DELEATUR
Nem tudom...
(Majdnem-válasz Sántha Attilának)
El kell mondanom, mielőtt bármit is elkezdenék, hogy Berszán István nemcsak rokonom, de a barátom is. Jobb, ha tőlem tudja meg, aki nem tudná. Ez nem volna ok arra, hogy Sántha Attila cikkére (Helikon, 1996/7) válaszoljak, ha a szerző nem illette volna egynémely felelőtlen kijelentésével azt a lapot (Látó) vagy inkább szerkesztőgárdát, ahol én is tevékenykedem. Történt ugyanis (és nem először), hogy olyan szerző, akinek művéről kritikapályázatunkra beérkezett (díjnyertes) írás szólt, nagyon megsértődött, műve és személye elleni támadást érzékelt, amit az csak fokoz, hogy ez irodalmi folyóirat oldalain, a kritika eszközeivel történt. Az illető szerző rendszerint többet nem közöl lapunkban, a barátai sem (jó kis törzsi világ ez), sőt egyik-másik támadásba lendül, elégtételt vesz, vagy próbál venni. A kettőt azért nem kell összetéveszteni. Kénytelen vagyok ugyanis kioktatni Sántha Attilát némely dolgokban, melyekhez láthatóan nem ért. Amikor egy szerkesztőség pályázatra írt kritikák között sorrendet állít fel, nem a kritikák tárgyául szolgáló művek fölött ítélkezik, hanem a beérkezett írásokat állítja sorrendbe. (Becsületszavamra.) Hogy a zsűri ízlése, esztétikai, elméleti szempontrendszere érvényesül, az, gondolom, természetes. Ami Orbán János Dénes kötetét illeti (Hümériáda. Erdélyi Könyvés Lapkiadó, Kolozsvár, 1995), a Látó szerkesztősége nem Berszán István kritikájával nyilvánított róla véleményt. Jómagam adtam neki vissza a kéziratot. Bűn-e ez, vagy csak hiba, majd az idő eldönti. Egyelőre nem bántam meg. Azért történt-e így, mert Jánoska „függetlenedni” merészelt volna a Látótól, nem áll módomban megítélni, de azt, hogy Berszán ledorongoló kritikája azért kapott volna díjat, hogy a „függetlenedő” Jánoska tettét megtoroljuk, rágalomnak tartom. Mellesleg a szerkesztőnek nem feladata, hogy „legalább megkérje a kritikust, ugyan tegye már világossá az olvasó előtt, hogy olvasta a kritizált kötetet”. Különben is beérkezett pályaművön utólag nem szokás javításokat eszközölni. Magunk közt szólva, kedves Attila, vajon feltételezhető több-kevesebb rosszindulat nélkül, hogy Berszán nem olvasta Orbán János könyvét? Mellesleg ezen pályázat győztese mondta nyilvánosság előtt, hogy soha nem írna olyan könyvről, amelyet utál, lenéz vagy amelynek a szerzőjére haragszik. Mert a harag rossz tanácsadó, kedves Attila, sok-sok hiba elkövetésére ad alkalmat. Ezekből mutatok néhányat, mert a szerkesztő újfent nem avatkozott be, nem figyelmeztette a szerzőt, hogy... (Lámcsak a Helikonnál is így dolgoznak?)
„... talán elrobogott fölöttem az irodalomtudomány...”
– Te mondád.
„... bebizonyítottam neki, hogy C. V Tudor pedig egy nagy kritikus...”
– Ezt különben nem hiszem. Megismétlem: nem hiszem, hogy Sántha Attila bárkinek be tudná bizonyítani, hogy C. V. Tudor „egy nagy kritikus.” Bocsánatot kérek ezért.
„... pamflet versus kritika kérdés...”
– Hárt persze, hogy nem találtad meg az Internet-ben, előbb be kell táplálni, és csak azután érdemes keresni.
„Mármost általános, szentenciaszerű kijelentést csak akkor lehet tenni (legalábbis az irodalomkritikában), ha elég sokan, elég tekintélyes emberek ugyanazt mondják valamivel kapcsolatban, és ellenvélemény nemigen létezik.”
– Ez különben nem igaz. Szentenciaszerű kijelentést bármikor lehet tenni, még az irodalomkritikában is. A kijelentés igazságértéke nem függ attól, hogy „elég tekintélyes emberek ugyanazt mondják”-e. Mellesleg, kik ezek az elég tekintélyes emberek? Hányan kell nekiek lenni? Ha nemigen létezik ellenvélemény, akkor az milyen arány? Egy korábbi bekezdésben arról volt szó, hogy Orbán függetlenedni próbált a Látótól, most pedig csak akkor lehet kijelentést tenni, ha elég tekintélyes emberek ugyanazt mondják. Na, most függetlenség vagy tekintélyuralom? Javaslom, hogy várjuk meg az elég tekintélyes emberek véleményét. Bár én sejtem, hogy Attila mit akart mondani, de azt nem úgy mondják. „Az viszont igaz, hogy Orbán János Dénes indulásból lejáratta magát a bigott vallásos körökben (...)” Ez viszont nem igaz, mert bigott vallásos körök ritkán olvassák Orbán verseit, és fent nevezett vallásos körökbe nem bejáratos, előttük semmilyen tiszteletnek soha nem örvendett, ugyancsak bajosan járathatta volna le magát. Idézett mondat arra utal, hogy Berszán netalán vallási okok miatt utasítja vissza Orbán költészetét. Utalást értettük. Fair play díj.
„Kérném hát a pamflet-írót, hogy idézzen a magáé mellett még egy-két irodalmárberkekből származó kijelentést.”
– Jó retorikai fogás, csak éppen pamflet-írónak nem áll módjában másokat idézni, főleg objektív okok miatt, különben sem tenné, a maga véleményét mondja.
„Szapphó, Rabelais, Villon, Baudelaire, Apollinaire, József Attila, Ginsberg, Esterházy neki eszerint nem kunszt, máglyára velük, mert néha párzásról, sőt perverziókról is írnak...”
– Nem tudom, cikkíró honnan vette, mi szerint állította össze a Berszán szerint máglyára való szerzők listáját, mi a kapcsolatuk ezen szerzőknek Orbánnal és egymással. Netalán ez valami új irodalmi szempontrendszer, amely írókat aszerint csoportosít, hogy írnak-e „párzásról, sőt perverziókról is.” A magam részéről Orbán és Szapphó ilyetén való rokonságát enyhén kérdésesnek tartom.
„... a neokeresztény irodalom? a Látó nevében.”
– No comment.
„A Berszánnak díjat adó, tehát a vele egyetértő Látótól pedig kíváncsian várjuk, mikor vezeti be újra az inkvizíció intézményét.”
– Azt várhatjátok... Hanem volt egyszer egy fiatalember, aki egyszerre két kiadónak adta le ugyanazt a könyvét. Ha kedves olvasó netalán ugyanarra gondolna, mint jelen sorok írója, az csak a véletlen műve lehet.
„Hogy csak a magyar irodalomra tekintsünk, teljesen esetleges példákkal élve, Kosztolányi (és nemkülönben Ottlik) majdnem egész művészete azt a kérdést feszegeti, lehetséges-e az őszinteség, és létezik-e a szerepen túli őszinteség, amikor úgymond a „való én nyilvánul meg – és egyértelmű választ egyik szerző sem ad.”
– Hát erre a kérdésre „egyértelmű választ egyik szerző sem ad.” Nem bizony, mert ilyen kérdést egyikük sem tesz fel. Nem ártana újraolvasni őket.
Hát nem tudom... Vajon mi használ Orbánnak inkább, ha keményen ledorongolják, vagy ha dilettáns módon védelmezik, indulatosan lándzsát törnek mellette (lássa mindenki, erős a szekértábor, nem tanácsos ujjat húzni vele), s közben a harcos jóbarát hetet-havat összehord, irodalomról, Marsról, inkvizícióról, fröcsköl, hadovázik, kritikust, szerkesztőt, folyóiratot sérteget, s minden második mondatán látszik, hogy a fogalmazással bajok vannak, nem mindig azt mondja, amit szeretne, vagy ha igen, aligha van tisztában a mondatok jelentésével. Persze nem biztos, hogy mindenkinek kutyakötelessége fegyelmezett, koherens szöveget írni, amelynek személyi és szellemi hitele garantált. De ha valaki erre nem képes, legyen szíves, ne gorombáskodjék.
Különben mindegy.
A következő mondatok nem Sántha Attiláról szólnak.
Ugyan ki gondolta tíz évnek előtte, hogy nemsokára mi leszünk az „írók”, hogy majd a mi írásainkat rágja a kritikus (közülünk való ő is), kéziratokat kérünk és adunk vissza, ítélkezünk (hogy nyomda vagy szemétkosár), meg vitatkozunk persze. Mert ha gondoltam volna erre, tízszer ennyit olvasok, fele ennyit beszélek, és sosem írok. Mert itt van ugye az ember, megjelent egy könyve, esetleg kettő, rászakadt a felnőttkor, már nem oly lelkes, csak kemény vagy kegyetlen, kinek mire futja. Mi lettünk „az” írók. Mi is. Most mi vagyunk. Mi vagyunk mi most? Műveltség; amúgy félig-meddig. Szaktudás, profizmus: itt? Kis ösztöndíjkák, szegem, szeged, debrecen. Írhatnánk már végre egy jó könyvet. Nem együtt, mert úgy nem lehet. Mindenki magának. Istenem, egy jó könyv. Igazi jó. De hát ahhoz dolgozni kell. Itt? Itt is. Na meg lakás is kellene, meg egy kis zsebpénz. Cigi, pia, fű. Ez is kell. Nem akarok Bivalyröcsögén magyartanár lenni! Nem az a dolgom. Író vagyunk. Volnék, ha. Kell majd egy jó könyv. Legalább olvasni. Tálentom is volt egyszer, egész biztos. Lehet, hogy közlik egy írásomat Magyarországon. Persze, vissza is adhatják. Mégiscsak ott van a magyar irodalom. Ott nyomják a forintot is. Ott sem olvasnak már az emberek, de a forint. Bölcsészdoktor se leszek. De ha kinyomják majd a második könyvemet is: magyar író vagyok. Ha Pestre is jut belőle, egész biztos. Pesten is veszik a könyvemet, tezsvér! Ha nem nyomják ki a második könyvemet, csak tehetséges vagyok. Jó most magyarnak lenni? De írónak még jobb. A haszontalan dolgok charme-ja. Románia a világ legszebb országa. Nekem elhiheti bárki. Még az elemiben tanultuk. Még nem tudtam, hogy író leszünk. Akkor még minden lehettünk volna. Én felnőtt akartam. És most itt van. Lehet, hogy majd egy harmadik könyvet is kell írnom. Előbb-utóbb tényleg író lehetek, ha közölnek Magyarországon, ha lesz forint, ha majd olvasni fogok, ha megnövök.
Megint elmegyek majd a Rotunda-hágóra, ez már másokon is segített.
Lábjegyzet.
Lehet, hogy Berszán a Jánk Károly kötetéről írt kritika miatt (is) érdemelte ki a díjat?
VIDA GÁBOR