TÉKA

Tim Wilkinson: A történelembe gabalyodva
Márton László: Árnyas főutca. Pécs, 1999, Jelenkor.
Kukorelly Endre: Rom. A Szovjetónió története. Pécs, 2000, Jelenkor.
Parti Nagy Lajos: Hősöm tere. Budapest, 2000, Magvető.
Esterházy Péter: Harmonia caelestis. Budapest, 2000, Magvető.

Történelem, életrajz, emlékirat, széppróza vagy költészet – bármely kategóriába soroljunk is egy adott szöveget, a műfajhatárok összemosódnak, s meghitten fonódnak össze a személyi és közidentitáshoz való változó viszonyulással, és az ebből eredő felelősséggel. Különösen zavaros és veszélyes vizekre evez az, aki tekintélyelvű kormányzati rendszer fennhatósága alatt él, bármilyen árnyalatú – politikai, társadalmi vagy gazdasági – rendszerről legyen is szó. Mind a négy szóban forgó író az 1950-es években született – hárman közülük az 1956-os magyarországi forradalom előtt, Márton László néhány évvel később –, vagyis valamennyien a kádári „gulyáskommunizmus” viszonylag enyhe légkörében kezdték irodalmi pályafutásukat. Többékevésbé nyilvánvaló részt vállaltak a megengedettség korlátainak feszegetésében, felforgatva a hivatalosan engedélyezett szocialista-realista sztereotípiákat, és új megközelítési módokat nyújtottak a „valóság”, a történelem és a tradíció megalkotásához. Irodalmi stratégiáikkal új diskurzusoknak nyitottak utat, segítettek előkészíteni a talajt az országban bekövetkező 1989–90-es évekbeli erőszakmentes rendszerváltáshoz. A társadalom felépítése azóta változhatott ugyan, ám az identitás – a maga ezerarcú megjelenési formájában – bármely társadalomban kivezető utat jelent az író számára, beleértve – talán különös tekintettel rá – a névlegesen demokratikus és széleskörűen a szabadpiac elvét érvényesítő intézményekkel rendelkező társadalmakat, amint azt ezek a nemrégiben megjelent írások is igazolják.
Előző regényében, a Jacob Wunschwitz igaz történetében (1997) Márton László egy látszatra homályos történet szálait bogozgatja, a XVII. századi alsóluzsicai Guben városában. Az Árnyas főutca olyan témát vet fel, melyet az idős generációhoz tartozó magyarok közül sokan – ausztriai szomszédaikhoz vagy másokhoz hasonlóan – szeretnének kitörölni az emlékezetükből: a körülményeket, melyek lehetővé tették, hogy az SS-katonák és helybéli segítőik összegyűjthessék és kiirthassák a fennhatóságuk alatt álló területek zsidó lakosságát.
Felidézve egy képzeletbeli fényképgyűjteményt egy névtelen (ám azonosítható) városban – mely Magyarország és Szlovákia határának térségében található, valahol a Duna mentén –-, valamint összesűrítve egy évtized eseményeit – 1945 elejével bezárólag – egyetlen képzeletbeli napba, Márton László gyakorlott kézzel sorakoztat fel egész sor szereplőt és eseményt, hogy elénk tárhassa annak a tragédiának a kegyetlenségét és abszurditását, mely szinte mind a 400 000 magyarországi zsidó összegyűjtéséhez vezetett, akiket aztán Auschwitzban pusztítottak el alig 6 hét leforgása alatt, 1944. május 15-től július 7-ig. A két főszereplő – mindketten nők – köti össze az elbeszélés különböző szálait: Gőz Gaby fényképésztanuló, akinek a budapesti gettó egyik „védett ház”-ában sikerül túlélnie a háborút; és Róth Aranka, egy okos diáklány, akinek feladata hátborzongatóan ironikus, ő közvetíti ugyanis a korszak hivatalos keresztény-nacionalista ideológiáját, és – kísérteties túlvilági lényként – egyfajta zsidó tiltakozást is, mely a Purim ünnepére vonatkozó ótestamentumi szövegek formájában kap hangot. Korabeli, jelképes értelmű szövegekre történik utalás, mint Ortega y Gasset A tömegek lázadása című könyve, a népszerű, ám reakciós Herczeg Ferenc művei, valamint jól ismert népdalok, ám mindez átszőve Petőfi Sándornak, az 1848–49-es forradalom „hősi alakjának” retorikájával, akit üres totemfiguraként kezel azóta valamennyi kormányzati rendszer, és aki a legmegsemmisítőbb támadásnak van ezáltal kitéve.
A könyv egy 1944-es helybéli ünnepség leírásával zárul, dermesztő utalásokkal annak programjára, majd merész ugrással vált át a jelenbe: „Hazafias ének-zene-számok, légoltalmi gyakorlatok, népi tánc. Istentisztelet a szabad ég alatt; celebrálja Király Kelemen páter...: aki búcsúzik, mivel Berlinbe készül... A Hildegárd utcai plébánián, száz lépésnyire attól a helytől, ahol 1998 kora őszén e sorokat írjuk, fogadja majd a Berlinbe látogató Szálasi Ferencet, akinek hitbuzgalmát és önzetlenségét méltányolni fogja. »Meg kell állapítanom« – írja majd, valamikor a hetvenes évek elején –, »hogy nemes lelkű és tiszta szándékú férfiúval állok szemben.«”
Nem csoda, hogy ez a könyv megjelenése óta több érzékeny ideget felborzolt.
Márton László könyvének kényelmetlen üzenete – mely szerint kevesen érezhetjük azt, hogy nem vagyunk felelősek, bármilyen kis mértékben is, a saját korunkban bekövetkező rosszért – visszhangzik Kukorelly Endre Romjában is, bár itt a közelmúlt árnyaival szembesülünk. A dőlt betűs ó betűnek a könyv szójátékkal fűszerezett alcímében – a Szovjetónió története
– semmi köze a zöldségfélékhez, legfennebb a rothadtabbjához1. Magyarul
más konnotációk merülnek fel: „elavult”, „ósdi”, „lerobbant”.
Legkevésbé a kommunisták tárgyi világának romlottságát veszi célba a 23 velős, többnyire cím nélküli hitszónoklat, melyek keltezése igen változatos, 1987 februárjától 2000 áprilisáig terjed. Izzásig hevített és könyörtelen reagálások ezek annak teljes szellemi csődjére, amint azt Kukorelly saját életének felelevenített emlékei sugalmazzák – a gyermekkor, a besorozott katona kötelező véleménynyilvánítása az 1968-as csehszlovákiai eseményeket illetően; egy háromhetes nyaralás a mesebeli Nyugaton (London, Párizs) 1978-ban; a Szovjetunióban tett látogatások az 1980-as évek elején – ám mindenekelőtt egész sor példaértékű szöveggel való találkozása.
Legmélyebb megvetéssel a kommunista szimpatizáns írótársakat sújtja, s a legnagyobb pofont egy kísérteties „Kóda” kapja. Az ominózus 666-os szám jele alatt ez Zelk Zoltán – akkoriban a sztálinista rezsim egyik legodaadóbb híve – egy 1950-ben írott versének egyik sorára felel („Elvtárs – mit kössek, fonjak még dalomba”), összeillesztve egy rövid versekből álló füzért, melynek témái: egy népbíróság által kimondott halálos ítélet, egy fogoly gondolatai, dugáru után való kutatás egy paraszt csűrjében és egy feleség levele a katonai hatóságokhoz, melyben 1949-ben halálra ítélt férje sorsa felől érdeklődik.
A düh mindent felemészt, magát a szerzőt sem kíméli, és csak azon csodálkozhat az ember: hogyan élhette ezt túl bármiféle identitás?
Parti Nagy Lajos Kukorelly Endréhez hasonlóan, mielőtt prózát és színműveket kezdett volna írni, költőként volt ismert; 1994-ben jelentős sikert aratott A hullámzó Balaton című novelláskötete, melyben a valószerűnek ható szleng-szóalkotás összekapcsolódik a lebilincselően szardonikus, szokatlan cselekménymotívumok kieszelésének könnyedségével. Első regényében, a Hősöm terében hasonló kellékeket alkalmaz, és egy bizarr történetet ad elő: hogyan lesznek úrrá a galambok az emberen az Életpalomista Mozgalom védőernyője alatt, Budapesten, az 1999-es év folyamán. Rémtörténetnek, sci fi-nek, kriminek ígérkezően kezdődik: a szomszédok titokzatos módon tűnnek el a szerző lakásából, Budapesten, a Hősök tere közelében; három hajléktalan csavargó akkorára nő meg, mint a Parlament épülete stb. A második részben belecsöppenünk a „tényleges történetbe”, s megtudhatjuk, hogy Tubica Cézár, a galamb-tudós olyan xenotranszplantációs módszert talált fel, mely lehetővé teszi az ember „fajtestvér”-ré alakítását, és az első, úgymond kísérleti nyúl a szerző alteregója lesz. A könyv legnagyobb részét egy sor valószínűtlenül csapongó e-mail üzenet teszi ki, mely üzenetek az alteregótól érkeznek, péntek, május 28-a és szerda, november 10-e között, és melyeket a szerző december 6-án, a „Tisztabúza” ünnepén gyűjt össze, és megjegyzéseket is fűz hozzájuk. A cselekménybe, meglehetősen elfogult
1. Az angol nyelvben érvényesülő szójáték: onion = hagyma.
módon, belekerül a korábbi novelláskötet címadó darabjának hőse, Kálmán is (aki kisebb hírnévre tett szert hivatásos „zabálóművész” volta miatt), ám az írói fogás, mely szerint a szerző kijelenti, hogy képzeletének teremtményei fölött elveszíti az uralmat, vissza-visszatérő regényötlet. Amilyen szellemes Parti Nagy nyelvezete, nehezen tekinthetjük mindezt a legújabb kori magyar erkölcsök sokatmondó szatírájának, amint azt a könyv védőborítóján olvashatjuk. Nehéz elképzelni, hogy bárki visszarettenne a támadástól, legkevésbé a Magyar Élet Pártjának fajvédő szájhősei. Sokkal inkább egy pulyka, mint egy levegőben szárnyaló lény: az Állatfarm és a Gépnarancs esetlen hibridje, ám azok koncentráltsága és éle nélkül.
Semmi kifogás nem merülhet fel az utolsó írót illetően, akit már a harmincas éveiben a legnagyobb hatású kortárs magyar íróként tartottak számon. Esterházy könyve tudatosan megkomponált, szertelen, plagizáló, excentrikus és humánus. Örömét leli saját fikciójában, önként erősítve a szerzőt és az olvasót összekötő párbeszédet, és felhasználva minden olyan eszközt, melyet a XX. század végének irodalomkritikusai posztmodern címkével jelölnek meg. Emellett a jóindulat agyafúrtan öntudatos művelője. Első olvasatra a Harmonia caelestis két egyenértékű, ám egymástól nagyon elütő részből álló mű. Az Első könyv, a „Számozott mondatok az Esterházy család életéből” 371 „mondat”-ból áll; látszólag összevissza dobált, egymáshoz nem kapcsolódó témák határtalan egyvelege, melynek csak kisebb része vonatkozik az Esterházyakra. Ezzel szemben a Második könyv, melynek alcíme „Egy Esterházy család vallomásai”, mintha a szerző kora ifjúságának, valamint legközelebbi hozzátartozói életének kulcsfontosságú eseményeit elevenítené fel, 9 fejezetbe rendezett, 201 (szintén számozott) szakaszban. Az Esterházy tollából (híres arról, hogy valóban tollal ír, tartózkodik a számítógéptől) született más írásokhoz hasonlóan, ez esetben sem vehetünk semmit szó szerint, amint azt már a legelső mondat elárulja („Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot”).
Az Első könyv mondatai közül kevés tekinthető valódi mondatnak, bár az egyes szakaszok végén tipográfiailag kiemelt írásjel is ezt a látszatot kívánná megerősíteni. Néhány szövegrész a család történetének dokumentumértékű fragmentumaként szerepel – például egy 10 oldalas kivonat, melynek témája: „Édesapám ingóságainak magyar nyelvű lajstroma, öt ívre írva.” Ugyanakkor egész sor anekdotát is olvashatunk a családról és legkiemelkedőbb kísérőikről – bizalmas vagy egyéb szolgáikról. Például az egyik „édesapám”-ról szóló anekdota, melynek főhőse azért háborgott, mert két hozzálátogató angol lord kérésére a hercegi asztalhoz kellett ültetnie Joseph Haydnt: „Apám hirtelen ötlettel (bosszúból) a vacsorára szánt mustáros vesét adatta föl, amely egy köszvényesnek, mint amilyen Haydn, mondhatni halálos... (Ez is bizonyíték, hogy jól bántunk Haydnnal.)” A legtöbb olvasó őrjítően ismerős részletekre fog bukkanni a könyvben – mint például a Schrödinger bezárta egy tömör falú dobozba.”) –, vagy pedig olyan részletekre, melyek eredetijét több-kevesebb bizonyossággal meg is tudják nevezni – mint például „az ifjú Esterházy” kivégzésének rettentően mulatságos története, mely – és nem ez az első alkalom –, Danilo Kistől lett eltulajdonítva. Több mint valószínű, hogy minden egyes „mondat” valamilyen szöveget idéz, csak az író nevének és céljának megfelelően átalakítva, ahogyan erre a könyv mindenre kiterjedő címének magyarázatából következtethetünk. Amint azt még a könyv elején megtudhatjuk, ez a cím eredetileg Esterházy Miklós herceg 1711ben megjelent vallásos énekgyűjteményének címe, az újabb kutatások azonban rávilágítottak arra, hogy „föltételezhetően a dallamok földolgozását, a darabok komponálását sem ő (vagy nem egyedül) végezte”. Valóban, ám ami innen nem derül ki, hogy a szóban forgó Esterházy Pál herceg volt.
Okiratokat a Második könyvben is idéz, nem a legjelentéktelenebb szándékkal például terjedelmes szemelvényeket a nagyapa, Esterházy Móric gróf emlékirataiból (aki 1917-ben rövid ideig magyar miniszterelnök volt). Vagy egy 1951. július 16-án kelt fuvarlevél száraz adatait – egy teherautó fuvarlevele, mely a még csecsemő Esterházyt, annak szüleit, valamint világi javaikat belső száműzetésük színhelyére, az északkelet-magyarországi Hort nevű faluba szállította (az idősebb hozzátartozók, a dédnagymama és Mia néni taxival követték őket). Mindezt egyfajta családregénnyel egészíti ki, melyből megtudhatjuk, hogy mi történt útközben, és mi a megérkezésük után, vagyis miután megérkeztek Simon István, kulák parasztgazda és annak felesége, Rozi néni házába. A négy felnőttet és a csecsemőt ugyanis hozzájuk szállásolták be, két szobát kellett nekik átadniuk. Többet is megtudhatunk az apa kétkezi munkásként szerzett tapasztalatairól (krumplikapálás, útkaparás stb.), valamint a fiatal Esterházy emlékeiről: hogyan játszott együtt és járt iskolába a falusi gyermekkel; a család visszatérése Budapestre 1956 után; középiskola és katonai szolgálat. Mindez kifinomultan arisztokratikus hetykességgel tálalva, határozottan rávilágítva a gyakran kilátástalanul nehéz napokra, melyek nemcsak az Esterházy család, hanem a lakosság nagy része számára is nehéz napok voltak: „Kezdetben azt hihettem, itt is csak anekdotázni fog a nevem. Magyar anekdotában nem történhet baj.” Például egy nyomtatvány kitöltésekor be kellett írni a szülők, nagyszülők foglalkozását. „Földbirtokos” – vallotta be, ám aztán kiderült, hogy a megfelelő rubrika túl kicsi ahhoz, hogy be lehessen írni, mennyi földjük is volt (úgy 80 000 holdnyi). A számvetés az 1960-as évekkel ér véget, annak leírásával, amikor az Esterházy család vidám derűvel játssza el az osztrák turistát, hogy az egyik rokonuktól kapott turistakupon felhasználásával egy első osztályú budapesti étteremben ebédelhessenek. Ott aztán még nagyobb blöffel főznek le egy hízelgő főpincért, aki romlott békacombot akar rájuk sózni.
Hitelesen olvasva meg kell jegyeznünk, hogy a Második könyv egy figyelmeztetéssel kezdődik, mely szerint: „E regényes életrajz szereplői költött alakok: csak e könyv oldalain van illetőségük és személyiségük, a valóságban nem élnek és nem is éltek soha.” A visszaemlékezéseket át- meg átszövik a hosszú életű Esterházyakról szóló állandóan burjánzó anekdoták, és nagyon sok történet gyanúsan visszhangozza az Első könyv bizonyos részleteit.
A könyv két felét egyesítő jól kivehető közös téma nem más, mint a majdnem-univerzális patriarchális életrend elleni kitartó és borzasztóan megszállott támadás. Nincs az a gyalázatos, korrupt, kegyetlen vagy bizarr szörnyűség, amelyhez egy apa – és különösen egy Esterházy apa – ne alacsonyodna le: „Édesapám a XVIII. században a vallást, a XIX. században az Istent, a XX. században az embert ölte meg.” A megtestesült apa alakja a legnevetségesebb, beleértve a nemi szerveit is: „Nyugalmi állapotukban – nem szégyen, ténykérdés – aprók, ráncosak, kényelmesen megbúnak a fürdő- és más nadrágokban...” (szellemes ismétlése ez egy már amúgy is rendkívül mulatságos könyvnek, Kézikönyv fiak számára, melyet Tatterpatter Péter fordított németből, és amely ismerős lehet a hetvenes évek „kísérleti” amerikai irodalmát kedvelők számára). Még a legnyugtalanítóbban talányos kijelentések is ilyen olvasathoz vezetnek: „Édesapám fölfogása szerint, kis megszorítással: az élet csodás. Mert édesapám fölfogása szerint a normális, a természetes, a kézenfekvő: Auschwitzban meghalni... Nem normális, nem természetes, vagyis csodás: Auschwitzban nem meghalni... Ugyancsak nem normális, nem természetes, vagyis csodás: Auschwitzba el sem jutni (vagyis nem-Auschwitzban meghalni vagy nem meghalni).” Itt rá kell ismernünk a filmre (Csodás az élet), valamint a Kaddis a meg nem született gyermekért egyik részletére, Kertész Imre kísértő elmélkedésére, az okok számbavételére, melyek az apaság nem vállalásához vezetnek.
Harmónia lehet az égben, és planétánk is megfelelően működhet, feltéve, ha magas rangba vagy temérdek jószágba születik valaki, ám a legtöbb embernek – mindazoknak, akik nem tartoznak az esterházy europaeus fajhoz – nem ez a sorsa. Még kevesebb halandónak adatik meg az a kiváltság, hogy elsőrangú komikus írásműben lelhesse élvezetét. Ez valóban az emberemlékezet óta várt magyar nagyregény: korrajz, társadalomrajz, összesítése a mindnyájunkat kínzó problémáknak, szatíra és filozofikus könyv. Mindamellett nem az olcsó sikert hajhássza, és az, hogy könnyű vagy nehéz olvasmánynak bizonyul, teljességgel az olvasótól függ. Mindenképpen mesterműről van szó, mely remélhetőleg nemsokára angolul is olvasható.

VIDA ERIKA fordítása