Láng Gusztáv
A „MAGYAR ZSOLTÁR” POLIFÓNIÁJA
Kísérlet Dsida Jenő Psalmus Hungaricusának értelmezésére
A visszhangtalan ének
E kétszázhatvannégy sorból álló költemény talán a Dsida-életmű legviszontagságosabb sorsú darabja. 1936 késő tavaszán írhatta a költő; a vers egy saját kezű másolatát június 8-án ajánlotta és ajándékozta menyasszonyának, Imbery Melindának, ami arról tanúskodik, hogy a letisztázott szöveget véglegesnek tekintette, s hagyatékában valóban semmi nyoma későbbi javításnak.
E gondosan másolt kézirat azonban az utókornak címzett palackposta is lehetett. A költő eredetileg közlésre szánhatta versét; erre vall, hogy közvetlenül megírása után elmondta (vagy felolvasta) Kőmíves Nagy Lajosnak, Tessitori Nóra szavalóművésznő férjének, talán azzal a rejtett szándékkal, hogy így beajánlja a művésznő repertoárjába. Körülbelül ugyanebben az időben Reményik Sándort is felkereste, s megmutatta neki a költeményt; alighanem tőle is biztatást várt a közzétételre.
Erre azonban nem került sor. Bánffy Miklós (lám, hozzá is eljutott a költemény vagy annak híre) nem találta időszerűnek a Psalmus megjelentetését, s szavát vette a költőnek, hogy ettől egyelőre eláll. A megegyezésüket követő napon (?) aztán küldött egy csekket Dsidának a korabeli vershonoráriumokat jóval meghaladó összegről. A költő ezt úgy tekintette, hogy Bánffy megvásárolta a Psalmus közlési jogát, s a későbbiekben sem tett kísérletet közzétételére. S mert mindig is korai halálra készült, a dedikáció és az ajándékozás gesztusával vélhette biztosítani kéziratának megőrzését. Így várakozott a vers 1940. szeptember 15-ig, amikor is a Keleti Újság közlésével köszöntötte Észak-Erdély visszacsatolását Magyarországhoz, jó két évvel Dsida halála után. Ezzel egyszersmind egy olyan politikai alkalommal házasította össze, ami miatt a második világháború után a tiltott, sőt üldözött szövegek közé került mind Magyarországon, mind Romániában.
A kritika sem foglalkozott vele érdemben. Egy mondatnyi dicséretet kapott Vajthó Lászlótól a Mai magyar költők antológiájának bevezetőjében (itt jelent meg másodszor nyomtatásban a Psalmus); Rónay László még ennyire sem méltatta a Válogatott versekhez írott előszavában. 1940 és 1945 között szavalták ugyan ünnepi alkalmakkor, a háború után azonban Dsida Jenő életművét – s ezt a költeményét különösen – egyre mélyebb hallgatás temette. A kolozsvári Utunkban 1956-ban kirobbant Dsida-vita során is csak Földes László vitazáró cikke említi – zárójelben – a Bútorokkal együtt, Dsida Jenő ritka költői következetlenségének példájaként. „... roppant tudatos költő, aki semmit sem tesz esztétikája ellenére. Vallotta, hogy a magyar versben nincs helye az asszonáncnak, és nem is írt le soha egyetlen asszonáncot. Vallotta, hogy a költészet tartsa távol magát a társadalmi harcoktól, és két vers kivételével (Bútorok, Psalmus Hungaricus) távol is tartotta magát tőlük.” S mivel cikkíró szerint: „A Bútorok a Dsida-műben idegen, helyét nem találó gondolattöredék”, ebből úgyszólván következik, hogy a Psalmus Hungaricus is az.
Földes László kimondta azt, amit a költő kortársai hallgatásukkal éreztettek: mivel a költő csakugyan távol tartotta magát a politikától, lett légyen az akár „nemzeti”, akár „osztályharcos” színezetű, a két említett költemény csakugyan „kirívó kivétel” életművében. Ennyi év távlatából azonban a kritika kényelmességére is gyanakodhatunk, hiszen a Dsida-méltatóknak az apolitikus költőről, az egyetemes értékeket „megcélzó” européer humanistáról kialakított képüket kellett volna módosítaniuk ahhoz, hogy e két költemény elhelyezhető legyen az életműben. Erre nem voltak hajlandóak – már csak az erdélyi irodalmi életben kialakult szereposztás megőrzése végett sem. A nemzeti-kisebbségi költő státusát (például) – annak transzilvanista értelmezésében – Reményik Sándor töltötte be, s a Psalmus vele versengett volna, sőt magának e szerepkörnek a radikális újrafogalmazására szólított fel – talán ezt is érezhette Dsida, amikor Reményiket választotta műve egyik első bírálójául. A Bútorok kapcsán pedig felvetődött volna Dsida és a baloldali költészet kapcsolatának kérdése, ami szintén átrajzolta volna a példaszerűen „helikonista”, a transzilván eszményekkel maradéktalanul azonosuló lírikus portréját. (Mondhatjuk persze, hogy egy kéziratban maradt műről nem köteles nyilatkozni a kritika, ez az „enyhítő körülmény” azonban a Keleti Újság és különösen a Vajthó-féle antológia közlése után nem áll fenn. De én a költő egyetlen olyan kortársával sem beszéltem a hatvanas években, aki ne ismerte volna a költeményt még annak első megjelenése előtt. Mintha Bánffy „közlési tilalma” paradox módon a Psalmus megjelenése után is mérvadó lett volna.)
Tegyük hozzá az igazság kedvéért, hogy maga Dsida sem tiltakozott soha a kritika és a helikoni pályatársak által rárótt szerep ellen, sőt lehetőségig azonosult vele. S bár költői önérzete utolsó éveiben egyre erősödött, a nagyságot, a Mesterré válást s az ezzel járó rangot és elismerést a távoli jövőbe helyezte, mint az Élt valaha régen... révedező-jövendölő látomásában. Addig is beérte az odaadó tanítvány szerepével; ez határozta meg viszonyát Babitshoz, József Attilához, Kosztolányihoz, és sohasem jutott eszébe megszegni vagy csak nehezményezni azt a helikoni kánont, mely elébe helyezte Reményik és Áprily költészetét. A kritika és az irodalmi közvélemény tehát nemcsak a költő valódi arcát mutatta, hanem a „milyennek akarunk látni” elvárásait is közvetítette, melyek a művészi önkorlátozásaként épültek be a költő világképébe. Annál is könnyebben és – némiképp önáltató szelídséggel – kirívó konfliktusok nélkül, mert a Dsida által (is) képviselt irány, az újklasszicizmus eleve önkorlátozó természetű volt, a formafegyelemtől a harsány sikert megvető sztoikus szerénységig normák sokaságával árkolva körül az alkotást.
Ennek ellenére ez a szereppel való azonosulás nem feszültségmentes Dsida költészetében. Azt is mondhatnók, hogy az elvárások korlátozó-önkorlátozó hatása elfojtások folyamataként érvényesül költészetében, s amikor ezek az elfojtások már-már költői szabadságát és identitását veszélyeztetik, a szerepidegen indulatok robbanásszerűen törnek ki egy-egy költeményben. Ilyen „indulat-robbanás” a Bútorok, ilyen a Psalmus Hungaricus.
Vajon nem ugyanazt a véleményt mondom, mint Földes László (s a Dsidakritika hallgatása e versekről), csak más szavakkal? Nem, mert Dsida Jenő azért kitűnő költő, mivel az elfojtások nem lúgozzák ki verseiből az előírt és elfogadott szerephez nem (vagy nem teljesen) illő érzéseket; önkifejező gesztusai ha beleütköztek az önkorlátozás falába, az érzékeny fül hallja verseiben a fájdalom szisszenéseit. Ilyen apró, de kétségbevonhatatlan előzményei vannak a Bútorok lázadásának is, és a költeményben kifejtett főtéma új kontextusban a Viola-ciklusban is fölhangzik majd, bizonyítva az élmény tartós, „életre szóló” voltát. Ennek kimutatását sok évvel ezelőtt már megkíséreltem; a kérdés most az, hogy hasonló előzmények és következmények a Psalmus Hungaricus vonatkozásában is kimutathatók-e Dsida Jenő életművében?
A transzilvanizmus „elfojtásai”
A transzilvanizmusnak az a változata, melyet Dsida Jenő több versének tanúsága szerint tételesen vállalt, a Makkai Sándor által a Magunk revíziójában kifejtett, etikai alapozású, messianisztikus elemekkel átszőtt erdélyiség-eszméhez állt legközelebb. Makkai egyik sarkalatos tétele, hogy a kisebbség műveltségének (irodalmának) közvetlenül az egyetemes értékekhez kell kapcsolódnia. Ez utóbbiaknak ellenőrző, normatív szerepük van; ami nincs velük összhangban, az a nemzeti (kisebbségi) műveltségben sem lehet érték-rangú. Szinte szó szerint egyezik ez Babits Mihálynak a nemzeti kultúrára vonatkozó fejtegetéseivel, ráadásul mind Babits, mind Makkai számára az értékek transzcendens létűek és ebből következően abszolút érvényűek – normatív hatáskörük éppen ebből a sohasem relativizálható, kortól és helytől független érvényességből származik.
Amikor a Psalmus Hungaricus mint egy erkölcsi (és költői értelemben egzisztenciális) választás két pólusát állítja szembe Európát és a magyarságot, akkor ezt az elvet tagadja. Sőt megtagadja, hiszen a Psalmus öt első része úgy állítja ellentétbe e kétfajta értékszemléletet, hogy az egyetemesség-eszményt mint eddig követelt, de tévútra csábító ideált utasítja el. Az első részben a „mily hályog borult szememre”, „mily ólom ömlött álmodó fülembe” fejezi ezt ki, s hűtlenségnek minősül a korábbi ars poetica („Elhagytam koldus, tékozló apámat...”). De értékváltást jelez az arany-szépség metafora is („Mily szent vagy te, koldusság, / s te sárarany, te szépség, mily hiú!”). A szépség ugyanis a költészet (és a költő) egyedüli, kizárólagos céljaként megjelenik a Kóborló délután kedves kutyámmal befejező soraiban, de Dsida más verseiből és kritikáiból is idézhetnék e „szépségvallás” mellett hitet tevő passzusokat.
E vita saját addigi ars poeticájával azután végigvonul a költeményen. A második részben a „bölcsen nemes, szép, görög hangulat” utal rá, minden klasszicizmus alaphagyománya, s ehhez kapcsolódik az egyetemesség-eszményt jelképező „minden tengerek” és a „nagy gyümölcsös”, az európai hagyomány közös birtoka; rájuk mondja ki a tilalmat a „nékem nem szabad”, „nékem nem lehet” tagadása. A negyedik részben „Dante terzinái” s „Goethe lelke” lesz ilyen tiltott gyümölcs, s ha arra gondolunk, hogy valamivel korábban Dsida tíznél több változatban fordította le a Vándor éji dalát, míg hűen visszaadta, amit „Goethe lelke... fogant”, s hogy a Miért borultak le az angyalok Viola előtt negyedik fejezete így indul: „Olyan strófákban zengjen most az ének, / amilyenekben rímét Dante rótta / öröklétet adván Beatricének!”, akkor nyilvánvaló ennek a tagadásnak-tiltásnak a lélek elevenébe vágó indulata. „Lehetsz-e bölcs, lehetsz-e költő, / mikor anyád sikolt?!”, fordítja tagadásra kedvelt Csokonaijának állítását, kérdésessé téve, hogy visszavonulhat (vagy vágyódhat-e egyáltalán) a nemzeti fájdalommal szembesülő költő az alkotás fennkölt „magányosságába”.
Az ars poetica-váltás tehát félreérthetetlen – ha nem figyelünk fel arra, hogy a második résztől ez az állítás és tagadás nem érték és értékhiány ellentétezése, hanem értékek ambivalenciájának feltárulása. „Ó, én tudom, hogy mi a nagyszerű, / a minden embert megsimogató / tág mozdulat, / az élet s halál titkát kutató, / bölcsen nemes, szép, görög hangulat”, olvashatjuk, s a jelzők (nagyszerű, tág, bölcsen nemes) nosztalgiát sugallnak. Vágyott értékek a felsoroltak, hozzájuk képest a „bősz barlanglakó”, a „vonító vad”, a „vadállat” pejoratív kicsengésű, mint az is, hogy a költő önmagát a „minden-eszme sajgó árulójá”-nak nevezi. Sajog, fájdalmas ez az elpártolás a korábbi eszményektől, melyek az alkotás szabadságát jelentették („a szabadság, mely minden tengerekben / sikongva úszik, ujjong és mulat”). Nem álértékek lepleződnek le egy új érték felfedeztével; nem az igazság felismerésének „heurékás” verse a Psalmus, hanem kínkeserves választás kétféle árulás között.
A harmadik részben a művészet („Firenze képei”) és a természet („holland virágok, zöld tengerek”) szépségeinek, a nagyvilág gazdagságának („Páris tüze, Velence csillogása”) csábításait kell elhárítania a lírikusnak („még lelkem is lehúnyom”), erőszakot téve önmagán („ha arcom kékre torzul is, / mind, mind, mind elfelejtem”). A negyedik részben „korcsbeszédű, hitvány, / elvetemült és tagadó tanítvány” a költő, kinek új dala „fáj a földnek és fáj a napnak” – nemcsak kétféle árulás között választ a költő (mert nincs más választása), hanem kétféle önvád között is, melyek nem csitítják, hanem újragerjesztik egymást. Az ötödik részben a „nekem is fáj” hangsúlyozza ezt az önvádat – egy újabb ellentét azonban ennek vállalását felsőbb, transzcendens erkölcsi paranccsal indokolja. „Vallom, hogy minden fegyver jogtalan, / a szelíd Isten könnyezett s úgy tanította ezt”, áll a negyedik részben; „de így zeng most a trónjavesztett / magyar Isten parancsa bennem”, felel erre az ötödik. Az első idézet utalás az Evangélium közismert epizódjára, amikor Nagycsütörtök éjjelén Péter kardot vont Jézus, a „szelíd Isten” védelmére; a második a „magyarok Istene” szólásszerű fordulat emelkedetté stilizálása. Nem hihetjük, hogy oly sokszor megvallott keresztény hitét Dsida egy csapásra valaminő „magyar mitológiára” cserélte; inkább figyeljünk e „magyar Isten” versbeli jellemzésére: „Beteg és reszkető és nincs többé hatalma, / ...palástja cafatos és fekvőhelye szalma”. Az együttérzés a szegényekkel, a szenvedőkkel Dsida katolicizmusának alapvető erénye, aminek transzcendenciába hajló indoklása az, hogy a szegénység fájdalma a krisztusi szenvedéstörténet földi mása. „.., Őt látom most, a mennyeit / benned, ó rongyos utcaseprő”, írja Az utcaseprő című versében, s a koldusasszony, karján kisdedével, akinek Viola odaadja az autóbuszjegy árát, vállalva a fájdalmas, vércseppekkel jelzett utat hazáig (mely szintén keresztút-analógia), Máriát idézi a gyermek Jézussal. („Rongy a cafatban”, bukkan fel a Psalmus jelzője az Istenanya álruhájaként.) Az áldozatvállalásra, a szolidaritásra való „restség” főbűnét vallja meg gyónó alázattal a Viola-ciklus ötödik fejezete – miért lehetne közömbös a keresztény lélek saját sorstársai szenvedése láttán? Miért ne lehetne Isten képmása a szenvedő magyarság is?
Mindezt egybevetve, elmondhatjuk, hogy alig van a Psalmusban olyan motívum, melynek rokonsága ne lenne kimutatható Dsida Jenő „egyetemes”, „katolikus” költészetével. Nem Makkainak azt a tételét tagadja a költő, hogy a kisebbségi költészetnek az egyetemeshez kell kapcsolódnia – azt vonja kétségbe, hogy ez lehetséges. „Lehet, mert kell”, írta – ugyancsak Makkaitól kölcsönözve a szót – poétás bölcsességgel Reményik; „kell, de nem lehet”, sikoltja a Psalmus kétszeres önvádja.
„... ha bűnös is, magyar”
A bűn és a bűntudat egyik vezérszólama Makkai már idézett okfejtésének. „Egy nemzetet szétzúzó világtörténeti katasztrófának mindenesetre voltak a kicsi nemzeten kívül fekvő, tőle független, nagy világokai is; – mégis az a helyes és mégis az a parancs, hogy a katasztrófát úgy fogadjuk, mint belső okok, életellenes bűnök rettentő következményét és büntetését. (...) El kell fogadnunk a tényeknek azt a tanítását, hogy a pusztítás nagy külső alkalma csak kinyilvánította és megpecsételte a sorsot, amely saját bűneinkben saját magunk által megíratott.” (Makkai Sándor: Magunk revíziója. Kolozsvár, 1931. ESzC, 30–31. p.) S ugyanitt fogalmazza meg Makkai a bűnök közösségi vállalásának, a közös vezeklésnek az erkölcsi parancsát: „Vállalni kell a felelősséget a múltért! Vállalni, éppen azért, mert látjuk és tudjuk, hogy az a múlt hova juttatott. Mint a magunk bűnét, kell vállalnunk, éppen azért, hogy levezekelhessük, hogy megbánhassuk és hogy újra többé soha el ne követhessük.” (I. m., 32. p.)
Makkai gondolatmenete bűn, bűnbánat és megtisztulás keresztény felfogását fordítja kisebbség-politikai fogalmakká. A „múlt” mint vállalandó vétek közel áll az „eredendő bűn”-höz (hiszen a kisebbség nem a maga elkövette bűnöket vezekli), ahogy a bűnbánattal és vezekléssel elért üdvösség szintén a keresztény erkölcstan ígérete – ennek szellemében keresi Makkai a nemzeti önrevízió (de úgy is mondhatnók, önmegváltás) lehetőségét. E moralizáló nemzettudat ott visszhangzik Dsida Jenő élete végén írott, méltán világkép-összefoglalónak tekinthető poémájában, a Tükör előttben: „Mondják, apáink bűne, ami történt. / Mindegy. Miénk a végzet és a sors. / Ők még a múltba révednek tükörként, / mi már a sodró víz tükrén, a gyors / jelenben látjuk arcunkat s a törvényt: / Tűrni – a bölcsek ételén a bors, / okulni – szükség, megbocsátani – jóság, / dolgozni – ez a legnagyobb valóság.”
A Tükör előtt azonban nemcsak az „apák bűnéből” következő „végzetet” és „sorsot” vállalja, hanem a Magunk revíziójának két, nem kevésbé lényeges „nemzeterkölcstani” tételét is. Egyik, hogy a kisebbségnek (s ez a nemzetek számára példa!) mások identitását meg nem sértve kell őriznie a sajátját; az „önállítás” egészséges formáját „nem mások ellen, hanem a magunk öröklött lelki és szellemi egyéniségének békés és munkás érvényesítése érdekében” kell keresnie. (I. m., 19. p.) A Dsida-versben ez így visszhangzik: „Bolyongani faluról falura. / Durva darócban gazdag, tiszta szellem. / Egymás szolgája mind és nem ura. / Csecsemő csámcsog minden anyamellen. / Így készülünk szelíd háborúra, / mindig magunkért, soha mások ellen, / sőt párolunk és vásznakat szövünk, / s míg kisebbítnek, lassan megnövünk.”
Ugyanezek a képek a Psalmusban is feltűnnek, de a Tükör előtt utópikus derűje nélkül. „Hajam csapzottra borzolom, / mint gubancos csepűt és szürke kócot / és gőggel viselem / fajtám egyenruháját: /a foltozott darócot.” A daróc, mely az első idézetben az alázatnak, a „gazdag szellem” szerénységének jelképe volt, szerzetesi csuha, itt a rabruhát, a szegénységet és megbélyegzettséget asszociálja. A negyedik részben „tetszhalott véreimre / hull már a föld és dübörög a hant”, „felejtett, ősi szóra / kell megtanítani fiainkat, / mikor rémít a falvak csendje / s elönt a semmi árja minket / és szülni kell és nemzeni / s magunk képére kalapálni / vánnyadt gyermekeinket!” Az élet képei helyett a kollektív megsemmisülés látomása ez, a „lassan megnövünk” helyeit a „lassan elfogyunk” rémülete; a „vánnyadt gyermekeink” is test és lélek elkorcsosulását idézi az anyamellen „csámcsogó” csecsemők idilli képe helyett.
Makkai másik tétele így hangzik: „A kisebbségek vannak hivatva, már csak... a helyzetükből következő szenvedéseiknél fogva is egy nemesebb humánum, egy egyetemesebb emberi szellemiség s az igazi embertestvériség nagyszerű és gyógyító  jövőjének előkészítésére. Semmi szenvedés nem volt és nem lesz ok nélkül, sőt egyenesen gondviselésszerű lesz a világ életében, ha a kisebbségek ezt az isteni hivatásukat megértik, vállalják és odaadóan munkálni fogják.” (I. m., 43. p.) A Tükör előtt ezt így visszhangozza: „Akárki adta, én a sós torok / vad szomjával köszönöm ezt a sorsot, / a csattogó, kegyetlen ostorok/ kínját... // Mosolygok immár. Hallom, mint kopácsol / az ismeretlen kéz. De nem bitót, / nem vérpadot és nem koporsót ácsol, / templomot épít, meghitt házikót, / – s tán minket edz és bennünket kovácsol / kemény acéllá, tűzben izzított / pengévé s rája vési rendelését: /Te gyógyítod meg a világ kelését!!” A Psalmusban a „sós torok” és a „kegyetlen ostorok” metaforája ellenkező előjellel szerepel: „száraz nyelvem kisebzett”; „Európa, én nagy mesterem, / lámcsak, mivé lett fogadott fiad! (...) Addig paskolta áztatott kötél, / míg megszökött és elriadt.” A szenvedés nemcsak megváltó küldetést jelenthet, hanem lázadást szító megaláztatást is.
Különösen, ha a szenvedés Makkai ígérte jutalma, az „embertestvériség nagyszerű és gyógyító jövője” egyre távolibb és illuzórikusabb. Az ezzel kapcsolatos kétely Dsida verseiben már sok évvel a Psalmus megírása előtt feltűnik. A Messze látok lírai alanya például a megfeszített Krisztus „helyzetében” arra döbben: „És vértajtékos testemet a keresztfán felejtik.” Igaz, a megváltó önfeláldozás hiábavalóságát hirdető Krisztus-téma szinte közhelye az első világháború utáni válság-expresszionizmusnak, melynek erdélyi vonulatába ez a Dsida-vers is besorolható. De a jóval későbbi, a transzilván messianizmus egyik programversének tartott Nagycsütörtökben is az áldozat meddőségét, a küldetéstudatot a szorongás ösztönáramával alámosó vívódást sugallja az elalvó, a halálfélelem verítékében ázó Jézust így magára hagyó tanítványok névsora. S szinte magától értetődően születhet meg az új felismerés: ha a bűntudat és a vezeklés „apáink vétke” miatt nem vezet célra, a messianisztikus tudat a szenvedőkkel vállalt szolidaritásból átvált a bűnösökkel való azonosulásba. Ez sugallja a Psalmus legriasztóbb sorait: „Sok tévelygés és sok kanyar / után jutottam el ide: / ha bűnös is, magyar / s ha tolvaj is, magyar / s ha gyilkos is, magyar, / itt nincsen alku, nincsen semmi «de».”
Adorno szerint Auschwitz után nem lehet többé úgy írni verset, mint Auschwitz előtt. A Dsida-költemény e részlete bizonyítja, hogy olvasni sem. A második világháború után ennek az idézetnek a konnotációi minden olvasóban ellenérzést keltenek.
Oszlatja-e ezt a filológiai mentség, hogy e passzus kölcsönzés a „legnagyobb magyartól”? „Olyan kevesen vagyunk”, fakadt ki egy ízben állítólag Széchenyi, „hogy még az apagyilkosoknak is meg kellene kegyelmezni”.
Széchenyi mondása nyilván szónoki túlzás; mindenekelőtt a (máig!) nemzeti karaktervonásnak tartott „belviszály”, a „rút visszavonás” végzetes hatására céloz. A kor politikai vitáiban a hazafiság egymástól eltérő értelmezéseit minden magyar „bűnként” olvasta a másik lejére, holott a nemzet közös érdeke a közös hazafiságban történő megegyezésre buzdítana. Ez egység érdekében akár nagyobb „bűnöket” is meg kellene egymásnak bocsátanunk, sugallja a szállóige; a „főbenjáró bűn”, az apagyilkosság metaforikusan e megbocsátásra való készség, e szolidaritás tágasságát jelzi. Rávetül persze a „herderi jóslat” árnyéka is („olyan kevesen vagyunk”), azaz a nemzeti egyetértés nemcsak politikai érdek, hanem a nemzethalál egyetlen orvossága is. S ez a félelem a Dsida-versben is hangot kap („tetszhalott véreimre hull már a föld és dübörög a hant”). E félelmet csak a feltétel, az „alku” nélküli szolidaritás oldhatja.
„Jaj, ha hallaná Ady!”
A Tükör előtt ars poetica-strófái „a könnyű, halk beszéd” jogát védik Ady „tusázó, véres szellemének” örökségével szemben, a Psalmus azonban e szellemnek is hódol. A „mily ólom ömlött álmodó fülembe” az Új versek prológusának közismert fordulatát idézi, a negyedik rész „egyetemességtagadó” indítása („Mit nékem most a Dante terzinái, / s hogy Goethe lelke mit hogyan fogant...”) a már említett személyes vonatkozások mellett parafrázis is a Hunn, új legenda című Ady-versből: „Mit bánom én, hogy Goethe hogy csinálja, / Hogy tempóz Arany s Petőfi hogy istenül.”
Az idézett Ady-sorok eredeti helyükön az Ady-gőg, az Ady-sors, a kivételes „fátum” kinyilatkoztatásai, a Psalmusban azonban a közösségbe olvadás alázatát tolmácsoló szöveg építőelemei. Ez utóbbira is találhatott azonban Dsida példát Ady költészetében. A föl-földobott kő is hűség és hűtlenség vitája és a végülvisszatérés kényszere: „Tied vagyok én szerelmes gondban”. „Mindig elvágyik s nem menekülhet”. De idézhetném A fajtám sorsát is, melyben a „rossz, drága fajta” oximoronos jelzőpárja mintha Dsida refrénzáró sorának előképe lenne („te kárhozott, te drága”). Feltűnik a bűn is, melyei a költőnek „fajtájával” együtt kell vállalnia, például a Kétkedő, magyar lelkem című versben: „Én seregem és én népem / Szeretlek én mindenképpen.” De „békétlen, bűnös, büszke, bánatos” a magyarság A legoktalanabb szerelem című Ady-versben, melyben olvasható: „Mit tagadjam? – siratom és szeretem. / Mit tagadjam? – talán ez az igazi / S ez is oktalan, de legszebb szerelem.” Ugyanebbe az élménykörbe, a paradox hazafiság élménykörébe tartozik az Utálatos, szerelmes nációm vagy a Magyar vétkek bíborban is; a Psalmus költői magatartása, a magyarsághoz csábulások és menekülések után megtérő hazafiság, a „bűnös, utálatos, csalfa” közösséghez tartozás sors-tudata Ady e verseiben közvetlen előképe, sőt tudatosan követett hagyománya a Dsidakölteménynek.
Még inkább elmondható ez az ötször változatlanul, a hatodik rész végén kibővítve-parafrazálva megismétlődő refrén-strófáról. A Psalmusnak ez a magva, szövegszervező erőközpontja. Úgy tér vissza a nemzet bűneiről és bűnhődéséről valló líra archetípusához, az Ószövetség profetikus könyveihez, hogy egyszerre utánoz és eredeti. A Dsida-strófa ugyanis közvetlenül egyetlen biblikus szövegrészszel sem egyeztethető: a hanghordozás biblikus, az egyes elemek összeválogatás azonban egyedi. Éspedig oly formában, hogy a „babyloni átok”-ban evangéliumi utalások is foglaltatnak; az epe és víz ellentéte a keresztfán haldokló Jézus „megitatását” is eszünkbe juttathatja, a szeggel átfúrt nyelv a keresztre szögezés paradox változata. S itt visszatérhetünk a korábbi, az „egyetemes” és a „klasszicista” hagyományt tagadni látszó kitételekhez. A Psalmus refrénstrófája épp oly állító és tagadó, mint az ott elemzett dilemma-mondatok. Mert hagyományt követ, szentesített hangnemet imitál, megfelel tehát a klasszicista ars poetica követelményeinek, de hagyományt tagad irányváltásával; ezt jelzi, hogy a „bölcsen nemes, szép görög hangulat” ellentételét ígéri. Az imitáció tárgya nem a görög harmónia-eszmény, hanem a próféta-indulat archaikus, diszharmonikus kirobbanása.
Ez az ószövetségi hagyomány a magyar újklasszikus irány történetében épp a harmincas évek végétől jut jelentős szerephez. Babits Jónás könyve című költeménye a példa rá, valamint Radnóti Ecloga-ciklusa melyben (a IV. Eclogától kezdve) szinte elhomályosítja az eredeti, a vergiliusi mintát. S ha a keletkezési évszámokat nézzük, az erdélyi költő nem követője e kortársainak, hanem előzménye.
Ez akkor is igaz, ha a refrénstrófa alapötletét megtaláljuk Reményik Sándor egyik „Végvári”-versében, a Mindhaláligban. „Szeretlek, népem, mindhalálig”, hangzik fel négyszer, ugyancsak refrénszerűen e versben, s a vallomás ugyancsak „az élet Babyloni vizein” fakad. Reményik versének múlt századias retorikájába azonban csak „betéved” a bibliai kép; Dsida visszaadja az „ötlet” eredeti, zsoltáros hangvételét.
Ismét Ady ihlető szövegeivel. A Sötét vizek partján kezdősora: „Ültem partjain Babylonnak”, a befejezés pedig: „Ülök, csapdos ár és hideg szél / Babyloni sötét vizeknél.” De „Babylon sötét vizeinél ülve” zeng a Mammon-szerzetes zsoltára is, és mindkét Ady-versben ott a hárfa, mely e biblikus vershelyzet kelléke lesz a Psalmus hatodik részében. Az Ady-költeményekben ez a „babyloni helyzet” merészen modernizáló; a túl-létet szimbolizálja mindenen, ami élet és költészet, a Semmivel farkasszemet néző ember végső kétségbeesését és végső nyugalmát. A Dsida-vers ettől – látszólag – távol áll, de valójában a Psalmusban is a túllépés a cél, túllépés az addig vallott értékeken és az addig követett normákon. S mivel ezek vonzereje, láthattuk, változatlan, a költőnek „új” küldetése érdekében nemcsak „megtalálnia” kellett önmagát, hanem „el is veszejtenie”.
Ennek az önfeladásnak mintegy összefoglaló jelzése az. Ady-hang vállalása, saját addigi költészetének tagadása. S mert lázadás is a vers a rá kirótt és mindaddig híven betöltött szerep ellen, Ady vátesz-modorát, mitikussá növesztett önértéktudatát kellett magára öltenie, hogy az új szerepet bírja erővel, szóval, szenvedéllyel.
 
„Kerülöm a nevedet”
Csak néhány szót a költemény – feltételezhető – lélektani indítékairól. Első helyen a kortársaknak azt a kimondatlan (de talán néha ki is mondott) szemrehányását kell említenünk, hogy Dsida érzéketlen maradt a kisebbségi sorskérdésekre. Erre válaszol már 1930-ban a Kerülöm a nevedet (Erdély) című költeményében: „Azt mondják, kerülöm a nevedet”, indul a vers, s a „Pedig”-gel induló hűségvallomás ennek a vádnak a tagadása. Bravúros tagadása, mert a költő végig csakugyan „kerüli” Erdély nevét, melyet „káromkodó kocsisok és / esküdöző kalmárok szájából hallok, // melyben önhiti szónokok dagasztják / naggyá magukat s pletykaszájú / vénasszonyok lubickolnak bóbiskolva, // mely úgy elkopott ércnyelvünkön és / szánkon, mint egy ócska köszörükő / és mármár semmit sem jelent.” Ebbe a sorba nem akart beállni a költő, inkább rejtezett a szülőföld-szeretet „körülíró” vallomásaiba. De e vádakra egyszer felelni kellett; a Psalmus indítása, melyben a vád önváddá fogalmazódik („Vagy félezernyi dalt megírtam /s e szót: magyar, / még le nem írtam.”), világosan jelzi e válasz-igényt. A költőnek – akárcsak a Bútorokban – meg kellett mutatnia, hogy ebben is mester.
De ez még csak személyes hiúság. A Psalmus – ezt próbáltam bemutatni a sok részlet-összefüggés számbavételével – a transzilvanizmus válságérzetének költeménye. A Makkai által megfogalmazott „kisebbségi etika”, a türelem, a bűntudat és vezeklés vállalása és az egyetemes értékekhez kapcsolódás kötelezettsége vajon célhoz ért-e? A bűntudatot és a vezeklést valóban „megváltó” példának látta-e a világ (és a magyarság közvetlen környezete), vagy éppen a „magyar bűnök” bizonyítékának tekintette? S az egyetemesség-álom nem maradt-e puszta ígéret egy sok tekintetben provinciális irodalmi élet keretei között? Meddig lehet elviselni a kisebbségi költősorssal együtt járó megaláztatásokat – az anyaország udvarias közönyét (Dsida neve a Babits szerkesztette Nyugatban halála után, Szerb Antal írta nekrológjában szerepel először!), a romániai irodalmi élet semmivel sem viszonzott lojalitás-igényét (hány román költőt fordított életében Dsida, s hány román költő fordította őt életében?), a szerkesztőségi taposómalmot, melynek íróasztalát villamosszékhez hasonlította egyik versében – folytatható-e ez? Ezt a kérdést egyszer ki kellett mondania a költőnek, s ha mi, bölcs utókora csóváljuk is a fejünket, a választ is: „De nékem nem szabad, / de nékem nem lehet.” Csak emlékeztetőül: jó néhány hónappal később közli Makkai Sándor a transzilvanizmussal a maga módján leszámoló Nem lehet című tanulmányát (vajon ismerte a Psalmust?), s ugyancsak kevéssel ezután indítja meg támadását az új irodalmi nemzedék, a transzilvanizmus ellen Szemlér Ferenc Jelszó és mítosz című tanulmányával. A személyes lélektani indítékok, úgy látszik, a korszellemmel találkoztak – nagy költő esetében ez nem is lehetett másképp.
A Tükör előttben Dsida visszatérni látszik korábbi eszményeihez, de e poémában is találunk egy árulkodó utalást Makkaira – és éppen a Nem lehetre. „De hagyjuk a honmentő, népszakértő / s egyéb csúf irodalmi tetveket, / (ez nem reájuk, a tetvekre sértő!) / kik csattogtatnak nyálas nyelveket/ a hatalom talpán, s szőnek megértő / «kultúrközeledési» terveket, – / minél többször rugnak belénk s beléjük, / annál mohóbb nyalóka szenvedélyük.” A Nem lehetben írja Makkai, hogy a kisebbségnek nem a többségi hatalom árt csupán és elsősorban, hanem „saját parazitái”; az „irodalmi tetvek” innen kerülhettek a Dsida-versbe. A Tükör előtt e gondolatmenetben bőven idézett passzusai kétségtelenül a transzilvanizmus programját vállalják újra – de úgy, hogy a Magunk revíziójának Makkaija mellett a Nem lehet szerzőjét sem tagadják meg. A küldetéstudat immár nem céltudat, hanem isteni „rendelés”, s nem remény és bizonyosságtudat fűti, hanem keresztény alázat, s halál előtti sztoikus béke lengi be. Nem Reményik Sándor Ahogy lehetjének megalázásokat tűrő fogcsikorgató megalkuvása ez, hanem transzcendens, nem evilági béke és testvériség ígérete. Egyébként a Psalmus Reményik e versére is válaszol, a „szelíd Isten” által tiltott fegyverről szóló részben. A Reményik-versben ugyanis ez olvasható: „Megalkuvás zsoltárát énekelve. / Végtelen rabmenetben csak megyünk, / Nincs semmi fegyverünk / Fegyvertelen a lelkünk lázadása, / Pedig a vérünk minden csöppje vágyik. / Vágyik a Péter vad mozdulatára, / Amikor Istenének védelmében / A Málkus fülét hirtelen levágta.” Dsida megszólaltatta a Reményik-versben elfojtott indulatot. Ez az indulat a Tükör előttig elnyugszik Dsida verseiben, de el nem felejtődik. A Psalmus után – hogy Adorno idézett mondását parafrazáljam – már Dsida sem tudott úgy verset írni, mint előtte.