Benő Attila
(Amikor a madarak)
Amikor a madarak röpte elfénylett,
az ég üres csarnok lett, fanyar csendélet.
Mikor lombként lerázta fészküket a szél,
eltakarta az ösvényeinket a dér,
és amikor már minden fa szomjan porladt,
gyökértelenné lett benned a gondolat.
Árnyadó levél, ha volna, hova szálljon?
– Kérded, s előtted aszály kúszik a tájon.
Nézd, a göröngy omlik, szín a fényből kihull,
fáradt szemeden alkonyének elcsitul.
Mi történt? Méreg árad és a táj beteg?
Vagy madártalan, lombtalan lélegzeted?
(Halászat?)
Olykor vagy csalétek.
Minden hozzád sodrant.
Olykor meg horog vagy,
rajtad csüng a lélek.
Olykor téli part vagy,
csak vergődöm rajtad.
 
Olykor éji zárka,
számba homok szárad.
Olykor éles penge,
Lét apálya bennem.
(Amitől félsz)
Amitől te félsz, olyan lesz majd,
mint szélcsend, ha hirtelen megjön,
mint pára röpte fölötted,
mint rémálomból, ha kibomlasz,
és a szörnyek elfoszlanak lassan.
Nézed majd tűnődve, hogy hol vagy,
hol az árnyad, súlyos palástod.
Ott állsz majd partján az időnek,
míg a fények árja magával
sodrant, és feloldja a lényed,
mint a tintát a csobogó víz.
(Határok)
I.
Állunk. Hullnak ránk a rozsdacseppek.
Nézzük felhőink fogyatkozását,
s félelmünk mit képzeleng előnkbe,
ha fény már nem koppan az ablakra.
Nézzük a szem rajzát a valóról,
nézzük, merre tájolong a látvány,
hogyha bent csöndelnek őszi cseppek.
 
II.
Kint talán csak száraz téli tárgyak.
Csak bennünk szivárványlik a látvány,
és a puszta bennünk szikrán színre.
Kint csak porladó parázsnak földje,
pernyeország. Semmi-lepte színpad.
(Nélküled)
vagyok, mint novemberi fák, nyártalan.
Létre rezzen bennem az avar-dallam.
Vagyok konok fűszálra fagyott harmat,
csak tűző szemed nyer rajtam hatalmat.
A ködön átderengő fényben hallak,
vagyok tárva-nyitva felejtett ablak.
Bármerre járhatsz, az árnyad ideleng,
vagyok függöny, mely a huzatban didereng.
(Tekintetedben áznak)
Léted a tükörtermekben téved.
Áznak tekintetedben a házak.
Mintha terád szabták volna kint a
világot, mindenben magad látod.
Téli fákban is a szemed véli,
hogy a házak fölött a köd már lázad.
Lépted előtt új ösvény ha ébred,
félelemben nyárfa-léted lebben.
Olvad a határ. Ne kérdezd, hol van
a csend, hol van már a kint és a bent.
Száll a szél bent, kint a fa ága leng.
Kint száll a szél, bent a fa ága fél.
 
(Hálók)
I.
Folyton a hálókban hánykolódol.
Látod: nincs kilépés rég belőlük,
a hálókba hullámozza éned
könnyed áradása az időnek.
Háló szorít, háló szólint néven,
a hálókban hamvad belső árnyad.
Háló mögött újabb függönyháló,
és azon túl is csak háló lebben.
Pillants éji fellegekre, nézzed
őket, mint bolyongnak szédelegve,
és mint hull rájuk ott a magasban
kényszerzubbonyként a csillagháló
II.
A tüdőd hálólégből lélegzik.
Sóhaj háló. Félelemből háló.
Színbejátszó háló – szép lidércnek.
Háló benned bujkáló világnak.
Ördögháló. Képzeletnek háló.
Háló-dallamokban háló-fények.
III.
Hálót sző köréd a társad hangja,
hálót ír köréd az ünnep, a csend,
a dicséret vagy ha szégyen érlel.
Háló hull reád a mozgó képről,
és a könyvekből is háló kúszik,
omlik a ficánkoló szívedre.
Hálót sző néked a föld az éggel,
hálót szólnak gondolatvadászok,
s benned is készül már lélekcsapda:
mint pókhálókat töprengsz, magadból
Háló rezzen kint, háló mozdul bent,
álomháló ringat, háló ébreszt,
mindhiába élnél tenger-létbe.
Háló mozdul kint, háló rezzen bent.
Hánykolódsz hálókban mindhalálig.

Már az anyaméhben I.