Gergely Edit
Gergely Edit
KÖLTÖ(N)ZÉS
KATONA ISTVÁN VÍZVEZETÉK ÉS KÖZPONTIFŰTÉS SZERELÉSEK
KOLOZSVÁR ÁRPÁD ÚT 13 SZÁM TELEFON 30–11, JELENTEM
ALÁSSAN A KÁDBÓL.
EBBŐL A SZÖGBŐL ÉPP RÁLÁTNI a csokibarna vécékagylóra tehénkedő1
vécétartály csatlakozójára, amint merőlegesen – majd csicsás kanyarral – a
csokibarna (és citromsárgás-) cirádás, tetőtől-talpig csempészett (azaz:
csempézett) fal mögötti fő(le/fel)vezeték felé tart – és sikerül is odaérnie.
(De ez már a falak mögött történik, miként azt sejteni engedtem az
előbbiekben.) Kissé balra, a sarokban (csokibarna) bidé guggol (ha így írják
egyáltalán) a vízkispriccelőjében valami maszatok vannak, izgat, hogy mik azok
– majd csak kipiszkálom őket egy tüzetesebb szemrevétel erejéig, aztán meg:
„mindent vissza a helyére”; a csapjait is már megmatattam, úgyhogy, enyhe
túlzással akár: bármit is tudok, -nék kezdeni véle, ha kéne; s előbb-utóbb
kelleni fog, mer’hogy kipuhatolóztam –: Ványka csak max. két ebédre jöhet el
hetente, ennyiszer fogadhatom; ami (fogadjunk!) rém kevés, hisz a kulináris
kielégüléseken túli éhségem határtalan, hát azért mondom, hogy szükségem lehet
rá, még hasznát vehetem, még ráfanyalodhatok egy kis bidézésre (ha nem egyéb),
tőle balra a (cs. barna)z igencsak öblös mosdókagyló (falba rögzített cs. b.
iker-szappantartókkal kétoldalt nekije), tőle balra a (második) sarok két
(normális) mosógéppel, a falon meg az elmaradhatatlan piperetároló polcocskák
& szekrénykék & szütyőcskék & tasakocskák fityegnek, tühtig,
makulátlan rend(szeresség)ben. S e bal(ra) irányult körkép 315. fokán
(be)fogott spektrumában – a maradék két sarok között – ott az ajtó; no meg én,
aki itt gubbasztok e csokibarnátlan (nohát!) fürdőkádban, melyet
kör-zuhanyfüggöny is álcáz, ha úgy esik (ill. hogy úgy ne essék zuhanyozás
közben a víz), s mely kádnak oldalára elegáns görbülettel fölhajlik az a
vörösmárvány-borítás, mely a 4 x 4-es padlón is végigterpeszkedik idebent.
Mától fogva itt lakom.
ÚGY ÉRTEM, NEM ITT, A KÁDBAN (ami, egyébként, oly hosszú és mély, hogy Ványkát
kényelmesen mellém képzelhetem [mármint: „lábtól”]), hanem a (tisztes)
úriházban, melynek az a fürdőszoba (is) a része; melynek ez a kád (is) a része,
s amelynek én (is) a része, akinek Ványka (is [fiktíve]) – per pillanat. Az
Ajtón a JÓZSA NÉNI férjének neve áll, akiről (uo.) az is kiderül, hogy
építészmérnök volt („míg meg nem halt”). S mivelhogy a Lakás urának nejéből – a
Lakás úrnejévé előléptetett hölgy nem tartotta fontosnak önnön névjegykártyáját
is mellébiggyeszteni: keresztneve (számomra) mindmáig ismeretlen. A
vezetékneve, az biztos – ellenben nem eléggé izgalmas (amolyan magyar
tucat-vezetéknév, mint a Kovács, mondjuk). A NÉNIt így hát a JÓZSA névvel
illettem, méghozzá alig kevéssel azután, hogy kézhez kaptam a telefonszámát,
mint potenciális lakás (ajánlat-) kulcsát. S hogy miért épp’ a „JÓZSA” (?):
mer’ hogy a Lakás a Józsa utcában leledzik (hát azért). Véletlenül szúrtuk ki a
tucatnyi telefon(on)ajánlat közül és tűztük ki (elsőre!) célul meglátogatását
(azaz: „szemügyrevevését”) (ex)lakótársnőmmel, Emm-mel, aki röviddel azután
kiszúrt velem.
EZ A KARCOLAT (no – WELLA2?) BOSSZÚBÓL VÉTETETT (Azazhogy: értelem
szerint legalábbis.) Céllal (: Emm „befeketítése”) és eszközzel (: az irodalom)
fölfegyverkezvén, most munkálkodnia kellene bennem annak, amit (enyhébben
szólva:) gyűlöletnek, vagy (keményebben:) vendettának tudnak (be) a bősz
olaszok; szóval („szó, ami szó”): meg kellene írnom azt a történetet, mely a
címből adódó elvárásmező(ny)ben megforgatná azon cinizmus- és iróniaötvözete
nyárson azt a girhes realitást, mely önmagában (v)éve csak szomorú utóízzel
fojtogatna több-mint-torokban, de azontúl semmi rendkívülit nem éreznék, (ti.)
Nemhogy csak nem laknék jól, hanem még meg sem csömörölnék tőle (legalább).
Úgyhogy, ez esetben illendő lenne asztalunkhoz (értsd: papírunkhoz) ült
Vendégeink (a. m. „Olvasóink”) tiszteletére kitennünk magunkért. Illendő lenne
elvonatkoztatnunk a keserű kötöttségektől, s ahelyett inkább bő lére eresztett
humorral fűszereznünk. Illene nyafogásmentesítő páccal átminősítenünk az
eredeti aromákat. Illene pikáns asszociációkkal megspékelnünk és szaftos
fantáziaszósszal nyakon öntenünk a Témát. És illene, természetesen, a lehető
„legizgalmasabb” trükkökkel (tejszínhab, gyertya, miegymás) tálalnunk föl az
Egészet; közben meg kínosan ügyelnünk: hogy nehogy. (Nehogy foltot hagyjunk a
kedves Vendég lélek-hajtókáján, hogy nehogy megégesse magát velünk,
ésígytovább.)
EL KELLENE MESÉLNEM azt a február eleji délelőttöt, amikor Emm-mel bérelt
(bélelt?) sörgyár melletti garzonunk nekem jutó, hepehupás (egyébként:
„alhatatlan”), derékfájáskeltő ágyán lábadozva (többhetes heveny hörghurutomból)
bizonytalan neszezésre lettem figyelmes. (A bejárati ajtó felől.) Kinyitottam.
Rozanéni (sic!)3. Félkábán – az obligát, mosolyra görbített
(h)arc-izomzattal önillusztráltan – betereltem. Kendőkeretezte maroknyi ráncait
álla alá szaladón, bogra kötve viselte aszott kis fején: alig másfél méternyi
magasságban, úgy tippeltem. (Épp ez volt a fő ok, amiért
szimpatikusabbnak tűnt – ódon-dohos bútormonstrumai-, meg a két porcelánhattyú,
meg a színes műanyaglemezes lámpácska ellenére –, mint bármelyik többszobás
szimultán ajánlat .) Vetetlen, ruhák, könyvek, poharak, csutkák, tabletták,
taknyos zsebkendők, kihűlt párolóvíz és csikkek övezte ágyam látványára
gondolván inkább a konyha felé irányítottam volna (jaj, a mosatlan!), ám
odabent (fájdalom!) tegnap-UHUzott csizmáim csüngtek alá kötélre csíp(tet)etten
(mivelhogy – kihasználván járatlanságomat – pillanatragasztóval tömtem be
tátongó nyílásaikat). Így hát, még mielőtt a két rossz közül a kevésbé (?)
rosszabbat kiválaszthatta(m) volna, önszántából Emm ágya szélére telepedett
(le), előbb (szokása szerint) akkurátusan fölhajtván a pihepaplant, majd
babrálgató ívéből „természetesre” görbített gerinccé zökkenvén vissza (...) Még
csak a piaci árak kofás meghányása-vetése felénél tartottunk – máris összeroppant.
Nem bírta tartani a szintet csevelyben ez egyszer. („Nem hozta a formáját.”) S
mindez, a másfél órás kényszer(ítő)-odacsüccsenéseinek
„rekord-felvakarhatatlanságára” kedvezőtlen fényt vetett. („Alulteljesített az
öreglány.”) Tüsszögött. („Erre még rá fog fázni.”) Aztán közölte: még három
hét, s aztán új lak után nézhetünk!
[EZ A PILLANAT, AMIKOR EL KELL DÖNTENEM, hogy szívtelen, gonosz anyót
faragjak-é Rózanéniből, aki képes lenne a nyárig ígért biztos födél alól utcára
tenni (a. m. „kirúgni”) télnek idején (és szesszió kellős közepén!) két csóró
diáklányt; VAGY INKÁBB egy sarokba szorított Róza-mamát, ki zsarnok húga
hisztieinek, rapliainak és (egyéb) zsarolásainak engedvén (egyes-egyedül),
kénytelen kellett bejelentenie a számára (is) kellemetlen, szomorú és megalázó
hírt...
ÁM LEGYEN!]
] Kéztördelve részletezte a kiváltó/mögöttes ok tragikusan mély családi
indíttatását, miszerint húga egyetlen (hajadon) lánya román fiúhoz menne
feleségül; az esküvőt „egy hónap múltán”-ra tűzték ki nagy titokban; kész tények
elé állítván a rokonságot, minden ellenkezést startból lefegyverezendő; talán
még babát is hazudtak, aki „útban lenne”, satöbbi, mindegy. (Csak úgy csorgott
le ráncain az elkeseredettség.) Mondókája végére (már-már önigazolást keresvén
rajtam, akit tönkretett!), lépése jogosságát és lelkiismeretességét igazolondó,
nekem szegezte a kérdést: hát küldje őket inkább „kovártélyba”? megnyugtattam.
(IGEN.) Sőt, a kezét-vállát is meglapogattam volna (jó istenesen) egyetértésem
jeléül – de túl távol(t) a két ágy egymástól, no meg (asszem!) egy hirtelen
jött köhögési roham is lefullasztott bennem mindenféle ilyes késztetésű
jótékonykodást. (...) Emm-mel csak két nap múltán közöltem a Hírt. Ez idő alatt
pánikperemen lébecolva – finomítandó az „ukászt” –, hirdetést adtam föl a helyi
és környéki napilapban, a Hivatal cím(er)ére és telefonszámaira (csupán a
közvetlen fölöttesem beleegyezésével): konzultálatlanul. Aztán egy fél vodka.
(„Ennek megiszom még a levét!”) Emm-nek mégsem mondhattam meg rögtön, hisz
óvni, kímélni akartam mindennemű stressz-tényezős megrázkódtatástól. (Két nap
múltán vizsgáznia kellett.)
MÁR JAVÁBAN CSOMAGOLT, miközben megtudta. Így a döntést a Hírtől függetlenül
hozta meg. (Hazakészül egy hétre: vizsgaidőszakot követő, hivatalosan
jóváhagyott vakáció.) Pillanatra megállt a keze a levegőben, majd változatlan
lendülettel továbbfűzte a hátizsákot. (Mindez csak nem fog – akár árnyalatnyit
is – változtatni utazási elhatározásán!) Nem rosszallotta a több nullás kiadást
hirdetésre, de azzal együtt leszögezte: ő nem „száll be”. S mivelhogy mindent
elintéztem, amit „első lépésben” csak lehetett; neki amúgy se lenne mit tennie.
(Mindjárt indul.) Aztán majd telefonálni fog (esetleg) a Hivatalhoz. Azaz
lehet, hogy mégsem, hisz amíg készülékhez hívnak, máris lemegy egy 100(v)asa.
(Nekem is „leesett” a 8 000 hirdetésre; ellenben a tantusz csak most, így
utólag.) S ha meg utolshow vizsgám után én is utaznék, akkor pláne, hogy
maradna még a távoli családi burokban – hovatovább. (Másként: unatkozna itt
egyedül.) Ennyit erről.
BOTRÁNY A HIVATALNÁL („aki”, mindközönségesen: közszolgálati rádióadó.)
Vállalkozó szellemű lakás-ajánlóim, a hétvégeken használatos (és élő egyenesbe
menő, telefonos-játékok számára fenntartott (egyébként – egyetlen)) vonalon
betelefonálva próbálták (erőszakosan, de hasztalan) rávenni a soros (román)
szerkesztőt, hogy jegyezze kínálataikat. Több ízben is kiprovokálták a
„beismerést” Horiától, hogy igenis ő az, ki kégli után kutat; ő viszont
(hasztalanul, de erőszakosan) viszontprovokálta őket, hogy akkor szóljanak
hozzá a „feldobott” tematikához („Párválasztás és család”), ha már úgy esett,
hogy bekapcsolódtak az adásba, hét megye rádióhallgatóinak spontán
szórakoztatására, Így hát a „rovatpillér” (H. rugalmasságának és humorérzékének
köszönhetően): „Párválasztás, család- és lakásajánlatok”-ra módosíttatott.
(Lóvá tettük őket!) (...) A Hivatal intézményében újból csönd és béke honol.
Kiszolgáltatottságomban elkövetett önzésem következményeit megtorlandó, évek
hosszán felgyülemlett és jó mélyre elraktározódott („kellhet még valamire,
kituggya”alapon), vagy azon nyomban visszanyelt („kellhet még valamire, ki...”)
feszültségek tárházát lőtték egymásra a többségi- és a kisebbségi (azaz:
nemzeti, vagyis: „nemzet-közi”) alosztály harcosai, sebtében harci színeket
(színezeteket) mázolván magukra (ú. m. „zöldek”, „zöld-fehérek”, „sárgák”
stb.). Végül is, lényeg: kiegyenlítődtek a számlák, elfelejtődtek a hajdan
fejhez vágott (vérig)sértések (: „spongyát rá!”). Hivatali időszámításunk új
korszaka kezdődött, sőt! új(abb) fejezetet nyithattunk a testvéri
együtt(egymásmellett)élés elokvens példáinak történelmében. (Tiszta lappal
[értsd: „a nulláról”] indult mindkét fél.) És mindezt csakis (na, kinek?) nekem
köszönhetően. (Nyilván.)
A kis affér (a. m. „little affair”) után nemigen röpködtek az ajánlatok.
(Értsd: abszolúte nem.) Lehetett hallani ugyan kiadó kéj-lakokról, holmi több
száz dollárért-márkáért havonta; no meg egy régi (másfél évtizede disszidált)
rádióslány édesanyja érezte magát megbabonázva a hivatal veretes (szókopás
által „csapnivaló”-vá értelmeződött) hírnevétől (ahogyan az az emlékei között
rögzítve vala). Summázva: sehol semmi. Eltöprengtem. Mégiscsak hihetetlen, hogy
ne létezzen kiadatásra váró „kétszemélyes”-nyi négyzetméter egy ekkora (világ)városban.
Ám meglehet, hogy a Hivatal alkalmazottainak tulajdonított magasfokú igényszint
(ahogyan az az emlékeink között megmaradt) riasztotta el, szorította vissza az
egyébként kitörni vágyó segítőkészséget a polisz kispolgáraiban?
PONTOZVA JELEN IDŐBEN. Egy hét még a határidő lejártáig. Újabb hirdetés
föladása (szintén saját büzséből). De ezennel (kizárva minden archa- és
utópisztikus rizikó-tényezőt) a mérsékelt közép elváráshorizontját befogó: KÉT
DIÁKLÁNY KIADÓ LAKÁST, SZOBÁT KERES-sel. (Ne, te intézményesített flancolás, ne
te média-allűrös exhibicionizmus!) A beérkező ajánlatok tömkelegét Ványka
háziasszonya jegyzi, hisz’ (a változatosság kedvéért) most meg ennek a (hegyi)
villának a telefonszámát adtam meg a hirdetésbe (s ezennel minden vétójoggal rendelkző
személy beleegyezését kérve). Ráadásul segélykérő röpcédulákat is gépeltem (145
példányban), melyeket azután (ingyért) osztogattam a járókelőknek. A
szorgalmatosan lejegyzett címlistát Emm hordozza magával. (Ön-vállalt küldetése
[le a sarki telefonfülkéig] megérdeklődni: Ki?/mit? kínál a február végi
potyalak-tőzsdén, és hogy mennyiért óhajtaná azt ránk sózni. Feladatának
buzgalommal eleget is tesz. Sőt. Mondhatni: „túlteljesít”.) Mer’hogy: TALÁLT!
(A listát visszaadja.) Magának. (Holnap beköltözik.)
Nem vitás: cserbenhagyásos gázolás esete forog fenn.
EDDIG A TÖRTÉNET (A váz.) Persze, még beleférne az a(z) (be)ijedt reggel,
amikor rám tört az ifjú férjjelölt két romány mokánnyal, hogy aszongya: tűzz
el, bébi, félórád van vagy kipakollak; beleférne a gyalogosan-lehurcolkodás az
elsőre (az eddigi negyedikről), mellőzve a felvonó szolgáltatásait (ugyanis,
levonva a konzekvenciát: valahogy nem akaródzott neki megállni e szinten);
beleférne a március eleji havazás-ihletté szánkós szállítástechnika (a hegyi
villa csuda-kismanójától, Zsizsó-tól kölcsönbe kapottan); a több-mint-félórás
toporgás a halomba borult poggyász mellett; a taxiablak, mit majdhogynem
szilánkokra tört ez a vészesen feléje tartó (értsd: kézből kipenderült) írógép;
hogy Frenki zseblámpával keresi néha a villanykapcsolót („szeget-szeggel”?); a
kiömlött filosz-arzenál, mellyel Ványka szegőkő mentén dominózi(k/s); a
kéthetes húsleves, amint ruhahegy-kontyon zötykölődve jókat köp titkon (oszt’
révbe érve kiderül róla, hogy savanyú); az első mosogatás és szétválogatása
murkoknak a kristálycukortól, s az első lubickolás e csokibarnaságban, szemközt
azzal a bizonyos csatlakozóval, mi különféle folyamatokat indíthat el néha...
Nos hát ezeket kellett volna elmesélnem. Aprólékoló minuciozitással kifejtenem
1. a balekségemet; 2. a kiheverhetetlen naivságomat és 3. a (már régóta
megalapozott) bizalmatlanságomat a nőkkel szemben (de ez már egy másik
történet). Jópofáskodások(k)tól feszülő zárójelekkel föloldanom a
(pillanatnyilag) begyűrűző csalódásom (sebéből) szivárgó, érzelgősségre,
érzelmességre (acéhà!) való hajlamom (divatjamúlt) asszonáncait (románcait?);
no meg; pontosvesszőkkel fölszabdalnom; a (rezignáltságomban is) kibuggyanó;
végeérhetetlen körmondatokat. DE NEM TESZEM.
HISZ – VÉGÜL IS – MEGFONTOLANDÓ, hogy mennyiben tekinthető bosszúnak az
Emm-féle gaztettet irodalmi (remek)műben énekelni meg; azt az Emm-et, ki
egyáltalán nem olvas semmit (na jó, esetleg keresztrejtvényeket, meg hébe-hóba,
nagy ritkán egy Dosztojevszkijt – mer’hogy az kötelező olvasmány orosz
főszakon). Úgyhogy, eldöntöttem: bosszúm abból áll majd, hogy nem írom bele az
irodalomba (mébi, az „iroda-lomba”, ha egyáltalán...). NEM mintázom prózahőssé
emancipáció-mentes provincialitását. NEM formálom jellemmé szószátyársággal (v)é(t)kes
kicsinyességet. Megvonom tőle minden szóvirágomat, mi nyomtatásban valaha is
elnyílna. Ugyanakkor megvonom legszebb- és legplasztikusabb metaforáimat; has-,
hát- (és egyéb-) onlataimat, igen. SŐT Megvonom magamtól az élvezetet, hogy
írásaimban őt szapuljam, s ezáltal (horribile dictu:) megvonom tőle azt az
élvezetet, hogy az őt szapulása juttasson engem ahhoz az élvezethez, amihez ő
az írásaimban megejtett (őt)szapulásom révén jut! Nincs mit itt teketóriázni.
TÉMA EJTVE. (Pöcsétet) teszek rá. (Emm-re úgyszintén.) Eddigi szöveg meg:
TÖRÖLVE. (A címet esetleg megtartom. Kellhet még valamire, kituggya...)
Ui. Amúgy sem szoktam hét flekknél hosszabb prózát írni. (Csak fölhígulna a
stílusom.)
Uui. Egyébként – ha akarnám – alig egynehány csuklómozdulattal, könnyedén
befeketíthetném Emm-et. (Na ugye.)
1. ld. „Milka(gylóra)”
2. (ellen)reklám
3. ahogy önmagát aláírta volt egy nekünk hagyott cetlijén, melyben (már
megint) a lakbér miatt noszogat
4. harmadik év Emm-es „együttlakásom” alatt immár ötödszörre
5. (rosszindulatú) megj. tőlem (G. E.)