SZEMLE
A sárkány megkísértése
György Attila: Ki olyan mint a Sárkány? Kájoni Könyvkiadó, Csíkszereda, 1995.
1. (pár szót az igaziról)
„Vannak, akik szórakozásból olvasnak, és vannak, akik műveltségüket akarják olvasmányaikkal gyarapítani, de én a harmadik olvasóra gondolok, arra, akinek az olvasás életfunkció és ellenállhatatlan kényszer, csak ez az igazi olvasó” – jegyzi meg Szerb Antal irodalomtörténetének előszavában. Egyesek tudni vélik, hogy az a kihalni készülő polgár, aki adott esetben még a fizetését is hajlandó lenne postázni a szerző címére, hála és egyebek gyanánt. György Attila ismeri az igazit. Ha nem is annyira, mint Molnár Vilmos, aki szemtelenül, apró részleteket is tud róla: az anyajegyek helyeit, étkezési szokásait, és így tovább. Szerzőnk csak egyszer találkozott vele, talán meg is érintette, egy azonban biztos: a kötet neki szól, minden lapját belengi az a bizonyosság, hogy igen, Ő létezik, itt van közöttünk. Mert Szerb Antal olvasója – ebben biztos vagyok – manapság különös történeteket, akarom mondani, csak meséket olvasna.
2. (az borostás királyfikról)
A mese az a tér, pontosan behatárolt terület, ahol a naiv igazságok még létjogosultsággal bírnak, ahol a hamvas értékek győzedelmeskednek; képzeletünk előtt elvonulnak a legkisebb királyfik; nagy pillanatok, tündérszép leányok ártatlan tekintete, szegény emberek bárgyú mosolya. Ma már ez a történet nem mesélhető el, valami megakadályozza, valami gonosz erő, de az is lehet, hogy csupán a századvég a ludas, az idő, a hely, a beláthatatlan körülmények egyes elemei fenyegetően anakronisztikusak lettek; ezt György Attila is érzi, a meséből már csak a váz maradt, a naiv gyerekhang helyét végérvényesen átvette egy cinikus, borízű hang, melyből kiérezzük az elszívott cigaretták, a féldecik fanyar szagát. Talán még a szereplők, a nevek, hiszen még vannak királyfik, manók, angyalok, sárkányok. De a mesét meghatározó viszonyrendszer (jó oldalon: a legkisebbik fiú, a szegénylegény, a manó; a rossz oldalon: a sárkány), mely a tanulságot hivatott kicsalogatni a történetből, mely kijelölne az egyedüli, járható utat, teljesen hiányzik, a királyfi már nem hős, csak egy tétova alak, aki látványosan nem tud mit kezdeni magával. A krónikás kétértelmű szerepét vállalhatja csak fel. De hogyan is lehetne egyértelműen pozitív figura az, aki zöld frottírzoknit hord a zsebében, később az orrát is beletörli, és mindezt a nyílt színen előttünk; kissé mogorva, pénztelen (magyarul: csóró), fillér nélküli cigarettát szív (Királyi séta közben és egyébként is). Még kicsit hetyke is, de nem annyira, mint mondjuk Hümér, ő sosem csatolná le az öklét, nincs itt miért verekedni, uraim, mondaná, mert szeret „szépen és kissé ómódian fogalmazni”. Persze már nem várunk tőle csodákat, várkisasszonyok kiszabadítását, sárkányok megfékezését, a mese mellénk érkezett, mellettünk sétál, és nem fölöttünk lebeg, ártatlanságát kilúgozták, metafizikáját elsorvasztották, a királyfi nyűgös és valószínűleg borostás. Sőt, ha közelebbről megnézzük, rájövünk, hogy történet sincs, csak valami elmosódott óhaj, hogy történjen, legyen már valami, a döntés(ek) előtti tétova pillanatok keresztmetszete a „mese”, vagy korábbi történések következményeinek vértelen feltérképezése, ötletesen előadott közhelyek gyűjteménye (Királyfi séta közben és egyébként is, Yin, Willybald úr). Az igazi sztorit ugyan valaki elmondja, de mi nem halljuk, nem hallhatjuk, talán nem is tartozik ránk (Yin).
3. (az sárkányról)
Nem vesztette el teljesen mese mivoltát, a könyörtelen próza felé tart, de még nem érte el, történeteivel azt a mágikus pillanatot ragadja meg – csupán visszafelé forgatva –, amikor Antonioni filmjében (Nagyítás) a valóságot szinte mániákusan kergető fotós már beletörődött abba, hogy a gyilkosság/történet megfejthetetlen rejtély marad (a holttest nincs a helyén, a fotókat ellopták), és visszadobja a képzeletbeli labdát, ezért mintegy feloldozásként meghallja a labda pattogását, a teniszütők megváltó zaját. Ezen a hajszálvékony határon egyensúlyoznak (hiszen az igazság mégicsak odaát, a mese határain túl várakozik) ezek a kisprózák, néha megkapó iróniával (Willybald úr), máskor játékosan, de gyilkos cinizmussal (Angyali paróka). Valami cinkos leleplezés szándéka bujkál itt, lerántani a leplet a hősökről, akik így pőrén és dideregve már ránk hasonlítanak, talán mindig is ránk hasonlítottak; az angyaloknak műlába és parókája van, sőt ha kell, elhaláloznak, ne csináljunk mi itten többé ideológiákat, a mítoszoknak vége, a labda visszafelé pörög, térjetek nyugovóra, barátaim, mondja a szerző, és jó vele összenevetni.
Ugyanakkor érzi, tudja (innen ered a karcolatokban lappangó mese-próza, valóság-illúzió kettősség, ami inkább mégis egy(ség), valahogy úgy, mint a Möbius-szalag), előbb létre kell hozni, meg kell teremteni a mítoszt, a legenda igazi környezetét, hogy életre keljen, elbűvöljön minket, mert csak ezek után foszthatjuk meg jelentésétől, holdudvarától, kuncogva bár, de hideg fejjel, aprólékosan, hogy aztán kezdődjön minden elölről, legyen megint mit visszadobni az illúziók világába. A kötet súlypontja, a Szent György legendáját felhasználó Ki olyan mint a Sárkány? karcolat-füzér kiválóan példázza mindezt. A Kezdetben és A Sárkány, aki hozta a Fényt a mítosz születését tárja fel szuggesztíven, a beavatás hangulatát árasztó elemekkel. A levegő nehéz, rejtélyektől sűrű, mármár tapintható, a helyszín kísérteties: „Újhold volt, dagadt a tenger.” A Sárkány része a teremtésnek, elválaszthatatlan tőlünk, nemcsak a Fényt hozza el, de átcsalogat a kapun is (mert fényt hozott és teljessé tette a Sötétséget), részeseivé válunk tudásának és az átváltozás végén már mi várakozunk csendben, hogy a kellő pillanatban szikrát vethessünk el valakiben: átvesszük a Sárkány feladatát. A mítosz tetőpontja, a röppálya csúcsa A győzelem, ahol „a Sárkány létezése kézzelfogható valóság”, ráébredünk, hogy megsemmisíteni lehetetlen, hiszen vele mi magunk is elpusztulnánk, a kép megrázó: a halott sárkány helyén a győztes holtteste fekszik, s innen „emberi lábnyomok vezetnek el a pusztába – ezeket azonban ki merné követni?”
A tribunos utolsó éjszakája már a zuhanás pillanata, megszólal a „győztes”, Szent György, a csodáról lehull a lepel, nevetnünk kell, hiszen a sárkány nem egyéb, mint egy megszelídített, bár eléggé büdös dög, akit meg kell ölni, hogy ne derüljön ki a turpisság, hiszen a főhősben nyoma sincs az önfeláldozásnak, lényegében egy balek, akit két nevetés között még szánni is lehet. A sárkány tehát nem vérengző fenevad, nem mitikus lény; a bozótosban helyette mindenre kapható legények rejtőznek, a csalás nyilvánvaló, de a legenda a félreértések sorozata miatt mégis megmarad, hajtja előre a tehetetlenségi erő. A valóság lassan beszivárog a történet rostjaiba, hogy aztán szétszakítsa azt (Gyakorlati tanácsok és útmutatások a sárkány legyőzéséhez). Teljes fegyverzetében tombol az irónia, a gúny, a Sárkány csupán egy jópofa vicc, lemeztelenített, századvégi mese felvilágosult gyerekeknek. Nyelvezete pajkosan archaizáló, sikamlósan egyszerű, mégis míves, Radnóti gondolataival élve: nem érezni a követ az építményen, a nyelv anyagát. A varratok fölött zökkenőmentesen siklik át a tekintet. A talajt érő labda koppanása egy fondorlatos lap (A Sárkány természetrajza), ahol az adatoknak kihagyott üres helyre bárkit beírhatunk: anyósunkat, a szomszédot, de testet ölthet akár a mindennapi szorongás is, és... magunkat. De ez már újra a kiindulópont, a kezdet, mikor a Sárkány még elválaszthatatlan volt tőlünk.
Az ív nyomán a sárkány ürügyén furcsa mód mégis választ kapunk egynéhány kérdésünkre – anélkül, hogy görcsösen keresnünk kellene – önmagunkra találunk a kifordított mesében, valami finom dekadencia lüktet bennünk, a felismerés csipetnyi önsajnálattal keveredik: ilyenek lettünk, mogorva felnőttek, századvégi emberek. A mese egyik alapfunkciója tehát még él: figyelmeztető jeleket továbbít, vagy legalábbis megpróbálja, s ha nem sikerül, vigasztalásképp megmarad a derű önfeledtsége (még ha ez önmagunkon való kuncogást is jelent). A humor utáni pillanat, a nevetés üledéke...
4. (egyebekről)
A köteten a fentiek ellenére néhol érződik a elsőkötetesekre általában jellemző szétszórtság. A szigorú szerkesztő hiánya miatt a stiláris egységet néha kikezdik az oda nem illő karcolatok, amelyeket inkább ujjgyakorlatként lehetne definiálni (Minden Mindegy avagy közös nevezőre hozás, misztikus mese örvén; Esőáztatta apokriftöredék; „Evilágon ha ütsz tanyát...”), az olvasónak néha az az érzése, hullámvasútban ül. Az alapötlet nem mindig bomlik ki teljes egészében, mintha félúton felemésztené éltető energiáit, torzóban marad. Hatása leginkább a vakuhoz hasonlítható: az ötlet hirtelen felvillanó fénye után a sötétség csak komiszabb, bosszantóbb (Zsákutca). A cortazari könnyedség (Angyali paróka, Willybald úr), az erős hangulati felütés helyenként elsekélyesedik, a jelentésmező összezsugorodik (nincs belakható tér), a zsurnalizmus felé tolva a szöveget, ilyenkor döcögős passzusok váltakoznak remekbeírt részekkel, melyek szerencsére sosem sodródnak az öncélúság irányába, kivéve már a fent említett, kötetből kilógó karcolatokat.
A könyvet azonban nem hajítja el az igazi (ő annál sokkal illedelmesebb, mondhatni, disztingvált úriember), és nem is kap utána. Olvasni fogja. Teliholdas éjszakákon, amikor dagad a tenger, és a nedves pikkelyeken megcsillan a fény.
PAPP SÁNDOR ZSIGMOND