DOKUMENTUM
„Láthatatlan lobogó” alatt
120 éves a Kemény Zsigmond Társaság
„Az 1876. év elején, alig pár héttel a nagy publicista, a legnagyobb magyar regényíró: báró Kemény Zsigmond halála után Maros-Vásárhely akkori lelkes és tevékeny polgárai közül többen elhatározzák a nagy férfiú nevéről egy irodalmi társaság alakítását” – olvashatjuk Trózner Lajosnak a KZST 1914-es Évkönyvében közölt Visszatekintésében. A pusztakamarási sírban nyugvó, jeles névadó születésének 100. évfordulójára szerkesztették ezt a tisztelgő kiadványt. Arra a Kemény Zsigmondra emlékezett – és emlékeztetett – ilyenképpen Vásárhely szellemi elitje a béke végnapjaiban, aki annak idején a helybeli Királyi Tábla joggyakornoka volt egy ideig, tehát nem épp véletlenszerűen gondoltak rá azok, akik egy hosszú életű, rangos művelődési-irodalmi egyesület alapjait rakták le 120 esztendővel ezelőtt.
A Bolyaiak nagy múltú városában, a Teleki Téka tőszomszédságában, az első magyar akadémia: a 100 évvel előbb létrehozott Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság működésének színhelyén semmiképpen sem volt esetleges és gyökértelen ez a kezdemény – még akkor is, ha a korabeli Marosvásárhely hangulatát a köztudatban nem annyira a kultúra ügyének buzgó támogatása, a betűszeretet, hanem inkább a ritka szakértelemmel készített flekkenek és a jó borok iránti vonzalom jellemezte. Erről a helyenként „sötét”-nek nevezett világról rajzolt túlzásaiban is meggondolkoztató képet az a Tolnai Lajos, aki a legtöbbet tett a Kemény Zsigmond Társaság megteremtéséért. A múlt század végi székely fővárosban ő érzett rá leginkább egy olyan szellemi fórum szükségességére, mely tömörítheti a már feltűnt vagy még csak bontakozó tehetségeket, célirányosan mozgásba hozhatja az összes értékteremtő erőket – mindenfajta közöny és vidéki parlagiasság ellenében.
Akárcsak nagyérdemű elődje, Aranka György, Tolnai is a provincia szintjén túli horizontokhoz igazodott, amikor – mint maga írja önéletrajzi regényében – „összeszedte” Erdély érdemleges tollforgatóit, s irányítása alatt „E társaság a legszebb munkásságot fejtette ki, felolvasásokat tartott, ünnepélyeket rendezett kultúrcélokra, lapot adott ki (...), az ifjúságot emelte s talán – a várost is”. Igen: az időleges megtorpanásoktól, kényszerű kihagyásoktól és megalkuvásoktól sem mentes évtizedekben mindig a közösség – a város és vidéke – szellemiségének, anyanyelvi kultúrájának pallérozására, fölemelésére törekedett a Társaság. Hogy az eredményeket nem mindig sikerült egy szinten tartani a tisztes szándékokkal? Igaz. Voltak azonban nagyobb hatósugarú, fővárosi művelődési és irodalmi intézmények is ebben a korszakban, melyek csak részben teljesíthették vállalásaikat.
Hosszadalmas készülődés előzte meg az első közgyűlést és aztán az első felolvasó ülést, amire végül 1879. január 5-én került sor a Királyi Tábla tanácstermében. Ennek előtte megtörtént – 1876 kora tavaszán – az Alapszabály kidolgozása, amit még abban az évben jóváhagyott a belügyminisztérium. Eszerint a Társaság célja „A szép tudományok művelése, a régebbi és újabb székely-magyar nyelvészeti sajátosságoknak és népköltészeti emlékeknek felkutatása és összegyűjtése, úgy Kemény Zsigmond munkáinak kiadása (...)” Mint látható, az alakuló Társaság elsősorban a tudományművelést tekintette feladatának; csak később került előtérbe határozottabban az irodalmi jelleg. De Tolnai kezdettől fogva igyekezett bizonyos fokú egyensúlyt fenntartani. Már az első korszakban voltak a KZST-nek jelentős kezdeményezései például a folklórgyűjtés területén is. Kemény Zsigmond műveiből azonban soha semmit nem sikerült kiadni – jórészt a szerzői jog kötöttségei miatt.
Az is kimondatott az Alapszabályban, hogy „A társaság rendes, tiszteletbeli, alapító és pártoló tagokból áll.”
Kik voltak az induló KZST tagjai; kikből állott a vezetőség; kik léptek közönség elé az első felolvasó üléseken? Marosi Ildikónak A marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság levelesládája című, 1973-ban kiadott dokumentum-kötetéből, ami a legfontosabb forrása az ide vonatkozó ismereteinknek, mindez megtudható. Az 1877. június 3-i közgyűlésen választották elnökké báró Apor Károlyt. Ugyanekkor lett titkár az országszerte ismert nevű író és a marosvásárhelyi református lelkész: Tolnai Lajos.
Apor báró Erdély egyik legtekintélyesebb főura volt abban az időben; mint a marosvásárhelyi Királyi Tábla elnöke, a város első emberének számított. Meghitt viszonyban volt a különben nehéz természetű Tolnaival, becsülte tehetségét, mindvégig védelmezte őt számos ellenségével szemben. Ám az a tény, hogy az 1876-ban megalakult Társaság voltaképpeni működését csak alapos késéssel kezdhette meg, nem kis mértékben a kicsinyes vásárhelyi villongásoknak volt köszönhető, s ezek jó része tagadhatatlanul Tolnai Lajos tiszteletes úr személyével függött össze. „Nem volt az irodalom emberei között egyetértés” – állapította meg szelíden Trózner Lajos, a későbbi ügyvezető elnök, már említett Visszaemlékezésében. (Akkor sem volt... – tehetjük hozzá manapság némi rezignációval.)
Mindezek ellenére Tolnai szívós és eredményes szervező munkát végzett: kitartóan írta leveleit pályatársaihoz, a tudomány embereihez, akiket a Társaságba hívott. Mások mellett Csíky Gergely, Medgyes Lajos, Brassai Sámuel, Orbán Balázs, Szilágyi Sándor, Moldován Gergely, P. Szathmáry Károly az ő fáradozásai nyomán csatlakozott a jó ügyhöz, s vált rövidesen a Társaság aktív tagjává. Apor Károly báró főképp az arisztokrácia, a városi és vidéki előkelőség reprezentánsait igyekezett megnyerni. Ez utóbbiak soraiból kerültek ki az alapító és pártoló tagok, akik anyagi támogatásukkal lehetővé tették a Társaság fennmaradását.
De idejekorán jelentkeztek a belső konfliktusok is – jórészt épp a vegyes összetétel miatt. Meg aztán: Tolnai Lajosnak, a titkárnak azokkal a vidéki földbirtokosokkal, minden rendűrangú hatalmasságokkal kellett (volna) békésen együttműködnie a Kemény Zsigmond Társaság keretei között, akiket az idő tájt írt regényeiben – az Oszlopbáróban, A nemes vérben, a Báróné ténsasszonyban – oly kíméletlen meztelenre vetkőztetett. Így aztán a Társaságon belüli harmóniának nem sok esélye lehetett.
Az 1879. január 5-i, első felolvasó ülésen gróf Kálnoki Dénes A művelődés terjesztésének fontosságáról, Veress István A homéroszi hősről értekezett, Hegedűs István pedig Buddha találkozásai című költeményét adta elő. Ez volt a nyitány. Biztos, meglehetősen elvont témák kerültek terítékre később is az induló KZST estélyein. A vidéki dilettantizmus mellett, azzal karöltve, szóhoz jutott itt a szereplési viszketegségből fakadó, provinciális tudálékosság is. De már a kezdetek kezdetén helyet kaptak a programokban értékes történelmi, irodalmi, néprajzi vonatkozású előadások; megszólaltak igazi írók, költők, mint például Petelei István, Medgyes Lajos, Jakab Ödön, Jékey Aladár – az igényességet következetesen hangsúlyozó, gyakran fellépő Tolnai Lajossal együtt.
Az első hat esztendőben 43 szerző összesen 101 műve – 35 tanulmány mellett 40 vers és 10 elbeszélés – került felolvasásra a Kemény Zsigmond Társaság összejövetelein. 1879 őszén indította meg Tolnai a Társaság közlönyét, a rövid életűnek bizonyult Erdélyi Figyelőt. A mutatványszám élén álló cikkében fejtette ki programját, felemlegetvén az erdélyi magyar művelődés múltbeli nagy példáit. Mégis, mindössze 147 előfizetője volt a lapnak. És a három év múlva indított Figyelő is csak néhány számot ért meg...
1884 tavaszán Tolnainak az ellene indított támadások következtében le kellett mondania papi állásáról, és távozni kényszerült Vásárhelyről. Ezzel lezárult egy korszak a Társaság életében. A március 27-én tartott közgyűlés – felmérvén „a Társaság kebelében észlelhető kellemetlenségeket – elhatározta a működés felfüggesztését”. Évek teltek el ezután, mialatt a KZST szinte életjelt sem adott magáról. 1888-ban a történész Deák Farkast választották meg elnöknek. Beindult a munka, de az új elnök még ebben az esztendőben elhalálozott; tisztjét Kovács Ferenc apátplébános vette át, aki azonban nem volt képes eleget tenni az erejét meghaladó kívánalmaknak. Elnökségének hat éve alatt mindössze egy felolvasó ülést tartottak.
1896-tól számíthatjuk a Kemény Zsigmond Társaság második, valóban virágzó – ám igen-igen rövid – korszakának kezdetét. Ekkor lett a Társaság vezetője a Kolozsvárról szülővárosába hazatért Petelei István, aki átmenetileg felébresztette a jó ideig „alvó” KZST-t. Nagy szerkesztői és irodalomszervezői tapasztalat birtokában, „egy új reneszánsz” megteremtésének igényével látott hozzá tervei megvalósításához. Új tagokat szervezett be a Társaságba – például a Kisbaconban élő Benedek Eleket –, s a tagság figyelmét tudatosan a folklór felé irányította, meghirdetvén az 1896-97-es népköltészeti és népmesepályázatot, ami ebben az időszakban a Társaság legsikeresebb vállalkozása volt.
Mindössze két esztendeig tartott a Kemény Zsigmond Társaságnak az az ígéretes korszaka, melyet a Petelei István nevével fémjelezhetünk; betegségének súlyosbodása miatt a jeles író kénytelen volt lemondani az elnökségről. A közönség közönyét feltáró panaszok azonban ez idő tájt is gyakoriak. A Kolozsvár című lap írta 1879. májusában: „(...) csodálkozással és sajnálkozással kell az örvendetesek után kifejezését adnunk annak, hogy az életre való társaság működése a vásárhelyiek társas köreinek egy jó nagy részét merőben hidegen hagyja.” Sőt: napvilágot látott később – most már helyben, a Székely Szó hasábjain – egy névtelen cikkírónak az a végletes véleménye is, miszerint „a mi viszonyaink között a Kemény Zsigmond Társaságnak nálunk semmi létjogosultsága” nincsen. Érthető, hogy ez a durva közbeszólás vihart kavart; Bedőházi János elnök lemondott tisztségéről, s helyette Koncz József nyugalmazott kollégiumi tanárt, a jónevű történészt választották meg elnöknek. Hogy az elkövetkezőkben újból a pangás, az aluszékonyság váljék uralkodóvá a KZST háza táján.
A XX. század első évtizedének végén, Bernády György dinamizmusának vonzásában ismét megpezsdült az élet a KZST köreiben is. A városépítő, kultúra-támogató polgármestert 1909. május 6-án tagjai sorába választotta a Társaság, s ezt követően számottevő értékgyarapodás vette kezdetét. Rövidesen olyan egyéniségekkel bővült a tagság, mint az akkor fiatal Kós Károly, a nagy építkezésekkel Marosvásárhelyhez kapcsolódott Toroczkai-Wigand Ede, az ugyancsak építész Zrumeczky Dezső, Apáthy István biológus professzor, Seprődi János népzenekutató. Ekkoriban került Vásárhelyre s vert itt gyökeret egy kitűnő tanárokból, irodalmár meg művész értelmiségiekből álló gárda: Antalffy Endre, Berde Mária, Büchler Pál, Farczády Elek, Kabdebó Erna, majd Molter Károly – és Metz Albert, Zizsmann Rezső, László Árpád. Az 1910. január 10-i összejövetelen Kós Károly Nemzeti művészet címmel tartott előadást; a következő esztendőben került sor a Nyugat-estre, mely alkalommal a vendég Hatvany Lajos Gyulai Pálról beszélt. Szép Ernő verseiből adott elő, Reinitz Béla Ady-dalokkal szerepelt. Pár év múlva javasolták, hogy Ady Endrét, Móricz Zsigmondot, Kosztolányi Dezsőt vegyék fel a tagok közé. Mindez már az új, korszerű tájékozódás jele. Ám a világháború kitörése hamarosan véget vetett ennek a szépen kibontakozó szellemi virágzásnak; 1916 tavaszán még tartottak két vérszegény felolvasóülést, hogy aztán a hallgatás, a hibernálás hosszú, nehéz évei következzenek.
Merőben új történelmi léthelyzetben – kisebbségi sorsban – látott hozzá az erdélyi magyarság Trianon után kultúrájának továbbépítéséhez, illetve azoknak a kereteknek a kialakításához, amelyek bizonyos fokú lehetőséget nyújthattak az anyanyelven folyó művelődés intézményeinek működtetésére. Elkövetkezett ismét a küzdelmek, a megtorpanások, a bénító bizonytalanságok ideje.
Ekkoriban, a húszas évek elején, Marosvásárhelyt más területeken jelentkezik először a kor hangulatát kifejező szellemi erjedés. Osvát Kálmán – a Nyugat hírneves szerkesztőjének, Osvát Ernőnek testvére – elindítja útjára a Zord idő című folyóiratot, s ez a korhangulathoz találó című orgánum hamarosan a friss erők fórumaként szerez magának tekintélyt. Felsorakoztak Osvát lapja köré a legjobb helyi és környékbeli tollforgatók, élükön Berde Máriával, Molter Károllyal, akiknek aztán a Kemény Zsigmond Társaságban is hangadó szerepük volt. Még szorosabbá vált az együttműködés attól kezdve, amikor a Zord Időt – Osvát visszavonulása után – átvette a Társaság. A folyóirat belső és külső munkatársai alkották a maga útját kereső KZST törzsgárdáját. 1921. október 21-én lépett a tagok közé Áprily Lajos, Berde Mária, Molter Károly, Tompa László: a két háború közötti erdélyi magyar irodalom jelesei valamennyien. Már a Társaság főtitkára volt Molter, amikor megállapította: „Felolvasó estéinken mind kevesebb dilettantizmust, mind kevesebb társaságbeli unszoltakat s mind több rátermettségei s céhbeli szakértelmet juttatunk szóhoz.” Az említetteken kívül például Ravasz László, Nagy Emma, Balogh Endre, Kristóf György, Janovics Jenő, Gulyás Károly lépett közönség elé. Bár továbbra is árnyalja a Társaság arculatát bizonyos fokú avatag akadémizmus, ebben a szakaszban több fogékonyság mutatkozik a korszerű tudományművelés, a modern irodalomszemlélet iránt, ami nem utolsó sorban a Zord Idő – Osvát Kálmánék – szellemi hatásának tulajdonítható.
Már a húszas évek elején megindult tehát az a folyamai, melynek rendjén a korabeli erdélyi magyar irodalom és tudományosság legjobbjaival gyarapodott a Társaság tagsága. 1920-ban 19 új tagot vettek fel, 1923-ban ismét 19-et, közöttük olyanokat, mint Kuncz Aladár, Reményik Sándor, Makkai Sándor, Nyírő József, Tavaszy Sándor; 1926-ban lett a Társaság tagja az akkor már nagybeteg Sipos Domokos és Szentimrei Jenő, György Lajos, Olosz Lajos, Krenner Miklós stb. De a KZST fénykorának – mégis – a harmincas évek első felét tekinthetjük.
1928. március 19-én a közgyűlés új vezetőséget választott: a Helikon-i találkozók áldozatkész házigazdája, Kemény János báró lett az elnök, alelnök Berde Mária és Trózner Lajos, főtitkár pedig Sényi László. Ettől kezdve Sényi, aki császári és királyi kamarási rangját zavartalanul össze tudta egyeztetni egyebek között a kommunista Salamon Ernő iránti őszinte barátságával, húsz esztendőn át – a betiltásig – fáradhatatlan és hozzáértő mindenese volt a Társaságnak. Méltán jelölhetjük nevével ezt a korszakot. Legjobb ismerője, közeli munkatársa sőt lakótársa – hisz a Köteles Sámuel utcai Bolyai-ház egyik szobájában meghúzódva élte magányos mindennapjait –, Molter Károly írta róla találóan: „Egyike azoknak a romantikus különlegességeknek, amilyenekből a kisebbségi sors is csak keveset termelt ki (...) Osztályának erkölcseiből nem azt vette át, amit megszoktunk volt, hogy a művészet csak úri szórakoztató, hanem ő maga állt be az aktív művészet alázatos elősegítőjének, átalakult szellemi országunk egyik láthatatlan oszlopának (...) Sohasem a világnézet szerint, hanem a művészi és lelki teljesítménnyel mérte az emberanyagot (...)”
Mindenekelőtt figyelemre méltó a felolvasó ülések minőségének általános javulása. Persze, akad példa ebben a korszakban is megalkuvásra, de egészében szembeötlő az emelkedett színvonalra való törekvés. Mindjárt 1928 tavaszán Sipos Domokos emlékestet tartanak Sényiék, szeptemberben emléktáblával jelölik meg Petelei István szülőházát, nem sokkal később – 1929. január 10-én – Tamási Áron olvassa fel Sóvidéki társasjátékok című karcolatát, s költeményeivel Mécs László arat nem mindennapi sikert a Kollégium dísztermében megjelent, szép számú közönség előtt. Rendszeresen megtartják az évenkénti nyolc felolvasó ülést. (Lesznek aztán olyan esztendők is, amikor mindössze egy-két összejövetel megszervezésére telik az energiákból.)
Itt, a Kemény Zsigmond Társaság estjein lehetett személyesen találkozni – mások mellett – Hunyady Sándorral és Bárd Oszkárral, Bánffy Miklóssal és Kacsó Sándorral, Dsida Jenővel és Szántó Györggyel, Reményik Sándorral és Markovits Rodionnal: az említett nevek – gondolom – világosan kifejezik annak a minden irányba nyitott irodalompolitikának a jellegét, melynek érvényesülését Kemény János éppoly tudatosan szorgalmazta, mint Sényi. Nem alap nélkül állapította meg a helyi lap, a Székelyföld cikkírója már 1928 decemberében: ,,(...)a megújhodott «Kemény Zsigmond» lerázta magáról a házi műkedvelősködés kezdetleges ócskaságát és friss életerők bevonásával kísérelt meg valami magához méltóbb lendületet. Most már az erdélyi irodalom és művészet igazi beérkezettjei tarthatnak állomást ezen a dobogón (...)” S tegyük hozzá: erre a mégiscsak vidéki, kisvárosi dobogóra felléptek olykor kiváló magyarországi írók is, mint például Kosztolányi Dezső, Móra Ferenc, Móricz Zsigmond, Gulácsy Irén, Benedek Marcell. KZST fontosnak tartotta ily módon is kifejezésre juttatni az egyetemes magyar kultúrával való egybetartozását, kötődését a határok nélküli nemzeti értékekhez és eszményekhez – ugyanakkor kellő hangsúlyt kapott munkásságában az Erdély földjén egymás mellett élő, más-más nyelvet beszélő népek szellemi barátságának gondolata, aminek épp Kemény János volt az egyik legkövetkezetesebb szószólója.
Belső viharok, ilyen-olyan okok folytán kirobbant konfliktusok is megzavarták olykor a KZST mindennapjait. Épp a Társaság jubileumi ünnepségeinek küszöbén, 1929-ben Tompa László, majd nyomában – vele szolidarizálva – Tamási Áron, Kacsó Sándor és Szentimrei Jenő bejelentene kilépését. Mi volt az előzmény? Sényi meghívására Marosvásárhelyre érkezett és fellépett a KZST november 3-i összejövetelén Markovits Rodion, a Szibériai garnizon nagy hírű szerzője, valamint bizonyos Hadik Mihály gróf, aki különben Ady Endréről és az akkoriban újraéledt Ady-vitáról tartott szabadelőadást. Ezt megelőzően (október 6-án) került sor ugyanitt Tompa László és Kacsó Sándor székfoglalójára. Tompáék szerepléséről mindössze egy rövid közlés jelent meg a sajtóban, míg Markovits Rodion és gróf Hadik Mihály fellépését maga Sényi terjedelmes cikkben méltatta a Székelyföld október 10-i számában. A marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság levelesládája című kiadvány bevezető tanulmányában Dávid Gyula ide vonatkozóan ezt írja: „Sényi, «egységteremtő» irodalomszervezői és közönségszervezői törekvése során nemcsak a romániai magyar irodalom valódi értékeinek megismerését szolgálta, hanem hajlandó volt arra is, hogy a közönségvonzás bűvöletében nagyobb súlyt fektessen olyan akciókra, amelyektől látványos sikereket remélt.” Tamásiék viszont az igazi tehetségek megbecsülését igényelték. „Elismerem azt, hogy az irodalmi propaganda szempontjából sok hangzatos engedményt kell tenni, de szerény véleményem szerint azt az utat kellene megtalálni, amelyen a tehetség minden egyébnél nagyobb propagandát jelentsen” – írta Tamási Áron a Sényi Lászlóhoz intézett, november 19-én keltezett levelében... Okos diplomáciával sikerült áthidalni az ellentéteket 1934-ben is, amikor az elnök, Kemény János lemondott tisztségéről. Nem sokkal előbb hozta létre a Helikon belső ellenzéke – élén Berde Máriával és Tabéry Gézával – az Erdélyi Magyar Írói Rendet, az EMÍR-t. Tabéry több cikkben támadta a Céhet és a Helikont. Kemény János személyét érintő sérelemnek tekintette, hogy az időközben Nagyváradra távozott Berde Mária búcsúztatására rendezett KZST felolvasóesten (1934. március 18-án) Tabéry is szerepelt. A Brassói lapoknak adott Nyilatkozatában így indokolta lépését: „(...) Azért mondtam le a Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság elnöki tisztségéről (...), mert az egyik szereplőnek, Tabéry Gézának egyfelől az EMÍR érdekében, másfelől az Erdélyi Szépmíves Céh ellen és a Helikon egyes tagjai ellen írt hírlapi cikkei nem egyeztethetők össze hangjukban és módjukban gondolkozásommal, sem azokkal az elvekkel, amelyeket szellemi életünkben szolgálni igyekszem (...)” Elvek és személyi szempontok kusza összefonódottságára, ilyen talajban gyökerező viszályokra, hírlapi csatározásokra előbb is, később is bőséggel akadt példa irodalmunk, közéletünk berkeiben. Figyelemre érdemes azonban, hogy 1934-ben (is) kölcsönös engedmények árán sikerült feloldani a feszültségeket. (Az elnökkel együtt a lemondott főtitkár is rövidesen visszatért a kormányrúdhoz.)
Érthető, hogy 1930-ban, a félszázados évfordulóra kiadott Ünnepi Könyv mégis a Kemény Zsigmond Társaság működésének valós eredményeit állította előtérbe. Ünnepi hangulata volt a jubileumi díszgyűlésnek is, amit 1929. december 2-án tartottak. Kemény János megnyitója után Berde Mária mondott emlékbeszédet, ez után Kemény Zsigmond Zord idő című regényéből adtak elő egy dramatizált részletet a helybeli műkedvelők. Hadd említsem meg, hogy a szóban forgó előadás ügyelője dr. Farczády Elek, a Társaság titkára volt; fellépett – mások mellett – Kabdebó Erna, Szigyártó Gábor rendes tag, Farczády Elekné m. v. Hasonló kísérletei voltak még később is a KZST-nek. A második világháború után, 1947 októberében vásárhelyi középiskolás diákok vitték színre Márai Sándor Varázs című darabját. A szereplők: Gergely Géza (aki egyben a rendező is), Tóth Erzsébet, Csorba András, Szabó Sándor. Székely János. (Igen: Székely János, a költő, a Caligula helytartója, a Hugenották, a Mórok szerzője!) Antalffy Endre mondott bevezetőt...
A harmincas évek második felében ismét válságba került a Társaság; Sényi a közönség megnyerése és megtartása érdekében olyan engedményekre kényszerült, melyek sok ellenérzést váltottak ki a nagyobb igényességet követelő irodalmárok köreiben. Anyagi nehézségek is akadályozták a zavartalan működést – hogy a fasizmus és a többségi nacionalizmus mohó térhódításáról ne is beszéljünk.
Több esztendeig tartó tengődés, kétévi teljes szünet után 1941. január 20-án kezdődtek meg újra a KZST felolvasóülései. Legelőbb – január 20-án – Szabó Lőrinc tartott előadást A költészet dicsérete címmel s adott elő saját verseiből; Kovács György, a kolozsvári Magyar Színház művésze erdélyi költők verseit szavalta, Nyírő József novelláját olvasta fel. Ebben az időszakban – a felszabadultság energiákat pezsdítő légkörében – lépett fel a Társaság estjein több fiatal költő, prózaíró, előadóművész, zenész. 1941. március 30-án Fiatalok a pódiumon címmel rendeztek felolvasóülést; Nagy Endre alelnök megnyitója után Gagyi László, Kiss László, Gábor István, Kiss Jenő, Brassai Viktor olvasott fel műveiből. Ezt megelőzően tartották a Reményik-emlékestet.
Nem mindennapi esemény volt 1941. március 25-én Móricz Zsigmond marosvásárhelyi szereplése. Az író Ebéd című novelláját olvasta fel, Jancsó Adrienne pedig Ady Endre Levélféle Móricz Zsigmondhoz című költeményét adta elő.
Legyen szabad előhozakodnom most azzal a felejthetetlen személyes emlékkel, hogy ezen az esten a Kollégium dísztermében magam is jelen lehettem, gimnazista társaimmal együtt. A karzaton szorongtunk megilletődötten, s ebből a szögből jól láthattuk, hogy a legnagyobb – de eléggé alacsony termetű – élő magyar író az előadott Ady-vers után miként igyekszik lábujjhegyre emelkedve megközelíteni a sudár növésű, fiatal művésznő szép arcát – mintegy a teljesítmény honoráriumaként. Olyan élmény volt ez az est számomra, ami ma is eleven és fölemelő. Tegyem hozzá: mi, akkori kollégista diákok ezeken a KZST-összejöveteleken láthattuk először „élőben” Kós Károlyt, Tamási Áront, Wass Albertet, Asztalos Istvánt, Bözödi Györgyöt – a korabeli magyar irodalom idősebb és fiatal tehetségeit, és hallhattuk énekelni Koréh Endrét, a Nagy István vezette diák-kórust, amint Kodály-dalokat ad elő. Nem túlzás talán, ha azt mondom: ezek az élmények életre szólóan meghatározták nem egy akkori fiatal szellemi arculatának alakulását.
Rövid ideig tartott a régi Kemény Zsigmond Társaság második világháború utáni korszaka. 1944 és 1948 Sényi Lászlóék a fokozatosan szigorodó körülmények között is megkísérelték továbbépíteni a Társaságot – szem előtt tartva azokat a követelményeket is, melyek az új történelmi helyzetben, mikor Észak-Erdély magyarsága ismét kisebbségi sorsba kényszerült, rányomták bélyegüket a művelődési-irodalmi élet legkülönbözőbb területein folyó tevékenységre. A kiegyensúlyozó tájékozódás jeleit fedezhetjük fel abban, ahogyan megválogatták az új tagokat. Így lett a KZST tagja dr. Haranghy László orvosprofesszor és a marxista Gaál Gábor, Bene József festőművész és az író Nagy István, dr. Miskolczy Dezső és Halmos György, Tompa Miklós és Sőni Pál – hogy épp csak néhány nevet említsek, az árnyalatok sokféleségének szemléltetése végett.
1948. november 18-án tartotta utolsó összejövetelét a második világháború után mindössze négy esztendeig működő Kemény Zsigmond Társaság. 1949. január 20-án jelent meg a román Hivatalos Közlönyben az a minisztertanácsi határozat, mely előírta többek mellett 16 Maros-Torda megyei művelődési egyesület felszámolását. Ezek közé tartozott a Kemény Zsigmond Társaság is – a Kaszinóval, a Római Katolikus Templomi Dalárdával, a Teleki Alapítvánnyal, a Történelmi, Régészeti és Néprajzi Társasággal együtt.
Hetven éven át volt – lehetett – a KZST egy erdélyi város, egy régió magyar szellemi kultúrájának fóruma, kisebbségi sorsunkban a „láthatatlan lobogó” hordozója: az anyanyelvünkön ejtett és leírt Szó egyik mentsvára. Hivalkodás nélküli munkálkodásával küldetést teljesített. De a második világháború után olyan időket kellett megélnünk, amikor egyre inkább lehetetlenné vált a szabad gondolat kifejezése, üldözötté az Ige, mely legfőbb vigaszunk volt és maradt a mindenkori fenyegetettségben.
Felemelkedések és átmeneti hanyatlások, megtorpanások és majdnem hősi újrakezdések hullámvonala mentén rajzolódik elénk a hajdani Kemény Zsigmond Társaság története. Ami a leghosszabb szünetelés után 1991-ben bekövetkezett – a legutóbbi újrakezdés –, voltaképpen nem egyéb, mint a sok évtizedes hagyomány fölelevenítése, és ezen a talajon a jelenkor változott igényeihez, adottságaihoz igazított közművelődési elgondolások érvényesítése. Bizonyos, hogy erről az öt esztendőről és az elkövetkező évek eseményeiről, küzdelmeiről is lesz érdemleges mondanivalója a krónikásnak, aki majd egy jövendőbeli évfordulón – talán a százötvenediken – visszapillant a Társaság múltjára.
Mert a „láthatatlan lobogó” nem hullhat porba unokáink kezéből sem. A magyarul ejtett Szónak élnie kell ezen a vérrel-verejtékkel áztatott, itthoni földön. Mindnyájunk szívében. Ez a remény számunkra: megtartó erő.
NAGY PÁL