Kereskényi Sándor
ÉLET VELENCÉBEN
Aki a szépséget szemtől szemben látta,
Meg is érett immár a halálra.
august von platen: Trisztán
Matróz lehetnél – szólt – szélfútta, tiszta szív,
s élhetnél ott
az alkonyok s a tenger kék között!”
Az is vagyok – nevettem –, ó, a költő
minden lehet!
radnóti miklós: Trisztánnal ültem...
Jó lesz elutazni – mondotta az angol –, s inkább ma, mint holnap. Két-három napnál tovább alig késhet a zárlat kihirdetése. Így lesz ez még akkor is, ha egyébként az egész az idegenekből élő sokrétű iparágat, az üzletet veszélyezteti. Mert az üzletben a hitel, a jóhír, a megbízhatóság olykor még a közvetlenül folyó nyereségnél is fontosabb.
Nem lehet kétséges tehát, a zárlatot mihamar kihirdetik – s éppen az üzleti érdek az, ami kihirdetését jobban ösztönzi majd bármiféle humanizmusnál vagy felebaráti szeretetnél. Hosszú távon ugyanis minden az agyonhallgatás, a letagadás politikája ellen szól. Az igazságszeretetnél, a nemzetközi megegyezések tiszteleténél százszorta nyomatékosabban. Tegnap még ugyan a város legfőbb orvosi méltósága, egy nagyérdemű, tudós férfiú fölháborodva köszönt le tisztéről, és helyébe rögtön egy alkalmazkodóbb valakit toltak, holnaputánra azonban megtalálják a valóban megfelelő embert, azt, aki aztán leleplezi a hatalommal visszaélőket, a csalókat, a feketézőket, egyszóval a nép és az emberiség esküdt ellenségeit. Azokat, akik szövetkezve a bizonytalansággal, a félelemmel, a kóborgó halál okozta kivételes állapottal, az alsóbb rétegekben erkölcstelen hajlamokat ébresztettek, napfényre csalták a bujkáló erőszakot, illetve ama ösztönöket, melyek vad mértéktelenségben, rögeszmés cédaságban, alantas kéjekben való fetrengésben nyilvánultak meg, utóbb garázdaságban, rablásban és olykor gyilkolásban.
Való igaz, pár napja minden tilalom ellenére esténként egyre több berugottat látni, és híre járt, hogy éjjel gonosz szándékú csőcselék veszélyezteti az utcák biztonságát. Egyesek tudni vélték, hogy a szaporodó halálesetek hátterében közönséges rablógyilkosságok állnak, mi több, a ragály állítólagos áldozatait saját rokonaik méreggel tették el láb alól. Aligha véletlen, hogy sokak szerint a lederség ipara oly ádázul tolakodó formákat vett fel, amelyek eleddig úgyszólván ismeretlenek voltak, esetleg csupán a beteg képzelet rejtett barlangjainak legmélyén tanyáztak.
Az angol ott állt az Egészségügyi Hivatal takaros épülete előtt, s közben a derengő nyári légben felsejlett az Ospedale Civico, a polgárinak legkevésbé sem nevezhető romos ispotály szemetes udvara, az elkülönítő szegényes barakkjainak zord bűzölgése, a halódók nyöszörgése, tehetetlen átkozódása vagy éppen kétségbeesett rimánkodása.
A Szent Márk tér csodálatos (bár némileg keleties) harmóniáját riasztóan árnyékolta be az egyiptomi Ptolomeiszból, a Szent Sába templomából hozott márványpillér, amely, noha eltörpült a Campanile nagy, vörös tornya mellett, fenyegetően jelezte az ítélet közeledtét, akár a mellette álló (és Palesztinából hozott) porfir oszlopfej, a la Pietra di Bando, amelyről hajdan valóban ítéleteket hirdettek. A nyolcszázas években kiagyalt és 1100-ban befejezett bazilikában bolyongva egyébként is minduntalan előtűnnek az oda nem illő (s ezért sötéten figyelmeztető) egzotikus írások, kőfaragványok, márványtömbök, oszlopok, az oriens pompájának temetői előkelősége. Hiába idézi a szentély baloldali, orgonás erkélye Monteverdi muzsikáját, a sekrestye Tiziano és Veronese szellemét, Sansovino barokk zsenialitását, Uticelli manierista hőskultuszát. S hiába őrizgetik itt Krisztus palástjának egy darabját, a maroknyi földet, amelyet szent vére áztatott, a keresztfa szögét, a kötelet, amellyel megkötötték az ostorozásnál. A teret a Konstantinápolyban készült főoltár uralja a maga 1800 gyémánt és más drágakövével, aranydíszítésének és gyöngysorának gőgös bizantinizmusával.
A Santa Luciától a Giardini Pubbliciig, a Giorgio Maggiorétól a Ghetto Nuovóig, a múlttól a jövőig minden csupa rejtett fenyegetés – a Canal Grande szemetét egy reggelen majd nem takarítja el senki sem. Úgy marad egyszer minden, ahogyan éppen vénülve van, jóvátehetetlenül elesetten, örökre elhagyottan.
Az angol határozott léptekkel elment, és G. A. úr tétován nézett utána. Az ember és világa már csak ilyen, may be it’s etern.
Et pourtant elle est éternelle... Avagy inkább: Da ist mögliches Ewigkeit. Mindaz azonban mit sem segít, most tenni kellene valamit. Tenni, azaz élni. Élni a lehetőséggel, élni azzal, hogy az ember szabad lehet. Szabad és erkölcsös, igaz és segítőkész. Hogy élhet a vita activa jogával, isteni jó szerencséje ez.
Élni? A téren borulatos fülledtség ült. G. A. lázas izgalomban, undorító mellékízzel a szájában, borzalommal a szívében járkált fel s alá, őgyelgett egyre szánalmasabban a pompázó tér, az örök dicsőségre szánt kőkockáin. Valami tisztességes, sőt valami megtisztító cselekedeten törte a fejét, valamin, amit megtehet, akár azonnal, ami mégis más időknek szól, de neki magának mindenképpen meghatározza a hátralevő éveit.
Megtehetné például, hogy este, vacsora után odalép a nevelőnőhöz, és elmondja neki, amit szó szerint kigondolt: „Engedje meg, Madame, hogy idegen létemre egy tanáccsal szolgáljak Önnek – utazzék el tüstént Tadzióval és a lányokkal! Velencében kiütött a járvány.” Akkor aztán maga is nyugodtan elutazhatna, hazamehetne.
De ki akar itt hazamenni?!
Hazamenni. Hazamenni az ápolt és rendezett hontalanságba, a józanság, a mesterség, a robot birodalmába. És különben is – ugyan hová mehetnének a lengyelek?
A lengyelek számára nincs haza, a fiú pedig legfeljebb az ő, a G. A. művében találhatna méltó otthonára. És ha megbetegszik és meghal? Már maga a kérdés menthetetlenül tragikomikusnak tűnt. Istenem, miért ne halhatna meg?
Haljon meg, ha ez az ára annak, hogy a Művészet által örök életet nyerjen. Ugyan mit ér az a kósza, múlékony gyöngédség, amit az ember a szeretett lény testi valójának megmentésén érez, amikor egy határozott, férfias, titáni gesztussal a lelket visszaadhatja a történelmi emlékezetnek. G. A. egy pillanatra elábrándozott. Hallgatni fogok – gondolta mélán, majd halkan, de hallhatóan hozzátette: Hallgatni kell.
Most aztán uraságod habozás nélkül beleszerethet bárkibe – mondja a szálloda szószátyár fodrásza a megifjodott agglegénynek. G. A. álomszerű bódulatban távozik – az utcai üvegajtónál még megáll, és megigazítja piros nyakravalóját, széles karimájú, tarka pántlikával övezett szalmakalapját.
A szép fiú sarkában egy fülledt délután a beteg város legbelsejébe is elvetődik. Nem törődött már azzal, merre visz az út, hidak, sikátorok, terecskék, vizek egyformasága tán nyűgözte is, az égtájak felől már régóta nem volt biztos. Semmire sem ügyelt, csak arra, hogy a vágyakozva hajszolt képet, az eidolónt ne veszítse szem elől. Becstelen, kényszerűnek érzett, s kényszerűségükben jóleső büszkeséggel alkalmazott cselfogásokkal élt, bokrok mögött, hatalmas kőkerítések árnyékában avagy az előtte haladók mögé rejtőzve lopakodott előre. Megfeledkezett napok óta halmozódó fáradtságáról, még életkoráról, még összes műveinek készülő kiadásáról is.
Tadzio övéi mögött haladt, a nevelőnőt és az apácás lányokat többnyire előreengedte a kacskaringós, mindegyre szűkülő utakon. Olykor teljesen egyedül ballagott – alkonyszürke szemével hátra-hátrapillantott, bizonyára azért, hogy meggyőződjön, vajon imádója követi-e még. Látta őt és nem árulta el – a szerelmest ekkor őrült mámor kerítette hatalmába, s (esztelen szenvedélyének pórázán) reszkető inakkal sompolygott tovább tilalmas délibábja után.
G. A. egyszerre egymagában állt egy ősi boltozat alatt – hiába nézelődött, hiába reménykedett, hiába hívta segítségül az ég, majd a pokol lakóit, a lengyelek nyomtalanul eltűntek. Eltűnt Tadzio, az édes, a sweety, ahogy az avoni hattyú höröghette volna. Víz volt a közelben, az eget madarak hasították, nem messze felrémlett a Palazzo Ducale várszerű sziluettje, G. A.-nak még az is átfutott az agyán, hogy az első emeleti loggia falán milyen furcsák a hajdan írásbeli feljelentések bedobására szolgáló nyílások.
Nem tudott többé foglalkozni semmi megfoghatóval.
Az Ólombörtönt, Casanova fogságának színhelyét régente gyakran felidézte, mintegy a test kísértéseit elhessegetendő, most azon kapta magát, hogy ajka keserű mosolyra torzul. Nem félt már semmitől.
A hős és az ego.
A járvány G. lelkében dúl – ott féktelen, kimeríthetetlen, örök. Az alkotó erők régóta a pusztításért lelkesednek, még akkor is, ha ezt G. nem vallja (és talán nem is vallhatja) be magának.
Az alkotó pihen. De ez a pihenés halálos, hiszen nem a felelősséggel találja magát szemben (az „otthon maradt”), hanem azzal a démonképpel, amely a mindenkori istenfogalom legalacsonyabb foka. Istenhez fel lehet emelkedni, és le lehet süllyedni köréből – vissza lehet térni a közösség és az egyén legősibb, isten-nélküli (Heidegger) léttapasztalatához.
A felelősség az, amihez vonzódunk – és ami alól kivonjuk magunkat. Ezért az ember felelőssége mindig valami félelmetes és valami nagyszerű, valami mélységesen személyes, és valami, ami már messze túl van minden személyesen. Túl lenni – mondhatná Heidegger –, ez olyasmi, mint amikor a hős megtalálja önmagát, mint amikor a szörnyeteg belsejében küzd meg a maga félelmeivel, megöli a szörnyet, az mereven-némán partra vetődik, s ott a hős (aki immár végleg azonos önmagával) a transzcendentális funkcióban újjászületve napvilágra lép – legtöbbször a szörny néhai áldozatainak népes seregétől követve.
Nachtmeerfahrt – írja Frobenius, s a Zeitalter des Sonnengottes fél évtizeddel előzte meg a Halál Velencébent, világosan kimondva: az Untier, az ősállat és a Schutzhaft, a védőőrizet alanya bal- és jósorsa szerint közel áll egymáshoz,
Heideggernél a Schicksal és a Verhängnis, a sors és a végzet fogalma természetesen elválaszthatatlan a világbavetettségtől, az egyénnek attól a kénytelenségétől, hogy számot vessen – éjjel és nappal, vízen és szárazföldön, hitt hazában avagy örök utazásban – tehetetlenségével, azaz képtelenségével, mint bűneinek forrásával. (A Schuldigkeit – éj, tenger és utazás előtti erkölcsi idő.)
G. testét tapadós veríték borította, nyaka reszketett, elviselhetetlen szomjúság gyötörte. A viharvert, rendetlenül magasló házak közt palotaformájú volt az egyik, csúcsíves ablakai, kis oroszlános erkélyei, meghittnek mutatkozó fáradt csendje mögött a semmi lakózott. Egy másiknak a földszintjén nemrég megnyitott gyógyszertár várta a látogatókat. A meleg szélrohamok olykor karbolszagot hoztak.
Kétségtelen, még élt a város.
1619 után Velence a már-már megszokottnak tűnő termelési válsággal küszködik. Az 1630-as pestisjárvány következtében a lakosság létszáma 143 ezerről 98 ezerre csökken, de nem csupán emberek vesznek oda, ismeretek, javak, munkahelyek is szép számmal. Pierre Chaunu szerint 1696-ban 131 ezer a lakosok száma, ám a város már nem a régi – a bevándoroltak kétes képzettsége, hiányos munkafegyelme, szarkatermészete megteszi a magáét, Velence rohamosan hanyatlani kezd. De még mindig a keresztény világ hatodik városa. Aztán az 1720-as években Tiepolo az egykori nagyság beletörődő krónikásává válik – 1762-ig futja erejéből. Majd Pittoni vitézkedik az 1756-ban megalapított Akadémián. Ha azonban összehasonlítjuk Canaletto a San Giovanni e Paolo teréről készített hatalmas képét (1728) Vermeer Delft-i utcarészletével (a száz évvel hamarabb készült mű térfogatában egynegyede az előbbinek), akkor érthetővé válik, miért sóvárgott a velencei mester a németalföldi táj után. (A következő stáció – a sorsélmény esztétikai-pikturális kifejeződését tekintve – Chardin 1765-ös csendélete, az Attributs de la Musique lehetne. Ezen az annyira neolatin festményen csupán az utalások idézik a napsütötte Itáliát.)
Velence és a nap.
Velence és a víz.
Tadzio lehajtott fővel megáll a víz szélén, lába hegyével alakokat rajzol a nedves homokba. Aztán a sekélyesbe megy, lassan lépkedve gázol át rajta, el a fövénypadig. Arca messzeségbe néz. Befelé mendegél a keskeny, csupasz földcsíkon. Közte és a napozó között széles tócsa, a fiú különvált és senkihez nem tartozó jelenség, jelképe a választott és vállalt magánynak.
Büszke szeszélytől elragadva, elszakadva társaitól röpködő hajjal járkál a szélben, a határtalan külvilág küszöbén. Testét gyöngéden, könnyű sóhajjal ölelik át a nap sugarai, mintha óvnák, mintha védenék. Csupán távoli alakja látszik, akár egy szent szobornak, az agg Pügmalion mégis mintha hallaná szíve dobbanását.
A fiú visszanéz.
Még néhány lépés, lassan eltűnik vele mindaz, ami a világot világossá, az életet élhetővé teszi.
Az utolsó álom. Der Gott halt Einzug in Aschenbachs Inneres, Er kommt im Traum als „der fremde Gott”. (Inge Diersen) A marxista esztétika egyetemi papnője hozzáteszi: A dekadencia őt választotta. Mert erkölcse és szigora, magatartása és teljesítménye nem a hanyatlás leküzdését, hanem elködösítését szolgálta. (Thomas Mann. Leben. Weltanschauung. Episches Werk. Aufbau Verlag, Berlin und Weimar, 1975. 116.) Igaz, a marxista esztétának viszonylag nem nehéz – amellett, hogy mindentudó, feltehetőleg Velencét is volt alkalma megismerni egy tanulmányút tanulságos fordulatai közepette.
Platen Trisztánja a persönlich-lirisches Reiseerlebnis (Eberhard Hilscher) példázataként arra is int, hogy jó lesz vigyázni – nem a barbárság kora járt le, csupán a primitívnek mondható barbároké. A barbárság „finomul” tovább – a freedom versus equality mentén éppúgy, mint a repoliticizing of the economy laboratóriumaiban.
Az esztétikai modernitás elképzelhetetlen a technokrácia mítosza nélkül. Nemcsak a Thomas Mannt szívből utáló Kassáknál vagy Németh Lászlónál, hanem ama politikusok esetében sem, akik egyébként a plebejus fogantatású konstruktivizmust és a „kisnemesi” Kert-Magyarország görögös-morális (azaz tudattalanul nietzschei) utópiáját egyformán megvetették és megvetik.