Parázskönyvben hangról hangra
Fekete Vince: Parázskönyv. Erdélyi Híradó–Előretolt Helyőrség, Kolozsvár, 1995.
Elsőkötetes szerzőről írni korántsem veszélytelen vállalkozás. Hiszen hogyan is méltathatnók érdemben a tárgyat – mely még nem végleges; a báb és lepke közötti metamorfózis valahányadik állomása csupán? A tulajdonképpeni feladat a szűrés művelete: az előremutató és egyben koherens elemek gondos kiválasztása. A feladat: leválasztani a jellegzetes arcot, s az utánhallások zümmögése alatt kitapintani a sajátos hang regisztereit. Nem mellékes viszont az sem, hogy kitől koppint a szerző, s különösen akkor nem, ha a tettet maga is vállalja. No, de erről később.
Engedtessék meg, hogy a bevezető helyén – egyelőre – a címmel bíbelődjem. PARÁZSKÖNYV – ez tetszett. Kissé meglepődtem tőle, úgy olvastam a hátlapon találhatókat: „sámánkodás a szép szavakkal...” Be kell vallanom: egyből erre gondoltam: VARÁZSKÖNYV – és csalódnom kellett. Csalódnom kellett, mert Fekete Vince első kötete nem varázskönyv és nem sámánkodás. Nem a metafizikus, nem a transzcendens körébe sorolható. Nem valamiféle földöntúli ihlet megnyilatkozása. Olvasás közben többször is megfordult fejemben, hogy egyáltalán: Fekete Vince nem az ihlet embere. Nem, kérem. Fekete Vincét nem csókolta homlokon a múzsa. Mégis minden, amit itt elsoroltam, cseppet sem pejoratív célzatú. Ám azt szeretném elöljáróban leszögezni: ne várjunk „trouvaille-t”, különösebb szellemiséget, „túlit” vagy leheletfinomat a Parázskönyv szerzőjétől. Ez valahogyan nem tartozik természetéhez. Munkát; sok és komoly munkát véltem a kötet mögött felfedezni: verejtékes küszködést ritmussal, rímmel, nyelvvel. Nem a papírra könnyedén odavetett, gördülékeny sorokat látok itt, hanem a szemöldökráncból kipattant és szótagonként többszörösen megszámlált strófák darabos sereget, melyről a törődés, a csiszolás nem mindig képes a vajúdás hegeit eltüntetni. Nem a dandyvel, sokkal inkább a szavak napszámosával van itt dolgunk – olyan emberrel, aki napokig képes egy-egy rím- vagy ritmusjátékon babrálni. A nagy veszély pontosan itt rejtőzik. Nevezetesen abban, hogy az, amit szemére vethetünk a készülőnek – az már nem a hanyagság, nem a komolytalanság, nem a lustaság vádjával süthető rá. Ha bajt találunk, az a baj veszélyesen mélyen gyökerezik. Olyan baj az, amelyet csak a felismerés orvosolhat: annak felismerése, hogy ilyen alkattal merre érdemes fordulni, mit és hogyan kell kiragadni a poézis bozótjaiból.
A kritikus feladata azonban nem a tanácsadás. A kritikus feladata: rezonálni. Utánhangolni a verset, és könyörtelen-kegyetlen módon kimutatni a falcsot, ha rátalál. Mindvégig szem előtt tartva természetesen azt is, hogy ő csak egy puszta kis rezonátor, önnön skálájába zárva, s hogy amit mond, az is csupán egy a lehetséges versdallamok közül.
Nos hát, visszatérvén a címhez – s a csalódáson túltéve magam – másodszor is elolvastam a kötet hátlapján találhatókat, és a dolog megvilágosodott előttem: „Ahhoz viszont, hogy ezek a versek «felizzanak», Te kellesz, Olvasó!” Hogy is van ez? Első kötet. Szunnyadó tűz. Felizzás előtt. „Te kellesz, Olvasó”, vagyis megfeszített figyelmed, türelmes jóindulatod. Ilyen formában érthető a „parázskönyv”. Nem szükséges magyaráznom.
Üssük hát fel a könyvet.
A szerkezet gyanúsan szoros: hét ciklus, egyenként hét verssel (a kivétel pedig kétszer hét verssel), nyitó- és záródarabbal ellátva. A nyitóvers után rögvest a záróverset olvastam el. Íme az eredmény: A szerkezet... – gyakorlatilag így kezdődik a Parázskönyv – „A szerkezet csak, ami összetart”¹ – ám, amint ez később kiderül, az állítás igazságértéke nem teljes. Fekete Vince kötetét át- meg átfonja a motívumok serege, néhol talán kissé zavarólag is. Egyelőre azonban csak azt árulom el, ami már az első versben megmutatkozik. Nevezetesen a KÉRDŐJELET. Rengeteg kérdőjelet, rengeteg kérdőszót találtam ebben a kötetben. Kissé olyan a helyzet, mintha a világgal szembeni szerzői magatartást jelképezné: a „nembiztossemmi”-t. Ellenben a PONT is hasonló fontossággal bír. Mivelhogy sűrűn előfordul. Sok az apró, megszakított mondat, mondattöredék, szó-mondat és mondatszó, s mindezek zárlatában, kérlelhetetlenül, a pont: akár kalapácsütés.
S íme, egy történetet máris tetten értünk: Kérdőjel, pont, kérdőjel, pont...?, ... S a második? „Szó nem elég Neked, ha/ a mondatnak vagy foglya./ Nem szóródsz szét a semmibe,/ ez fogva tart, fogva.// Hány lépcsős az emlékezet?/ Hány lépcső a tudás?/ A mese nem árulhat, csak el./ Krisztus vagy és Júdás.”² Ezt, ezt az utolsó sort méregettem túl sokáig. Mégpedig azért, mert nem tudtam eldönteni, mennyi benne az őszinteség és mennyi a csalafintaság. Mert Krisztusnak, Júdásnak kevés köze van az emlékezet, a tudás lépcsőihez. A mese elárulhat. Ám ez sajnos nem a krisztusi, hanem egy egészen más tragikumba torkollik. Hogyan is jön be Krisztus itt a versbe? Tudás... (árulás)... s már csattan is a rím: Júdás. Innen az út már igen rövid. Krisztus karnyújtásnyira kínálja magát. De büntetlenül nem ússza senki meg. Ahogy a verset olvasom, a ritmus darabosságától elvonatkoztatván semmi sem zavar: összeáll, koherens, üzen. Ám az utolsó sornál úgy érzem magam, mint akit arcul csaptak. A szerkezet nem bírja meg Krisztust és Júdást: a fejemre roskad. S hirtelen támadt kíváncsiságtól vezérelve a kötet legvégére lapozok: hadd lám, Vince hogyan végzi. És íme Vince a „modor elveszejtésé”-vel végzi. Ami szó szerint értendő, különösen ha ezt vesszük alapul: „Vessetek meg drága olvasók/... megértem/ bárgyú nézéstek”³ ... igen, ez korántsem udvarias. Ami pedig első olvasásra feltűnt, az a rímek silánysága. És írom ezt ehelyen és ilyen formában azért is, mert úgy vélem, hogy ez a jelenség a Parázskönyv egészére érvényes. Vincének mintha nem volna „füle” a rímhez. A nagyobbik baj nem ez. A nagy baj az, hogy – bár nem megy neki – állhatatosan erőlteti, húzza-rángatja hajuknál fogva a r(É)ímeket. Álljon itt elrettentő példa gyanánt egyetlen rímsor – s erről a továbbiakban hallgatunk. Nézzük az Epilógus rímeit: olvasók// volna sokk; megértem// nem kétlem; kóser dolog// sosem buldog; születtem// imetten; talánokat// újabb rovat; öszvért// köszenetért? dobhatom// ingatlanom; az Urat// halálomat... Non discutandum. S még egy jelenség: vannak bizonyos szavak, félmondatok, amelyek durván kiszólnak a versből. Hangsúlyozom: nem a szavak természetével van gondom. A szónak jogában áll a kontextustól elütni. Ám ezt meghökkentő, lehengerlő módon, revelációt eredményezve kell tennie, nem pedig zavarólag. A versnek bizonyos belső harmóniáival kell rendelkeznie; van egy pont a versben, ami arról nevezetes, hogy minden sor, minden szó feléje tart, illetve pontosan ellenkező irányba indul. És ebből a konverzióból illetve diverzióból a versnek egy olyan egyensúlyi állapotba kell jutnia, amely megtartja a hétköznapiság/közönségesség merülővonala fölött. Ez zavar a Parázskönyvben. Hogy példának okáért nem ugrik magától a rím: a költő hosszas keresgélés után talál rá a nem megfelelőre. Ilyenkor nem szabad rímelni. Ilyenkor hagyni kell, hogy kicsengjen a sorvég, s maga válasszon hangot. S a kiszólásról: igen, ki lehet szólni a versből. Íme a példa: „belénkcsobban egy erkélyen/ sután két mozdulat között/ vagy bent fekve hason-háton/ lófaszt ért az egész barátom”⁴; „míg élt nem/ tudta van-e nincs-e/ s most/ itt nyugszik/ Veni Vidi Vince”⁵... Így igen. Ám ennél alább semmiképp.
A továbbiakban el kell mondanom, hogy úgy gondolom, korai még ezt a kötetet bonckés alá helyezni. Nem ildomos ciklusról ciklusra utazni benne. Túl gyenge, túl sebezhető úgy, s ezzel tilos visszaélni. Ehelyett általános benyomásról lesz szó.
Arról például, hogy Vince szereti a hexametert. Gonddal szerkesztett, hosszú hexametereket csempész kötetébe – ám olyan ravaszul töri őket, hogy erre minél kevesebben döbbenjenek rá. Álljon itt néhány a legsikerültebbek közül. Skandálják csak: „... Cseperészget/ halkan az ólmos eső; szavak élénk/ sortüze lentről”⁶; „Elfeledettek árnyai villódz-/nak, közelednek”⁷; „Émelyítő! Hogy szédülök!/ Egy kifeszített/ nagy mozivásznon, úgy kerekednek/ hirtelen élni/ a figurák szaporán emlékei/ ben”⁸; „csöndnehezék felnyírt tarkókon: a/ félelem éje”.⁹
Ezen túl a rondó is kísért a Parázskönyvben. Hiteles villoni formában (a mottó is ez: „Villongva”): 7+6 illetve 7+5 strófákban, adekvát rímképlettel regéli kissé keserűen albérlői hányattatásának történetét Vince. Bátran emlegethetjük a Mester sanyarú sorait: „Száműzte őt kemény ítélet/ s úgy rúgták farba, meg sem állott”¹⁰. Nézzük csak a vincei formát: „s akár egy rühes kutyát, kirúgtak,/ segget fordíthatok a múltnak/ mért nem fizettem – mondták – a bért”¹¹. A Mestert idézi, tagadhatatlan, a következő sorpár is: „restellnem kéne, hogy csak ennyire vittem,/ s örülhetek hogy még nem voltam a sitten”¹². Még egy utolsó párhuzam: „úgy rúgták farba, meg sem állott/ hiába mondta: Apellálok”¹³ valamint „maradtam szál ingben kabátban// hiába kértem apelláltam/ kitették mindenem az útra”¹⁴.
A néhai François mesteren kívül van még egy markáns vezéralakja a kötetnek (a szerzői leszámítva, természetesen). Ez a valaki – Sziveri János. Íme: „a zománc azon nyomban (f)elpattan”¹⁵ (Sz. J.) „Zománc-éj. Pattog egyre”¹⁶ (F. V.); Delphoi felé (verscím, Sz. J.) – Delphoi felé (verscím, F. V.); „három vígasztalatlan proli/ én, a másom és egy daganat”¹⁷ – „A KÖLTŐ SZABAD”¹⁸ – „nyakunkon loboncos idegzet alatt/ olcsó koloncok”¹⁹ (Sz. J.) – és: „fürge sejtek, loboncok sokasodván/ apró csákányokkal bontják bentről már/ a tested”²⁰ – „A KÖLTŐ SZABAD. (Bár proli.) Nosza!/ Nyögnéd, de fáj, ráng minden mozdulat.// RÁKFÖRMEDSZ”²¹ (F. V.) – Rákrománc (verscím, Sz. J.). „Van már nincs már/ Végképp összekoccantak az öröksárga tojások”²² (Sz. J.) – „összekoccantjuk a neccben/ a lekvárokat.../ ennyi volt csak/ míg élt nem/ tudta van-e nincs-e²³ (F. V). „Ember meg ha van, úgy drótvégeken”²⁴ (Sz. J.) – Drót-reményből drótkazlak,/ lógunk, fentről mozgatnak”²⁵ (F. V).
Ilyen formában felesel az elődökkel a Parázskönyv.
Van azonban egy olyan oldala, amit feltétlenül meg kell említenem – mivel ezt találom leginkább jellegzetesnek. És ez a kötet eszköztára. Ezen belül az első hely a leginkább fájdalmas elemet illeti, az apa öngyilkosságának történetét. Az esemény körülményei szinte végérvényesen meghatározzák a kötet hangvételét. A nyelv szikársága, dísztelensége, földhözragadt egyszerűsége; az eső, por, kalap, táska, vodka, kisváros, sínek ... mindez szerves tartozéka a vincei hangnak. Egy felolvasóest alkalmával így szólt egy amerikai fiú: „Vince verseinek hallatán az jutott eszembe, ahogyan Erdélyt mindig is elképzeltem...” Lehet-e ennél tömörebben fogalmazni? Aligha.
A sivár, lekopasztott környezetet sivár, lekopasztott mondatok ölelik a versbe. Fegyelmezetten, tárgyilagosan, híjával minden szubjektivitásnak. Az eredmény pedig az, hogy pontosan itt, ahol nem törekszik erre, a versnek sikerül felemelkedni. „Táskájában ott volt a vodka – suttogták – s amíg hörgött/ távolról csattogott és dörgött”²⁶; „Őzikék sejtelmes kékje csillog s szénrudak kormozzák óriás-bús arcodat”²⁷; „Eljő érted zakatolván... a halál maga/ mit számít akkor kinek volt igaza”²⁸ „ősz vad gyertyái csillagok lobogják körül szánandó testünk s nincs szavad?”²⁹; „s hogy mint esett nem érdekes ma már/ hiányzol lelkem rángva reagál”³⁰.
A második meghatározó élmény helyén a szerelmet említeném. Egyes szerelem-ihlette versében igazi klasszissal műveli Vince a tömörítés mesterségét. A dolgok jelentős hányadát a vers mögötti térben hagyja, nem magyarázza, nem kérdezi túl a verset; céloz, villant csupán, s ilyenkor nem botlik a nyelve: „jaj szívem lentről egy láng szállt/ szél tépi gyöngén a nádszált/ széttépi s elhordja s nem marad/ csak egy kép illó mozdulat”³¹; „Négy városon s hetvenhét kanyargós utcán át/ futok tőled alvadt vérrel a számban”³². Ugyanitt lehetünk tanúi annak, ahogyan a szent a profánnal elvegyül: „Fölötte papucsosan klappol egy nő./ Verset írok. Zihálását majd éjjel hallani./ Verset írok. A vékony panelleken áthallatszik./ Mit nem adnék most ázott-szamóca melledért!”³³
Harmadszor – ám nem utolsósorban, említenem kell a nyelvet, mint ihletforrást. Mert annak ellenére, hogy időnként gyéren gyümölcsöző terület Vince számára a nyelv – paradox módon pontosan ezen a területen alkot néha feltétlen-maradandót. „szavak, csak mondatok./ S a szem előtt köd. Mintha oszladozna.// Pont. Visszaszámlálás ez már. Hiszen.../ Szonett elring négy-négy, három, kettő, egy./ Volt egyszer, hol nem volt,”³⁴; „Mézeskalácsszívek vernek”³⁵; „ing már égi ingatlanom”³⁶; „verdes a pillanat tombol a kék erek árama”³⁷...
Ám boncolni nem szabad, s hasonlóképpen túlbeszélni sem szabad. Munkám ennyi volt: felvillantani ezt-azt, sort, kérdést, szépséget s veszélyt – lapjukkal felfele fordítani a kártyákat, s a döntést Rád bízni, kedves Olvasó – hogy kézbe veszed-e ezekután a Parázskönyvet, elindulsz-e benne saját ösztönödtől vezérelve, mintegy kideríteni: úgy szóltak-e hangomon ezek a versek, ahogyan te is értenéd?
LÁSZLÓ NOÉMI
JEGYZETEK
1. A szerkezet. 7. o. – Parázskönyv
2. id.
3. Epilógus (A modor elveszejtése). 103. o. – Parázskönyv
4. (s megint előlről). 83. old. – Parázskönyv
5. Patetika (Im. Sz. J.) 52. o. – Parázskönyv
6. Álom hava. 32. o. – Parázskönyv
7. id.
8. ibid.
9. Fergeteg hava. 37. o. – Parázskönyv
10.  Imádság rondo-formában. In: Francois Villon összes versei, 101. o.
11.  Ágy, asztal, szék – 12. o. – Parázskönyv
12.  Bethlen utca 11. – 13. o. – Parázskönyv
13.  Imádság rondo-formában
14.  Legeslegújabb testamentum. 16. o. – Parázskönyv
15.  Drótok, in: Sziveri János minden verse, 302. o.
16.  Cinkrácsok. 45. o. – Parázskönyv
17.  Delphoi felé, in: Sz. J. minden verse, 301. o.
18.  id.
19.  Májusi átirat, in: Sz. J. minden verse, 298. o.
20.  Delphoi felé. 48. o. – Parázskönyv
21.  id.
22.  Minta in: Sz. J. minden verse, 60. o.
23.  Patetika. 54. o. – Parázskönyv
24.  Drótok. Sziveri, 302. o.
25.  Két metszet. 70. o. – Parázskönyv
26.  Prológus. 21. o. – Parázskönyv
27.  Szikék ezüstje. 23. o. – Parázskönyv
28.  k.-vers. 24. o. – Parázskönyv
29.  érted tamtamok. 25. o. – Parázskönyv
30.  Apám. 26. o. – Parázskönyv
31.  Andal. 69. o. – Parázskönyv
32.  Passz. 74. o. – Parázskönyv
33.  Hétvége. 75. o. – Parázskönyv
34.  Parád. 73. o. – Parázskönyv
35.  Vaskor. Farsang, ünnepek. 62. o. – Parázskönyv
36.  Epilógus. 103. o. – Parázskönyv 37. Jégbontó hava. 58. o. – Parázskönyv
Felhasznált verseskötetek:
Fekete Vince: Parázskönyv. Erdélyi Híradó – Előretolt Helyőrség, Kolozsvár, 1995,
François Villon: F. V. Összes versei. Kriterion. Bukarest, 1987.
Sziveri János: Sz. J. minden verse. Kortárs, Bp., 1994.
L. N.