Géczi János
TILTOTT ÁBRÁZOLÁSOK KÖNYVE
Részlet egy regényből
Róma, 1993. december 8.
szerda
reggel arra figyelek föl, hogy az éjszaka hullott, óriástenyérnyi platánlevelek mindegyike a kerti talajból szivarként összesodorva áll ki. A kisebbek pedig sárga és barna cigarillók a föld szájában. Percről percre rövidebbek, húzogatják alá a rózsaszín hátú földi giliszták, s mindezt olyan összehangoltan és határozottan, mintha itt nem lakna gereblyézni tudó kertész, s mintha itt lenne a végítélet.
Nem gondolhatom, hogy a férgek képesek felépíteni a palota alatti erdőben a téli hetekhez készülődő termetes platánt.
a só
az alagút hasából és a szállongó útporból belopta magát, hogy a hegyekből leutazzon a városba, egyenesen a járművekbe, a motorházakba. Reggelre mert dérharmat hullt, s beférkőzött minden üregbe, lukba, résbe, és feloldotta a sóport, lemerült a Ford akkumulátora. A só nekifeküdt a savas csészéknek, kiszopta belőlük a villamosságot. Dagadtan nyúlik el a meggybordó lakkon, nyalogatja a mancsait, csavargatja az orrát, a szőre hull, hiszen a sav, még ha étel is, megteszi a dolgát: amire kerül, azt szétmarja. És mire tíz óra lesz, szépen, komótosan visszanyeri piszkosfehérfehér, poros, szállongálni kész formáját.
genovéva
röpdös, távirányítóval nyitja a vaskaput, terel, áradozik, csupa illatos szappanszag, ropogós textília, harminckettes félcipő. Ő az, akinek mosoly a ruhája, derű az arca, gyógyír a keze. Nővér, akit hetente rabolnak ki a legforgalmasabb utcán, tépik le csuklójáról a szentjánoskenyérmag-olvasót, kezéből kiragadják a közösség déli ételének nyersanyagát, elveszik a rend járandóságát. Apró, topogó léptű patkómágnes, vonzza magához a bocsánatos bűnt, s ezt őmaga tudja, talán élvezi is. Így helye és értelme teremtődött a világban.
Megmutatja a kápolnát; sok-sok drága vitézvirág áll a mértéktelen színektől pompázatos oltár előtt, évszaknak megfelelő és egzotikus, benyit a napfényes ebédlőbe, fiatalka lányok terítenek az ebédhez, letörlik a csillárról, a porfogó függöny műanyaglapjairól, a korpuszról a port, néznénk meg a teraszt is, de előbb a konyhát mutatja, fő a szerény, ámde ízes étel, s a vendégszobákba visz, azok aztán az összes kereszténységhez szükséges kényelemmel el vannak látva. A föld alatti garázsban pedig jó helye lesz a Fordnak, olvasgathat, szunyókálhat, összeszedheti a múltját, a jegyzeteit rendszerezheti, csak majd hangosan dudáljon, ha idegen kezek tapogatják, nyitogatják.
a
vénasszonyarc mögött menyasszonyruhába öltözött leányé ragyog.
a régi
gyerekkor-végi viccből támadt fel és ért utól. Csavargatott, kínzott, szégyenbe akart hozni. C3-tól le a Gianicolense circonvallazionen keresztül a Viale Trastevereig, és remény sehol, nyitott presszók, kocsmák, éttermek sincsenek délelőtt; tovább a Lungoteverére, ahol, ha az emlékezés nem csal, van hely. A derült égnek, a sárga napfénynek, a villogó szemű leánykáknak nincs értelmük, a görcs kimérten kötözgeti a csomóit, lazítgatja a körkörös izmokat, színpadra készíti az ájulást. G6-ban végre valami, de abban basznak, csupa sikongatás, blúzsuhogás a helyszín. A másikban, a nők számára fenntartottban szudáni négerek laknak, és zöldséget sütögetnek, a vas mosdókagylóban hónapos gyereket fürdetnek.
A szálláson, egyedül zajongva, van idő arra gondolni, milyen szép is lehetne egy antik oszlop tövén habozni, majd fosni.
hová
kell állítani az ember nagyságú angyalt, ha libatoll a szárnya, sárgára festett kóc a haja, gipsz az arca és a keze, a ruhája pedig ezüst lamé? Egy ilyen pont biztosan van, el is helyezte a döntés, a kollonádok gyújtópontjának fényesebbikében áll, kihúzza magát, ablakából rálát a pápa is, láttam, hogy látja. És a többi – amelyekről egyéb szempontok szerint döntöttek? Mi lesz, ha angyal nélkül marad az akantuszokkal körbenőtt korintoszi oszlopfő, a városi tanács palotája, Septimus Severus és bevert orrú felesége, a franciák nemzeti temploma és az mozaikapszisok trónoló madonnái?
a dicsfény
a mozaik pápája feje mögött négyszögletű – az ábra azt állítja, s a korai középkortól állítja tehát, hogy a szentéletű személy életben van. Vagy csak akkor volt életben, amikor a templom építkezése befejeződött? Ez a változat nem sündörög a lábamhoz, megelégszik, hogy rávilágítottam, oda fekszik a kőfal csillagos májmohákkal bevont tövéhez, nézdegél, amíg meg nem találja tekintetével a fogadalmi ajándékként fölajánlott, magas alapzaton álló márvány hajót, amelynek vadkanfőt ábrázoló orra a Colosseum felé tekint.
a pápahiányos
tömeg közepén magányos, tisztára mosott és kivasalt rongyokban hajbókoló férfi. Kék zsebkendővel integet, de mintha búcsúzna, s nem az érkezőt köszöntené. Senki sem akar a közelébe állni. Lepedőt terít a kövezetre, annak a közepébe állva lobogtatja tovább a kendőt. A pápa arca feléje fordul, a tömegnek is arcai lesznek, tiszta ragyogású szentéllyé válik hát, kicsi oltárral, szószékkel, keresztelő medencével.
Az ablakból másnak se integet a pápa, kizárólag hozzá, érte, neki. Galambok szállnak, csattognak a szárnyak.
Ő pedig a nyakába akasztott fényképezőgépét a szeme elé kapja, keresővel befogja az egyházfőt, és exponál.
a párna
kemény, feltöri a délutánt. Iramlik az élet.
Róma, 1993. december 9.
második harmad
ez, a város, nem egyéb.
Szépsége abban van, hogy olyan elemeknek ad formát, amelyek önmagukban közömbösek és a szépségtől idegenek, s értéket csak egymás mellett nyernek. Ajándék tehát, váratlan, ha az enyém, nélkülem is az persze, de akkor másnak. Szerencsésebb esetben nemcsak másnak, de mindenesetre kevesebb hozzám szóló személyes idézettel. Az egyes dolgok viszonyára, persze bárhonnan rálátok, a viszony lényegét érthetem, bennük mossa szemcsés aranyát az ősz végi idő, de én nem akarok a közösségből továbbra sem kimaradni, csillogjon kezemben az aranyszita.
 
forgatom
hiába, ez lapos marad. Képzeljem magam kangyalnak, nem is kell a testen a toll, aztán visszavonom e képzeljemet. No de ilyen térfogattalan párnán aludni jó fajtájú hallucináció, szinte kész filosznak érzi magát benne az ember – és az az ember is én vagyok. Ha az emberérzetnél tartok, jussék eszembe és kérdezzenek rá a helyzetre: milyen sakál az, amelyik, holott csak a hullát, a dögöt, a tetemmaradékot zabálhatná, most elkezdi harapdálni az élő húst.
(Szégyen! Megyek vissza az irodalomba? Holott másról se esett szó, mint a szétrágott, nyálnedves párnacsücsök sakálfejformájáról és utcám sarkain kuporgó kerőkvetők falkájának csaholásáról.)
aki
hajnalban kimegy, az mind oda igyekszik. Hóna alatt füles bőrtáska, benne áttetsző zöld üvegpalackok, otthon századfordulósnak mondanák, leginkább kettő és fél literes űrbele miatt, s okkal.
Mielőtt megtöltené, ténfereg a pultok, szekerek, asztalok között, bennfentesként szagolgatja kopoltyújánál a halat, a zöldségesnél átáll ételműfordítónak, csirkeszárnyat is szopogat, és kilopja a tálcából a nyers, félre vetett baromfiszíveket. Megemeli a márványedényeket, elhiszi azt a teljes kertet, amelynek teraszán használni tudná, káposztát szel, jéggel keveri, sózza, úgy tálal.
És aki hajnalban, az kimegy ebéd előtt is, majd vacsora előtt is.
ismert
technika ez! A pompeji, lábazat fölé felfestett freskón egy kerítésfal van, amelyre odamázoltak egy teljes narancskertet, s benne az is, aki leszedi a gyümölcsöt. A kerítés tetejére két táblát tűztek, azokon egyiptomi jellegű ábrázolás. A kertbe is kitűztek egy táblát, mi lenne más arra fölfestve, ha nem az a szoba, amelyben ez a freskó van, ha nem a helyiség élveteg asszonya heverne a kerevetén, bámulva egy pompás erekciót produkáló meztelen férfit.
S mindenhol madarak, az akkor ismert világ valamennyi szárnya ott van vagy a kerítésfal tetején, vagy fölötte szárnyalja az eget, vagy az ábrázolt kertben, vagy a három miniatűrben. Miközben, persze, az egyik térből a másikba átjárnak, átnyúlnak innen oda, zsákmányt visznek. Élnek, ahogy tudnak.
A kapitóliumi múzeum teremőre seprővel hadonássza végig az időszaki kiállítást, nem törődik az áttelepített és felépített romokkal, dűt, borít, csapkod, tör, verebeket hajszol, akik territórium határáról elűzni igyekeznének a néma és kitartó freskómadarakat.
 
megérint
megmarkol szíven üt. A falra festett is, habár az méltósággal, figyelő testtartásban ül, fülét hegyezve, s farkát a földre fektetve; valójában őrt áll, a földre helyezett oszlopfőre/talapzatra helyezett színészmaszk előtt. (77 N36473) Évezredes hűség ellen nem tudok mit tenni.
A másik, a valódi kutya, gerincemig megremegtet.
Az emberi tetem lábánál, bokájához görbülve, keskeny pofájú, agárforma jószág, leégett róla a szőr vagy csupán rátapadt, többé meg nem állapítható. Tátva a szája, vonítva érte utol a tüzes, kénszagú halál. Farkát maga alá görbíti, jobb mellső lábát törötten emeli, és bámul felfelé, ahol egy gazda áll, s aki éppúgy nem ért valamit, ahogy ő sem.
S mindez gipsz.
Az, amivel a maradványok üregét feltöltötték. Az.
a gyöngyök
előtt, éppen ezen a ponton beleszólt, hogy tetszett, őszintén. Azt hiszi – oldalaz –, hogy írásaimból ezek a minimalista szövegek tetszenek a legjobban. Semmi kimódoltság, akartság – nagyon élvezetes a szövegfelületek szenzualizmusa és (kurzivált és!) visszafogottsága.
S még, utóiratként: a versszerkesztő szerint a lap tipográfiája nem alkalmas képversek közlésére.
gyöngyök
ahogyan beígértem. O. mint gyűjtő és zabrás úgyis elírja, nevezzem azt előre az ő változatának.
Az enyémben homályos szemekkel figyelnek a gyöngyök, én ugyanis tudom, ha a kagylógyöngy sokáig nincs embertesten, nem érzi a bőr melegét, megvakul mind.
Ezek pedig zongoralakók, egy koncerthangszer réseiben vészelték át az elmúlt éveket, Liszt Ferenctől Mártha Istvánig. Tény, irigyelem, időközben nagy lett a zenei tapasztalatuk.
Liszt – írók vetették papírra, tehát a nyelvi megformálás túlzásait leszámítva valós történeti alapunk van a zenei művelődéstörténet részére – olvasója e fűzött gyöngysor, amely egy római koncert után, hogy a háziasszony ügyetlen gyűrködte a mester kezét, beleszaladt a húrok közé.
Micsoda hangokat kelthettek, ó te kékszemű örökkévalóság, a feszes acélhúrokon a tökéletesen gömb alakú igazgyöngyök! S miféle kandüh lehet az, amely süketté tette Lisztet e mélytengeri zene meg nem hallására?
 
nem tudhattam
hogy itt döf le a hír, egy órája, hogy a veséje sem működött, a tüdeje begyulladt s elvesztette öntudatát, meghalt Baka István. Kórházban. Tünde, a feleség szikár, pontos, tárgyszerű. István utolsó óráiban még beszélt, beszélt, látta azon a szomorúságtól és fájdalomtól sötétbarnára érett szemén, hogy csak hozzá, de mert nem volt képes artikulálni (morfium, seduxen), nem is érthetett semmit belőle. A lányuknak nem mondta meg egyelőre a hírt. Tamás gyermeküknek, keresztfiamnak megengedte, hogy megnézze halottnak elkészült apját.
A parkban a gesztenye hull.
Huszonhat évnyi élet közösünk.
janus pannonius
áll be az átriumban, négy vagy öt új kéziratot hozott, ott lappangtak a vatikáni levéltárban, de hogy milyenek, döntse el az utókor. Ki van ő is seduxennel tömve, viaszos, homályló a bőre, ott van mögötte Baka, és immár így is maradnak. Kapkodja a gallért a szél, a szakáll szőrei között morzsák, kevés farkasmosoly (a Piroska és a farkas ágyjelenetéből, ahová mellékeljük a mesepszichológusok egymásnak ellentmondó értelmezéseit és megjegyzéseit), szegény, szegény barátom.
Jól megrendezett helyzet. Én itt meg folytatódom.
a hosszú séta
egyelőre a helyén van. Ott, ahol a múltkor hagytam. Nem látszik rajta az a két év, amit magányosan, tőlem megfosztva, minden ócska tekintetnek kitéve töltött el. Továbbra is két ablak között, a sárga sötétítőfüggöny avas szagával körbelengve, eldugott helyen. Tizenhétszer huszonegy centiméter, kerettel együtt.
November angyala téblábol előtte, saruja talpával csiszatolja a nagymintás parkettát. Fején brueghel-zöld simléderes sapka, angyalhaját éppen csak, hogy alá tudta tűrni.
Rajtam is ilyen ruhadarab van, rokonok lennénk?
De akkor ő miért szeptemberben fog majd megjelenni, s miért akkor viszi el?
Követnem kell nekem is.
egy kevés
arany a lovon, s még kevesebb a császáron. Azért jókat tud síkolni a felületeken az északi szél, sikongat és ujjong is, pláne, ha nincs, aki meglátja.
A helyzet többje patinazöld, az eresztékeknél fehérre fakulva. De mintha ezt kevésbé szeretnék, a tömegnek más kell! Ide azért leszúrok egy felkiáltójelet.
Nekem tetszik Marcus Auréliuson az a kevés arany, a zölddel és a fehérrel együtt.
A huzat se zavar. A város se. Ahogy együtt állnak, ahogyan nekik dűtöm a hátamat, az lehetne otthon.
lágy
szárnyú lélek, tollforgató és oldallapozó, irgalmazz, s ne hagyj el.
Róma, 1993. december 10.
légyszárnyú-e
a kérdés ez. Így tehát a ráközelítésben a hártyaszárny kiélesedik s rögtön zizegni kezd.
Majd a helyi (mikuláselőtti) alkalomhoz illően azonnal márvánnyá változtatja magát, előbb a törzs, aztán a végtagok, végül az aszfalt, amelyen végig állta a teljes szerdát. Sajnálom, amiért nem jegyzetelhettem a teljes folyamatot, elfoglalt a celofánlila naplemente; a színpadi díszlet, amelyben itt-ott mégis maradtak (alvadt, vérszín) valóságszigetek.
egysor
amelyből sosem lesz már vers. Nyolc hónapja nem akarok írni, s még vagy kettő évig, helyette Ezra Poundot olvasni, motoros hajót kormányozni az Adria viharelőttien hullámzó vízén, két hetente megjelenő konzervatív folyóiratot szerkeszteni, barátaimmal a hegedűk Mozartját hallgatni s közben jó fehérborokat inni – ha közben beesteledik – paloznaki, íriszektől pompázatos tavaszi kertemben. De érzem, hiába szólítom fel előre a történéseket, ócska lesz minden, hiányoktól foltos, a büdös is, akár egy hiéna. Azaz sakál.
Az utolsó verssor:
„a tenger hideg és mellkasban szűk vize.”
Vagy ez:
„a tó hideg és mellkasban szűk vize”.
én
de kijelentheted helyettem te is, azt mondom el, hogy miként kellene beszélnem. Nézz belém, te minden szövegek és regények élvezője s ura, győződj meg: azután pedig nem akarok beszélni.
 
kollázs-tér
s az emberszéles utca éppen – apró léptekkel – beléje fut. Nincs megvilágítva. Elég neki a csenevész fácska, a hordozható, hiányzó háttámlájú pad és a görkorcsolyákon átrobogó, sikolygyakorló gyerekek. A háttérben, dermedten állva a fényporondon a zsinagógát vigyázó, sisakrostély-arcú kommandósok, s a város felett a szelektől, a felhőktől és a Napkorong oldalfényétől nagybeszédes ég.
A technika ismert, abban magam is gyakoroltam, aztán játszani jöttek többen.
a mondata
elöl Júlia, hátul Rómeo. Elegendő ahhoz, hogy többé ne higgyek neki.
a 139.
szám előtt, s ezzel jelentőséget tulajdonítani: ha van, akkor annál inkább meg kell hogy szülessen a magyarázat. Az egyik erkélyen V, a másikon J., a hároméves születésnap a téma, a telefon is csörög, azt pedig nem emeljük fel, a szürke hajból hull a délután belekerült vakolatpor (menjek-e vissza szőkébe). A139 ráfonódik a díszműre, nemigen kerülhet jelentő módba. Ennyi elég a kiemeléshez.
Van történet, amit én is hallottam, de senkinek nincs hozzá semmi köze!
Fojtsam bele, expressz, a nyelvbe!
mielőtt
arról fogok beszélni, aki kísértetet vett feleségül és ez a kísértet elrabol tőle öt évet, az utcákról szólok, az utcákká egybetömörödött városról: az élettérről és a veszélyforrásról, a normalitásról és a jövőről. Eddig mindegyik írásomban előfordultak; elvégre arról a vidékről származnak, ahol felnőttem, oda, ahol éppen nagyon vagyok. Gyerekkorom épületei és utcája lenne mindahány, ha azóta szétfakultak, és a sok emberlépés okán keskenyebbé is fogytak. A fénytől csillogó köveken bárhol járhatok, mindig ugyanazon városét koptatom.
az se rossz
megoldás, ha vonósok és fúvósok hangeffektusaival zárva elnyomjuk, csupán, hogy majd, akár mint beszédmelódia, egyszer váratlanul felerősödjön. Kétszer ül ki a testre a hidegveríték, ugye, a kezdetkor, hogy most hegemónok vagyunk s mennyire, majd a végén, átöltözve, egészen extravagáns viselkedéssel, ezzel-azzal kiegészítve, öntörvényű láncokkal, lampionokkal, egyéb, meghittséget kínáló dekorációval.
A véletlen és a kiszámíthatatlan amúgy is rendelkezik eséllyel, plána ha radír és filozófia a ruházata. Most pedig becézgessük a szörnyű nyüzsgést, a nagyváros kaotikus csikorgását.
V.
-nek fáj a mellkasa, lilás, összeszorított szájjal ül téglatemplomunk tövén, araszolna befelé a látványba, de a sikerhez túl nagy a hideg, túl sok a pára, nagyokat csapkod reá, és rázza a hidegfront. Megállapodhatunk abban, hogy kell egy tér a félelemhez is, s milyen megnyugtató, ha azon már egyébként is ott egy antik szentély, egy őskeresztény épület, aztán szökőkút, mozaikok, s gyors ritmusú kalapácsolás, távolból, vagy nem is kell megállapodni, tizennyolc évvel mögöttünk ez magától is megy.
Az egészben – egyébként – az a legrosszabb, hogy a városból csakúgy, mint az Istenből, az elmúló férfibarátságból, az asszonyból vagy az érgörcsből csak annyi látható, amennyit abból sikerül a papiroson felépíteni. S ez a papiros eközben fenemód zizeg.
identitása
van, ezért csomagolta be magát. Közönséges datolyapálma, s nem viselné el a fagy-közeli hőmérsékletet, egy éjszaka elég a halálhoz. Alulról fölfelé, mint süldőlányok a szűk szoknyát, húzta magára a necczsákot, sűrűre alakítva lombját, kajlára formáját, igazgatta, forgatgatta, sehogy se tetszik neki (se).
Mintha valami, szenvedő szerkezetet csatolva vállban magára, visszavonulna, s a táj belehalna s közeggé válna; s rögvest hátsóudvarban állunk, mi, imigyen, nagyon szegény összességünkben.
a dombról
leszaladva, a legkisebb (zöldhomályú) beszögellésben is állhat egy antik bordás oszlop, rajta kétárbócos hajó, és a verébtömegből kiágaskodva locsog-fecseg: arra valók vagyunk, hogy éljünk.
pillangók fala
és százméterenként repríz. Annyian vannak, hogy abba, kalauzként is, belekábulok. Állandóak lehetnek ezek a fellépési helyek, itt bárki járhat, orrára – a fény ellen – csöpp hímport púderezve, klubba, kocsmába, szökőkúthoz és kolostori koncertekre.
A pillangók közt nincs konfliktus, csak a nagyon nagy, autók elől elzárt téren lenne esélye a bűnözésnek, csak a múzeumban van kloroformszag, csak a mondatokban áll hálójával egy-egy lepkevadász, találtak maguknak és bevonták a málladozó kerítéseket, a bádoglapokat, a kopár tűzfalakat, egy-egy békességes rendű utópiát.
Róma, 1993. december 11.
dagadt
jáspiszöld szemek, fürtbe fogva. A szőlővásárlásnak – ne fogdossa, angolul – bosszankodás a járuléka, de a gyümölcs szép, illatos, ízletes, egy fürt másfél kiló, egy-egy szem akkora, mint a májusi cseresznye. Igaz, itt cseresznye is van, az van ráírva a táblájára, hogy karthágói cseresznye. Ha Cucci itt lenne mellettem, biztosan grafikákat csinálna a szőlőből, a cseresznyéből, az erdei szamócából, láttam a római albumát (nekem sosem lehet ilyen, nagy szerencsétlenség, de még veszprémi se lesz, pedig az járna, velem), s tudom, tudja, milyen a cukrokkal telt, lédús és színes gyümölcs.
Cuccival kétszer találkoztam, egy kecskeszerű kutyával sétált, nagyjából velem egykorú, és látni rajta, hogy világhírű művész. Imádhatja a kávét, a Farnese-palotával szemközti presszóban támasztotta a pultot, dagadt volt, a feje zöld és áttetsző. A kecskeformájú kutya selyemfülét gyűrögette, fogdosgatta, majd meg az állat nedves orrának gesztenyéjét. Nem szólítottam meg, arra várok, szólítson meg ő. Igyekszem.
Naponta egyedül téblábolok a piacon, kilóban vásárolom a leveles ágakkal szedett, dió nagyságú szicíliai mandarint. Az a legolcsóbb. S klementinnek nevezik.
nagykövet
úr fekete szövetkabátban ül a második sorban, nézi a betlehemi jászolt, majd hozzánk fordul (a vendégei volnánk), ujjal integet, láthatólag azt is tudja, mit vacsoráztunk tegnap s mit ittunk volna, ha tehetnénk, a trattoriában. Szörényi ő. A Santa Maria del Popolóban, sok egyéb diplomatával egyetemben: lesz majd közös egyetemünk is, ő tsz-vezető, én órákat adok, írunk, talán beszélünk is vagy csupán sörözünk. Ő mutatta meg nekem, ezért pedig lehet szeretni, milyen írónak lenni Rómában.
A jászolnál Mária néger leányka, a tehénnek pedig dél-amerikai szeme van. A fáról hüvelyknyi magyar korsók lógnak alá, a szaloncukrok papírja pedig üres, a freskók világhíresek (Pinturicchio, Caravaggio, Lorenzetto, Sebastiano del Piembolo).
A szomszédos kapun vonultak be hajdan a városba a híres magyarok – most esernyőárusok helye: néha be-berohannak a rendőrkordon védte templomba, keresztvetés, kapkodó ima, mit nekik a kiöltözött sokaság, s tovább, igyekvés az üzleti életbe!
 
dió
szagú zsoltárkönyvek, padok. Néró lelke démonként még visszajár, hiába vágta ki II. Paskál a fát, amely alá a keresztényüldöző császárt temették, hiába húztak fel a szép kapu mellé barokk templomot, hiába formázta itt az Ágoston-rendi frater Martinus Luter Mártonná magát, szerelték fel az altemplomot kriptákkal és díszhullákkal, s a falakat is hiába bontják szent révületek és rémségek; e templomnyi Minden továbbra is egy diófát szolgál.
Az pedig csupán szöveghiba, hogy túl sok részletben nőtt fel egy tölgyfa, éppenséggel egy címer közepében.
fogadásra
alvóingben, felszakadt cipzárral – gyorslépésben (Babuino – Tritone – Barberini  – XX Settembre – Nomentana), hogy időben odaérjünk és lássunk.
A diplomataarc lényege, konstatálom, hogy semmit sem reagál le, még akkor sem, ha minden talpalatnyi helyen csapzottan, lógó bélésű bőrkabátban, a kilencvenes közép-európai évekbe beburkolózva mi állunk.
a kertész
pezsgőtöltnök, nem hagy üresen semmi kristálypoharat. Kicseréli a mákos rágcsát, az üvegzöldre sózott pisztáciát és fekete olajbogyókat, s udvariasan figyelmeztet, ha mégis lehamuzott a szomszéd ország kulturális attaséja. Ő lesz az, és ez a közeli jövő látható rajta, aki máskor kaput nyit a mi autónknak is, lapokba sorolja a lehullt leveleket, kartotékot nyit és udvarol.
Homloka nem hat, hanem nyolcszögekből áll.
azért
 – rohanás közben – volt tizennégy perc ingyen-Holbein is, kár lenne letagadni. A szabad bejárású napban ennyi elég, állítja J. a múzeumból.
VIII. Henrikről, apró, okos malacszemeiről, zsírban feredő arcáról már írtam. Egy rémes ember, aki mégis: szép.
Megjegyzem, mások is vannak ilyenek.
hiába
kérdezed, barátom, marad-e a történet, nem tudok erre sem válaszolni. Ebben a történetben egyébként sem bizonyos semmi, gondolom, csak énmagam – vagy én, akit a hiányzó történet elmond? Természetesen a háttér felvázolható (amelyet ismerhetek, hiszen magánemberi tapasztalatom is tanúsíthatja a létezését). Ha pedig teljes lenyomata lenne az alakoknak, a jellemüknek vagy éppen cselekedeteiknek, igyekszem szétsatírozni, hiszen a dolgok ezt kívánják. Most azt állítom, rajtam kívül más senki és semmi sincs – ettől a mondattól kezdve pedig nevezzük így –, aki megszólítana engem. S azt is: most létezem, és éppen addig, amíg az utolsó betűt ráhelyezem a papírra.
Tőlem függ, a mindenségemben mennyire lesz kontúrja a mindenemnek.
De a bizonytalanságba belebújt írásmód, nem kell, hogy bizonytalan írást eredményezzen. Tehát tudd: a középföldön járunk, abban a fűtorzsnyesedéktől dinnyeszagú, földbarna városban, amely annyi magyar regénynek adott és kínál ezek után is tág helyet, hátteret vagy terepet, s amelynek sószagú, dohos levegőjét oly sok gyönge tüdejű közép-európai hős lélegezte be, vagy talán, ha a befoglaló műnek megadatik néhány éves vagy évtizedes örökkévalóság, most is lélegzi.
A hiába egy másfajta reménytelenséget egybekötöző és egybetartó fonál.
szívritmuszavar
a rádióban.
Itt elindulhatna egy belső – látom előre, kompakt és – rejtett történet, de nem fog. Erős vagyok. A referenciális kérdések egyikét megoldja a fellapozott, emlékeztető naptár, amelybe – a dátumokhoz – bejegyezték, mire illik a népnek, a tagságnak (vagy bármi közösségnek, amelyre a naptár vontakozik) azon a napon gondolni. Az események máshol zajlanak, nem az enyhén hisztérikus, zavarodott – egyébként pedig kitartóan rágcsáló – tömegben.
mikor
kell egy igekötő? Ha nem tudjuk feltornázni pohos testünket az utolsó lépcsőfokra, és bizony jó lenne addig fölágaskodni.
az utolsó előtti
lépcsőfoknak több enyves karja is van, minthogy több választ is elfogott. Ettől aztán annak, aki csak az egyik, a legközelebbi marokban tartott szuszogó, riadt (szürkeszőrű) zsákmányt látja egyképű, másoknak pedig nem. Esetleg ambivalens.
Az utolsó előtti lépcsőfokon lehet, hogy elbotlottam, lehet, hogy elestem, de lehet, hogy nem. Gondoltam-e a vendéglátónkra, akihez indultunk, vagy arra a puha húsú, nálam (mint a vonatkoztatási középre, a pontra) fejjel nagyobb diplomatafeleségre, akinek ölében kucorogtam az autóút ideje alatt s közben – ó, éjszakai megvilágítás, ó, te sokszor megszabott, sok pinájú Európa – egy korai közép-ázsiai birodalomról csevegtünk, ahol a szobrokat antracitból faragták.
Az utolsó előtti lépcsőfokon, talán ezért jegyeztem meg annyira (magamnak), nem történt semmi?
 
édesköménygumó
azt hiszem sütve.
A rekonstrukció: Az édesköményt megtisztítjuk, megmossuk és negyedekbe vágjuk. A zsenge köményzöldet nagyon finomra aprítjuk és félretesszük. A köményt forrásban levő sós vízben negyven percig főzzük. Egy tűzálló formát vajjal kikenünk, és a sütőt kétszázhúsz fokra előmelegítjük. A megfőtt gumót és egy egész két tized liter főzőlevet kimérünk. Két dekagramm vajat felolvasztunk, két evőkanál lisztet rászórunk és folytonos keverés közben világossárgára pirítunk. Felöntjük a kimért főzőlével, a tejjel, és állandóan kevergetve néhány percig főzzük. Sóval, borssal, szerecsendióval fűszerezzük. A lecsöpögtetett édesköményt beletesszük a tálba, rászórjuk a köményzöldet, és leöntjük a mártással. Meghintjük reszelt parmezánnal valamint elforgácsolt vajjal, majd sütőbe tolva tíz percig pirítjuk a tetejét.
miféle
alakok ezek a veszprémiek – kérdi Zsuzsa asszony, s néz apja őt ábrázoló festményeiről ismert fényes, kerek szemekkel – ugyan miféle link cholnokyk? A parlament levélfogalmazójaként telefonált az egyik neki, kérte, kerítsen támogatót, majd kiadót egy otthoni, kormányhű költők itáliai kötetéhez. És ajánljon fordítókat, akik ingyen, esetleg kevés pénzért. Persze, a könyvet ő állítaná össze, de csak ha már háziasszonyunk minden formaságot elintézett.
Hiába bontom le gyorsan városomat s építem kicsit oldalra csúsztatva újjá, mégis marad terük az ilyenfajta életélvezőknek.
Nagy ollókkal járkálok, hajlandó vagyok – ezen az estén – legalább azokat szeretni, akik mindent lefalnak az asztalról, s addig nem vonulnak a vackukra, amíg ki nem isszák az előlük elrakott palackból az italt.
mindenkinek
kell hogy legyen egy tóth józsefe, akinek az anyja, vagy az anyjának a rokona ismeri azt a tóth józsefet, aki az én anyámnak vagy az anyám rokonának az ismerőse. Kerekedünk, kerítünk, otthonossá, ezzé, azzá.
az atya
állítja, hogy a bazilikát vörös drapériákkal vonják be, Péter bronz szobrát főpapi ornátusba öltöztetik, Kalazancius kolosszális szobrát állandóan égő villanykoszorúval fonják körül, meggyújtják az összes csillárokat (egy millió gyertyafény!), s összegyűjtenek uszkve hatvanezer embert. A pápa nagy udvartartással vonul be, melyben az egyházi és világi méltóságok, apátok, püspökök, bíborosok nagy tömege kíséri a hordozható székről áldást osztó egyházfőt, aki mikor az apszisban lévő trónusán helyet foglal, fogadja a szentté avatásom ügyvivőit.
És az se szól helyettem, ha Velence kincseit, Firenze híreit és a régi Róma gyönyöreit összegyűjtöttem s felkínáltam, nem lesznek királyok, hősök, művészek, akik értem szólnának – nem esik nehezemre, nekem kell beszélnem: hiszen akkor már csak a szavak maradtak meg belőlem.
Az ügyvivők először instanter, majd instantius s végül instantissime kérik a szentatyát a kanonizáció kihirdetésére. A kérdésekre adott válasz szerint az atya, bár maga is óhajt a szentek sorába iktatni, de először az égi seregek közbejárásának megnyerésére s mindenszentek litániája, majd a Szentlélek segítségéért, a Veni Creator elmondására szólítja fel a híveket, s csak harmadszori kérésre hirdeti ki a pápai csalhatatlanság jegyében a szentté avatási formulát.
S amikor felhangzik a hálaadó ének, a Te Deum, az ünnepélyes szentmise celebrálása előtt azt fogja motyogni maga elé: frászt.
piros
reverendájuk miatt kis bíborosoknak nevezi őket a nép, és hogy mi egy házban lakunk velük, láthatjuk azt is, e diákok képesek diákként viselkedni: gőzfürdőbe járnak, végigröhögik az éjszakát, egész kupolákat rajzolgatnak a női fejek fölé, s el nem tudják képzelni, minek hordoznak az avatáskor kisebb tárgyakat, gyertyákat, galambokat, énekes madarakat, bort magukkal a szerzetesrendek képviselői, s minek a nyolcvan lépcsőházas és húsz udvaros palota s az az állítólagos tizenegyezer különféle helyiség.
hárman
mindig csak hárman. A festményen, a nagykövet úr feje fölött, az albumban, a mitológiában stb. A mellényzsebembe három ujjal nyúlok, ott is festőket és minisztériumi hivatalnokokat találok; áttörök a széken kuporgok között, a teraszra, nagylégzés és városnézet.
Látható, ennyi kell legalább ahhoz, hogy körbeállják.
azzal
a rádióhanggal találkozom, kezet fogok, s majd társalgok a leves kanalazgatása közben, aki éjfél körül a Luxemburgi Rádió és az Amerika hangja közé tolakodott, s már akkoriban – a Bee Gees elhalkult nótái miatt (Massachusetts, World, Words, Holiday 1967) – nagy, könnyzacskót gondoltam el az egyik szeme alá.
De azt mégsem viselem el kacagás nélkül, hogy nyakló nélkül issza a hazai kékfrankost, ropogtatja az aprósüteményt, és mutatóujjal nyúlkál csíkos zoknija gumija alá, és időnként a Gibb-fivérek Every christian lion hearted man will show you sorait dudorássza.
ördögh atya
a puha szalvétákat addig gyűrködte (egymás után, mindet, a karnyújtással elérhetőket), amíg nem hajtogatott, sodort, csinált stb. nekik szárnyakat. Volt szalvéta, amelyiknek négyet; de olyan is, amelyiknek egy szárnnyal kellett megelégednie. S közben rendkívül lebilincselő módon társalgott, riposztozott, macskasimogatva nyűgösködött és – habár apró falatokkal – falt.
Szárnyteremtő tevékenységét mellékesen végezte.
De az esti lakoma végeztével hiába üldögélt az asztalon száz-száztíz krémszínű, puha szalvétaszárny (mindegyik szélén puha remegés), nem röppent fel, nem szállt el sem az asztalkendő, terítékkel és lerágott csontokkal, sem a vatikáni brancs, akik a megváltás lehetőségeit latolgatták.
szélesvásznú
történet, ahogy a rezesbanda fújja a magáét a templomban – azóta is, hogy beállt a nap történetébe. Piros-arany csíkozású fekete illetve hamukék díszegyenruha, csákó, lakkcipő, kesztyű és pitralonszag, domború mellkas és zengő hang.
Mintha azonban a zenekar nem szórakozna: üvegből a szemük, porcelánból a szájuk, a kordannal lekerített diplomaták meg már csak programlapozgatók, esélylatolók és derűs karrierek.
Jó. Akkor. Mozgó célpont.
Már megint láttam valamit, ami helyére odatolakodott az a látvány, amelyben azt a valamit nézem, és hát – persze – ez mindent eltakar.
A mondatok is debella kurvák!
o.
ölébe a csupaszáj zenésznő, a zenésznő markában – első ülés, kezemenet – O. Ottó ötöt talált. Azt mondja, mindig be lehet fordulni, akár egy sarkon, a tévedésbe.
Vagy – állítom – egy (akkor éppen élt, s még csak el sem tervezett) regény lapjaiba.
Hát itt vagyunk. Akár kurziválhatnánk.
kedd
délelőtt kilencre, mert mindenhol előbukkannak – bicskával, bőrfejtő pengével, hangosan és fekete földszaggal – a bácskaiak.
Előjegyezni, felkészülni!
Ablakából – elvégre azért pszichológus és pap – a Trevi kútra nézhet, nagy csöcsöket, pattanásos képű kamasz Anita Ekbergek forgolódását, s a aprópénzcsörgést hallhat, ott/itt kint és itt/ott bent. Amilyen egyszerű a világ vagy a mondat, olyan komplikált is.
találkozni
egy lánnyal, aki széles karimájú, rózsaszín kalappal a fején heverészik a keskeny erkély egyik napozóágyában, mindig a rakpart felé fordul, és kitartóan számlálgatja a Garibalditól fehércsúcsú hegyet. Ruhája, vállra borítható utazóköpenye is rózsaszínű lesz. A lánynak ezen kívül nem lesz semmi egyéb sajátos tulajdonsága, s ezért már meg is lehet szeretni.

Párbeszéd