnak ellentettjei – s ez az ellentét nem oldható föl semmiféle elmélet segítségével. Nem oldható föl, hiszen Psyché szerelme „tűz, nem víz”. Ez a tűz pedig nem logikai konstrukció. Minden tény arra mutatna, az lenne „logikus”, hogy ne legyen – mégis van, „adatik”. Avilai Szent Teréz írja minduntalan, hogy az Istennel való találkozás sohasem valaminek a következménye, az ember semmit sem tehet, tehát jót sem, annak érdekében, hogy létrejöjjön. Isten és ember – ez, elsősorban, kettő.
Psyché szerelme: tűz. „Mindég Amor karjában égek,/ A Lélek és a Szerelem/ Külön nem válható sohasem.” Weöres Gergei Albert Árgírusa kapcsán írja: „Széphistóriája az Amor és Psyché típusú mítoszoknak késői változata. Az isteni lényeg (substancia) és az őt tükröző földi elementum külön-külön szenved, csonkán egymás nélkül, végre sok viszontagság után egymásra találnak és örök harmóniában egyesülnek.”¹² Valójában minden szerelem Isten és ember szerelmének a tükre. S itt szerelem és halál mélyen összefügg. A másság ugyanis nem oldódik: elég. A Szerelmessel való egyesülés nem oldódás, hanem tűz által való megemésztetés – „con ansias en amores inflamada”¹³, írja Keresztes Szent János.
Colossalis és kétségbeejtő
Dolgozatom elején szóltam Ungvárnémeti reménytelen örökkévalóság-hajhászásáról. Weöres a Psychével az örökkévalóságot a pillanatba, a mulandóba helyezi – pontszerűvé teszi.
Weöresnél a végtelen nem végtelen kiterjedést jelent, hanem éppen kiterjedés nélküliséget. A végtelen idő sem sok idő, még több idő, hanem a pillanat: „Ami határtalan: kiterjedéstelen; ami kiterjedéstelen, abban a végtelen nagyság és végtelen kicsinység ugyanaz.
Isten nemcsak végtelen nagy, de végtelen kicsiny is: nincs az a parány, melyben teljes mivoltában benne ne rejlene.
Isten és a mindenség egyetlen ponton belül van.”¹⁴
Hogyan látja Psyché Ungvárnémeti örökkévalóság-hajszáját? „A távoli czélért esztendőkön által, vak buzgalommal, nyerő akarattal harczola, s ha el-éré: nem kell, más kell; s a lihegést elűlrűl.” „Ő szeretni nem tudott, csak iparkodni, annak okáén fel nem foghatá, hogy valaki szereti.”
Az örökkévalóság felé igyekezvén egyre inkább távolodik tőle. Élet- és halálösztön csak ritmusukban különböznek, a halál-ösztön, Lyotard szerint, a fölgyorsított, a hajszolt élet-ösztön.¹⁵
A Psyché mint idézőjel
A Psychével Weöres „körbeírja” Ungvárnémeti Tóth László költészetét. A könyv fölfogható egy hatalmas idézőjelbe-tevő gesztusként. S ez korántsem „véletlen” – igen jól egyezik Weöres eedetiség-koncepciójával.¹⁶
Az idézés a XX. századi szépirodalomban igen gyakori. A kétely stílusjegyének mondhatnánk: a szöveg terébe hintett – „disszeminált” – idegen gócok következtében mindennek a jelentése kérdésessé válik. A jelentés maga kérdéses.
Wernitzer Julianna ismeretei Peter Horst Neumannak a modern (?) idézésre vonatkozó elméletét – eszerint az idézés a benne egyidejűleg ható két, ellentétes folyamat összjátéka: elválaszt-elkülönít, de beilleszt-hozzácsatol, egységesít is.¹⁷
A Psyché mint idézőjel Ungvárnémeti líráját kimetszi saját környezetéből – az absztraktumból, a nem-helyről, a menhelyről –, s egy új kontextusban, mátrixban helyezi el. Ez a kontextus azonban csak látszólag új, valójában, Weöres „szeráfikus logikája szellemében, az ős-régi, az archaikus mátrixról, anyaméhről van szó.
Ungvárnémeti verseit idézőjelben olvasva jelenlét és távollét játékának vagyunk a tanúi. Az eredeti és az idézett szöveg egymást olvassák és olvastatják, egymást és az írót (Weörest) és az olvasót. Somlyó György is ír a jelenségről, bár ő nem az idézés-technikával, hanem a travesztiával magyarázza: „A travesztia mozgása nem egyirányú: oda-vissza leng. Nemcsak Weöres teremti Psychét, Psyché legalább anynyira teremti az őt teremtő Weörest.”¹⁸
Voltaképpen semmi más nem történik, mint az, hogy Weöres Sándor megjelenteti Ungvárnémeti Tóth László verseit. De ki ez az Ungvárnémeti – az anyakönyvi bejegyzésen túl? Léte nem tekinthető evidenciának, tegyük hozzá: az ő léte sem. Ezért az idézőjel: létezik? nem? Az idézőjel elválasztja önmagától, kiszakítja önnön menhelyéről – hogy legyen. „A reprezentamen – írja Derrida – csak úgy működik, hogy interpretánst teremt, és ez maga is jellé válik – és így tovább a végtelenségig. A jelölt önazonossága szüntelenül elrejtőzik, és mindig változtatja helyét. A reprezentamen sajátja, hogy ne legyen saját, vagyis hogy ne legyen abszolút közelségben saját magához.”¹⁹
A Psyché botrányosan elsötétíti Ungvárnémeti poézisét, fölfedi, leleplezi sebezhető titkos pontját, Árnyékot vet Ungvárnémeti éteri lírájára. Elkülönbözteti, hogy egy legyen. Török Endre írja Weöresről: „Angyal, apokaliptikus szigorúsággal; pánisten, tele hajlammal a bűbájosságra; testbe zárt testetlenség, még akkor is, ha a test gyönyöreiről beszél.”
A Salve Regina soraival szeretném zárni a dolgozatot:
Élő tested falként körülövez
bizonytalan messze, mégis husomban
s mindened egyszerre ajk, kéz, kebel, szem;
test, mely anyagi Szellem,
szellem, mely tiszta Test;
minden tagod fátyol- s ékkő-burokban
csonton áthat s magához nem ereszt;
hívsz és hang mégse lobban,
tánc, nyugvás egy-ütemben,
míg haj-sátrad borít az öblös benti csendben
JEGYZETEK
1.     Orbán Jolán: Derrida írás-fordulata. Jelenkor Kiadó, Pécs, 1994. 203.
2.     Sorsfordító pillanatok. Weöres Sándorral és Károlyi Amyval beszélget Kabdebó Lóránt. In: Kortárs, 1986. 5. 101–102.
3.     Derrida, Jacques: Grammatológia. Első rész. Transzformálta: Molnár Miklós. Életünk – Magyar Műhely Kiadó, 1991. 47.
4.     A vers így hangzik:
Nymphátska szólla Faunhoz:
„Na mondd mellyik fülem tseng?
Adok szamár füledre
Tsókot, ha el-találod.”
A Faun, még senge fitzkó,
Kis szarvaig pirúla:
„Ha mondom, bal füled tseng,
Erősködöl te jobbra,
Vagy mondgyam én, a jobbik,
Fogadkozol te balra:
Ne szóllyak, nem katszagsz-ki.”
Meg-szánta őt a Nympha:
„Nem tartalak bolonddá,
Jer ide, mind két füledre
Végy tsókot tűlem ingyért.
De nem hívé a gyáva,
Eggy szép kívánatosnak
Hogy ő kedvit tehetné.
Hitetlenség s kívánat
Jobbrúl balrúl emészté,
El-ódalgott az erdőn,
Keseregve nagy bajában.
5. Weöres Sándor Csorba Győzőhöz írott leveleiből. In: Jelenkor, 1989. 7–8. 669
6.     Weöres Sándor: A teljesség felé. In: W. S.: Sok tünemény. Válogatott versek. Pesti Szalon Könyvkiadó, Bp., 1993. 98–99.
7. Bata Imre: Weöres Sándor közelében. Magvető Könyvkiadó, Bp., 1979. 302.
8. Somlyó György: Fiú-e vagy lány? Megjegyzések Weöres Sándor Psychejéhez. In: Új Írás. 1972. 8.
9. Buber, Martin: Én és Te. Európa Könyvkiadó, Bp., 1991. 15.
10. Frazer, James G.: Az Aranyág. Századvég Kiadó, Bp., 1994. 117.
11. Hamvas Béla: Az Androgynos. (kézirat)
12.   Weöres Sándor: Három veréb hat szemmel. Antológia a magyar költészet rejtett értékeiből és furcsaságaiból. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1977.
13.   Takács Zsuzsa fordításában: „szerelem vágyától lángokban égve”, de az ansias jelenthet szorongást, (halál-)félelmet is. – Keresztes Szent János összes versei és válogatott prózája. Európa Könyvkiadó, Bp., 1992. 36.
14. Weöres Sándor: A teljesség felé. 117.
15.   „They (the death instincts) are the same as the life instincts but in a hurry. It is a difference in rhythm.” – Jean-Francois Lyotard–Jean-Loup Thébaud: Just Gaming. University of Minnesota Press. Minneapolis, 1989. 90.
16.  „Paradox jelenség, mégis így van, aki bátran asszimilál minden külső, idegen hatást, ami szól hozzá, ami vonzza, valahogy különössé színeződik. Aki viszont eredetiségre törekszik, kialakítja ugyanazt a profilt, amit a többiek. Egyéniségét kínosan profilírozza, leszűkíti, s a végén mi marad? Egy vágyvilág... az eredetiségből körülbelül ez jön ki: Én vagyok az egyetlen ilyen ember a világon. És ez a sok egyetlen ember, ez a millió egyetlen ember nagyon egyformává lesz (...) mindig volt bennem egy szarkaösztön: elvenni, ellopni azt, amire éppen szükségem van, ami megragadott, ahogyan a szarka is elviszi a csillogó gyűrűt, üvegcserepet...” – Hornyik Miklós: Műhelybeszélgetés a költészetről a „Hold és a sárkány” szerzőjével. In: Híd. 1967. 11 1132.
17.  Wernitzer Julianna: Idézetvilág avagy Esterházy Péter a Don Quijote szerzője. Jelenkor Kiadó, Pécs – Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1994. 22.
18. Somlyó György im. 105.
19. Derrida, Jacques im. 82.