FÓRUM
A „Makkai-dosszié” viszontagságai
Nemrég került forgalomba az a – Cseke Péter által sajtó alá rendezett kötet (Lehet – nem lehet? Kisebbségi létértelmezések. 1937–1938. Mentor Könyvkiadó, Marosvásárhely, 1995.), amely a Makkai Sándor, volt erdélyi református püspök oly sokat és oly szenvedélyesen vitatott írását, illetve Erdélyből való távozására (1937) fél évszázad után reflektáló megnyilatkozásokat fogja egybe. Ez a kötet szervesen kiegészíti az egykori polémiát, pontosabban botrányt felidéző előbbi gyűjteményt (Nem lehet. A kisebbségi sors vitája. Bp., Héttorony Könyvkiadó, 1989), s a mai olvasó, ha nyomon követi a válogatásokban található dokumentumokat, valóban a két alcím jelezte létértelmezések, a kisebbségi sors körüli nézeteltérések sűrűjében találja magát. A napvilágot látott dokumentumok és állásfoglalások azonban nem csupán ötven évet fognak át, hanem szinte napjainkig vezetik azokat, akik ebbe az izgalmas szellemi-erkölcsi kalandba belebocsátkoznak. Az új válogatásban találunk ugyanis olyan – 1955-ben megfogalmazott – utóiratokat, amelyeknek szerzői az 1987–88-as véleményükhöz való mai viszonyulásukat fejtik ki.
Mindkét kötet anyagának összegyűjtését, de magukat a kutatókat is (Cseke Péter és Molnár Gusztáv) valamint a kései nyilatkozókat veszélyek fenyegették. Házkutatásokkal, a szekuritáté gyakorolta megfélemlítésekkel kellett dacolniuk. Éppen ezért – túlzás nélkül – állíthatjuk, hogy a két mű megjelenését nemcsak egy kor – és mentalitástörténeti búvárkodás sikereként, hanem a morális helytállás és bátorság megnyilvánulásaként könyvelhetjük el. Míg az előbbi viszonylatban az „erdélyi gondolat” viszontagságaiba nyerünk bepillantást, az utóbbi tekintetében következetes konfessziókkal és pálfordulásokkal, de főként sok dilemmával találkozunk. Egymástól merőben eltérő léthelyzetekkel, különböző nemzedékek tudatállapotaival, válaszaival szembesülünk. Aki érdemben akar e század- és ezredvég egyik kulcskérdésével, a kisebbségi problémával, pontosabban az erdélyi/romániai magyarság metamorfozisaival megismerkedni, nem kerülheti meg Cseke Péter és Molnár Gusztáv munkáit.
A „Makkai-iratcsomó”-nak nem csupán utóéletei vannak. Nem szabad előéletét, egész históriáját sem figyelmen kívül hagynunk. Maga az „ügy”, csak ebben az időrendi kifejletében, ebben a sokszoros bonyolultságában válhat számunkra ma is relevánssá. És nyilván napjainkig kérdéseket, kételyeket támaszthat ama mozzanata, összetevője, amely Makkai-rejtélyként továbbra is nyugtalanít. Engem különösképpen az írástudói ethoszt a kisebbségi értelmiségi felelősségét érintő vetületei foglalkoztatnak. Tálán nem tévedek, ha azt állítom, hogy ezek a vonatkozások az egész komplexum központi magvához tartoznak.
*
Az előélet – markáns módon – Makkai Sándor Magyar fa sorsa című, Adyt a magyar ifjúságnak felmutató könyvével (1927) kezdődik. Makkai megvédi a vátesz-költőt a „gőgös nemzetköziség”, „hazafiatlanság”, „erkölcstelenség” stb. vádjaival szemben, s noha némely vonatkozásban bírálja, leszögezi, hogy „Széchenyi óta és mellett leginkább tőle lehet tanulni kritikai hazaszeretetet” (142. 1.). Ez viszont összeegyeztethetetlen a „délibábos, irreális” nemzeti érzéssel, amely frázispuffogtatássá torzult és erkölcsileg elkopott. Makkai arra buzdította az erdélyi magyar fiatalságot, hogy ismerje meg az igazi Adyt, mert költészete „nagy tanulságokkal teljes”, s költészetéből merítve, ahhoz fordulnak, aki „a humánum minden irányú átélésében az összes magyar költők közül a legelső”. (143. 1.)
Láthatjuk, Ady-értelmezésével Makkai nem csupán az akkori – az iskolákban még egyeduralkodó – konzervatív irodalomfelfogást törte át, hanem a korai transzilvanizmusra oly jellemző értékskálát is felvázolta. Ösztönözte az új generációkban elkezdődött szellemi-erkölcsi erjedést, amely az Erdélyi Fiatalok megjelenéséhez vezetett. Később a Magunk revíziója című művével (1931) – a korabeli összetett válság idején – a begyökeresedett előítéltek gyökeres felülvizsgálatát, illetve elvetését, és az ugyancsak radikális szemléletváltást szorgalmazta.
A „Makkai-dosszié” nem valaminő peres eljárás okmányait tartalmazza, nem ügyészi vádbeszédek gyűjteménye, hanem – egy elit krízisét, önmagával való szembekerülését példázva – az erdélyi magyar kisebbség önazonosságát kereső, azt kifejezni, védelmezni kívánó írástudók vívódásait, több, máig válaszra váró gondját mutatja be. A Magunk revíziójának azért van megkülönböztetett fontosságú helye az iratcsomóban, mert egyrészt továbbviszi, kibontja a Magyar fa sorsában meghirdetett kritikai nemzetszemléletet, másrészt – a későbbi vita során – viszonyítási műként hivatkoztak rá azok, akik Makkai alapvető paradigmaváltását nem tudták, nem is akarták elfogadni.
Az 1931-ben piacra került könyvében –a sovinizmust legrosszabb előítéletként elutasító – Makkai a tények feltétlen tiszteletére szólított. Ezen az alapon a régi illúziók (30 millió magyar) felszámolását, s a csodavárás elvetését sürgette. Elutasította a születési és vagyoni ismérvekre hivatkozó nemzetvezetést, és kijelentette, hogy ha az erdélyi magyarságnak nincs többé földi/politikai „impériuma”, a lélek és a jellem impériumának megteremtése továbbra is lehetséges számára. Hiszen lelki (maibb kifejezéssel: kultúr-) nemzet vagyunk. Makkai akkor még hitt a kisebbségek világhivatásában, ezért is szorgalmazhatta, hogy az erdélyi magyarság ne mondjon le sajátos szellemi életéről.
A tények elsőbbségét tételező szerző pálcát tör a naiv, szentimentális történelemfelfogás fölött, és minden területen megújulásra sarkall. Kategorikusan nemet mond a kivándorlásra. Akkori nézeteit jól jellemzi a következő kijelentés: ,,Akik itt maradunk, itt vagyunk és itt kell megmaradnunk a törvényes rend minden tisztelete mellett – örökre magyaroknak.” (19. 1.)
Mindezek a választások és gyakran kategorikus imperatívuszokként kifejtett követelmények a felelősség kérdését többszörösen is felvetik. A Makkai-féle revízió a felelőtlenséget, pontosabban a felelősség áthárítását keményen elítéli. Nem tudja, nem is kívánja elfogadni azt az akkoriban elterjedt (ma is jelentkező) nézetet, hogy „semmiképpen és semmi részben nem vagyunk felelősek azért, ami történt”. (21. 1.) Aki nem keres bűnbakokat, magának kell múltjával szembesülnie, hogy (akár vezeklésként is) felelősséget vállaljon mindazért, ami történt. Makkai életfontosságúnak tartja ama szabály elfogadását, hogy a velünk megesett dolgokért csak akkor kutassuk a külső okot, amikor az utolsó, bennünk rejlő okot is már felderítettük. „A felelősség vállalása, a bűnbánat és a vezeklés – írja – a legnagyobb tett, amellyel egy nemzet a maga élethez való jogát és életrevalóságát megbizonyíthatja.” (32. 1.) Persze Makkai nem elégszik meg a pusztán szavakban megnyilvánuló felelősségvállalással. Ő tetteket vár és harcra hív „természetünk életellenes vonásai”-nak kiküszöböléséért.
E sorokat újraolvasva, egyrészt jobban megértettem, miért minősítette Venczel József erkölcsi forradalomnak a Magunk revízióját, másrészt azt is mélyebben átérezhettem, miért fogadták 1936–37-ben oly nagy megdöbbenéssel Makkai revokációját azok, akik prófétájukat látták benne. Csalódásuk annál is inkább megrendítő lehetett, mert Makkai nem elégedett meg a felelősség általában való hangoztatásával, hanem konkrétan, az erdélyi magyar értelmiségre nehezedőt hirdette meg. Az intellektuális pályákra lépő erdélyiek tevékenysége – véleménye szerint – csak akkor válhatna nemzeti jelentőségűvé, ha célként a népszolgálatot fogadná el. A kelet-európai népi irányzatot képviselő Makkai ugyanis azt vallotta, hogy a nemzeti lelkületet, jellemet, a tulajdonképpeni értéket a nép hordozza, éppen ezért az. „intelligencia” felelős e népi-nemzeti értékek megőrzéséért. Ez az írástudói felelősség azonban csak része az általános erdélyi magyar felelősségnek. „Az a kötelességem – írja –, hogy figyelmeztessem az erdélyi magyarságot: a gyermekeiért, a jövendőjéért, bármiféle iskolarendszer, bármiféle külső nehézségek dacára is, egyedül őmaga viseli a felelősséget...” (87. 1.)
*
Ezek után nincs mit csodálkoznunk azon, hogy öt-hat évvel később a Makkai távozása, majd a megindoklásaként közölt Nem lehet című írása kiváltotta zavarban, sőt egyes esetekben felháborodásban, olyan vélemények is megfogalmazódtak, amelyeknek szerzői éppen – az általa oly erőteljesen kinyilvánított – felelősséget szegezték vele szembe. Felelőtlenséggel vádolták.
Drámaian élték meg ezt a helyzetet azok, akik nem csupán a Magunk revíziójában, annak gyakorlatba ültetésében látták a kivezető utat az erdélyi magyarság számára, hanem emberileg-barátilag is közel álltak Makkaihoz. Közéjük tartozott Reményik Sándor, az Ahogy lehet költője és Jancsó Béla, az Erdélyi Fiatalok kiemelkedő szellemi vezetője. Az 1989-es kötetben nyilvánosságra hozott Makkaihoz intézett – leveleikből, cikkeikből kitűnik, hogy amikor kiderült Makkai szándéka, ők minden meggyőző érvüket (elvonultatták annak érdekében, hogy a távozás terve ne valósuljon meg. Racionális érveiket az őszinte és mély baráti szeretet, a tisztelet hatotta át, ám törekvésük eredmény nélkül maradt.
És itt jelentkezik ama – az előbbiek során említett – titok. Igaz, Makkai már 1934-ben közölte, hogy le akar mondani, majd áttelepszik Magyarországra (ez olvasható ki Makkainak és feleségének Reményikhez intézett leveléből is), később a Budapesti Hírlap 1935. január 20-i számában közölt cikkében pedig egyértelműen kijelentette: „a «transzilvanizmus» megszűnt számbavehető tényező lenni.” (26. 1.) Az erdélyiség itt már az öncélúság illúziójaként jelenik meg, amely egy ideig kétségtelenül összetartó erőnek bizonyult, ám fel kell ismerni, hogy sem az erdélyi románság, sem a szászok nem azonosultak vele. Az erdélyi magyarság – állapítja meg a Budapesti Hírlap szerzője – végképpen magára maradt. E kétségtelen tények számbavétele arra a következtetésre juttatja Makkait, hogy a kisebbségi magvarságnak, amíg egyedeiben létezni képes, csak egyetlen „öncélja” lehet. Ez pedig nem más, mint az, hogy önfenntartásával – túlmutatva magán – „az egyetlen magyar szellemiséget reprezentálja bárhol a világon.” (26. 1.)
Igazán nem nehéz felfedezni e sok való elemet tartalmazó okfejtésben ama még burkolt önigazolást, amely az áttelepedést volt hivatva előkészíteni, megindokolni. Ennek ellenére sokan tudni vélték, hogy valójában Makkait a korabeli román hatóságok részéről ránehezedő nyomás és fenyegetések késztették lemondásra, illetve kivándorlásra. Mások a szigurancával, az akkori politikai rendőrséggel együttműködő anyósban próbálták minden baj okát megtalálni. Ma sem tudni, legalábbis nem került nyilvánosságra, hogy mindezekben a feltevésekben mennyi az igazság, és milyen mértékben játszik szerepet a képzelet vagy az (ön)manipuláció.
A „Makkai-dossziét” azonban nem tekintem politikai kriminek, éppen ezért megfejtés nélkül hagyom a máig rejtélynek tekintett kérdést. Megmaradok az eszmei motivációk, a mögöttük meghúzódó érdekek értelmezésének a síkján.
Ebben a vonatkozásban figyelmet érdemel, hogy a Nem lehetben kifejtettek, valamint az általuk kiváltott felzúdulás némely vonatkozásban hasonlít Németh László diagnózisára, s annak korabeli erdélyi visszhangjára. Ismeretes, hogy Németh László romániai útja (1935) során természetesen Erdély több vidékét is meglátogatta, s a Magyarok Romániában című útinaplójában beszámolt élményeiről. Noha Németh László nem adta fel a kisebbségi lét hátrányait értékteremtő, minőségi emelkedéssé változtató erőfeszítésekről szóló nézeteit, az Erdélyről készített látlelet sok kritikai elemet tartalmaz. Nem egy olyan megállapítást találunk benne, amely lehangoló és elbátortalanító. Ebben a beszámolóban írja le például Németh László a kisebbségi lélek/jellem torzulásait, majd a morbus minoritatis tünetcsoportját elemezve, életes példákon követve, típusokat körvonalaz. Megjeleníti az állandó nyomás alatt keletkező neurózis különféle megszemélyesítőit. Több mint hatvan év után is sokan magukra ismerhetnek azok közül, akik a „kisebbségi idegbaj”-ban szenvednek. Németh László tükrében felvillan előttünk a napjainkban is olyan gyakran előforduló „dohogó” arcéle, azé a típusé, amelynek hordozói szinte örülnek az újabb igazságtalanságoknak, mert – a passzivitásukat dühös zúgolódással kompenzáló – emberek önmaguk igazolását szeretnék felfedezni bennük. Elénk vetül a „lojális” típus is; képviselőit „gyengeségük és mozgékonyságuk” a megegyezés felé tereli. Fájdalmas (sok tekintetben méltánytalan), hogy Németh László azonosítja ezt a csoportot a transzilvanizmus híveivel, de – ismerjük el – kissé ironikus portréja némely vonásaiban valósághű.
A neurózis jegyeit fedezi fel Németh László a „szervezőkön” is. Ők azok, akik – gyakran jogos egyéni ambícióikat feladva – minden energiájukkal a magyarság, főként gazdasági megszervezését szolgálják. „Gyakorlati hősiesség” volt az övék, Németh tiszteli is őket, ám szkepszise megláttatja vele, hogy a hősi erőfeszítés minden eredményét a hatalom szele pillanatok alatt elfújhatja. Nem kíméli az úti beszámoló a Magyar Pártot sem. „A régi hivatalnok-nemesség  – olvassuk – a maga úri zsebe számára monopolizálja a Magyar Pártot s a Csonkaországból odaáramló befolyást...” A zsidóság viszont – amúgy egyetemlegesen – amiatt marasztaltatik el, mert „a munkásságot tereli el természetes vezéreitől”. Németh László: Magyarok Romániában (in: A minőség forradalma – Kisebbségben. II. köt. Bp., 1992, 777.).
E szemelvények alapján meggyőződhetünk: nem tévedtek azok, akik (mint például Hegedüs Nándor) párhuzamosságot fedeztek fel a kisebbségi idegbaj diagnosztájának és a kisebbségi „non possumus” kimondójának bizonyos tételei között. A Nem lehet (1937) lesújtó következtetései azonban végletes formában fogalmazzák meg a Magyarok Romániában oldalain található – jogos aggodalomra okot adó – negatívumokat. Mindkét helyzetfelmérés tartalmaz (természetesen eltérő arányban) valós és túláltalánosított ítéleteket.
A Nem lehet éppen szélsőséges, szinte minden fellebbezést kizáró verdiktumával keltette a – már jelzett – vihart. Ez – mondhatni – második hulláma volt a Makkai lemondását, Magyarországon való maradását követő vélemény-dömpingnek, a sok, megérteni igyekvő, értetlenkedő, de főként elmarasztaló nyilatkozatnak.
*
Makkai írása – mint ismeretes – a Láthatár című kisebbségtudományi és politikai szemle 1937. 2. számában jelent meg. Noha a szerző egy Jancsó Bélához intézett levelében (1936) már közölte, hogy a Magunk revíziója óta eltelt időben felfogása megváltozott, mégpedig „a magyar szellemi, hit és munka egységé”-nek hangsúlyozása jegyében, a Láthatárban napvilágot látott pro domo kiváltotta megrökönyödés tolmácsolói közül többen is (Jancsó Béla, Hegedüs Nándor, Ligeti Ernő, a Hitel szerkesztői, Bányai László) elsősorban azt emelték ki, hogy milyen szakadék választja el a két megnyilatkozást. 1937-ben Makkai már – köztudottan – arra az álláspontra helyezkedett, hogy „a kisebbségi kérdés megoldhatatlan.” Ő, aki 1931-es könyvében még a helytállás, a küldetéssé szublimált kisebbségi sorsvállalás apostolaként lépett fel, hat évvel később kijelentette, hogy nem tudja „elképzelni a kisebbségi életnek semmiféle emberhez méltó elrendezését.” Leszögezte: magát a „kisebbségi kategóriát” tartja „emberhez méltatlannak és lelkileg lehetetlennek.” Végül pedig – mintegy konklúzióként – azt nyomatékosítja, hogy a „kisebbségi sors nem politikai lehetetlenség, vagy legalábbis nemcsak az, hanem erkölcsi lehetetlenség.” (i.m. 107–108, 111.)
Üzente pedig mindezt – debreceni egyetemi-teológiai professzorságának védettségéből – ama másfél milliónak, amelynek ez az erkölcsi lehetetlenség életre szólóan osztályrészül jutott. Persze, a sok kiábrándító tapasztalat elindíthatott benne is bizonyos szemléletváltást, s ez a folyamat a régivel merőben ellentétes felismerésekhez, vezethetett. A változás jogát senkitől sem lehet, nem is szabad elvitatni. Erősen vitathatók voltak viszonyt (vitatták is) a tételeinek kiegészítéséül – amolyan háttér-magyarázatként – papírra vetett nézeteit. Makkai ugyanis a kisebbségi lét ellehetetlenülését annál is inkább tűrhetetlennek minősítette, mert ezzel egyidejűleg Európában a „nemzeti öntudat soha nem ismert új értelmű kivirágzása” ment végbe. Makkai tovább is ment a fejlemény puszta rögzítésénél. A holnapok perspektíváit fürkészve, úgy látta, hogy „a nacionalizmusnak ez a fellángolása most már a jövendőt alakító leghatalmasabb tényezővé vált.”
Az európai politikai konjunktúra jellemzésében tehát Makkai kétségtelenül a III. Birodalomból szétsugárzó hatások alá került. Ez nem utólagos belemagyarázás, hanem olyan – keserű – megállapítás, amit többen is a vita résztvevői közül leírtak. Még erőteljesebben jelzi ezt a hatást Makkai Nemzet és kisebbség 1939-ben kiadott, s a Nem lehet című válogatásában újraközölt írása, amelyben rálicitál az 1937-es tanulmány „non possumus”-ának érveire, kijelenti többek között, hogy „a kisebbségi kategóriát megszüntetendőnek, megsemmisítendőnek kell tartanunk, hirdetnünk és követelnünk”. Ne feledjük, ez az írás a II. világháborút közvetlenül megelőző időben hagyta el a nyomdát, és eme körülmény adja meg a benne fogalmazott követelések (katona) politikai célzatát.
Sajnos, azok az írások, amelyeket Makkai a harmincas évek végén, a negyvenesek elején Magyarországon publikált, fokozottan ezt az irányzatot fejezik ki. A Nem lehet című kötetéhez írt utószavában Molnár Gusztáv bonckés alá veszi a Tudománnyal és fegyverrel című Makkai-kötet (1939) Nemzetnevelés, politika, iskola című bevezető fejezetét, valamint az Erdély társadalma című 1941-ből származó tanulmányát, és kénytelen megállapítani, hogy míg az előbbi Mussolini felfogásáról árulkodik, az utóbbiban a vasgárda dicsérete található. Ezek alapján megkockáztatja azt a kijelentést, hogy bármennyire megdöbbentő is ez egy volt püspök és aktív teológiai tanár esetében, Makkai újabb tételei „mélységesen keresztyénietlen szavak”-at tolmácsolnak, (i.m. 265. 1.)
Persze, 1937-ben, a Makkait bíráló vitacikkek szerzői többségének még nem kellett ilyen konklúzióra jutnia. Ők csak azt állapíthatták meg, hogy a Nem lehet szerzője hátat fordított a liberalizmusnak, régebbi krédójának, és üzenetével a defetizmust táplálja. Igaz, voltak olyanok, akik már utaltak az „új európai rend” szellemiségének érezhető jelenlétére, de általában megelégedtek azzal, hogy rámutattak: az emberileg lehetetlennek deklarált kisebbségi léttől a milliós tömegek egyszerűen nem szabadulhatnak meg, s amint a csehek, krakkói lengyelek, prágai németek és erdélyi románok történelmi példái bizonyítják, e lét jelentős kulturális-emberi értékek forrásának is bizonyulhat (Hegedüs). Többen (Szász Endre, Ligeti Ernő stb.) – mint erre már utaltam – Makkai felelősségét feszegették, s úgy látták, hogy az ő esetében ez különösen súlyos, hiszen a pásztornak semmilyen körülmények között sem szabad nyáját magára hagynia.
A vitázok, a tiltakozók különböző csoportokból, nemzedékekből kerültek ki. Intézmények is hallatták szavukat. Így például a pécsi Egyetemi Kisebbségi Intézet válaszában leszögezte: „Makkai Sándor kategorikus megállapításainak ellentmond az élet. Az élet, melynek törvényei nem «légüres» térben érvényesülnek, mint Makkai megállapításai, hanem magában az életben. Az élet, mely megcáfolhatatlanul azt bizonyítja, hogy kisebbségek voltak, vannak és lesznek.” (i.m. 170.)
Megszólaltak a többi utódállamok magyarságának képviselői is. Jócsik Lajos Szlovenszkóból üzent, hangsúlyozva, hogy „Makkai álláspontjának a kisebbségi élet mond ellent. A kisebbségi néptest küzd és verekszik az életéért” (i.m. 216.) Havas Károly a Délvidékről küldte helyzetjelentését, s az ottani Napló című lap 1937. május 29-i számában közölt cikkében arról számolt be, hogy Makkai – „öngyilkos gondolatot” forgalmazó – cikke „a kisebbségi magyarságban elkeseredett visszhangot váltott ki.” (221. 1.) Ő szintén a valóságra hivatkozva szögezi le: „százezrek nem bújhatnak ki a kisebbség bőréből, és százezreket nem fogadhatnak be sehol.” (222. 1.)
Utólag is különös jelentőségűnek kell a fiatalabb nemzedékek szószólóinak állásfoglalását tartanom. I. Szemlér Ferenc – indokoltan – arra figyelmeztet, hogy a társadalmi törvényekre távolról sem jellemző a végérvényesség és megdönthetetlenség, s így a kisebbségi kérdés érve megoldhatatlanságának Makkai-féle „törvénye”, csak viszonylagos érvényű. Különbséget kell tennünk – szögezi le Szemlér – a politikai liberalizmus és a szabadelvűség eszméje között. Az előbbi kudarca még nem hatálytalanítja az utóbbit. Ő is úgy látja, hogy „a nemzeti öntudat soha nem ismert új értelmű kivirágzására” hivatkozó Makkai tulajdonképpen „a Harmadik birodalom faji alapon felépült/.../új Európájá”-hoz akar alkalmazkodni. Ami pedig a kisebbségi léttel járó szellemi elzártságot illeti, ez egyáltalán nem fatális fejlemény. Ha a kisebbségi művelődés felismeri „az európai szellemi közösség jelentőségét”, kiépíti vele kapcsolatait, akkor kultúrájának „egyetemességét és életlehetőségeit” is biztosította.
Lőrinczi László ifjonti radikalizmussal és magabiztossággal kommentálja az Áprilyét követő Makkai repatriálását. Őt és nemzedéktársait – állítása szerint – nem rendítették meg ezek a távozások hiszen nem emberekben, hanem „népünk jövőjébe fektetett törhetetlen hit”-ében kell megkapaszkodni. Egyébként: „csak omoljanak a bálványok!” (164. 1.)
A fájdalmas polémia leginkább jövőbe mutató következtetését – véleményem szerint – Reményik Sándor vonta le. Ő, a Makkaihoz oly közeli barát, aki elvi szigorral tett különbséget állam és nemzet között, kimondta a szállóigévé vált szentenciát: „Nekünk lehet, mert kell!” (128. 1.)
Fél évszázad múltán a kötelességként tételezett kisebbségi lét lehetsége ismét kérdésessé vált. A Nem lehet kapcsán nagy hullámokat vert vita újból napirendre került. 1987-ben, teljesen megváltozott körülmények között, az egyneműsítő román totalitárius uralom fokozódó nyomása alatt, számos fiatal és idősebb romániai magyar értelmiségi úgy érezte, hogy a kilátástalannak mutatkozó helyzetben vissza kell fordulniuk az ötven évvel előtti polémiához. Égető kérdéseikre válaszokat kerestek, s úgy vélték, hogy az egész komplexumot újra kell gondolniuk. A „Makkai-dosszié” sok újabb tanúvallomással, számos állásfoglalással gyarapodott.
A Lehet – nem lehet című kötethez írt bevezetőjében Cseke Péter felidézte a retrospektívát ösztönző fejleményeket. Őt személy szerint egy házkutatás és a nála levő, de veszélyeztetett Jancsó Béla-féle levelezés miatti aggodalma késztette arra, hogy a régi botrány Kolozsváron meg fellelhető dokumentumait előbányássza és lemásolja. Igény támadt arra is, hogy a Limes Kör elnevezésű illegális értelmiségi műhelyben a Gyöngy és homok, tehát az értékteremtő fájdalomként megjelenített kisebbségi sors vitája után a Makkai távozása és írása körül kialakult eszmecserét is elővegyék. Ebből a tervből nem lett semmi, mert a politikai titkosrendőrség vegzatúrái megakadályozták a régi szellemi csata korszerűsített megismétlését. A Limes Kör szétesése után, a második romániai magyar szamizdatlap, a Kiáltó Szó szerkesztői és munkatársai késznek mutatkoztak arra, hogy – magukra vonatkoztatottan is – véleményt nyilvánítsanak. Kifejtették – kockázatot is vállalva –, hogy miként viszonyulnak ők a helytállás-kivándorlás, közösségi szerep, egyéni érvényesülés dilemmájához, s noha ezek a vallomások „cselekvésképtelen időben” fogalmazódtak meg, az álláspontok artikulálása jövőt alakító felkészülésnek bizonyult.
Persze – mutat rá Cseke Péter – a nyolcvanas évek második felében, az új exodus sodrában, Makkai egykori érvei ismét igazolásként szolgáltak. A kisebbségi lét lehetetlenségét, embertelenségét bizonygató tételek élénk visszhangra leltek azoknak a tudatában és lelkében, akik menni készültek. Akik viszont tudatosan az ittmaradást választották, támaszra leltek amazoknak a döntésében és nézeteiben, akik 1937-ben már szembefordultak a Makkai-féle „hedzsirá”-val. Mindenki azokat az argumentumokat ragadta ki az 1937-es „kisebbségi létparadoxon-vitából”, amelyek helyzetének és terveinek megfeleltek. A „Makkaidosszié” alkalmasnak mutatkozott arra, hogy az egyéni szükségletekre is szabott ideológiákat újból és újból táplálja.
Ettől függetlenül, az iratcsomót duzzasztó új tanúvallomások és meditációk szinte egyöntetűen bizonyos folytonosságot állapítanak meg a Nem lehetben felsorakoztatott kisebbségellenes praktikák s a nyolcvanas évek második felében tapasztalt – a kisebbségek gyorsított beolvasztását célzó – hatalmi politika között. Az 1987–88-as ankét résztvevői joggal érezhették, hogy – mint Cs. Gyímesi Éva megállapította – a régi vita tulajdonképpen „befejezetlen dráma”, amelynek szereplőivé az új nemzedékek tagjai váltak. Sőt, a rájuk osztott szerep terhe sokkal súlyosabb a régieknél, hisz a körülmények azóta csak romlottak. Mindennél beszédesebben jellemző erre a folyamatra az a körülmény, hogy míg 1937-ben nyíltan lehetett vitázni a kisebbségi lét lehetőségeiről, értelméről stb., a pártállami zsarnokuralomban egy ilyen eszmecserét csak a szigorú konspiráció szabályainak betartásával lehetett – a nyilvánosság kizárásával – megszervezni.
A régi dráma új szereplői fájdalmasan (némelyikük rezignáltan) élték meg, hogy az ellehetlenülés, az értelemvesztés a mélypont felé tart. A magyar – identitásőrző – intézmények teljes felszámolása már-már visszafordíthatatlannak tűnő leépülést indított el. Erről árulkodik az a több hozzászólásban is jelentkező felfogás, amely szerint az atomizálódás, a bomlás olyan arányú lett, hogy immár bármilyen közösségi elköteleződést vagy feladatvállalást korszerűtlennek, feleslegesnek kell minősíteni. A totalitarizmussá torzított kollektivizmus elleni – teljesen érthető – lázadás az egyéni szabadság s a jogos önérvényesítés lobogója alatt tagadta meg a helytállás, az ittmaradás követelményét.
Az egyén sorsformáló döntéseinek abszolút szabadsághangoztató, egyébként már útipoggyászaikat csomagoló (főként fiatalabb) hozzászólók arra is hivatkoztak, hogy a helytállás, a népszolgálat stb. értékei erkölcsileg elkoptak. Elhasználódtak, kiürültek a letűnt évek során, mert gyakran elit-szerepek és előjogok, különféle kompromisszumok álcázására, igazolására szolgáltak. Ama nihil tehát, amelynek kialakulását a bírálók annak idején Makkai számlájára írtak, tovább terjedt. A létrejött, növekvő légüres térben, újabb csalódások hatására igazán nem volt könnyű az ittmaradók dolga. Mélyen jellemző és fájdalmas, hogy 1995 tavaszán kelt utóiratában, amelyet az 1987 júliusában papírra vetett hozzászólásának kiegészítéseként fogalmazott meg, Cs. Gyímesi Éva a következőket jelentette ki: „... ami ma is itt tart engem: esztelen döntés egy helyzet közepette, amelyben az egyetlen – valamikor még- «racionálisnak vélt» motivációm is megingott.”
Az 1987–88-as ankét egy valóban határhelyzetbe jutott népcsoport és értelmiség mély válságáról tanúskodik. Ez a krízis átfogó volt; szorításába került mind a hétköznapi lét, mind a hagyományos értékskála, amely addig – búvópatakként időnként előbukkanva – a túlélést támogatta. A Nem lehet-vitában megnyilvánuló válság tehát paradigmatikusnak bizonyult, és nem kell csodálkoznunk azon, hogy főként a fiatalokat érintette. Bende Farkas Ágnes hozzászólása e hatás beszédes példája, s azzal az igénnyel jelentkezik, hogy a válságot elméletileg is megragadva, nemzedéki életérzést, szemléletváltást fejezzen ki. Bende Farkas Ágnes erőteljes hangütéssel indít: az addig elfogadott magatartásminták – szerinte – mind elavultak. Az otthontalanság érzése és a menekülés tömegessé vált, s éppen ezért ezekre a jelenségekre „a romániai magyar értelmiséginek pozíciója gyökeres átértékelésével kellene válaszolnia...” (109. 1.) A tömeges kivándorlás ugyanis mély „legitimációs bizalmi válság tünetének tekinthető” (119. 1.), aminek egyik összetevőjét abban véli megtalálni, hogy a fiatalok kudarcélményeiket és kétségbeesésüket „az in-group képviselőire vetítik...” (115. 1.)
Ebben a megállapításban számonkérés rejlik. A hozzászóló – nemzedéktársai nevében is – szemére veti az 1944–45-ös „alapító nemzedéknek”, amelynek ideológiájában a függés és a felszabadultság különös keveréke volt nyomon követhető, hogy magatartását „az önként vállalt, szükségesnek tudott függés jellemezte.” (116. 1.) Bende Farkas Ágnes elmarasztalja ezt az „önpusztító lojalitást”, mert a végzetesnek bizonyuló hatalmi centralizációval együtt „hozzátartozik mindahhoz, amit a romániai magyarság státusbeli regressziójának és refeudalizációjának lehetne nevezni.” (116. 1.) Az önmaga távozását indokolni igyekvő hozzászóló a felelősség kérdését is felveti. A kialakult helyzetért – szerinte – az in-group értelmiségi hierarchiájának a csúcsait is felelősség terheli, hiszen a túlideologizálásból fakadóan, nem látták előre a fejleményeket, s az időközben pusztítóvá vált struktúrának is részesei maradtak. Persze – teszi hozzá – különbséget kell tenni egyéni és kollektív felelősség között.
Ami a sürgetett szemléletváltást illeti, Bende Farkas Ágnes szakítani kíván a közösségközpontú ideológiával, majd hitvallásként a következőket írja: „Az utópisztikus közösségeszmény helyett az individuumnak és a kisközösségnek kellene a kiindulópontot képviselnie, ezúttal az atomizációból teremtve szükségerényt, de egyben arra a premisszára is hagyatkozva, hogy az egyén a méltóság és az ellenállás végső erőforrása.” (120–121. 1.)
Láthatjuk, a Nem lehet szerzőjének liberalizmusellenessége nem talál követőkre azokban a kései utódokban, akik – a megváltozott motivációktól is késztetve – szintén a távozás útjára készültek lépni. Figyelmet érdemel, hogy 1995 áprilisában kelt utóiratában Bende Farkas Ágnes kijelenti, hogy véleménye nyolc év elteltével sem változott.
Ez a vélemény, noha sokak nézeteit fejezte ki, nem volt egyeduralkodó. Az ankét másik fiatal résztvevője, Jakabffy Tamás, noha világosan látja, hogy a maradás mellett döntők „mérhetetlen szellemi hátrányra” ítéltetnek, s csak a jogfosztás, a vegetálás vár rájuk, mégis vállalja „az utóvédharc teoretikusainak” a szerepét (99. 1.). Tudatában van annak is, hogy „a lehet – nem lehet szembeállítás mélyén az egyéni egzisztencia és a társadalmiság-igény ütközése” alapmotívumként húzódik meg. Ezért számára „Erdély már nemcsak országrész, nemcsak haza, hanem állandóan aktuális döntéshelyzet.” (107. 1.)
Az erdélyi döntéskényszerben – szerencsére – mások is az ittmaradást választották. Balázs Sándor, a Kiáltó szó szerkesztője nyilván az utóbbiak közé tartozott, s opcióját a bölcselet regisztereiben magyarázta meg. Ő nem vitatja a Nem lehet – ben felsorolt tényeket, ám jogosan mutatott rá arra, hogy Makkai a rossz konkrétumokat általánosította. Az erdélyi magyar kisebbségi helyzet valóban emberhez méltatlannak minősíthető, de ez nem jelenti azt, hogy ilyen körülmények között szükségszerűen el kellene veszítenünk méltóságunkat. A képtelenség világában is lehet emberi módon, értelmesen élni és küzdeni. Ő a régi vitából Szentimrei Jenő, bizonyos derűlátást kifejező véleményét idézi fel, és főként Reményik Sándor „lehet, mert kell”-jére hivatkozik, amelyben „erkölcsi kategorikus imperativus”-t lát (52. 1.)
Eme morális parancs újrafogalmazóját – a fiatal évjáratokhoz tartozó – Szilágyi N. Sándorban találjuk meg, aki az ankétban Levél egy kivándorolni készülő értelmiséghez című írásával szerepel. Túlzás nélkül állíthatom, hogy ha egyáltalán lehet értelmiségi felelősségről értekezni, Szilágyi N. Sándor „levelé”-t e felelősség emelkedett szellemű megnyilvánulásaként könyvelhetjük el. A „levélíró” új, hiteles tartalommal telíti a népszolgálatot, a kisebbségi írástudó kötelességét hangoztató – mások által már elparentált – fogalmakat. A közvetlen hangú, az élet tényeiből merítő levél megfogalmazója elsősorban – a „kisebbségi kishitűség”-gel hadakozva, arra figyelmeztet, hogy Makkai „non possumusa” óta egyfolytában számtalan kisebbség él a földgolyón. A világon 300 nyelv létezik, állam viszont még 200 sincs. A kisebbségi lét lehetetlenségét posztuláló Makkai-féle elmélet tehát – gyanús.
Demoralizáló hatása viszont napjainkig bomlaszt, és sokakban a menekülést motiválja. Szilágyi N. Sándor megpróbálja lebeszélni a címzettet a kivándorlásról, hiszen az aggasztó mértéket öltő exodus a kisebbségi intézményeket már létükben veszélyezteti. Pedig – írja – „nekünk most az lenne a legfontosabb feladatunk, s a jelenlegi talán egyetlen – sajnos, egyre szűkülő – lehetőségünk, hogy meglévő intézményeinket, amennyire rajtunk áll, minél épebben megőrizzük.” (148. 1.)
A feladat napjainkban is időszerű, mert – mint Szilágyi N. Sándor 1995-ben keltezett utószavában megállapítja – a tömeges kitelepedést továbbra is „tömegpszichózis” fűti. Ezért felelőtlenség az az újságokban, a médiákban is gyakorlattá vált eljárás, amely „leegyszerűsítő elemzésekkel láttatja sokkal sötétebbnek a helyzetet, mint amilyen az valójában.” (165. 1.) Az utószó írója pálcát tör a „demoralizáló pesszimizmust” terjesztők feje fölött, és máig ható érvénnyel figyelmeztet arra, hogy a „demokrácia maga nem old meg semmit.” Minden az embereken múlik. Szilágyi N. Sándor józan, fenntartásos derűlátása észreveszi, hogy 1989 óta a romániai magyarság életében sok jó dolog történt, s ha a pozitív fordulat nem vált markánsabbá, annak okát magunkban is kell keresni. Ez a realista felismerés diktálja neki ama követelményt is, hogy „a másik oldalon szintén ne absztrakt politikai erőket lássunk, hanem embereket ott is, tele mindenféle félelmekkel, vágyakkal, reményekkel, érdekekkel és mindennel, ami csak a gyarló embert jellemezheti.” (168. 1.)
Nyilvánvaló, hogy figyelmeztetései és felismerései révén Szilágyi N. Sándor a „lehet, mert kell” parancsát korszerű, valóságközeli és gyakorlatias tartalommal tölti fel. Cseke Péter pedig, aki ezt az üzenetet is közvetítette nekünk, újabb kötetével nagy szolgálatot tett.
GÁLL ERNŐ