György Attila
György Attila
A BOSZORKÁNYOK TERMÉSZETÉRŐL
Regényrészletek
Tudni kell mindenekelőtt: két, sőt háromféle boszorkányok vannak, s közöttünk
igen nagyok a különbségek – s ahogyan az emberek között megkülönböztetjük a
nemeslelkűt és a pokolra születettet, éppúgy a boszorkányokról is dőreség lenne
egy s ugyanazon féleképpen beszélni. Mert ámbátor hasonlatosak egymáshoz, úgy
aspektusok, mint természetűk szerént, cselekvéseikben és szándékokban,
mégiscsak egy családnak különféle ivadékai.
Első nemzedék, s mindek közül a legnagyobbak azok, akik Lilyth-től
származtanak, mert magukban hordják még a nyers teremtőerő egy töredékét. Az
angyalok mellé rendelt asszonyok egyike volt Lilyth, ki Ádámnak első feleségéül
szolgált. S akárcsak annak, ezen boszorkányoknak is bujasága mérhetetlen, szépségük
nem ragyog, de megragad és elveszejt. Lilyth-től és lányaitól idegen az
anyaság, mivel ők még az ősbűn előtt formálódtak azzá, amik: – egyetlen,
hatalmas lángolás életük, mely erővel és vérrel táplálkozik. Ők a démonok és az
éjszakák úrnői, akiknek sikerült elkerülniük a lázadó angyalok sorsát, s azóta
is állandó veszedelemként örökös ellensúlyként lakozhatnak a felsőbb
világokban. Kevesen vannak ők az emberek között, és jobbára öntudatlanul –
pusztító erejükkel, a káoszteremtés képességével csak így élhetnek az emberek
között, anélkül, hogy felperzselnék a földet. Földi létük pedig mindörökre
összefonódott a művészetekkel, s szerelmükben úgy hevül fel és hamvad el a
kiválasztott, mint athanorban a prima materia nyomán a közönséges fém:
színarany marad nyomukban, salaktól mentesen. A bölcsek mindenkor ismerték és
félték ezen boszorkányokat, Astarté, Hekaté, Káma, Ízisz és más neveken
áldoztak nekük hím állatokat, a férfiakat és harcosokat megóvandó.
Aspektusokat tekintve Lilyth földön lakó leányai magas termetűek, és nagy
szeműek, a természet akaratából pedig vörös avagy égővörös hajjal vannak
megáldva, merthogy elemük a tűz. Az emberek betegségei nemigen fognak rajtuk,
az mi ellentétes tűz-természetükkel azonban igen árthat nekik. Azt, mit
mindközönségesen szerelemnek neveznek, ezen boszorkányok nem ismerik, csupán a
szenvedélyt, s elsőbben is céljaiknak rendelik alá vágyaikat. Némelykor,
valamely férfiú nyomán elszabadulhatnak ösztöneik, ezeknek medret találni
azonban nem halandóra mért feladat, ahogyan a tűzvészt sem lehet vizelettel
eloltani.
Második nemzedék és rangban következők pedig azok, kik Azáél bűnös angyalaitól
származnak, azoktól, kik testet öltve leszálltak az emberek lányai közé,
megkívánván azokat. Paráználkodtak velök, és megismertették őket a tudás
fájának érintetlenül hagyott gyümölcseivel, oly dolgokat árulva el, melyeknek
nevét és formáját mindmái napig féltve őrzi az isteni titoktartás, mert nem
embernek teremttettek, s merő fertelem az a halandóknak. Ezen dolgok miatt
pusztult el Szodoma és Gomorra, Azáél lányai azonban ismerik e titkokat: a
gonosz és jó szándékú varázslást, de kiváltképpen a testi szerelemnek
elképzelhetetlen módjait, s asszony létükre ők hordják magukban a sivatagba
száműzött és láncolt angyalok összes hatalmát. Mindazonáltal halandók ők, mert
felerészt embertől, emberi módon származtanak, a kívánság és a vágy pedig a
földhöz köti őket. Ők azok, kik kezdettől fogva kielégíthetetlen nemi vággyal
bírnak, melyhez valóban csak angyalok és nem e világi férfierő lenne méltó.
Ennek okáért örökké szomjasan bolyonganak, s céljaikat alávetik
gerjedelmeiknek, ezáltal némelyest uralhatókká válva, mígnem a csalódás bosszút
nem ébreszt bennük. Elsősorban ez különbözteti meg őket Lilyth lányaitól,
valamint az, hogy életet is adnak, ámbár aligha szívesen. A papokat és
vitézeket igen kedvelik, mert azon angyalokat vélik feltalálni bennök,
melyektől származtanak. Mindenkor föld-jegy uralja őket, hajzatuk fekete,
szemöldökük ívelt, testük mint a föld porából vétetett víztartó korsók. Alkatuknál
fogva mindeneknél kívánatosabbak a férfiak szemének – az ki pedig részesül
húsukból és a tiltott gyönyörűségből, bizonyos, hogy nem sok időnek utána
meggyűlöltetik esendősége miatt, és kínos véget ér általuk.
Harmadik fajta pedig, s mindek között a legalantasabbak azon boszorkányok,
melyek hatalmukat nem örökölték, és semmilyen égi avagy pokoli származással nem
bírnak. Ők a leggyakoribbak a való életben, tudásuk pedig szerzett tudás,
melyet innen s onnan csipegetve sajátítottak el, s élnek vissza vele. Ezen
fajtának pedig külső jegyei nincsenek, bármely asszonyi formában lehetnek,
mivelhogy nem boszorkánynak születtek, hanem azzá váltak. Ők azok, az kik
legjobban félnek Lilyth és Azáél lányaitól, s leginkább mesterkednek ellenök –
mert boszorkányságok nőietlen és céltalan, s férfi és nő, ember és lélek között
hánykódnak parttalan. Boszorkányságokból nem csinálnak titkot, s szívesen
fitogtatják erejűket, bárha az csak olyan is, mint a vásári kóklerek
mutatványai, némelykor pedig teljességgel hamis az ő boszorkányságok – de erről
majd a megfelelő részen.
Mindazonáltal hiba lenne erejöket lebecsülni, mert emberi teremtmények lévén,
ők fertezhetik meg leginkább az ember életét – s bár útjukat szegni nem túl
nehéz, sokan vannak és tevékenyek. Világi és szellemi hatalmuk pedig egyre
inkább gyarapodik: egyrészt a világ számukra kedvező mostani állása miatt,
másrészt mert az okkult művészetek hozzáférhetőkké váltak a közemberek számára
is. Gyakorta céhekbe, egyletekbe gyűlnek, melyek a coventől a nőegyletig megszámlálhatatlan
sok nevet viselhetnek, s nagy örömmel ártják magukat a tudományokba, világi
hatalomba avagy a kormányzásba, hasonlóképpen az ifjak oktatásába is, melyből
igen nagy károk származhatnak. Tevékenységökkel azonban leginkább nő-társaiknak
ártanak, mert a férfiak ellen folytatott küzdelmök minden egyes lépését újabb
teherrel és lemondással kell megfizetniök. Valamikor, míg kellő hatalma volt, a
Szent Inkvizíció erős kézzel megfékezte ezen teremtményeket – az idők múlásával
azonban szabadlábra kaptak, némely boszorkánymesterek vezetésével előretörve ma
már büntetlenül garázdálkodnak a földön.
Annak pedig, hogy a nők közül számosan boszorkányságra adják fejöket, négy fő
oka van, mint az Henricus Institoris nemes mesterem és barátom írta:
pro primo: a nők természetüktől fogva akaratgyengék, így a hamis
tanítások könnyen hatalmukba kerítik; pro secundo: a nők erkölcsileg
is gyengék, és különösképpen hajlamosak a csalásra és bosszúállásra; pro
tertio: a nők keresztény hite gyenge, és könnyen feladják az igaz hitet,
végezetül pedig, de nem utolsósorban pro quattro: a nőket
kielégíthetetlen nemi vágy uralja, s ezért tudatosan engednek bárki, de főként
a Sátán bűnre csábításának.
A BOSZORKÁNYOK MEZÍTELENSÉGÉRŐL
s az irántuk való vágyakozásról
Vannak a férfiember életében némelykor pillanatok, amikor erőt vesz rajta a
boszorkányok iránti vágy – ilyenkor aztán testét, üdvösségét és tisztességét
veszedelemre vetve, mintegy őrülten követi, hajtja a boszorkányt. Több ez, mint
testi vágy, és erősebb, mint a szerelem; a minden emberben jelen lévő és
bujkáló halálvágy nyilvánul meg ilyenformán, s a megsemmisülés gyönyöre
hatalmasodik el. A tudat nem homályosodik el, csupán átvált, alárendeli magát a
célnak: s szokatlan leleményességgel vezérel a kiszemelt cél felé. Az emberen
kívül csupán három lelketlen állatfajban nyilvánul meg ezen halálvágy: a
lepkében, az ámbrás cetben és a lemmingpatkányokban. Nem véletlen, hogy
mindhárom a Hold befolyása alatt cselekszik: ők ugyanis így, analógia révén
érzékelik a kiáradó, pusztító nőiességet, amelyet a földhöz kötöttebb emberek a
boszorkányok révén tapasztalnak meg.
A halál és a megsemmisülés vágya, mely a boszorkányokhoz kötődik, leginkább
azoknál fordul elő, akik részesei voltak a boszorkányok mezítelenségének. Mert
a rejtett igazságoknak egyike az, hogy a mezítelenség a halállal összefügg, s
nemcsak nyugtalanító szépségük és vonzásuk, de az élettel való viszonyulásuk
révén is: hisz minden, mi mezítelenül születik, meghal, és minden halál
lemezíteleníti az élőt.
Általános igazság, hogy a mezítelen ember áldozattá szelídül, mert a
mezítelenség több, mint a ruházat hiánya – világra tárja a test esendőségét, s
a mezítelenséggel hazudni nem lehet. Ugyanakkor, mint minden a világon, a
mezítelenség is más és másféle lehet: a férfi mezítelensége támadó, a női
mezítelenség pedig védekező, gyöngédséget kérő, mely felfogja és magába
olvasztja a férfi támadását. Valamikor régen ez még így is volt, amíg fel nem
borult a nemek közötti egyensúly, s nagy általánosságban ma is így van ott, hol
őszinték magukhoz az emberek.
A boszorkányok mezítelensége azonban nem tartozik ezek közé, s míg az emberek
mezítelensége életet ad a halál árnyékában, a boszorkányoké beteljesíti a
végzetet. A néhai bölcsek még tudták, a halál és a felejtés angyala női formában,
ősanyaként jelenik meg, s ki rátekint, elhagyja a földi világot – a
boszorkányok pedig ezen angyalnak hírnökei.
Első látásra az ő mezítelenségük nem különbözik a nők mezítelenségétől: vágyat
támaszt, és a magatehetetlen szépség iránti gyengédséget, tökéletességével
pedig áhítatot, akár azok a görög szobrok, melyeket Pán utódai, a szobrászok
modelleztek az akkoriban szirének és najádok néven ismert boszorkányokról. Ez a
fajta mezítelenség az, amelytől megtörténik, hogy erejük teljében lévő férfiak
elbizonytalanodnak, s látszólag minden ok nélkül meghátrálnak a testi vágyak,
ha ilyenkor a józan életösztönnek sikerül áttörnie a vágy gátjait. Ha az
értelem nem is, az élethez ragaszkodó test megérzi a veszedelmet, az érzékek
megtévesztése ellenére.
„Farkasveremhez hasonlatos az ő mezítelenségük” – állapította meg hajdanában
Institoris, a boszorkányok értője, s valóban találó a hasonlat, mert ahogyan a
farkasverem halált rejt az anyaföldön, úgy a boszorkányok mezítelensége is csak
fátyol, az utolsó előtti álca, alatta pedig feneketlen mélység, kínos gyötrelem
rejtezik. Még az arra felkészültek, a titkok tudói is csak mintegy szakadék
feletti pallón, ingatag kötélhídon kelhetnek át mezítelenségükön, melynek
túloldalán megtapasztalható igazi lényegük. És éppen ezért szolgál különleges
elégtétellel a boszorkányok testi szerelme – mert feloldódik, kiömlik a
túlparton a férfi, mint aki halálos veszedelemből menekül. Csak e mezítelenség
megtapasztalásával érti meg a halandó, mit ábrázol a villendorfi Vénusz, valamint
Astarté és Hekaté szobrai – s bár innen többé nincs visszaút, nem is kívánkozik
vissza a férfi.
Állandó nyugtalanság, szüntelen csatározás, veszedelmes vadállat, igen súlyos
teher a boszorkányok mezítelensége, s ki egy pillanatra lazít védelmén,
meglehet, halálos csapást szenved – ezen halál azonban várva várt, mert
beteljesíti a vágyat: a halál és a boszorkányok mezítelenségének vágyát,
melyektől nem mentes egyetlen ember sem.
SPRENGER MESTER ELBESZÉLÉSE
a beteljesületlen szerelemről s az érzelmek útvesztőjéről
Nincs hősiesebb a földön, de balgább dolog sem, mint az ártatlan és a test
vétkétől mentes szerelem – mondotta Institoris mesterem és barátom
egykoron –, mert beteljesületlen marad, és terméketlenül szép, akár a
virágzó, de gyümölcsöt nem termő fa; s végtelenül emészti önmagát, akár a
farkába harapó kígyó. S bár igazat szólott akkoron, a későbbiekben ő maga
sem kerülhette el e veszedelmet, amint a továbbiakban azt elbeszélem. S valóban
csodálatos e történet, mert csodálatos emberrel esett meg, s egyedülálló eset a
boszorkányokra vonatkozóan; s írva vagyon, hogy a ritka a ritkaságot vonzza, s
különleges emberek különleges élményekben részesülnek. Így történhetett meg,
hogy sok időkkel ezelőtt, minden tanult, eleve tudott és kinyilatkoztatott
bölcsesség ellenére is felparázslott Institorisban, minden inkvizítorok
legnagyobbikában e terméketlen, hősies és balga szerelem.
A boszorkányt, ki képes volt áttörni Institoris vértjein, Hangafűnek hívták, s
annyival különb volt nemzetségénél, amennyire Institoris kimagaslott az emberek
közül. Azon ritka lányai közé tartozott Azáél angyalainak, melyek mintegy
kivételképp léteznek csak a boszorkányok rendjében: – ugyanis minden hatalma és
angyali eredete mellett valamely csodálatos módon örökölte a lázadó angyalokkal
hajdan bűnbeeső asszonyok érzékenységét és megértését is. Boszorkány és királyi
nő ötvözete volt, ellenállhatatlanul vonzó, de ugyanakkor csendesen nyugtató,
akár a kandalló tüze, s valóban meleget árasztott maga körül, és jó volt mellé
leheveredni.
Institorisról azt tartotta a köznép, hogy szív nélkül született, és ő maga is
sokáig úgy vélte, elérte a hindus bölcsek végső állomását, mikor már nincsenek
érzelmek, s éppen ettől vált erőssé és megközelíthetetlenné. Én azonban, hűséges
társaként, kit mindenkinél, talán még ama boszorkánynál is jobban ismertem,
tudtam, egyszerűen csak megfagyott benne mindennemű érzelem, s tetszhalottként
fekszik benne minden, mi emberi gyengeség. Azt azonban magam sem hittem volna,
hogy akad nő avagy boszorkány, aki képes az érzelmeket s kiváltképpen a
szerelemet új életre kelteni benne.
Egy nap azonban ez is bekövetkezett – nem azonnal és nem látványosan, hanem
szinte észrevétlenül, akár a lappangó betegség –, bár bölcsessége és hatalma
sokáig kordában tartotta ezt a szerelmet, érzelmeiről pedig soha senki tudomást
nem szerezhetett. S ahogyan az is megíratott, hogy kard által vész, ki kardot
ragad, Institorisnak is éppen e bölcsesség és hatalom lett a veszte. Nem ő volt
az első, ki elbukott a cél után, s kit megszédített önnön hatalma – neki
azonban maradt még tartása és ereje ezt észrevétlenné tenni, imigyen jutva el
önmaga zsákutcájában a terméketlen szerelemhez, s harcolt meg egyedül véle.
Hangafűt, e minden boszorkányok legkiválóbbikát, egy udvari mulatságon ismerte
meg, s azon nyomban megérezte benne, nemcsak a boszorkányságot, de annak
különleges voltát is. Egy nemes úr kíséretében látta akkor, s bár a találkozás
nem tartott többet egy fertályóránál, ráérzett benne a kezdetre, valaminek a
kezdetére, mit nem lehet behatárolni. Többet azonban nem gondolt rá, mert
tudta, a bekövetkezendő csak idő kérdése, s az alkalmas vagy alkalmatlan
pillanat amúgy is elodázhatatlan és végzetszerű.
Nem sokkal ezután pedig valóban, ugyanazon rangos házból származó nemes úr
hívta meg birtokára Institorist, bizonyos egyházi és világi jellegű ügyek
kezelésére. Ő maga elvállalta ezt, s hamarosan az is kiderült az ügyek intézése
s a viszonyok jobb megismerése által, hogy Hangafű nemcsak irigylésre méltó
társa és szeretője a nemes úrnak, de felettébb figyelemre méltó és nyílt eszű
asszony – tanulékonysága és segítőkészsége alatt pedig a ragadozó néma
készülődése és feszült figyelme lappang. E kettősség volt az, mi még inkább
megragadta Institorist, s ettől fogva sejtette azt is, hogy a vendégjoggal
viszszaélve alighanem vétkezni fog a nemes úrral szemben. Institoris ugyanis
nem volt álszent, és ismerője volt a test szeszélyeinek – szerzetessége és hite
mélyebb volt, mintsem a cölibátussal vakítsa el elméjét. Csupán csak óvatosabb
volt másoknál az asszonynépet illetően, s a boszorkányokat azért kerülte
férfiként, mert ismerte őket, és nem voltak illúziói: tudta, szerelmük nemcsak
bűnös dolog, de végérvényesen elnyerni sem lehet.
Ez alkalommal azonban, mint mondottam, bízott tapasztalatában és tudásában. Úgy
gondolta, nemcsak hogy vállalja a bekövetkezőt, de az események irányítását is
átveszi – noha tudta, a sors történéseibe beavatkozni veszedelmes és
visszafordíthatatlan dolog. Így követte el hát a végzetes lépést, s még egyszer
bebizonyosodott, hogy való igaz – a hatalom csábítása igen nagy, az erő
birtoklása pedig egyaránt veszélyezteti a lelket s a szellem nyugalmát. A
tiltott gyümölcsből szakítani azonban nemcsak eredendő bűn, hanem eredendő
késztetés is, s mindazok az ismeretek, melyeket boszorkányoktól, varázslóktól
és bölcs teológusoktól szerzett, magukban hordozták a kísértést, hogy jó és
rossz tudását önnön céljaira fordítsa. Így cselekedett hát Institoris is, mint
előtte annyi más, s így esett bűnbe a boszorkánnyal, hogy a későbbiekben,
mintegy önvédelemből, olyan fegyvert ragadjon tudása tárházából, mellyel magát
is halálra sebezheti.
Attól a pillanattól ugyanis, hogy megkóstolták egymás testét – Institoris már
nem ura a történéseknek –, ember volt maga is, kit magával sodort a
boszorkányban rejtező igézet. Mindössze a kezdeti irányt s elhatározását tudta
csak megtartani, akár a háborgó tengeren a hajó, később azonban ezt is
elveszítette, s mikor az egyre gyorsuló örvényben ráébredt, hogy érzelmek,
féltékenység, gyengédség, vágy és szerelem lakozik benne, végképp irányt
vesztve zuhant bele a testi szerelembe. Egyetlen biztos pont maradt csupán, s
az is mint sötét labirintusban a kijárat távoli fénye: hogy egyszer csak vége,
végérvényesen vége szakad az egésznek. S ezen senki, sem ő maga, sem a
boszorkány nem képes változtatni.
Más boszorkány ebben az állapotban minden bizonnyal könyörtelen végzett volna
bele és szerelmével, s az általa annyira jól ismert áldozatok sorsára jutott
volna, kik sem élni, sem halni nem tudnak többé. Hangafű kivétel volt, s a
boszorkányoktól eltérő módon kitartott mellette még, és biztos kézzel rendezve
a szerelmi káoszt, visszavezette Institorist a józanság és bölcsesség útjára.
Részben talán azért, mert gyöngédség és megértés is lakozott benne – részben
talán azért, mert alkatánál fogva értékelte a férfit, ki méltó e névre.
Biztosat erről azonban már soha nem lehet tudni; az esztelen szenvedély azonban
meglehet, mindkettőjük vesztét okozta volna.
Meg nem történtté azonban már nem lehetett tenni a dolgokat, s ahogyan minden,
mi életre kel, elsősorban teremtőjéhez kötődik, így Institoris feltámadó
érzelmei is végérvényesen kötődtek a kivételes boszorkányhoz. Másrészt, nem
létezhetvén ok okozat nélkül, Hangafű sem tudott végérvényesen elszakadni Institoristól,
s innen vette kezdetét ama kapcsolat, melyet történetünk elején szóban forgó
mesterünk szavaival a leghősiesebb, de legbalgább dolognak neveztünk. Mert
nincs hamisabb, mint az értelem foglyává tett érzelem, s lépten-nyomon
erőszakot követ el magán az ember, ki ennek csapdájába esett.
Institoris pedig, ezeknek utána levonta a végső, fájdalmas következtetést:
rájött, hogy az, amiről mindvégig biztosan tudta, a szenvedély vége, és az
érzelmek labirintusának kijárata, mindössze ennek az állapotnak kezdete,
melyben élnie kell, vállalva hősiességét és balgaságát. Tennie ellene pedig nem
lehet, mert nem akar – a távolban ugyanis, valahol látszik ama másik labirintus
bejárata, mely visszavezet az elszabadult ösztönök, vágyak és érzelmek
káoszába, melyért elviselhetővé válik minden, és kibírhatóvá a kibírhatatlan.
Ez volt hát Institoris mester gyöngesége és titka, melyet csak magam
ismerhettem – s hogy végül visszajutott-e oda, honnan alig szabadult, vagy
elkerülhette érzelmei elkerülhetetlen útvesztőjét, magam sem tudhatom:
Institoris eltűnt egy szép napon. Némelykor azonban, most, hogy ma Institoris
tudását és hatalmát birtoklom, arról álmodom, hogy magam vagyok Institoris – s
ilyenkor megnyugodva veszem tudomásul: ott vagyok, és újra eltévedtem az ismerős
labirintusban.