Szeme nyitva
Olvasmányos történelem
Kiss András: Források és értelmezések. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest,
1994.
Vaskos könyv, ám tulajdonképpen több mint a fele a jegyzetanyagot tartalmazza,
idegen, elavult szavak jegyzékét, fordításokat, hely- és névmutatót, egyszóval
mindazt, ami a teljességre törekvő, alapos, megfontolt, értelmezéseiben
semleges, a kellemetlen idézetekkel is szembenéző történész számára munkájának
szakmai védjegye: amivel a személyesség, az elfogultság, a fakó didakticizmus
elkerülhető. (És ami a történészi munka sine qua nonja, mert miképpen E. H.
Carr megjegyzi: ha egy történészt a pontosságáért dicsérnek, olyan, mint amikor
egy építészt az erős gerendáért vagy a megfelelő összetételű betonért
magasztalnak.)
Tudjuk jól, a múlt nem mindegyik szeletéből válik történelem, vannak
időfragmentumok, amelyek kihullanak a rostán, elvesznek a rájuk temetkező és
következő pillanatok alatt. De költözzünk be egy irattárba, szedjük elő a
megsárgult, foszladozó papirosokat, és a kifakult tintával rótt sorokat
próbáljuk meg kisilabizálni. Valami mindig előbányászható, amiről már senki sem
tudott. Pedig megtörtént. Ha valami megtalálható ezekben az iratanyagokban,
akkor az megfellebbezhetetlen. Kiváltságlevelek, rendeletek, szerződések,
számadó levelek, hivatalos levelezés, egynémely régi család levéltára...
Eleddig (a történész megjelenéséig) némán hevertek a polcok aljában, de a tudós
elemző kezében megelevenednek, élni és hatni kezdenek. Nyilvánvalóan a bennük
foglaltak pusztán egy ember, az akkori hivatalnokok, nótáriusok, fogalmazók,
kancelláriusi jegyzők gondolataival, elképzeléseivel (mi történt voltaképpen?),
stílusával, jellemével vannak átitatva, az oknyomozó tulajdonképpen ezekkel a
„szűrőkkel” (szubjektumokkal) találkozik, nem a valódi múlttal. Tehát
legelőször is meg kell ismernie, sok-sok empátiával és emberismerettel ki kell
derítenie a dokumentum írójának jellemét, látnia kell személyét, értelmeznie
kell indulatait, hogy a döntésekben megmutatkozó belső kényszerítést leválassza
a legsemlegesebbnek vélt história testéről. Rekonstruálnia kell annak
személyét, akinek feljegyzéseibe belelapozott, akit hallgat. Tényekre és
dokumentumokra feltétlenül szüksége van a történésznek, de túl kell lépnie azok
fetisizálásán (Carr), mert önmagukban még nem adnak választ a történész
legfontosabb kérdésére: MI TÖRTÉNT?
A személyesség csak a személyes felől válik érthetővé. A történész semlegessége
a múlt idézésében a személyes kontaktusok erőterében erősödik meg.
A személyesség túlzott előrenyomulása természetesen veszélyeket is rejthet
magában. Ha például a történész vizsgálódása arra szorítkozik, hogy az
események az egyén jelleméből fakadó indítékait tanulmányozza és hangsúlyozza,
akkor a romantikus történelemírás útvesztőibe tévedhet. Ha valaki beéri azzal a
magyarázattal, hogy Báthori Zsigmond jellemhibái, kapzsisága, hangulatának
szeszélyes változásai, zsarnokságra való hajlama idézte elő a nagy Romlást,
akkor óvodásoknak szóló mesét fog írni: az eseményeket meseszerű okozatisággal
látva el, egy gonosz, hétfejű uralkodó rovására ír mindent. Ez ostobaság. Ám
magasabb szinten, kissé bonyolultabban kifuttatva sem tartható efféle
gondolkodás. (Idevágóan idézhető Tolsztoj, aki szerint a személyiség címke,
hogy az eseményeknek nevet lehessen adni.) Ugyanakkor az az álláspont sem
helyes, hogy mindent külső, mindenható erők alakítanak, az Isteni Gondviselés,
a Világszellem vagy a Sors megnyilvánulásai irányítanak. A történeti tények
kétségkívül egyénekről szólnak, de nem az egyének elszigetelten végrehajtott
cselekedeteiről, és nem is azokról a vélt vagy valós indítékokról, amelyek az
egyéneket vezérelték. „A tények a társadalomban élő egyének egymás közötti viszonyairól
tudósítanak, illetve azokról a társadalmi erőkről, amelyek az egyének
cselekedeteiből a szándékolt eseményektől gyakran eltérő, illetve néha azzal
ellentétes eredményeket produkálnak” (Dollingwood).
A múlt század végétől, Dilthey és Croce munkásságának hatására a tények
elsőbbségének és autonómiájának elvét a történészek gyakorta megkérdőjelezték,
a történelem: „kortárs történelem”, fogalmazták meg, vagyis a jelen szemüvegén
át, a jelen problémáinak fényében látszik a múlt, és a történész feladata az értékelés.
A történelmi tények a történész számára csak akkortól léteznek, amikor
megteremti őket. „A történész úgy halássza ki a tényeket a dokumentumok,
leírások, feljegyzések tengeréből, akár a halász a halat. Miután kihalássza,
hazaviszi, megfőzi, és a szája íze szerint való körítéssel tálalja fel” –
mondja Carr.
A történelemírás tehát nem merül ki a puszta tények felsorolásában, például nem
csaták, ütközetek lejegyzésének láncolata, hanem ott vannak a feldolgozatlan
tények is, amelyek eddig elkerülték a történész figyelmét. Hogy mit emel be az
ő történelmébe, bonyolult folyamat eredménye, de miután beemelte, azután sem
biztos, hogy valódi történeti ténnyé válik.
Vegyük például a következő eseményt, ami az irattárokban fellelhető tényekkel
igazolható: 1582-ben Kolozsvár nótáriusa egy tanúvallomást vetett papírra, Szép
János kocsisa ellen, akit azért zártak a tömlöcbe, a főtéri Toronyba, mert a
ló, amelyet megült, halálra rúgta Szakács Simon feleségét. Ma már nehéz
megállapítani, ki volt a hibás, a legény, a ló vagy az asszonyka. Ennyit talál
a történész, nyomozni kezd, lendületesen bekapcsolja tudományos apparátusát,
segédtudományokra támaszkodik (nyelvészeti, földrajzi, régészeti, pszichológiai
ismereteire), értelmezni kezd, megtölti a megtalált, a voltaképpen véletlenül
elékerült tényeket, s hogy fontosnak tartja vagy sem, végül is tőle függ. Ha
igen, akkor beépíti saját történetébe, a történetírás szabályai szerint járva
el: kiemel, kidomborít valamit, aminek következményei saját história-szemléletének
konklúzióit erősítik. Fontos történelmi eseményt lát-e benne vagy sem? Ezt
eldönti. Livius például úgy vélte, hogy Caesar átkelése a Rubikon nevű
folyócskán történelmi tény. De hogy István Mihály ugyanezt szintén megejtette
itáliai utazása során, nemigen méltatja figyelemre senki sem. A történésznek
mindenképpen szelektálnia kell. Visszatérve a Kiss András felidézte epizódhoz:
történelmi tény-e, amiről beszél. Valószínűleg nemleges választ adhatunk rá.
Mégis, az eseményről szóló beszámolóból rengeteg dolog megtudható: hogy az
elkövetőnek nincs neve, hanem csupán Szép János kocsisaként emlegették; hogy ez
a Szép János az egykori Farkas utcában (Luporum) lakott, a baleset viszont
Mátyás deák háza előtt, a Belső-Széna utcában (Foena interior) történt; az ifjúasszony
gereznás ruhát viselt, állítólag ettől horkant fel a ló; a kocsist
kínvallatták, mert az akkori ítélkező procedúrában ez volt a kötelező szokás;
hogy perre nem került sor, mert szintén a korabeli peres eljárás szabályai
szerint egy tanú nem tanú, nem bizonyít semmit. A gázolásos baleset felidézése
ürügyén betekinthetünk a négyszáz évvel ezelőtti világba.
Valószínűleg ezek után sem lesz emlegethető mint történeti tény. De ha további
támogatói lesznek, olyanok, akik kibővítik, új megvilágításba helyezik, akik
beépítik (legalább egy rövidke lábjegyzet erejéig) a korabeli Kolozsvárról
szóló históriájukba, mi több, egy átfogóbb történeti munkába, ha más munkákban
is találkoznánk vele újra meg újra, akkor egy idő után mégiscsak beválogatnánk
a történelmi tények közé. Tehát minden attól függ, hogy a későbbi értelmezés
miként tekinti; rácsap, vagy nem veszi észre.
Kiss András számtalan efféle epizódot bányász ki a múltból. Mintha sétálgatna
elmúlt események múzeumában, fel-felemel egy-egy holmit, és beszél róla,
megidézi a hozzájuk kapcsolódó személyeket, helyszíneket, kalandokat. Sétáinak
útvonala gazdag lelőhelyként tárul elé: a kolozsvári Levéltár (munkahelye), a
Torony környéke, a Szent Mihály-templomot övező piactér, kivégzések egykori
színhelye, a Házsongárdi temető, a Biasini, a kolozsvári ötvös háza, a Pata
utca, Zilah városa, a váradi Rédhei-kert; és nagyon izgalmas a személyek
panoptikuma is: Özvegy Hájek Róza, Teleki Sándor, Kelemen Lajos, a példakép,
Ígyártó György és így tovább.
Kiss András könyve egy születendő história fejezeteit tárja elénk. Olyan
história körvonalai bontakoznak ki, amelyet a közös értelmezés fog befejezni,
és az emlékezet könyvespolcára helyezni.
ISTVÁN MIHÁLY