Bodor Pál
LELKIISMERETFURDALÁSUNK: A TÚLVILÁG
Az irodalom olykor úgy tett, mintha némi tehetséggel, leleménnyel és szorgalommal meg lehetne élni belőle. Nemcsak testileg. Lelkileg is. Lebegést, feszültséget hazudott. Levitációt. Meghosszabbította kamaszkorunkat. Talán sejtettük, hogy hormonális termék is. Legalábbis virágkorában. Aztán gyümölcscsé kerekedik, majd szép húsa lerohad, s marad a mag. A filozófia, politika. Másoknál: hivatal, a pozíció díszruhája. Az ember megszokhatja, mint szeretőjét. Mint a dohányzási, alkoholt.
Persze, az irodalomban is voltak sörivók, borosok, pálinkások. Csak likőr-issza alig volt – legalábbis a magyar irodalomban, s ezidáig. Most vajon lesz?
Irodalmi rangban éppúgy lehetett emelkedni, mint a pénzügyőrségnél, vasútnál. A vállon veregetések alatt változott a paroli.
Én közepes voltam. Nem teljesen tehetségtelen. (Bár határozottan rossznak lenni: még mindig a jobbik eset; ugyanis félreérthetetlen.) Ahhoz a kategóriához tartoztam, amely olykor tehetségesnek tetszőt produkált. Ez ciki. Nem vérbelien rossz. – tehát nehéz hirtelen, indulatból lenyakazni. Bekerül az ember az irodalmi lexikonokba, és néha egészen megtévesztőt ad ki a kezéből. Vakít. A felület elfedi, hogy nem igazán mély, eredeti. Ugyanis könnyen fölvesz stílusokat, akaratlanul is odaálcázza magát egy érzelmi vagy divatáramlatba. Van, aki lelkesedik érte, hiszen elébe megy az olvasónak, kalauzolja, magyarázza a maga imitálta szellemi tájat. Nehéz megérteni. Magával ragad, mert maga is rajong.
Az első negyven évben mindig írónak, költőnek hittem magam (annak is látszottam olykor), holott lírai és publicisztikai ponyvát írtam. E műfajomban viszont remekműveket is.
Tévedett, aki azt hitte, valaha is feledhetetlen verset adtam ki a kezemből. Kántor Lajosnak volt igaza, amikor megkérdőjelezte 1970-ben kapott költészeti díjamat. Csak jó prímás voltam, nem hegedűművész. Kitűnő vers-imitátor. Jobb mint a zöm. S nagy ritkán ironikus slágereket írtam. Például a halottak lázadásáról. Ez a versszerű szöveg talán megmarad. De hát még hány véletlen remekmű maradt lent: mint a feleki gömbkövek, a gyökérszobrok. Egy közhelyet fordítottam ki. Eljátszottam a gondolattal, hogy mi történne, ha a halottak egyenlőséget követelnének mindannak uralásában és eldöntésében, ami az Ő művük is volt. Ha beleszólhatnak utókorukba. Végül is, aki odafigyelt, észrevehette: mindannyian halottak vagyunk saját korunkban is. Abba sem igen szólhatunk bele.
Tizenhárom éve érkeztem Magyarországra, azóta csak egyszer (tavaly, Orbán Ottóról) adtam ki verset a kezemből. Elhallgatásom nem keltett feltűnést. Viszont új, nagy erdélyi költészeti antológiákból (Castrum Kiadó) negyvenéves verseim is rám szólnak. Rég elfelejtettem őket. Sokszor újraközölt, nagyon régi, szomorú lírai káromkodásom az anyanyelvről, arról, hogy életünk csak utazás az anyanyelvből az anyaföldbe: egyszerű hétköznapi halotti beszéd volt a házsongárdi temetőben, az egyetlen helyen, ahol a föld alatt is otthon érezném magam. És ahol egészen biztosan nem törődnék többé azzal, hogy ki utál, miért utál. Végre nem érdekelne. Most még égőn, dühösen, értetlenül érdekel. Mert az a fordított hipochondriám, hogy jóhiszemű, tisztességes ember vagyok, tehát megérdemelném a rokonszenvet. Legfennebb hiúbb voltam az állagnál, önzőbb soha. Békétlenkedtem ugyan magammal, de némi empátiával. Akkor még nem voltam öreg, süket, unott, nem féltem attól, hogy vizeletszagú leszek, hogy csöpög az orrom, és nem veszem észre.
Túl sokáig voltam kamasz. Minden nőtől meghatódtam: nem is telt sok örömük bennem.
Érdekes szellemi anamnézis: miképpen lesz a tehetségtelen költőből, íróból sok könyves szerző.
Úgy, hogy tanulékony és betegesen szorgalmas. Mindazt megtanulja, ami a művészetben iparos tudás. A kőfaragó, ha nem ostoba, már majdnem szobrász: még csak a lényeg hiányzik belőle. A kóristalányt is operaénekesnőnek nevezi a tánti.
A vers- és regényimitátor éppúgy megtanulhatja a fogásokat, ahogy el lehet orozni a viccmondás módját-modorát, a katonatiszt vagy a pap viselkedését. A szöveg verssé idomítható, mint kosárrá a kígyó.
Nem nehéz fogadásból Kossuth-díjas verset írni. A legkönnyebb: áhítatos, együttérző stílusparódiát írni. Amit nem lehet megjátszani, az az ismeretlen, erős egyéniség. A parodista tudja: bármely szerző megtévesztően utánozható – kivéve az ismeretlent.
Az ismert zseni reprodukálható, az ismeretlen nem.
Nincs képhamisító, aki nem létező nagy piktor hamis képeivel házalhatna. Ha nem létező nagy piktor festményeit készítené el, ő lenne a nagy.
Nem vagyok lángelme, egyéniségem erejéből csak arra telt, nagy nehezen, hogy felismerhető legyek, tehát akár parodizálható. Alkalmas voltam arra, hogy élvezhető „szellemi anyagot” termeljek.
Valami ellenszenves azért lehet a modoromban és az írásaimban. Szénási Sándor, amikor nemrég első tévéinterjúját készítette velem, hökkenten mondta: nem is vagyok az a nagyképű, gőgös alak, aminek képzelt. Érdekes. A Gondolat – jel évek óta törölt lajstromaiból – talán nem is ellenszenvből. Értékítéletből.
Svájci villa című regényemet lefordíttatta ’90-ben az osztrák Arcadia Verlag, gyönyörű prospektust terített róla a német nyelvű Európában, a kiadó tulajdonosvezetője gratulált – azóta semmi hírem a könyvről. A legnagyobb svéd könyvkiadó még Csatlós János lelkesedésére az Apám könyve című regényem kiadására kért Pesttől prioritási szerződést – sosem kapott választ. Az apám könyve így járt egy londoni, bonni, berlini, párizsi, krakkói, varsói és két moszkvai kiadóval is. A Kék folt című regényemből (Magvető, 1981, 35 000 példány) tizenöt éve készül filmet forgatni Kovács András, derűsen tudom, nem lesz belőle semmi. Az Apám könyvéből rádiójálékot, CD-lemezt és filmet kíván készíteni Edelényi János, Jordán Tamással a főszerepben – fél éve mintha egy űrhajóra költözött volna. Kb. 3000 Diurnus-jegyzetem jelent meg – ujjnyi válogatás sem került az olvasó kezébe. A nyolcvanas években Bécsben álnéven kiadott könyvem a romániai magyarság átkozott helyzetéről 1990-ben javított kiadásban Pesten is megjelent (A hisztéria szükségállapota), talán az egyetlen átfogó, magyarázó publicisztikai kísérlet. Rendszerváltozás volt, és Magyar Nemzet-botrány volt: még recenzió is alig jelent meg róla.
Ebben nincs semmi rendkívüli – ugyanis a munkáim nem rendkívüliek. Bele kell törődni, hogy az írás legjobb cselben az élet csomagolópapírja.
Semmit sem fedeztem fel elsőnek a világon. Pompás középszerűeket írtam, semmi pótolhatatlant. Monológokból épített freskóregényem, majd a lírai és epikai elemekkel átszőtt narrációs esszém, amelyet esszéregénynek neveznek, s még vagy öt regényem tisztességes középszint volt, körülbelül abban az esztétikai nagyságrendben, amelyet néhány jól ismert névhez szoktunk kapcsolni. Nem sorolom fel ezeket az ismert neveket, amelyekhez kellemes, divatos, keserű, okos, jó középszerű művek fűződnek, mert megsértődik a háromnegyed magyar irodalomtörténet.
A sikerhez fanatikus zseni-önhittség kell, rajongó, szövetséges barátok, elfogulatlan kritikusok. (A Svájci villáért és az Apám könyvéért Déry Tibor-díjat kaptam: Réz Pál ugyanis legalább elolvasta könyveimet.)
Minden magamforma, elhaló író dühös-szomorúan magyarázatokat, mentségeket keres: és nem esztétikaiakat. Hazudhatnám magamnak én is: persze, mert megőriztem itt is a magányosságom, alig vannak irodalmi barátaim, akik az Írószövetség választmányában (melynek akkor én is tagja voltam), leszavazták az prózai szakosztály előterjesztését (Csiki László javaslatára József Attila-díjra jelöltek), nem volt két kolléga, aki olvasta volna valamelyik regényemet.
Félreértettem a sorsom: nem mélyebbre, alacsonyabbra kerültem.
Nemcsak a temetésemet tiltottam meg végrendeletikig, de szeretném, ha még annál is gyorsabban elfelejtenek, mint ahogy ez kérésem nélkül is megtörténne.
Persze, ez az írás csakis ellenszenvet szülhet. Nyafka póznak, a feltűnési viszketegség újabb műfajának minősülhet. De hát fenn kell maradnia egy szemérmetlen vallomásnak arról is, hogy miként érezte magát a XX. század utolsó perceiben egy író, aki fölmérte, hogy cseppet sem zseniális, mégsem hagyta abba, közreadott sok ezer cikket, szakmai fél évszázadában olykor évi négy-ötszázat. Legalább négy-öt saját gondolattal. S voltak pillanatok, mikor a közönség egy rétegének kedvence volt. Olykor még elismerésben is részesült, de világéletében és világhalálában meg lesz sértődve valamitől.
Az élet egyszer-élhetősége legfennebb a halál pillanatában élhető át. Itt állok egy jobbára elfelejtett, jóhiszeműen is gügye, részleteiben egyszeri életművel a hátam mögött, amelyben sok minden, ha jó szándékkal is, de rosszul vagy tévedésből történt, és még az a rohadt vigaszom sincs, hogy én akartam ilyennek. És az sem, hogy nem én akartam. Lám, egy határozottan nem-fanatikus szerző mögött ott liheg a fanatikus életmű. Nem számít, hogy ami most zajlik a világban nyíltabban mint bármikor (a gyanakvás mazochista zsenialitása!) –, az semmivel sem jobb, mint valaminő rejtett halál. Csak hát nincs üzenet túlról. (Vajon megüti-e magát a túlvilágon az ember? Fogyókúráznak? Hízókúráznak a holt lelkek? Hát súlyuk van-e? Hat-e rájuk a gravitáció? Kit szeretnek? Senkit? Mindenkit?)
Odaát majd ezt írom: míg éltem, meglepett, mennyire foglalkoztatja a holtak érzelemvilága az élőket. Szeretnék, ha a halottak hálásan, gyöngéd szeretettel gondolnának rájuk. Cserébe hajlandók ők is megbocsátón gondolni a holtakra, akiknek örökösei. Zavartan gyűrögetik az ócska bársony díványtakarót (mi a fenének őrizte ezt a rongyot Gizus – az ember restelli a kukába dobni; bezzeg a dugott pénz nem került elő...) „Ha ezt Apu látná” – sóhajtják. Közben, persze, félnek a visszajáró szellemektől, kísértetektől. Titokban félnek, mert Európa tudathasadásának szakadékában (azaz Közép-Európában) nem illik bevallani, ha az ember fél a fantomoktól.
A világ úgy viszonyul a holtakhoz, mint a bűntudatához. A túlvilág: elfojtott lelkiismeretfurdalás. Memórialemez: bármikor kipakolhat, zsarolhat.
A történészdiplomás politikusok kitűnően félnek. Cselekvően félnek. Mert odaát van az összes szemtanú. Mi történik, ha megszólnak? Hogy is volt az Vereckén? Mikor kerültek a magyarok Erdélybe? Kit találtak ott?
El nem tudják képzelni, hogy ideát, a Szünetlenségben (Szüntelenségben?) és Szakadatlanságban, az Eseménytelenségben és Csöndben (a gatyánkkal és a sötét öltönyünkkel együtt, amelyben eltemettek), leadtuk földi létünk pereit is. Hiszen míg éltünk, al- és felperesek voltunk. Nos, ideát csak pereink tanúi és bírái vagyunk – a halállal, a szenvedésre való készség elmúlásával megszűnt a kockázat minden esélye. Kénytelenek vagyunk felismerni, hogy ez a veszélytelenség: az öröklét maga. Azaz maga a halál. Amely, persze, az élet végső alkotása, műremeke.
Emlékeink összege vagyunk. A hiúság, birtoklási vágy és időérzék kihunyt belőlünk: egy szavát sem értjük. Holt nyelven szól.
Halála után az ember szaporodni sem kíván. Testével együtt meghal a szex is. Nem úgy a szépérzék.
A mitológiák ehhez képest túlontúl emberszabásúak, előszabásúak. Bagzó istenekről képzelegnek. A túlvilági komfort osztályát, a mennyországot evilági módon képzelik el; első osztályú szállodának, (y compris reggeli, szauna, bangkoki prostitúciós Nirvána). A mennyei lakhely hideg-meleg vízzel, angol vécével és talán légkondival is el vagyon látva. A férfi potens, a nőnek gyönyörű a melle.
Amióta tart az öröklét, csak a vécé változott, a lelkünk nem. Sőt. Lélekben még tisztálkodni is mintha elfelejtettünk volna.
A holtat a Nobel-díj sem érdekli, és már kuncogni sem tud posztumusz kitüntetésén, díjon. A halottak tudják a lényeget: a nincsnek nincs emlékezete, olyan sem, amelynek pokol vagy mennyország a neve. Tisztítótűz? Mint amikor a vulkán mélyére buzgó, izzadó fűtőket képzeltek. A purgatórium: csak a még élők rettegő álomlátása, amely nem működik sokkal igazságosabban mindannál, amit magunk tettünk. Ha odafent és odalent is demokrácia van, akkor a zsűriket és bizottságokat is mi választottuk, átcsempésztük oda is szokásainkat, bizonyára van már mennyei korrupció, a haverok kapják az olajágat, az ellenfelek a kazánba kerülnek. És kitalálom, ki kapja a mennyei Pulitzer-díjat. Az Úr balján Táncsics-díj is van. Aranytollat is kap, aki bebizonyítja: előbb halt meg, mint ahogy meghalt.