Györffi Kálmán
AZ ÉN TRIANONOM
Regényrészlet
 
Egy dolog biztos: egy történetnek annyi igazsága van, ahány résztvevője. Vajon? Válasszunk egy helyszínt, mondjuk, egy elegáns belvárosi utcát. A forgalom egyirányú, négy széles sávon rohannak a járművek. A járdák szélesek, és nyüzsögnek rajta a járókelők, legyen, mondjuk, déli csúcsidény. Nekünk csak valami húsz négyzetméterre van szükségünk, tehát egy kis trafik apró kirakata, benne csupa márkás cigaretta, Winston, LM, Assos, Chesterfield, Marlboro, ne reklámozzunk! A kis trafikkal szemben a járdaszélen hirdetőoszlop, rajta színházak plakátjai, a Balettszínházban a Trisztán és Izolda, a Táncszínházban a Modern fenevadak, az Operában az Otelló, a Zöld Álarcban A király mulat, a Kisszínházban Te meg én, a Nemzetiben Troilus és Cressida, a Pincében a Lovagok, hagyjuk, a lány és a fiú úgysem a plakátokat nézi. A lány mintha divatlapból lépett volna elő, és azt mondta éppen: ne csengess többet, mert nem nyitok többé ajtót, és ne telefonálj, mert le fogom tenni a kagylót. Mondjuk spanyolul. A lány megfordul, és két szembejövő között gyorsan (párduc) elindul. Pablo utánaszól: Cora! Pablo felkiált: Coraaa! Pablo nyolcvanöt kilós, szabadidejében, hogy formában tartsa magát, az Escorial klubban röplabdázik. Cora határozottan törtet az emberek között, Pablo utánaveti magát, félrelök egy embert, ki éppen előrehajol, hogy megnézze, ki az Otelló vendégművésze. Az ember megtántorodik, és ha nem botlana el a járda kiálló szegélyében, visszanyerné az egyensúlyát. Így azonban don Roberto olyan szerencsétlenül vágódik ki, esik hanyatt az úttestre, hogy a szabályosan jövő ezüstös Lincoln Continental valósággal szétdurrantja a fejét.
Egy nagyvárosban, ha egy férfi a legnagyobb nyugalommal (de villámgyorsan) szíven szúrja a szembejövőt, és utána továbbsétál, a szemtanúk később ilyeneket fognak mondani: Én, kérem szépen, hadnagy úr, (por favor, ’tenente) azt hittem, hogy elájult, és csak amikor láttam, hogy ömlik a melléből a vér, jöttem rá, hogy...
Így aztán érthető, hogy a megkérdezettek többsége csupán ennyit tudott mondani: én a csattanásra lettem figyelmes...
Tanúként mindössze két ember jöhetett számításba, figyeljük meg az igazságukat:
1. Señora Mañara: „ Úgy hajtott, kérem, mint egy bolond, mint egy vadállat, ezektől már az utcára sem mehet ki nyugodtan az ember. Nálunk is a Consuelo sarkán...”
2. Señor Fernando Alvarez: „Lövést hallottam azelőtt, határozottan hallottam a puskadurranást! Ha alaposan megvizsgálják, találni fognak rajta egy lyukat, éppen, mint a tegnap esti sorozatfilmben, a Mikado halálában...”
Felipo Gonsales őrmester, aki a szemtanúkat kihallgatta, így fogalmazta meg (magában) az igazságot: ,,A francba! (Csak tíz perc kellett volna, hogy leváltsanak, és ez a napom sem lenne elszarva. Most intézkedhetek, és jelentéseket fogok írogatni...)”
Manuel Escobar, a Lincoln vezetője: „Szabályos ötvenessel jöttem, amikor ez az alak elém ugrott. Szerintem, és ragaszkodom, hogy vegyék jegyzőkönyvbe – öngyilkos akart lenni! Ugyanis kivárta a legmegfelelőbb pillanatot!”
Ennek viszont – logikailag ellenmondott a don Roberto pénztárcájában talált színes fénykép, amely nem a lányát, hanem a tizenkilenc éves Estellát ábrázolta, aki egy jól ismert lokálban dolgozott.
„Az elhunyttal egy hete ismerkedtem meg – mondta –, és azóta minden éjszakát nálam töltött. Azt mondta, válófélben van, és szüksége van valakire a felejtéshez. Hogy öngyilkos lett volna? Ugyan, kérem, az öngyilkosjelöltek nem vesznek vasárnapra jegyet az operába...”
A don Roberto felesége (előbb) a holttest azonosítását is megtagadta. Azt viszont többször is elmondta: Csak azt kapta, amit megérdemelt!
A don Roberto lánya arra volt kíváncsi, hogy a reá váró örökség miatt szükséges-e ügyvédhez fordulni, és mennyi idő alatt zajlik le a procedúra?
A törvényszéki orvosnak viszont az volt a véleménye (miközben a don Roberto belei között matatott), hogy a Real Madrid két pontot szerez, annak ellenére, hogy a félvér Pinto (állítólag) nem játszik...
Alejandro Romero, a don Roberto csendestársa és háztartási kisgéplerakatának vezetője, a szomorú hír hallatán (az özvegy telefonált oda) először is széttépett két szerződést (a don Roberto aláírásával), majd kiemelt a vaskasszából másfél millió pesót. Az elhunyt mindig gyanús volt – magyarázta később az adóhivatal embereinek –, de csak most jöttem rá, hogy milyen súlyos csalásokra vetemedett.
Nos, gondolom, ezek után nem szorul további bizonyításra, hogy egy eseménynek pontosan annyi igazsága van, ahány résztvevője.
Akkor természetes, hogy e sorok írójának joga van (Általános Emberi Jogok Chartája, 185. cikkely a, b és f paragrafusok) arra, hogy meglegyen a saját külön bejáratú véleménye a trianoni békeszerződésről, meglegyen a saját elképzelése, a szuverén, egyszemélyes igazsága.
 
Akkor tehát: az én trianonom
Ezt a fejezetet egy igazi, jó györffikálmános mottóval szerettem volna indítani, de hát felesleges, de hát minek, amikor szebb és szellemdúsabb mondatot úgysem tudnánk kitalálni, annál, ami 1919. január 18-án délelőtt tizenegy óra hat perc harmincöt másodperckor kezdődött, és pontosan másfél percig tartott beleértve a tapsot, az üdvrivalgást, a pezsgőspoharak elkoccintását is. Raymond Poincaré francia köztársasági elnök úr mondta megnyitó beszédében, külön hangsúlyozva a szavakat:
„... most már csupán az van hátra, hogy e győzelem minden gyümölcsét learassuk Önökkel együtt.”
Aratás folyik, tehát uraim, egészségünkre! És bár e mottót elorozták tőlem, úgy éreztem, hogy a jog (értsd alatta a nemzetközi jog és a diplomáciai jogviszonyok) és az igazság (értsd alatta a történelmi és az ontogenetikai igazságok) nevében és érdekében nekem is szólnom kell egypár szót, különben is szeretek ilyen gyűléseken belepofázni. Úgyhogy közvetlenül Raymond Poincaré köztársasági elnök úr után emelkedtem szólásra, jobb kezemben a metszett kristály pezsgőspohárral (balommal kecsesen megigazítva a plasztronomat): Nagyméltóságú excellenciás uraim – hajoltam meg finom T. W Wilson felé: Elnök úr!, majd, udvarias kis szünet után O. Lloyd George felé: Miniszterelnök úr!, majd rövidebb szünettel G. Clémanceau felé: Miniszterelnök úr!, és egy még finomabb szünettel V. E. Orlando felé: Miniszterelnök úr!, majd a köztársasági elnökök és külügyminiszterek felé: Excellenciás uraim!
Rövid leszek. Az emberiség eddigi békekötései egyetlen (valljuk be – cinikus) frazeológiára épültek: Jaj a legyőzötteknek! Eme barbár igazság helyett mindannyian tudjuk, hogy nemes, kimondom: magasztos küldetéssel gyűltünk itt össze. Önök, uraim, akik itt vannak, mindannyian kiválasztottak, és erről egy percre sem feledkezhetnek meg. Ez a győzelem nem kiváló fegyvereink, nem csodálatraméltó tábornokaink, nem hős katonáink győzelme, hanem – hiszen mindannyian istenhívők vagyunk kimondom: a Mindenható fényes győzelme és az Ő akarata. Őexcellenciája gyönyörű szavait megismételve (meghajlás): azért vagyunk itt, hogy „e győzelem minden! gyümölcsét learassuk”, szeretném figyelmükbe ajánlani, amikor aratunk, a Mindenható akaratában aratunk. Úgyhogy, uraim, tegyünk félre minden logikát, minden emberi érvet, minden humánus megfontolást, arassunk az utolsó szem gyümölcsig le mindent gondosan és könyörtelenül.
Egy rövid megjegyzést szeretnék még tenni.
Sajnálatomat fejezem ki, uraim, hogy az aratók között, igen, uraim, egy hely fájdalmasan üres. Igen, uraim, könnyes szemmel kell megállapítanom, hogy az aratók közül hiányzik a legderekabb arató, a cári birodalom képviselője. Mindanynyian tudjuk, fájdalmas események miatt hiányzik, mint ahogy tudjuk azt is, hogy a Romanovokkal ez az aratás még ennél is jobb kedélyű és jobb étvágyú lehetne. Az ő emlékére, Miklós cár emlékére, a Legnagyobb Arató emlékére emelem poharam!
Amikor a taps miatt kipirulva elfoglaltam a helyemet a kínai selyem bevonatú hatalmas fotelemben, azért nem álltam meg, hogy rá ne kacsintsak Tardieu-re, a francia külügyminiszterre, és enyhén gúnyosan oda ne súgjam neki: így legalább Lengyelország most megúszta...
O-lá-lá! – rázta meg elegánsan a csuklóját Tardieu. – C’est la vérité, Monsieur Kálmán, Lengyelország (momentán) megúszta!
Ezen a napon és a következő kettőn nem szóltam hozzá, részint mert ügyrendi kérdésekről volt szó, részint, mert van önfegyelem (bár tagadhatatlan: szeretek az ilyen gyűléseken belepofázni).
A harmadik napon ugyancsak ügyrendi kérdéseket tárgyaltunk, de már a célok is kezdtek megfogalmazódni, a hozzászólásom mindössze egyetlen (de sikert arató) mondatra korlátozódott. Ezt mondtam (csak hogy visszatereljem medrébe a parttalan vitát):
– Uraim, a háborúval a boche-oknak elvettük a kedvét, a békével el kell vegyük a lehetőségét is!
Ezután megint ügyrendi kérdéseket tárgyaltunk.
Majd az ötödik napon volt még egy jelentéktelennek tűnő javaslatom, jelentéktelennek tűnő, de alapvetően fontos dolgot vetettem fel, annyira fontosat, hogy talán jobb lesz, ha szó szerint idézem magam:
– Messieurs! Quant á l’avenir, je propose que deux expressions soient introduites dans le vocabulaire politique, tel que le révisionisme et le révanchisme...
Vagyis azt mondtam:
– Uraim. A jövőre nézve javasolom, hogy két kifejezést vegyünk fel a politika szótárába, a revizionizmusról és a revansizmusról van szó. A javaslatom lényege, hogy a két kifejezésből csináljunk politikai eszközt, sőt, uraim, politikai fegyvert. Tehát: töröljük el e két kifejezés jelentéstartalmát, ködösítsük el a jelentését, vegyük ki minden értelmező szótárból, minden akadémiai kiadványból a világ minden nyelvkönyvéből. Javasolom e két kifejezés – negatív – fetisizálását. Hogy pár év alatt, és a majdani generációk közül senki ne sejtse, mit is jelent ez a két szó. Ezzel párhuzamosan a két kifejezés jelenjen meg minden nemzet büntetőtörvénykönyvében, a legdúsabb paragrafusok között. Így a két kifejezés bármikor, bárkire alkalmazhatóvá válik. Ezzel felbecsülhetetlen értékű politikai fegyverhez jutunk, mondhatnám, univerzális politikai eszközhöz, amely, akár a kuruzslók univerzális gyógyszere, mindenre jó a tyúkszemtől a szamárköhögésig!
Jelentéktelennek tűnő javaslat, de általános tetszést aratott (mint általában a javaslataim). Persze, ez dicsekvés, mert végül is a leglényegesebb javaslatomat elvetették (bár meg vagyok róla győződve, hogy úgy Poincarénak, mint Clémanceau-nak ez később számtalanszor eszébe jutott, mérget veszek rá, hogy jó néhányszor elsóhajtották: Hej, ha akkor Monsieur Kálmánra hallgattam volna!)
Akkor már a tárgyalások kellős közepén voltunk, de itt megállok egy pillanatra, hogy tisztázzam, ez még nem az én trianonom, ez még csak az én versailles-om, amikor a javaslatomat elvetették! Ez az én versailles-om, amelyik a Nagy Trianonban volt! A Lajoséban!
Már jócskán tavaszodott, a versailles-i kertek kezdték magukra ölteni pompázatos színeiket, amikor jeleztem a Tízek Tanácsának hozzászólási szándékomat, és mivel a munkálatok, hogy úgy mondjam, gőzerővel folytak, május végére jelölték meg számomra javaslataim előadásának időpontját, meglehetősen későre, sőt, a dolgok ismeretében elmondhatom, túlságosan is későre.
Elgondolásom – számomra teljesen érthető okokból – nem került be a történelemkönyvekbe (alapelv: nagyhatalom nem vallja be a tévedéseit), ezért kénytelen leszek azt alaposabban ismertetni – bár, mint már említettem, a javaslatomat félrelökték, és ezért aztán ki is vonultam a nagy trianoni tárgyalásokról: én is ember vagyok, és sértődékeny.
Most túlrúgok azokon a kötelező diplomáciai formaságokon, ahogy egyenként méltattam a négy nagy békeelképzelését, külön-külön kiemelve azok zsenialitását és jövőre mutató kristálytiszta értékeit, valamint a kialakult konszenzus bölcsességét, és rögtön mondanivalóm lényegére térek.
Uraim – mondottam –, négy álláspontot, és ha jól megszámoltam, valami harmincöt új, lehetséges Európa-térképet vizsgáltunk meg az elmúlt hetekben. Bár a javaslatok és elképzelések bölcsességét átéreztük, mégis keserű szájízzel állok Önök elé. Oui, Messieurs je suis désolé, au plus! – dégouté! Uraim, sajnálattal állapítom meg: nem voltunk következetesek! Il n’y a deux sortes de décisions dans une! paix!
Uraim, amennyire fejedelmi és tökéletes (géniale) az elképzelés az – és most már kimondhatjuk – egykori Osztrák-Magyar Monarchiát illetően, annyira –, elnézésüket kérem, de engedjétek meg nekem, hogy kimondjam – kisstílű, fantáziátlan és rövidlátó az elképzelésünk a leglényegesebb kérdésben, igen, uraim, a volt császári Németország, az elképzelt köztársaság kérdésében.
Igen, uraim, megismételem, amennyire látszik az előbbin az átgondoltság, az a tíz-tizenöt éves külügyi és diplomáciai munka és előkészítés, szomorúan megállapítom, annyira át nem gondolt, összefércelt és elfuserált ez utóbbira vonatkozó elképzelésünk.
Qu’on admire! – Igen, csodáljuk meg, ez a helyes kifejezés, azt, amit a volt Osztrák-Magyar Monarchiát illetően végeztünk! Megállapítom, uraim, hogy:
1. Azzal, hogy a volt királyi Magyarország területének kétharmadát az ott lakó kb. négymillió magyarral együtt nem egy, hangsúlyozom, nem egy állam kapja meg, hanem gyűrűként, ha jól számolom, négy-öt, jelenleg többnemzetiségű, de figyeljenek rám, uraim, máris homogén nemzetállam, így önmagában még nem nagy vasziszdász.
Politikai remekké azzal válik, hogy az egyharmadból létrehozunk egy anyaállamot Budapesttel, mint fővárossal. Nos, ha nem hoztuk volna létre az anyaállamot, az elcsatolt (nagy számú) magyarság eszeveszett harcba kezdene politikai jogaiért, önállóságáért stb., ismerjük ezeket az anyaország nélküli kurd, baszk, katalán, tamil és mindenféle népcsoportokat! Így viszont, és ez a gyönyörű, uraim, az elcsatolt területek magyarsága tátott szájjal fog Budapest felé bámulni. Figyeljék csak meg, uraim, a következő évszázadokban ezeken a területeken csak két mondatot lehet majd hallani, ez nagyon hamar kényszerképzetté fog alakulni. Az első így fog hangzani: Ezt Budapest úgy sem fogja tűrni! A mondat, amint látják, a reménységé. Utána rögtön a reménytelenség mondata: Hiába, csak magunkra számíthatunk!
A legszebb viszont az általunk létrehozott Magyar Köztársaság kormánya lesz. Leginkább egy szélkakashoz hasonlítanám, amely mindig a visítás irányába fordul. Mondjuk, hogy felvisít a közel egymilliós magyar az általunk elképzelt Csehszlovákiában. A budapesti kormány odafordul, ekkor – je demande pardon aux Mesdemoiselles sténographes – a bukaresti kormány ragadja tökön az erdélyi magyarságot, mire a budapesti szélkakas máris fordulni kényszerül.
Az egésznek a szépségét az adja meg, hogy a karmester, aki a vinnyogást beinti, a Belvederéből vezényel. Itt visítanak, ott vinnyognak, amott üvöltenek, néha kettős, hármas hangzatot fogunk...
Tudják, uraim, hogy a magyarok ősi zenéje a pentatónia? Akár hiszik, akár nem, ezt sikerült megvalósítanunk, a politikai, a diplomáciai „szimfóniát”. És mert sikerült egy ilyen ősi dallamrendszert mint a pentatónia, beépítenünk, nyugodtan elmondhatom, hogy a teljesítményünk – nyilván diplomáciailag – csak a legnagyobbakhoz, egy Beethovenhez, egy Mozarthoz mérhető! Tudják miért, uraim?
2. És teljes mélységében itt ragadhatjuk meg a munkánk szépségét. Létre fogjuk hozni, ugyebár az Osztrák Köztársaságot, Bécs központtal. Itt, látják, nem nagyon kell hozzányúljunk. Az itt létrejövő kormányok, uraim, örök időkre leszoknak az ugrásról, nagyon jól fogják tudni, hogy őket is, bármikor, éppúgy szétrúghattuk volna, mint a pelyvát. Úgyhogy a bécsi politika olyan csendes lesz az elkövetkező évszázadokban, uraim, mint a légyzümmögés.
Aztán itt vannak az utódállamok. Románia, Csehszlovákia, a szerb-horvátszlovén királyság, amit később majd Jugoszláviának fogunk elkeresztelni. Figyeljék csak meg, Uraim, micsoda félelmek és micsoda idegengyűlöletek alakulnak majd ki ezekben az országokban, milyen rettegéssel lesik majd a karmesteri pálcát, milyen hisztérikusan igyekeznek majd jó fiúknak látszani, és milyen siránkozás lesz itt még pár száz év múlva is, kül- és belpolitikájukat mennyire egyetlen mondat fogja meghatározni, uraim, még akkor is, amikor már egyetlen magyar sem lesz a nekik juttatott területeken, ez a mondat így hangzik: „A magyarok el akarják venni...”
Ezért mondom, uraim, ehhez a tökélyhez képest fantáziátlan susztermunka, kisstílű fércmunka, amit a vilmosi Németországgal cselekedni szándékozunk.
Politikai szempontból rövidlátó!
Hosszú távon – már megbocsássanak, uraim – veszélyes.
Uraim, kötelességemnek érzem, hogy figyelmeztessem Önöket, a békekötésnek a fontosabb, a Németországra vonatkozó részét elszúrtuk!
Uraim, még nem késő!
Uraim, még nem mentünk ki ebből a kastélyból!
És most – emeltem meg a hangom – engedjék meg, hogy megtegyem a javaslataimat!
Méltóságos uraim! Az eddigi elképzeléseink alapján Franciaország megkapná Elzászt és Lotaringiát. Mit mondhatnék erre? – Bagatell.
Ugyancsak elképzeléseink szerint Anglia megkapná Németország volt gyarmatait. Nézzenek a térképre, Uraim! – Nevetséges!
Elképzeléseimet még legjobban a Lengyelországnak juttatott német területek közelítik meg, bár – ez esetben is – megállapítom a szűkmarkúságot.
A Saar-vidék, valamint Danzig városa a Nemzetek Szövetségének védnöksége alá történő helyezése – fogalmazzunk világosan – hatástalan, és hosszabb távon tarthatatlan.
Javaslatom lényege: alkalmazzuk vaskövetkezetességgel elveinket a Német Birodalom esetében is. Vagyis, amit az előbb diplomáciai koh-i-noornak neveztem, pontosabban a kétharmados-egyharmados megosztást, valamint a gyűrű elvét, igencsak célszerűnek tartom a béke lényegi kérdésében is alkalmazni.
Legyünk továbbra is művészek, uraim!
A diplomácia művészei! Ne feledjék el, Európában és a nagyvilágban ezekben az órákban minden szem, minden fül errefele fordul! (Néha rákényszerül az ember a demagógiára.)
A kétharmad-egyharmad elve alapján a létrejövő Német Köztársaság durván számolva százharminc-száznegyvenezer négyzetkilométer lenne, javaslatom szerint Weimar központtal és fővárossal.
Indoklás: Mindannyian tudjuk, hogy mit jelent a német kultúra az európai civilizáció szempontjából, azt is tudjuk, hogy ennek a kultúrának a bölcsője, centruma, Weimar, minden tudós, zeneszerző, költő és filozófus itt élt, közismert dolgok ezek. Namost, abból az elvből kiindulva, hogy egy nép annyi, amennyi a kultúrája, beláthatjuk, hogy a jelenlegi német területek kétharmada valóságos koloncként lóg a német kultúra, tudomány, filozófia satöbbi nyakán, ha tehát megszabadítjuk ettől a kolonctól a német népet, távlatilag páratlan lehetőséget nyitunk előtte.
Elképzeléseim szerint a Kiel-Neumünster-Lübeck-Wittenberg-Rostock háromszöget az Egyesült Államok kapná meg. Ebben az esetben, mivel a birtoklásjogi helyzet nem olyan egyértelmű, mint az angol, holland, belga, francia satöbbi követeléseké, alkalmazni kellene a wilsoni elvet. Igen, uraim, döntsön népszavazás e terület hovatartozásáról. Például az Oregon állambeli (vagy akármelyik más) német bevándorlók leszármazottai – természetesen nemzetközi ellenőrzéssel – megszavaznák, hogy ragaszkodnak őseik földjéhez, vagyis ennek az Államokba való integrálódásához.
Menjünk tovább, uraim! Egyetértünk az angolszász elképzeléssel: erős Lengyelországot akarunk? Egyetértünk. Akkor ne legyünk szűkmarkúak, uraim! Javasolom az új határ megvonását a Rostock-Wittenberg-Dessau-Leipzig-Dresden vonalon. Ez esetben a status quo lépne előtérbe, a közös amerikai-lengyel határszakasz pedig úgy politikailag, mint katonailag garantálná az új Lengyelország függetlenségét és szuverenitását.
Ebben a pillanatban Tardieu francia külügyminiszter, aki az új államhatárok bizottságát vezette, mutatóujját felemelve jelezte, hogy kérdéssel kíván hozzám fordulni. A kérdés így hangzott:
– Meg szeretném kérdezni őexcellenciáját, hogy mi az álláspontja a fönt említett városokat illetően? Lengyelországhoz tartozzanak-e, vagy az egyharmados német anyaországhoz?
Őexcellenciámnak az volt a véleménye, hogy:
– A döntést természetesen a határmegállapító bizottság jogkörébe utalnám.
– Köszönöm – mondta Tardieu és leült.
– Javasolom, kapja meg a Zwikau-Nürnberg-Regensburg által behatárolt területeket. Ez esetben a nyelvi egységre hivatkoznék, uraim, hallgassák meg Prága óvárosában az utca nyelvét és megdöbbennek! Ugyanaz a kiejtés, ugyanaz a dialektus, mint Zwikauban vagy Regensburgban. Ez esetben sikerülne olyan egynyelvű államot létrehozni, ahol a cseh nyelvet germán illetve szlovák nyelvjárásban beszélik.
Ebben a pillanatban Clémanceau emelkedett szólásra:
– A kérdésem a következő – mondta. – A háborús jóvátétel nagyságrendjében már az első napon döntés született. A javaslattevő szerint hova fog hárulni a jóvátételi kötelezettség? Továbbá: az egyharmados megoldással netalán a jóvátétel összegének harmadolását is tervezi a javaslattevő, mert akkor a francia kormány és a francia nép nevében a javaslatot máris elutasítom!
– Excellenciás uram, nagyon szépen köszönöm a kérdést – hajoltam meg a miniszterelnök felé. – A kérdés ugyanis alkalmat ad arra, hogy a béketervem teljes szépségét tárhassam fel. Természetesen szóba sem jöhet a jóvátétel nagyságrendi csökkentése, és az egész a most már természetes határai közé szorított Németország vállaira nehezedik. Ezzel évszázadokra lefoglaljuk, hogy úgy mondjam, elvesszük a kedvét attól, hogy a dolgainkba belepofázzon.
Clémanceau-n látszott, hogy teljes mértékben elégedett a válaszommal.
– Uraim – folytattam –, ezzel a nehezén túl is jutottunk. Ami maradt, a volt vilmosi Németország területének körülbelül a fele, vagyis az Ulm-DarmstadtBonnr-Köln-Bréma-Hamburg vonal által behatárolt területet a francia, a luxemburgi, a belga, holland, angol és dán kormányok előzetes egyeztető tárgyalásai után, meg vagyok róla győződve, minden nehézség nélkül sikerül felosztani.
Amint már említettem, a tervezetemet végül elvetették (ezért nem szerepel a történelemkönyvekben).
Az első, aki ellentmondott, maga Wilson elnök volt. Kijelentette, hogy az Egyesült Államok nem azért vett részt ebben a háborúban, hogy Európában területeket szerezzen. Kijelentette, hogy Amerika egyáltalán sehol sem tart igényt területekre. Hangsúlyozta viszont, hogy Amerika igenis igényt tart ezzel szemben piacokra, a piacokhoz ragaszkodik, mégpedig Ázsiában, Afrikában, Kis-Ázsiában és Elő-Ázsiában, Ausztráliában és Indonéziában, Dél-Amerikában és Európában valamint az Északi- és a Déli-sarkon. Reméli, jegyezte meg, hogy ez ellen senkinek nincs kifogása vagy ellenvetése, illetve, ha van, azt jó mélyen megtartja magának.
És ezzel az amerikaiak ki is vonultak a tárgyalásokról.
Az angol külügyminiszter azzal érvelt, hogy egy gentleman nem erőszakolja meg a történelmet (azt nem árulta el, hogy Klióra vagy a kövérkésebb Kalliopéra gondolt).
Az olasz külügyminiszternek ugyan felcsillant a szeme, amikor meghallotta, hogy a fenti hölgyekkel nexusba lehetne lépni, neki viszont – nem lévén határos Németországgal – senki nem ajánlott fel területet.
A francia miniszterelnök azzal érvelt, hogy Franciaország a tizenhatodik században teremtette meg az egységes nemzetállamot, és most nem lesz hajlandó újrakezdeni a sötét középkort, még az én kedvemért sem.
Én pedig – bevallom – megsértődtem, és miként az Egyesült Államok, kivonultam ezekről a tárgyalásokról, átmentem a kis trianoni kastélyba, ahol sokkal élénkebb és vidámabb zsibvásár folyt.
Zsibvásár? Dehogy.
Orgia, uraim! Dorbézolás és dőzsölés, gruppenszex a javából, Kliót és Kalliopét már hetek óta felöltözni sem engedték, félájultan támolyogtak ide-oda a hatalmas, háromablakos nagyszalonban, ha összeestek, végigöntötték őket egy veder vízzel, tízen-tizenötön erőszakolták óránként külön-külön és együttesen a két gyönyörű hölgyet.
De polákok és osztrákok, de szlovákok és szlovének,
de ruténok és horvátok, de bosnyákok és románok,
de osányok és ukránok, de szerbek, vendek, buznyákok,
crnagorácok, macedónok, török-albán szerbhorvátok,
gagauzok, bolgárok, délszlávok és litvánok,
reszlovakizált zsidók, románosult cigányok,
törökösült albánok, albánosult törökök,
magyarizált németek, zsidóvá lett székelyek,
cseh, orosz és belorusz, kisorosz és nagyorosz,
bunyevácok, huculok, szászok, svábok, örmények,
lipovánok, ruszinok, többet el nem sorolok.
És erre a rengeteg emberre két nő jutott, uraim, mindössze két szerencsétlen nő: KLIÓ és KALLIOPÉ. Hát csoda, hogy naponta többször is fel kellett mosni őket?