Beke György
UZON BUDAPESTEN, AVAGY EGY 150 ÉVES KATONAKULACS
Szemben az íróasztalommal, könyveim karéjában, szemmagasságban, hogy mindig lássam, különös alakú tábori agyagkulacs. Keskeny, magas, mint egy hosszú szárú női csizma, tetején hirtelen összeszorul, mint megkötött nyakú gabonászsák, a szája kicsiny, akár a légelyé, hogy ivás közben ne folyjon gazdája nyakába a víz vagy a bor. Katonának lovaglás közben is tudnia kellett inni a kulacsából. Füle olyan kicsiny, csak az ujjam férne bele; arra szolgált, hogy áthatolhasson rajta a szíj, ami az oldaltáskához fűzte. Teste világosbarna, ha fény éri, halványan csillog, jól látszik a beléje karcolt szám: 51. Fölötte a P betű már alig vehető ki. Elkoptatta az idő. Talán nem is P, csak én nézem annak, mivel ez volt gazdája kezdőbetűje: Pünkösti Gergely. Rangja nincs feltüntetve, a rang gyorsan változott abban az időben. Mikor gazdája utoljára oldalára kötötte a kulacsot, őrnagy úrnak szólították. Vagy hadsegédnek.
Uzoni szülőházam padlásáról vittem el, mikor édesapám halála után fel kellett számolnom első és legkedvesebb otthonomat. Mintha az idő nekem tartogatta volna másfél évszázad limlomjai között. Felébresztette bennem a családi történelmet. Gyermekkoromban, mint a mesét, úgy hallgattam és úgy fogadtam el a Pünkösti Gergelyről szóló történeteket. Anyai dédapám testvére volt, a székely határőrség tisztje, majd Bem erdélyi hadjáratai során a tábornok hadsegédje, a korszak szokásainak megfelelően, hónapok alatt hadnagyból őrnagy. A bukás után Kufstein következett. Majd a pesti évek, azután megint Uzon. Nem egészen értettem, hogy pusztán az erdélyi hadjáratokban való részvételéért miért járt ki neki ilyen kíméletlen megtorlás. Egyed Ákos barátom, iskolatársam történészi kutatásai tették érthetővé számomra – évtizedekkel később – Pünkösti Gergely vétkét.
Alsócsernáton mezején gyakorlatozott a háromszéki határőrség 1848. május 30-án. Körülfogták katonarendű és jobbágyi sorban élő székelyek. Gál Sándor ezredes – később a székely sereg főparancsnoka – éppen toborzó úton járt FelsőHáromszéken. Csernátoni tapasztalatairól ezt jelentette Batthyány Lajos gróf miniszterelnöknek: „Miután a tömegből eltávoztam, egy székely tiszt, több nemesekkel egyetértve, túlbuzgóan a robot megszüntetését kikiáltá, minek a jobbágyság örvende, de pár napok alatt ezen hír átfogá Háromszéket, és csakhamar több helységben megtagadták a robotot.”
Ez a székely tiszt Pünkösti Gergely hadnagy volt.
Tehát Alsócsernátonban hét nappal hamarább mondták ki a jobbágyság megszüntetését, mint tette ezt a kolozsvári országgyűlés. A tegnapi jobbágyok tömegesen jelentkeztek a seregbe. Mikor 1848 késő őszén egész Erdély a császáriak kezére került, Háromszék a szabadság szigete maradt, ahová ellenség nem tehette be a lábát.
Ködös emlékem volt sokáig Pünkösti Gergely, mert nem köthettem egy sírhoz az uzoni temetőben. Világításkor mindig eszembe jutott az őrnagy úr hiánya.
– Hol van Pünkösti Gergely sírja, édesanyám? – kérdeztem meg. – Csak a kulacsa maradt meg?
– A kulacsa? – nevetett anyám, a család számontartója. – Azt úgy hívjuk, hogy a hűség záloga. Addig marad épségben, amíg nem felejtjük el Gergely bátyánkat. A sírjához meg elviszlek egyszer.
De csak 1940 őszén, a bécsi döntés után válthatta be az ígéretét. A sír a Pünkösti-kúria kertjében van, közel a vasútállomáshoz. A kúria kényszerbérletként román csendőrőrs volt, a csendőrök pedig nem engedtek be oda senkit, még a névleges tulajdonosokat sem, vagyis minket. Az igazi tulajdonosok Pesten éltek, de ezt nem volt tanácsos emlegetni.
Öreg fák alatt süppedő sírhalom, a kő egészen reá roskadt, ami egy kőtől a teljes megadás jele.
– Azt kívánta, hogy ide temessék el. Saját kertjében.
Elképzelem a gondolkodását. Az alsócsernátoni gyűlésen majd a két erdélyi hadjárat csataterein bizonyságot tett népbarátságáról – így nevezték akkoriban a demokratákat, lásd Arany János és Vas Gereben lapját: a Nép Barátja – öreg fejjel egyedül akart maradni a magányával, nyavalyáival. Még halálában sem akarta elhagyni a kúriát. Csak itt érezte igazán biztonságban magát.
Ez a kúria nem nagyobb öt szobásnál, de a falai méteres vastagságúak, a teteje hegyesen szökik az égnek, hajdani jómódot mutatva.
Erdélyben másutt is találni ilyen magányos sírokat. Pusztakamaráson az író Kemény Zsigmond családi sírkertje a kevély bárói famíliától mintegy eltaszítottan, egy domboldalon áll. Az erdő meg a tulajdonjog hosszú időn át védelmezte; aztán jöttek az erdőirtók, a nagyüzemi gazdálkodás, a feledés. A falu temetőjében a bárói csontok fölött paraszti csontok őrködnek. De a magány egyben védtelenség ebben a mi erőszakos századunkban.
Ha Pünkösti Gergelyt a családi sírok egyikében temetik el, akkor nem érhette volna bántás holtában. A lakatlan kúria kertjét vagy ötven évvel ezelőtt házhelynek parcellázták ki. A sír valamelyik újgazda portájára került. Az uzoni kegyelet most – jószerént Széplaki Károly nyugalmazott tanár serkentésére – kezdi összegyűjteni a múlt cserepeit, a szabadságharcos emlékeket. A református templom portikusza mellett márványtáblát avattak a 48-as uzoni hősök, köztük a hajdani kálvinista pap emlékére, aki a tömösi szorosban esett el. Meg akarják jelölni Pünkösti Gergely nyughelyét is.
Ennyi maradt a hajdanán népes családból az ősi földön. Sírok együtt, egy sír külön, bizonytalan magányban és esetleg egy emléktábla.
Csupán édesanyámék, Rápolti Mózes és Pünkösti Anna gyermekei hatan voltak. A más Pünkösti-ágakat egészen pontosan össze sem tudom számolni. Nagyanyám testvéreinek a nyomait Pesten és Budán kereshetem. Ők még a millénium idején kerültek fel, minisztériumi állásokba... sovány arcú, nagy bajuszú, félig kopasz idős úr, keményített inggallérral, lazán megkötött nyakkendővel. A fénykép hátán a dátum: 1930. november. Fölötte az én gyermeki írásommal: Pünkösti György. Illett büszkének lennünk rá, lévén pénzügyminiszteri főtanácsos. Az övé volt az uzoni kúria, amit édesapám a fénykép készítése idején a maga nevére íratott, álszerződés alapján, hogy a románok ne vehessék el. Akkoriban is magyartalanítottak, a „külföldi” állampolgárok vagyonának elkobozásával. Tehát a legegyszerűbb módon. Pünkösti György nem is látogatott többé haza – „külföldre”. Pál fia szinten pénzügyes lett, én pesti látogatásaim során mindig felkerestem. A törvénytisztelet szobrát lehetett volna megmintázni róla. Nincs-e szükségem forintra, kérdezte. Köszönöm, már váltottam. Hol? – lepődött meg. Ahol tudtam. Összevonta a szemöldökét, és úgy rótt meg tisztviselői fegyelme, hogy azért érződjék a rokoni együttérzés is:
– Hiszen ez forintkiajánlás. Csak a fináncok meg ne tudják.
Finánc volt ő maga is, magas rangban.
Édesanyám három fiútestvére közül Lajos az első világháború végén meghalt, spanyolban. Zoltán és Károly Pestre mentek, egyikből mérnök lett, másikból ügyvéd. A mérnök felcsapott vállalkozónak, játéküzletet nyitott a Krisztina körúton, ment a bolt, a boltos úr mérnöki módon javította is az akkoriban divatba jött mechanikus játékokat. Zoltán bátyám haza-hazajött Uzonba, főleg a bécsi döntést követő magyar esztendőkben. Egy ízben egyenruhában, honvéd főhadnagyként. Felpróbáltam a csákóját, jól állott nekem. „Ügyes honvédtiszt leszel”, mondta. Nem lettem. Károly bátyámat nem láttam soha. Édesanyám szerint szégyellt hazajönni a maga nagy szegénységével. A Rottenbiller utcában volt az irodája, a Keleti Pályaudvar közelében, de ügyfelek nem tolongtak az ajtajában. Ingmellényt hordott, vagyis akkor divatos „ingpótlót”, ami jóval olcsóbb volt az igazi ingnél, de annak tetszett.
– Itthon nem akadna ügyfele? – kérdeztem anyámtól.
– Kezdjen új életet? Immár nem tudna visszahonosodni.
Pedig ezért futott szét a család: megotthonosodni valahol, miután az új világ 1918 után otthontalanná tette Erdélyben.
Nincs már Uzonban egyetlen vérségi rokonom. Csak lelki szövetségeseim: Széplaki Károly, aki egymagában felér egy szabadcsapattal.
Számomra az ő otthona lett az uzoni kikötőm.
Ha itthon maradok, a földek mellett, mivé lesz a sorsom? Talán felviszem addig, hogy könyvelő lehessek a termelőszövetkezetben. Jegyző, mint apám, nagyapám, dédapám? Kulákcsemetére nem bíztak ilyen fontos hivatalt. Magángazda? Nyolc hektár túl sok volt ahhoz, hogy ezt eltűrjék nekem. Legfennebb egy hektárt viseltek volna el a hatalmasok, az uzoni határ legszélén. Csábított volna a mintagazdálkodás. Szakkönyvek sora állt a magam eszkabálta polcokon. De egy hektár agyagon vagy homokon? Apám a kulákság kényszerében nekilátott gazdálkodni – folytatta, amit ötven évvel annak előtte nagyapám dálnoki portáján abba kellet hagynia –, szántottunk, kapáltunk, de egy szem búza sem maradt a padlásunkon, ezt a kuláktörvény nem engedte meg. Rég újságíró voltam Bukarestben, mikor a fizetésemből még mindig édesapám kulákadóját segítettem megfizetni. Bármennyit pengetett le az adóhivatalban, az adóját nyomban felemelték. Abbahagytam apám adójának a fizetését, ő meg a gazdálkodást hagyta abba.
Kizárásomat mégsem kerülhettem el. Magam is kizártam önmagamat. Együtt szavaztam kollégáimmal. Eszembe se jutott a védekezés. Hiszen akkor – bármilyen furcsának tűnik is most – önnön közösségi eszményem ellen fordultam volna. Talán neveltetésemből, a Székely Mikó Kollégium szelleméből, az ott megismert „népi írók” sugallatából fakadt szemléletem, hogy az egyénnek mindig alá kell vetnie magát a közösség érdekeinek. Mai liberális korunk ezt semmiképpen sem értheti meg, miként a teljes önzést, az egyén mindenek fölé helyezését én nem fogom megérteni soha. Elfogadtam a tételt, hogy egy nyolchektáros nyugdíjas – aki apám volt – fiával, minden fö- és leszármazottjával együtt a közösség, a szocializmus ellensége. Legjobb lenne engem most itt főbe lőnni. Ki húzná meg a ravaszt? Magam húznám meg?
Ezt az érzést régecske, még 1980-ban megvallottam az Igaz Szó Markó Béla szerkesztette Irodalom és iskola rovatában. Nem tudtam volna elképzelni, hogy a szigorúan magamra vonatkozó ítéletet egyszer majd a gyűlölet tébolya úgy fogja félreértelmezni, hogy én a kulákok fizikai felszámolását hirdettem meg!
Utólag világosan látom, hogy nem Bukarest és a szerkesztőség előtt vállaltam volna a magam erkölcsi öngyilkosságát. Uzont láttam magam előtt. Ott volt a képben az a magányos sír is, a Pünkösti Gergelyé, akinek a nyughelyét azoknak az utódai tüntették el, akiknek a felszabadítását 1848 májusában kikiáltotta. Talán egyedül ő értette volna meg elképzelt torz „menekülésemet” a halálba.
Később sem Bukarest volt számomra a mérce, mikor megint kezembe vettem a tollat. Én mindig csak laktam a román fővárosban, de Erdélyben és főleg Uzonban éltem. Huszonkét éven át az egyik legmakacsabb „ingázó” lettem, aki hivatalos lakóhelyét átmeneti szálláshelynek tekinti. Mikor nagyon kísértett az otthontalanság, egy kicsinyke Uzont, egy kicsinyke Háromszéket és Barcaságot alapítottam magamnak a Petőfi Sándor Művelődési Házban. Felbuvároltam a bukaresti magyarok utóbbi százötven esztendejének a történetét, írtam ebből a riportok sorát és egy családregényt (Fölöttük a havasok) kiadtam a múlt századi magyar pap és magyar mérnök, Koós Ferenc és Veress Sándor élettörténetét, mégpedig egyetemes magyar mérce alá állítva őket. Ami nem volt nehéz, mert ők is oda akartak állni mindig. Ha Veress Sándor nem is térhetett haza soha szülőhelyére, Sarkadra, élete végéig megmaradt magyar állampolgárnak, még azon az áron sem cserélte fel, hogy akkor miniszteri tárcát kapott volna Kogălniceanu kormányában, lévén Románia első vasútépítő mérnöke. Koós tiszteletes tizenöt esztendős bukaresti önkéntes emigrációja után hazatért Erdélybe.
Számomra is a Székelyföld lett volna igazán ideális menedékhely. Csakhogy Sepsiszentgyörgyön és Csíkszeredában a helyi hatalom túl közel volt az írókhoz, szerkesztőségekhez, közvetlenül parancsolgatott nekik. Kolozsvár mégiscsak Erdély fővárosa, sokkal több az író, lazábbak a kötelékek. Legalábbis így képzeltem. Életem munkájából saját házat emeltem a Borjúmál oldalon, ahonnan belátni Kolozsvárt, templomaival, magyar színházával, történelmével, jövőjével. Falusi ember számára – akinek lélekben megmaradtam – az igazi honosság az, ha saját háza van a feje fölött. Hittem, hogy ez lesz számomra a végleges kikötő, ahonnan egyenlő távolságra van, illetve egyenlő közel esik Uzon és Budapest. A kettőt nem tudtam volna, soha nem is akartam elválasztani. Lélekben nincsenek tökéletes vagy tökéletlen határvonalak. Pünkösti György pénzügyminiszteri főtanácsos számára a század elején Pest az egyéni emelkedést, szakmai rangot jelentette. Számomra a hazát, amit elvett tőlünk az irgalmatlanul igazságtalan történelem. Ezt szereztem vissza magamnak képzeletben, gondolatban, lélekben. Mikor egyáltalán nem irodalmár pesti barátaim először vittek le autóval a Balatonhoz, Kápolnásnyéknél felkiáltottam: Vörösmarty Mihály! Mi van vele? – kérdezték meglepetten. És mi van velem? Semmi, feleltem, csak megérintett lélekben ez a falunév. Itt született a magyar romantika nagy nemzeti költője. Ezt meg honnan tudom, hiszen először járok erre, csodálkozott őszintén egyik útitársam.
Bukaresti életünk idején esténként nagy sétákat tettünk, feleségem, cseperedő fiam és én a Cotroceni tér környékén, a hajdani zárdánál, amelyik mellett Koós Ferencék idejében a bukaresti magyarok vasárnaponként összegyűltek magyar dalokat énekelni. Én történelmi leckéket tartottam fiamnak, aki egész, gimnáziumi tanulmányai során talán nyolcvan sort tanult erről az iskolában. Szabályszerű előadásokat rögtönöztem a honfoglalásról, Szent Istvánról, Szent Lászlóról, így végig, Trianonig. Tovább nem léptem, az addigiakból már kiderült a nagy méltánytalanság.
Egyik regényemben (Éjszakai biciklisták, 1975) többször is feltűnik egy kék színű vonat. Romániában soha nem közlekedtek kékre festett vonatok, amelyek annyira ismerősek a MÁV vonalain. A regény főszereplőjének álmába beleplántáltam a jelképet: „Hangtalanul jött a vonat a kanyarnál. Az állomáson senki. Kék mozdony, kékek a kocsik, ez a vonat mintha az ég kékjéből szakadt volna ki. Kék villanással állt be a szerelvény. Kinyíltak a kék ajtók. Mindegyikből kék ruhás kalauzlány hajolt ki. Egyforma arcuk, a szemük, a ruhájuk.” Író-olvasó találkozón szülőföldemen, az egyik háromszéki faluban középkorú férfi, vasúti munkás kért szót: „Az a kanyar Uzon előtt van, ugyebár, Szentgyörgyről jövet?” Ott van, feleltem. „Akkor rendben. Értem. Magam is kék vonatról szoktam álmodni.”
Utolsó találkozóm volt az erdélyi olvasókkal 1989 előtt. Háromszék első titkára. Rab István – mégis inkább Ştefan Rob – személyesen tiltott ki a megyéből. Bőszen felelősségre vonta a találkozó szervezőit. Megértettem ebből, hogy nagy lehet a harag ellenem a hatalomban. Sorra buktak el a kézirataim a (hivatalosan nem is létező) cenzúra küszöbén. Egy román államvédelmis tiszt ellenkönyvvel tisztelte meg szatmári-máramarosi barangoló könyvemet (Boltívek teherbírása). 1953-as kulákválságom egyéni megpróbáltatás volt. Most közösségi ez, az egész erdélyi magyarságot érintette nyelvében, iskoláiban, hitében, önérzetében. Pünkösti Gergelyhez fordultam tanácsért. Perzselte lelkemet az oly gyakran felemlegetett jelkép, a „szembejövő emberé”, a Benedek Eleké. Hatvankét évesen jött haza Pestről 1921-ben, hogy itthon szolgálja a magyar megmaradást. Én is éppen annyi idős voltam a döntésemnél. Csakhogy nekem nincs kisbaconi kúriám, birtokom, amely megvédhet. Milyen igaza volt Csoóri Sándor előszavának a Duray-kötetben: vallásszabadság, magántulajdon, többpártrendszer nélkül nincs igazi védelme a kisebbségnek.
Megírtam húsz könyvet, lefordítottam ugyanennyit. Ha úgy akarom – kész a mérleg.
Mit nyerek az áttelepüléssel? Személyileg csak veszítek. Akkoriban zsidónak, magyarnak, németnek hetvenkilós csomag volt a szabály. Pesten nincs „kisbaconi kúriám”, ahol 62 évesen újra kezdhetném. De ez már nem is anyagi kérdésként, nem is útlevélügyként merüli fel, hanem erkölcsi dilemmaként. Széttöröm Pünkösti Gergely őrnagy úr véres csatákból hazahozott kulacsát, a hűség törvényét?
De hol húzódik a hűség határa? Biharkeresztesnél, a történelemnél vagy a lélekben. A puszta jelenlét itt vagy ott, még nem a hűség próbája. Öt kéziratom állt akkor, kétszer ennyi lélekben készen, értük nem viselek felelősséget? Éppen a hűség nevében vállaltam a gyalogposta rejtett ösvényeit, a Kortársban Soproni Gézaként jelentem meg erdélyi szociográfiáimmal. (Ezekből állt össze 1990-ben a Magvetőnél a Magyar gondok Erdélyben.) De meddig mehet ez így? Stílusáról is fel lehet ismerni a szerzőt. Ha az élet tényeit kezdi ábrázolni. Márpedig nekem nem kenyerem a statisztika, jobban megragadnak az élő emberek és gondjaik. Jöjjön egy újabb infarktus, mint 1983-ban, mikor könyveim ellen megindult a gyilkos hajsza?
Pünkösti Gergely vérbeli katona volt, úgy tartaná, hogy lehet ezt katonai áthelyezésnek tekinteni. Lehet Uzont védelmezni Kufsteinban és Budapesten. Ahonnan haza is térhet majd a katona, kulacsával az oldalán.
Ezért nem mondtam le román állampolgárságomról. Mivel a történelem kényszere okán, ezt uzoni állampolgárságnak tartom. És a szülőfalumban – sok a serkentő bizonyosság erre – a maguk állampolgárának tartanak.
De hát egyáltalán kell-e védelmezni Uzont Budapesten?
Emlékezzünk: 1988. június 27-én százezer magyar vonult a Hősök terére, hivatalosan a romániai falurombolások ellen, lélekben az erdélyi magyarsággal való közösségvállalással. Legpontosabban Bukarest érzékelte a lényeget: kiűzte a magyar főkonzulátust Kolozsvárról.
Hová lett ez a százezer vagy éppen millió rokonszenv? Nem túlságosan bízom meg a közvéleménykutatásban, engem például soha semmiről nem kérdeznek, de minduntalan hivatkoznak a véleményemre. Ahhoz azonban nem kellenek százalékok, tapasztalhatom naponta, hogy Budapest népe ma – fájdalom – legkevésbé a erdélyieket kedveli. A két háború között fordított volt mindez, a Szépmíves Céh halina köteteihez csatolt erdélyi föld valóban a megszentelt honszeretet jelképe volt. A felelősségé Erdélyért.
Mikor 1995 őszén új főnökök vették át a Magyarország című patinás hetilapot, azonnal elküldték a Határokon túl című rovat szerkesztőjét. Nem volt többé feladata. Az új (liberális?) vezetők magabiztosan jelentették ki, hogy a kisebbségi magyarság életére és az egyházi ügyekre, a vallásokra „nem kíváncsi a magyar olvasó közönség”.
Szekfű Gyula újra azt kérdezné, mint a negyvenes évek elején: hol vesztettünk utat megint? Aligha mi erdélyiek vétettünk most olyan nagyot, hogy megérdemelnénk a közönyt. Bármennyire zavarja is megmaradt magyarországi barátainkat minden otthoni, erdélyi torzsalkodás, árnyat vet ránk akár egyetlen fillér elmaradt elszámolása – a magyar polgárnak mindjárt az jut eszébe, különösen mostani anyagi elnyomorodásában, hogy az el nem számolt pénzeket az állam az ő adójából pazarolta el –, bármilyen sok is az „elnézést, erdélyi vagyok” felszólítású, erőszakos koldulás a pesti utcákon, mindezek nem válthattak volna ki ilyen mélységes ellenérzést.
A baj nagyobb, fájdalmasabb: nemzeti kedélyünk romlott meg végzetesen. S ezt a romlást – nem is ok nélkül – a Kárpát-medence magyar kisebbségeinek helyzetével, mélyülő és reménytelennek látszó drámáival hozzák összefüggésbe.
Hat évvel ezelőtt, a véres vagy bársonyos forradalmak, államcsínyek idején, a magyarság zöme úgy érezte, hogy az idő végre leveszi róla a keresztet, amit hetven éve hordoz. Vagyis közös szabadságban, autonómiákban, önrendelkezésekben oldódnak fel a Duna-táj vészes nemzeti ellentétei. A magyarság olyan egységes Európát remélt, amelyben egyetlen nemzetnek, népnek sem kell többé kisebbségi sorban élnie. Nem lesz félelem és megaláztatás, amelyek kikezdik a lelket, majd a testet is. Ezért fokozódott eufóriává a pártdiktatúrák megdöntése, ezért a jó szívvel adott segélyek áramlása, tervek özöne, néha még a teljesen szükségtelen, mert alaptalan nemzeti önostorozás is.
Csakhogy a múló idő mind jobban eltávolít ettől a nemes ábrándtól. Hiszen csupán rajtunk, magyarokon maradt meg, csuklónkra, agyunkra, gondolkodásunkra égetve a kisebbségi bilincs. Majdnem mindegyik szomszédos vagy közeli nép így vagy úgy élt az önrendelkezés jogával. Szlovákok, horvátok, szlovének, macedónok, bosnyákok, ukránok, litvánok, észtek, lettek, grúzok, örmények sorsuk urává lettek, miként erre vágyik minden életképes nép. Csak a magyar kisebbségek maradtak mind egy szálig nyelvi, tudati bénaságukban. Sőt, a független államok megszaporodásával tovább szaporodott a magyar kisebbségek száma. Hány országban vagyunk immár szétszórva az öreg Duna mentében.
Kilenc magyar kisebbség! Soha nem voltunk így megtörve a történelemben. A török világban is csak háromba szakadtunk, nem kilencbe. Erdély, Vajdaság, Horvátország, Szlovénia, Ausztria, Szlovákia, Csehország (ott is jelen van a magyar kisebbség, az 1946 körül oda deportáltak utódai, még folyóiratot is kiadnak Prágában), végül Kárpátalja. Ez nyolc. De ha erre a szörnyű magyar szórványvilágra gondolok, akkor az anyaországot is hozzájuk kell számítanom, kilencediknek. Itt is kisebbségben vagyunk, történelmi mérce szerint, ha képtelennek bizonyulunk érdemben segíteni a peremvidék magyarjain vagy az olyan nagy nemzeti közösségeken, mint az erdélyi magyarság.
Valójában meg sem tárgyalta a nemzet önmagával, hogy miként segíthet igazán a végeken. Úgy mondják ezt, hogy máig sincs nemzeti stratégiánk. Ezzel szemben hat éve csitítanak, felelősen és felelőtlenül, csitítjuk magunkat mi is: csak most ne haragítsuk magunkra a szomszédainkat, nem hívhatjuk ki magunk ellen a sorsot, szörnyű lenne a vérveszteség. Ép ésszel senki sem kíván fegyveres konfrontációt. Csak az a megdöbbentő az egészben, hogy nem egy új független állam – a magyar nemzethez képest töredék lélekszámmal – kevesebb vérrel fizetett a maga szabadságáért, mint ahány magyar fiatal elesett, megsebesült 1989 decemberében Romániában, a boszniai harctereken vagy a csetnik fejszék alatt a Drávaszögben. A kiömlött vér még a további romlást sem tudta megakadályozni: nyelvtörvényt hoztak ellenünk Szlovákiában, új oktatási törvényt Romániában, és tömegével jelentek meg a boszniai szerb betelepülők a Bácskában és a Bánságban. Miközben Koszovó felé egy se vette az útját, mert az albánok eleve megüzenték, hogy nem tárt karokkal várják őket.
Sztálin és utódai idején jobb volt a magyar közérzet. Tudta a magyar, hogy hallgatnia kell, ha élni akar. De tudta ezt a horvát is, a szlovák is, a román is. Ez a tilalmi parancs csak számunkra maradt meg, jószerént most már saját magunk felügyelete alatt. Az anyaországban ma is könnyebben aggatják a jelzőt – „nacionalizmus” –, mint a végeken, ahol nyelvtörvény, az új iskolatörvény vagy a betelepítések ellen harcolókat aligha lehetne „nacionalistáknak” bélyegezni.
Erdély, a Felvidék, a Délvidék, Kárpátalja immár önmaga helyett szól – így hiteles –, maradt-e hát gond és feladat egy Pesten elő erdélyi magyarnak? Szekfű Gyulát olvasom mostanában. A Három nemzedék és ami utána következik lapjain 1933-ban azt panaszolja, hogy a magyar nemzeti társadalom alig ismeri az elszakított magyar közösségek sorsát, közömbös kulturális fejlődésük iránt, tűri (akkor már másfél évtizede, most a hetvenötödik esztendőn is túl vagyunk), hogy „a trianoni politikai határok mindinkább kulturális határokká is alakuljanak, melyeken túl a csonkaországitól egyre eltérőbb színezésű magyar kultúra él és fejlődik”.
Első szlovéniai utazásomkor éreztem meg, Alsólendván, hogy a kisebbségi sors mindenütt más és más színét mutatja. Ekkor határoztam el, hogy – ha már Pesten van a lakásom – sorra járom a Kárpát-medence magyar kisebbségeit. Peremvidékek magyarsága címmel nyomdában van tizenkettedik Magyarországon megjelenő kötetem, Horvátország, Szlovénia, Burgenland magyar töredékeiről és a moldvai csángókról. Sok az egybecsengés, sok a különbözés a keleti és nyugati meg a déli magyar kisebbségi sorsok között. Egymás mellé állítva tudatosítják, hogy mit is tanulhatunk tíz vagy száz vagy ezer kilométerekre egymástól, lélek-közelben mégis.
Tizenkettedik kötet? Aki most kajánul nevet, hogy lám, igaza van annak, aki nagy „kupecnek” nevezi Bekét, annak elárulom, hogy manapság Magyarországon a könyvekért nem jár szerzői honorárium, mivel a kiadók többsége is olyan szegény, mint az írók többsége. Már azok a kiadók, amelyek nem tartják nyűgnek a kisebbségi magyar élet bemutatását, nem tekintik „periferikusnak” a kisebbségi gondokat ebben a nagy átalakulásban, amerikánus lázban és magyar szegénységben.
Nem pénzeli senki a kiszállásokat sem. Mégis eljárok Esztergom tájaira, ha már itt van a „pest alatt” számomra, Kolozsvárról nem nagyon lehetne terepre jönni ide. Valaha Esztergom megye volt Magyarország legkisebb vármegyéje. Éppen ezernégyszázkilométer. Izgat, mert izgalmas, hogy miként alakult a magyar sors a Duna két partján, két országban, Trianontól mostanáig. Többségben és kisebbségben. Milyen itt a történelem keresztmetszete? A kötet címe már megvan: Híd a Dunában. 2x 1/2 Esztergom vármegye. Esztergom és Párkány között ugyanis ötven éve vízben nyugszik a hajdani híd, amelyen 1918 előtt a mindennapok jártak át.
Kísértenek a témák, a tervek. Nem írta meg például még igazából senki az erdélyi életérzést Budapesten. Igaz, hogy ehhez Tamási Áron vagy legalább Benedek Elek tolla kellene.
Visszhang helyett, kritika gyanánt egy-egy lesipuskás puffogtatás érkezik el néha hozzám Romániából. Panaszkodtam Pünkösti Gergelynek, mit tenne ilyenkor, hiszen olyan nyilvánvaló a szándék és olyan árulkodó, régről ismert a cél, hogy találgatni sem érdemes. Pünkösti Gergely őrnagy úr elmosolyodott:
– Ott voltam Piskinél. Már megfutottunk, mikor az öreg Bem megfordította a sorsot. A többit tudod. Ha mi akkor a lesipuskásokkal törődtünk volna!
Jót húz a százötven esztendős katonakulacsból. Kiválóan tartja az élet borát, nem törött össze, egy repedés sincs rajta.