DELEATUR
„Amit rögtön el kell mondani”
Volt – talán az ötvenes évek vége-felétől a hatvanasokba belenyúlón egy
figyelemfelkeltő rovata a Helikon elődjének, az UTUNK-nak, Amit rögtön
el kell mondani címmel. Ebben a rovatban egyes (lehetőleg ismertebb) szerzők
számoltak be friss olvasmányélményükről, mégpedig nem kritika, még csak nem
is recenzió formájában – impressziójukat közölték a lap Olvasóival, igencsak
személyes hangú vallomásban. De írhattak egy-egy „rögtön elmondásra váró” néhány
sort, nemcsak – és talán nem is elsősorban könyvről. Felhívhatták a figyelmet
egy különösen érdekes színészi alakításra, képre-szoborra, zenei élményre, valamelyik
folyóiratban olvasott egyetlen versre, novellára, sőt riportra is.
Bevallom: Személy szerint egyetlen ebben a rovatban megjelent írásra
sem emlékszem. Ha nem tévedek, a legtöbb ilyen kurta vallomás szerzői mindössze
politikai irányba lihegték el magukat egy kissé. Napjainkban, amikor a kritikai
élet igazán kornyadozik, az Olvasó még irodalmi lapjainkból se nagyon tud tájékozódni
a könyvkiadói újdonságok felől – legszívesebben feltámasztanám ezt a rovatot
valamelyik irodalmi lapunkban. Nem egyébért, de felhívná a figyelmet egy-egy
érdekesnek tűnő olvasmányra, képre, zenei produkcióra vagy szegénységi bizonyítványt
állítana ki a jegyzet írójáról – az Olvasó ítélete szerint.
Mindezt a múlt év utolsó előtti hónapjában egy elbeszélés és egy festmény juttatta
eszembe, a Székelyföld múlt év októberi számának olvastán, és miután
szinte véletlenül – egyébként Tőzsér József és Kozma Mária biztatására – Marosvásárhelyen
betévedtem november 11-én egy kiállítás megnyitójára a Bernády-házba, ahol négy
nemzetközileg is ismert és elismert festőnk-grafikusunk munkái közül (amelyeket
egytől-egyig megcsodáltam) kiváltképpen egy ragadott meg. Szükségét éreztem,
hogy mind olvasmányélményemet, mind pedig megrendülésemet, amelyet a kép váltott
ki belőlem, másokkal is megosszam. Ezért vetettem papírra, körülbelül az említett
egykori rovat terjedelmében. De vegyük sorra.
A Székelyföld említett számában Kisvárosi Arcok I címmel És
akkor mit tesz az RMDSz ciklusból... alcímmel Lőrincz György közöl egy remekbe
sikerült kis írást: Egy derék, idősebb kisvárosi férfiú nosztalgiás panaszait
írja le a jelenkori idők felett bánkódva, visszasírva a visszahozhatatlant,
az „egykori idők”-et, a maga igencsak sajátos módján, összevetve a régi város
színeit a lerongyolódott, romosodó, elkorrumpálódott és már-már élettelenné
szürkült mával. Botár úrnak, a tollforgatónak önti ki a szívét, akit becsül
ugyan, de nem átall egyfolytában kioktatni, és akiről senki, de senki se gyanítja
(csak maga Botár úr tudja), hogy ő maga is lendített egyet, még a demokrácia
első évében, 90-ben a társadalom korrupció-lejtőjén ereszkedő szekerén, amennyiben
részt vett az ország „kiárusításában”: Egy-egy kupica körtepálinkáért ugyanis
akkor nemcsak a Budvárt és a Szarkakőt, de egy harmadikért önmagát is eladta
(volna) a szolnoki szépasszonynak, és miközben a város derék tollforgatóját
ezért „furdalja” a lelkiismeret, újra meg újra felhangzik a nosztalgiázó, mindenből
kiábrándult polgár refrénje: „És akkor mit tesz az RMDSz, Botár úr? Mit gondol,
mit tesz?!!!”
Krúdy világa felé mutat Lőrincz György írása, de talán még inkább az egykori
„falusfél”, a Tomcsa Sándoré felé: az Ő írásai és kártyázás közben mondott szövegei
jutnak eszembe, amikor a „környék ura”-ként fogadott Székelyudvarhelyen jártamban,
és megtisztelt azzal, hogy „világbajnok” létére leült velem egy prefipartira.
Egyébként a preferánsz-világbajnoki címmel Ő maga tüntette ki magát. Elemében
volt, jól érezte magát Székelyudvarhelyen, miközben gúnyolva becézte, megmosolyogta
a szeretett várost, annak lakóit, mégpedig remek, egyáltalán nem „kisvárosi”
szintű írásaiban – egyetemes irodalmi rangra emelte hőseit, színhelyeit. Mintha
Lőrincz György, ez a kiváló, Székelyudvarhelyen meggyökeresedett prózaíró felvette
volna a tollat, amelyet a Tomcsa kezéből évtizedekkel ezelőtt ütött ki a halál,
és tovább írná ebben a rövid novellában-elbeszélésében, csakhogy immár a maga,
sajátos „tintájával” másképpen színes egyénisége, írói alkata szerint a mindkettejük
számára olyannyira kedves Várost és annak lakóit, akiket olykor a Szerzővel
együtt megmosolygunk ugyan, de akiket (a Szerző szándéka szerint) inkább megszeretünk,
hiszen a maguk „büfé-szintű” politizálásának végül is igaza van.
Nagyon jó szájízzel olvastam a Lőrincz György írását. Várom a folytatást!
Az említett, Bernády-házban nyílt kiállítás valójában „főpróbája” volt az azóta
már Párizst is megjárt négy művész közös kiállításának. De most nem magáról
a rangos eseményről szólnék, Balázs László, Gaál András, Kusztos Endre és Márton
Árpád remek képeiről, nem is valamelyikük kiállított anyagáról, pusztán Gaál
András egyetlen képéről. Egy akvarell technikával (akril) készült remekműről,
amelyikhez újra meg újra vissza kellett térnem, és amelyik most, amikor soraimat
írom, egy héttel az emlékezetes kiállításmegnyitó után is (lelki) szemem előtt
van. Az általam kifejezetten
lírai beállítottságúnak vélt festő, döbbenetesen drámai hatású képéről. Címe:
Temetés.
Az ismert Gaál András-i kékes-fekete ívek, temetődomb magas fakeresztekkel,
a domboldalon felfelé tartó, bizonytalan körvonalú, mégis öszszetéveszthetetlenül
felfelé tartó fekete árnyalakok – ezzel kész is. Őrizzen engem a Fennvaló attól,
hogy megpróbáljam felvázolni a kép „tartalmát”, leírni, mit ábrázol,
elemezni a hogyan-t. A magam szívszorító döbbenetét írhatom le
csupán, amit ez a csodálatos kép váltott ki belőlem, Gaál András íveivel, fekete-kékjeivel
ködben görnyedő árnyalakjaival. Azt, hogy több – kiváló – munka mellől is vissza-vissza
kellett térnem ehhez a képhez, amit (úgy hiszem) nem érthet, nem érezhet át
igazán az, akit megsemmisítő gyász nem ért, akinek nem adatott meg, hogy olyan
fájdalmat érezzen, amelyik már-már a világvége minden-mindegy lelkiállapotába
süllyeszti az embert. Mert Gaál András említett képe nem holmi „temetés”-t jelenít
meg, hanem magát a fájdalmat, a végtelen, nemlétbe vesző mégis égető fájdalmat,
a visszahozhatatlan-kiváltotta „jaj!”-t.
Kiállítást-képet szemlélve mindig találok „kedvenc” munkát, de ritkán fordul
elő, hogy akár ugyanazon művész munkái közül egy különösen hasson rám.
Többnyire összhatás marad meg bennem, egy-egy alkotó munkáinak az összhatása,
hangulata, szellemi töltete. Ezúttal – másként történt. Ez a kiváló festő, Gaál
András gazdag életművéből (számomra) kiemelkedő alkotása felejthetetlenül belém
ivódott, talán hogy még jobban tudatosítsa azt a fájdalmat, amelyet immár hosszú
ideje – és életem végéig magamban hordok.
Nos – ezeket kívántam „rögtön elmondani”. Egy elbeszélésről – és egy képről.
FODOR SÁNDOR