Márton Attila
VARIÁCIÓK EGY ESTERHÁZY-DALLAMRA
Van egy lány. Szeret. Nem akar nő lenni és szeretni se nagyon. Szóval fékezi a kapcsolatot. Amitől persze jobban gurulunk. Lehet, hogy fél, s ez a félelem is növeli a tehetetlenséget. Megpuszilom és várom, hogy nyakamba boruljon, esetleg bőgje ki a gátlásait. Inkább elmenekül. Tanulni megy, azt mondja. Szeretném látni, ahogy tanul. Pl. ismételhetné az anatómiát rajtam, behunyt szemmel végigsimogatna, lábtól fejig, közben megmondaná a keze alatt előforduló izmokat és szerveket. És a csontokat is. Órákig eltarthatna. Megtudnám, mi minden van a bőröm alatt. De nem, ő lélekpárti, úgy véli, érdemes a lélekkel foglalkozni, szépen kérem, mutasson egy egészséges lelket, ő meg azt válaszolja, hagyj békén. És nem hagy békén, hogy kimondjam; az egészséges lélek épp a lélek hiánya. A lélek a test betegsége útban a szellem felé. A pszichológus pedig hasonlatos az útjavító munkáshoz. Erdei ösvény még nem szorult javításra. A város utcáit folyton javítani kell. Nem is vezetnek sehová.
Ha játszom vele, gyanakodni kezd, ha komoly vagyok, szája mosolyra nyílik, és apró csínyeket mesél.
Tavasszal a haja arany, ősszel véres, télen pedig: belevág. Amúgy olyan pogány. Dús és vad. Csupa ritmus.
Télen, amikor levágja a haját, arca misztikus jelleget ölt. Mondjuk, Simone Weil-stílusban.
Sok mindenre megtaníthatna. Hogy ne nézzek annyi filmet. Vagy ne cigarettázzak.
Mégis sokszor szomorúan gondolok rá, mint egy nemes vadra, amely rácsok között ül és néz.
Most szelídítsem meg, vagy engedjem szabadon?
Van egy nő. A lelke csukott könyv, csak testét és gondolatait osztja meg velem. Mondhatnánk úgy is, hogy titokzatos, bár erre csak akkor gondolok, amikor nincs jelen. Például most. Tulajdonképpen idegen, és biztosan hazudott, amikor bemutatkozott. Éva vagyok, mondta. Aztán peregtek az események. Leültetett és erőteljesen leszopott. Vibráltak a hangszálaim, mint egy szűzhártya. Később egy évet ült, hamis személyazonossága miatt. Majdnem vegetáriánus, gyümölcsök és zöldségféléken kívül csak a falloszt veszi szájba. Lehet, szeret, és azt mondja, nem tud együtt élni az ötletemmel, hogy éljünk együtt. Zavarná, hogy türelmetlen vagyok és hanyag. Ezt is mondja. Mikor megjelenik, három napig kiflit és tejet eszünk, és nem mászunk le az ágyból. Negyedik nap kifakad, mi a fasznak ez a sok könyv ebben a házban, majd máglyába rakja az egészet. Hadd világítson az emberi szellem, ijeszteget. Ha logikusan próbálok érvelni, elkezd vetkőzni és hagyom a kultúrát a francba. Rengeteget tud a teste. Kérdőjelbe feszül, vagy felkiáltásba merevedik. Lassan indul, akár egy gőzmozdony kereke, félóra múlva feltartóztathatatlanul tomboló Big Band jazz-zenekar. Félreismerhetetlen pontot tud tenni a létezésre. Ilyenkor egy fekete lyuk. Szeretem bekenni sápadt bőrét kakaós tojássárgával, amikor csak szájjal szeretkezünk, és a sírás fojtogat, miközben végignyalom pazar arányait. A végén mindig elfojtja remegésem, és kedvesen szól, na, most már megbaszhatsz. A legjobban benne szeretek lenni. Csak úgy mozdulatlanul.
Pezsgős palack vagyok, amelynek elkezdtek a dugójával babrálni. Közben énekelget artikulálatlanul. Egy hét után, játék közben (bújócska) vastag hangon szakítja el a fonalat; akkora a szerelmünk, mint ez a ház, hogyan férhetne meg benne? Válasz nélkül hozzám vág egy nadrágot, és megyünk ki az utcára, lehet éjszaka vagy nappal, az emberek nem vesznek figyelembe.
Különféle helyeken kívánjuk újra egymást. A baszás ekkor már úgyanúgy periodikus és úgyanannyira szükséges, akárcsak a légzés. Az utolsó után szeretném, ha megölne, de még nem (is) sejtem, hogy elmegy. Megkérdezi, vannak még problémáid, édes, aztán az első adandó alkalommal meglóg.
VARIÁCIÓK EGY ESTERHÁZY-TÉMÁRA
Van egy nőlány. Szeret. Mindig mosolyog, ha rám gondol vagy a mosolyomra. Az egyetlen, aki megérdemelné, hogy verset írjak róla, lehet, hogy ezért nem írtam. Amikor vele vagyok, tudom, milyen gyönyörű lehetett az ószövetségi zsidók idejében a vérfertőzés. A húgom és a szeretőm egy személyben.
Ő az, akiben nem férfiasságom prédáját látom. Ugyancsak ő az, akivel úgy tudok zuhanyozni, mintha ott sem lenne. Minden más nőnemű személytől eltérően önmagamhoz vezet. Van úgy, hogy templomban csókoljuk és szentnek érezzük a másikat. Figyelmem minden mellékcsatornáján át érzékelem jelenlétét.
Ha azt mondja: te most képes vagy lótuszülésbe ülni, alig hallom, és bár nem értek hozzá, lótuszülésbe ülök.
A haja olyan varázslóbarna. A szeme és a bőre pogány. Úgy tud örülni egy ölelésnek, egy csóknak, akárcsak én. A kereszténység mindkettőnket elégetne, ha módjában lenne.
Nietzsche tévedett, amikor a nőket tehenekhez és macskákhoz hasonlította.
Ő madárka. Repülni tanít. Minden vele töltött nap kegyelemben részesül. Csak egy angyal tudna ennyire fittyet hányni a gravitációnak és fölemelni. Van úgy, hogy epret eszünk egymás szájából. Egyikünk szája sem fontos. Az eper sem fontos. Mindezzel egyidőben történik valami, és az a fontos. Épp annyira misztikus, amenynyire egy kő. Szorosan bele van ágyazva az örökkévalóságba, születésével és pusztulásával együtt.
Régenvolt szellemi térségekbe kalauzol el. Az erkölcs előtti lélek örömeibe és bánataiba. Oda, ahol sem az öröm, sem a bánat nem volt fontos még.
A természet rugalmasságát és közömbösségét hordozza magában.
Ha azt mondja nekem, Isten áldjon, pontosan tudom, mire gondol. Ha azt mondom neki, Isten áldjon, pontosan tudja, mire gondolok.

Már az anyaméhben II.