FÓRUM
Csillag-mondatok az éjszakában
Szőcs Géza: A vendégszerető avagy Szindbád Marienbadban. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1992.
Sokat töprengtem azon, miért szerepel a kötet címlapján, mintegy a cím részeként a következő kijelentés: „Sz. G. utolsó verseskönyve.” A műfaji megjelölésen túl („verseskönyve”), ez az antilírára utaló jelzés sokak számára fejtörést okozott, mindenki foglalkozott vele, kritikus és olvasó – és talán épp ez volt a költő szándéka: egy enigmatikus embléma felmutatása.
A hetvenes évek közepén induló lírikus nemzedék eltökélten szembesült a romániai magyar irodalom provincializmusával, ami az akkori politikai viszonyokat tekintve, természetesen mindig túlmutatott az irodalom saját berkein, és igen gyakran határozott politikai szembenállást jelentett. Amennyiben például a tartalom és forma különválasztása ellen hadakoznak a költők, miközben ezt a különválasztást falakkal is támogatva védelmezi a költészetről való apparátusi gondolkodás, akkor magatartásukat előbb antipoétikusnak, utóbb antiszociálisnak, antidemokratikusnak, végül társadalomellenesnek fogják nevezni. És ettől kezdve elválaszthatatlanok a dolgok: a költészet elhivatott megújítója egyben szabadságharcos is.
Politika és költészet összefonódása egyébként az egész nyelvterületen felfedezhető volt, amit jól szemléltet a vajdasági élboly: Tolnai Ottóék, nyugat-európai elméletekkel és poétikai gyakorlattal felszerelkezve, akkor tudták kimozdítani a magyar költészet szekerét – Thomka Beátára utalok: ez valóban nekik sikerült leginkább –, amikor politikailag a legszabadabbak voltak, szabadabbak még az anyaországiaknál is. Ők tudták legelőször lebontani épp a tartalom és forma közé emelt falakat, majd átlépték a szigorúan őrzött választóárkokat, és szüntelenül éberen figyelve, vállukon kibiztosított fegyverrel, mint valami gerillaharcosok, bebarangolták a poézissel átszőtt, ám hagyományosan nem poétikus terepet. Valóban át van szőve ez a tér verssel, miképpen rádióhullámok, úgy áradnak a vershullámok – „csillogó fonálként vesznek körül bennünket a versvonalak, kuszák, bonyolultak, és olyankor, mikor sikerül átlátnunk, mint kapcsolódnak, megfonhatjuk, képpé sodorhatjuk, összefoghatjuk őket” – írja Szőcs Géza (Merre mutat a versünk?).
A versekben szüntelenül fel-felbukkan a vándor, utazgató férfi, a szabadságharcos, a szakállas gerilla, egyfajta titkos megbízatással házaló ügynök, a kalandokkal töltekezett tengerész. „Merre is induljak// A fegyvert egyik vállamról/ a másikra helyezve/ e holt papiroson/ diagonálisan át” (Tolnai Ottó). A vers is folyton vándorol, mindig valami más akar lenni, s a költészet alapvető kérdését, hogy milyen a kapcsolat a szó és a szó jelentése között, nem tradicionális beállítottsággal kezeli. E költészet művelői előtt nincs szilárd szimmetriatengely szó és jelentése, dolog és tükörképe, ég és föld között, és nem ülnek közvetítőként ezen a tengelyen, hanem kilépnek ebből a metaforából, átsétálnak innen oda, onnan ide, következésképpen költészetükben nem a metafora, hanem a paradoxon uralkodik.
Így van, annak ellenére, hogy metaforákban igen gazdag ez a költészet. Szőcs Géza metafora-lexikona vaskos kötet volna, szinte valamennyi verssora szerepelhetne ebben a lexikonban. Metaforái szerkezetükben félreismerhetetlenül sajátosak, gondolatívük teherbíró. Ez a szerkezet szintén paradoxális természetű, a gótika lélegzetállítóan kecses, már-már merészen könnyed pillérrendszeréhez hasonlóan „hihetetlenül” sokat megbír. A reálist és a képzeletbelit vegyítő, az egymásnak ellentmondó asszociációkat felidéző, jelentéseket félreseprő technika következtében, mielőtt az ember végképp elbizonytalanodna, és nyakát behúzva menekülne kifelé, bekövetkezik, talán a rettegés iménti erejét is felhasználva, az átfűtött, szárnyaló biztonság állapota, amiből valóban messzire lehet szárnyalni. Ebben a szerkezetben bizonyára fel lehetne fedezni egy valódi beszakadás, egy ősrobbanás nyomait, akár világunk, az Univerzum struktúrájában. Az építkezés minden elemében benne van ez az élmény, átérezhetően jelen van, „nyomasztó nyugtalanságot ébreszt az emberben”, ugyanakkor feltárja egy léthelyzet esélyét.
Szőcs Géza költészetének egyik sajátos versformája a vendégszövegekből, kollázsszerű elemekből, fiktív novellatöredékekből, meditatív, esszészerű részekből, memoár-citátumokból, röplapokból – a tragikum dramaturgiai kohéziójával összetartva, a rímek zengedezésével egymásba öltve, az ismétlődések ritmusára felfűzve, a jelentésmezők egymásba tárulkozásával, az irónia játékaival egyneműsítve – összeálló nagyvers, szintézisvers, mint amilyen a Születésnapomra című költemény.
A verset Szőcs Géza K. F.-nek ajánlotta, s a monogramon (Kozmutza Flóra) és a címen túl (Születésnapomra), a vershez csatolt Megjegyzésben is jelzetteken túl (3 sor Petőfitől, 3 sző Illyéstől stb.) számtalan technikai megoldás is valamilyen utalás: utalások sora ez a vers, ám alaphelyzetét tekintve mégis különbözik elődeitől. Miközben az egyes szavakhoz hozzárendelődnek az olvasmányélmények („ma 32 lettem én is”, „forgolódik a gumibot/ álmában rám emlékezik”, „ragyog”, „de ébred...”, „harc mezején”, „haza a magasban”, „ének-/ének”), az asszociációs láncolat nem vezet messzire, az olvasó nem tud kitörni, a szavak felidézte képzetek körülkerítik őt, megbéklyózzák, nincs annyi rés, „amennyin átférne még a kéz/ s a kés”, mert a poétika technikájával megidézett börtönök képzetén túl (a haza-metafora, a bezártság-metafora aláhúzza mindezt) valódi börtön jelenik meg, a börtönőr is valódi, a gumibot is – egészen egyértelművé, konkréttá válik a helyzet, amit az Űrlapként bevágott rész is sugall („Nemzetisége”, „Mit követett el ELLENÜNK”, „Állampolgársága”, „hova szeretne kivándorolni”), tehát a vers a teljes konkretizálás felé halad, ráismerni belőle az akkori állapotokra, vagyis átirányítódik az értelmezés: az interpoétikai kapcsolatok, a metanyelvi allúziók elvontabb területeiről áttevődik a napi léthelyzet átérzésére, éreztetésére, mindazonáltal a vers végén, beteljesítve egy újabb paradoxont, a léthelyzet hiábavalóságaiból, a konkrét börtönből való szabadulás mégiscsak nyelvi, metanyelvi lehetőségként jelentkezik.
A nyelv szerepe itt is többsíkú. Egyrészt az idő megidézésével reményt támaszt a börtönben raboskodónak, másrészt egy szuverén lírai én megteremtésével felmutatja a szabadság érzetével való feltöltekezés, a szabadság megszerzésének metódusát.
A „Hét éve így beszéltem én” kezdetű strófa egy múltbeli szövegrész bevágásával idézi meg az Időt, a hiábavaló, kilátástalan küzdelmet, a teljesülhetetlen vágyakat – a szabadság hét év után sem lett elérhetőbb. Mintha a saját sorsát megértő és beteljesítő költő vallomása volna, miközben poétikailag, a megidézett hét évvel, az Idő szerepeltetésével, a Jövő említésével olyan konstellációt teremt, amelyben erőteljesen jelen van a változtathatóság látszatokat levetkőző igénye. „És mennyi van még hátra”, ezt kérdezi már a második sor is.
Hogy minden csak ígéret marad... Hogy mit kell a börtönnel szemben felépíteni. Hogy előbb le kell rombolni a börtönfalakat... Efféléket mond, és észrevétlenül siklik át a komor konkrétumokból kivezető alternatívák terébe.
„Szabadság nyelvtana”, indul befejező része a versnek. Ebben az utalásban a nyelv maga válik szabadságharcossá. Itt derül fény arra is, hogy mit szolgál, miként szolgál a megteremtett metanyelv. „Célba lő, és nyelvtant tanul” a költő –
Vagy éppen az eget kémleli,
az árnyékból kifejlő
hatalmas csillag-mondatot
mely egyszer – érzi – feljő.
Szőcs Géza költészete a más nyelvekre utaló versnyelv autonómiájával a költői én autonómiáját teremti meg. Talán ebben tér el leginkább a hetvenes évek közepén indult kortársakétól. A személytelen, dezindividualizált költészet eszköztárát, paradoxonjait gyakorta alkalmazó stratégiával a verset a versíróhoz csatolja, s ilyen értelemben vallomásossá, személyessé teszi költészetét, és ennek révén új tragikus reflexiót hív elő. Kortársai közül talán senki sem jutott a tragikumhoz ennyire közel. Amiképpen Lotman állítja: „A szuverén személyiség megőrzésévé válhat az értékek újrajelölésének gesztusa.” Még akkor is, ha voltaképpen zárt utalásrendszere, autonóm világa miatt igencsak nehezen megközelíthető ez a költészet (lásd még az enigmatikus, magánmitológiára vonatkozó utalásokat). Miközben bizonyos dimenziókban nagyon is érthető (lásd a közbeszéd, közhumor elemeinek beemelését).
Az értelmezés szempontjából mindenképpen az intuíció kerül előtérbe. Mondhatni a kritikai megközelítésben a karteziánus cogitatiótól távolít, vagyis visszaadja a nyelv élő létéből táplálkozó kritikai megközelítés tágasságát (akár a hermetikai jégtömböket megolvasztó tavaszi dekonstrukciók). A nyelv közvetít, szelektál és kiemel – s bár igen csekély mértékben mi is alakítjuk, alapvetően ő alakít minket. (A legtöbb esetben nincs szükség a szigorú ellenőrzésre. A nyelv előítéletekkel segít vagy akadályoz minket. Nem kell ahhoz elmélyülten belevetnem magam a hermeneutikába, a strukturalizmusba, vagy akár Derrida, a pápa műveibe, hogy megtudjam, milyen író az, akinek könyvét olvasom. Ítéleteim helyesek lehetnek, ha történetesen egyetlen kritikai opust sem olvastam el egész életemben. E nyelvi erő idézi elő azt a kettősséget is, hogy „minden megértés egyidejűleg meg nem értés is, minden gondolati és érzelmi összhang egyben mindig szélválás is” /Humbold/.)
Egy hosszabb tanulmány feladata lehetne annak elemzése, miként tud e paradoxonokra épült költészet társadalmi vagy közszolgálati funkciókat betölteni, miközben továbbra is metanyelvi formáció marad, elkerülve így bizonyos banalitások csapdáját. A helyzet ebben a vonatkozásban is természetesen paradoxális. A versről szóló esszéjében írja: „Gondold csak meg: nincs az a fércmű, amelyhez ne lehetne egy olyan társadalmat, olyan kultúrát rendelni. mely kultúra számára ez a fércmű volna a legremekebb remekmű. És viszont, nincs az a sedõvr, mely adott kultúrák számára ne lenne a leglaposabb banalitások halmaza.
Nem?”
És akként is paradoxális ez a költészet, amennyiben szabadságharca során maga is autonóm valósággá válva, egy univerzálisabb valóság részévé szervesülve, új kihívások, megfelelések és kényszerek elé állítódik. Miképpen találja meg igazodási formáit a helyreállt rendben, hogyan tud válaszolni a más irányból érkező kérdésekre? Talán ennek jelzése, ihletett átérzése az enigmatikus embléma felmutatása is: a költő lezárta művészetének egy szakaszát, és új irányokba, új terepre indul.
MIKOLA PÉTER