ÉS KIT NE ÉRDEKELNE A JÖVŐ
ÉS KIT NE ÉRDEKELNE A JÖVŐ?
(A nagy magyar sírás alternatívái)
Milyen sors vár az erdélyi magyar közösségre, s az itt megszólaló négy fiatal
székely íróra? Van-e becsülete a közösségért tevékenykedő szellemi munkásnak?
Ezekre a kérdésekre kerestük a választ Árkoson, 1996 májusában, a Fiatal Írók
Találkozóján.
A beszélgetés részvevői:
fekete vince 1965. április 7-én született Kézdivásárhelyen. Erdészeti líceumban
érettségizett 1983-ban. Ezután helyettes tanárként, majd több intézményben
hivatalnokként dolgozott. 1989–1994 között a kolozsvári egyetem bölcsészkarának
magyar-orosz szakos hallgatója. 1993 októberétől a Serény Múmia szerkesztője,
később az Előretolt Helyőrségé is. 1995 novemberéig magyar és világirodalmat
tanított a kolozsvári Apáczai Csere János Gimnáziumban, azóta szabadúszó.
györgy ATTILA 1971. augusztus 15-én született Csíkszeredában. Gyímesközéplokon
nevelkedett. A csíkszeredai 2-es számú ipari líceumban érettségizett 1989ben.
1991–1993 között a Vălenii de Munte-i montanológiai főiskolán tanult hegyvidéki
településfejlesztést. 1992-től az Ifi-Fórum munkatársa. 1993 novemberétől az
Ifi Fórum, később az If, jelenleg a Zabhegyező című ifjúsági lap főszerkesztője.
Lakatos MIHÁLY 1964. február 11-én született Székelyudvarhelyen. 1982-ben
végezte el a tanítóképzőt. Három hónapig Siklódon, majd – két év katonaság után
– öt évig Kápolnásfaluban tanítóként, illetve tanárként dolgozott. 1989
nyarától a kolozsvári egyetem bölcsészkarának hallgatója. 1993-ban átigazolt a
szegedi József Attila Tudományegyetemre. Magyar-francia szakon végzett
1995-ben, azóta doktorándus-képzésen vesz részt. Nevelőtanárként dolgozik az
egyetemi kollégiumban. A Serény Múmia törzsgárdájához tartozik.
sántha attila 1968. március 5-én született Kézdivásárhelyen. 1986-ban
érettségizett a Kantai Nagy Mózes Gimnáziumban. Katonai szolgálatának letöltése
után egy ideig labdarúgásból élt. 1989-től a kolozsvári egyetem bölcsészkarának
magyar-angol szakos hallgatója. 1994 februárja és decembere között gyakornok az
egyesült államokbeli Magyar Emberi Jogok Alapítványnál, valamint az amerikai
szenátus emberjogi bizottsága elnökének irodájában. 1995-ben diplomázott attól
kezdve óraadó tanár a bölcsészkaron, 20. századi magyar irodalmat tanít. Közben
Master of Arts diák. A transzközép szellemi atyja és főideológusa, 1995
januárjától az Előretolt Helyőrség felelős szerkesztője.
györgy attila: – Nem tudom, hogy általánosan véve mi lesz tíz vagy húsz év
múlva. Őszintén szólva nem is nagyon érdekel, mert valószínűleg úgyis látni
fogjuk. Erdélyre vagy a magyarságra leszűkítve a kört: meggyőződésem, hogy
valamiféle nagy trauma van bekövetkezőben, aminek viszont csak örülni tudnék,
ha megtörténne. Fölrázna valamelyest ebből a nagy magyar letargiából. A saját
jövőmet illetően annyit mondanék: remélem, előbb-utóbb vendégeim lesztek ebben
az árkosi parkban. Ezt nagyon komolyan mondom. Vagy nem lesz belőlem semmi.
Nemigen tudom elképzelni magamat átlagpolgárként, tízóraival az aktatáskában.
sántha attila: – A jövőt el tudom képzelni különösebben nagy megrázkódtatások
nélkül is. Viszont a mostani helyzet egyáltalán nem felel meg az én
elvárásaimnak, sem Erdélyt, sem a magyarságot illetően. Ezen változtatni
kellene. Fokozatos változtatásra gondolok, ami azzal kezdődik, hogy
megváltoztatjuk a saját mentalitásunkat. Nem sírunk tovább így magyar tarka
módjára, hanem elkezdünk élni. Meggyőződésem, hogyha ez bekövetkezik, annak
minden téren látható folyományai lesznek.
Sajnos pillanatnyilag csak egy negatív közösség létét tapasztalom. Tehát azt,
hogy végül is a jogfosztottak, a másodrendű állampolgárok sorába tartozom, mint
sokan mások. Ezen a negatív közösségen belül viszont már jó néhány emberrel
szorosabban is közösséget érzek. Mindenképpen azt akarom, hogy ez a közösség,
amelyhez – így, negatívan – tartozom, jobb helyzetbe kerüljön. Tehát én
hozzátartozom az erdélyi magyarsághoz, negatívan. Pozitívan nem tartozom az
erdélyi magyarsághoz. Nem vagyok olyan magyar típus, mint amilyenről itt szó
esett volt, hogy ötszáz éve sírunk, hogy egyfolytában érnek a bajok minket. Ha
sikerül pozitívan gondolkodni, nem ér bennünket több baj, és akkor talán egy
pozitív közösség is kialakítható. Amit viszont nem biztos, hogy el tudok
képzelni az egész erdélyi magyarságra vonatkoztatva. A székelység az a
potenciális pozitív közösség, amellyel együtt, s amelyben jól érezném magamat.
Éppen azért, mert már most is érzek ilyen irányú, különleges, belső szálakat.
Amelyek nincsenek meg bennem ugyanígy a magyarság többi részéhez kapcsolódva. A
székelységre nem jellemző ez a „nagy magyar sírás”, ami egyébként az egész
magyarságnál megfigyelhető. És hogyha rájuk nem áll, akkor ez nekem nagyon
szimpatikus. Talán a kollektív tudattalan működik ebben, talán nem, de számomra
ez mindenképpen rokonszenves.
lakatos mihály: – Az én életutam eddig fokozatosan nyugat felé vezetett.
Székelyudvarhelyről először Kolozsvárra kerültem, utána Szegedre, és ez sem a
végállomás. Alkalmam nyílt sok emberrel megismerkedni, és azt hiszem, hogy ez
nagyon sokban hozzájárult a látókörömnek a bűvöléséhez. Alkatilag optimista
vagyok, a jövőképemet is ez határozza meg. Mindenféle visszahúzó erő, negatív
elem ellenére a világtörténelemben már számtalanszor bebizonyosodott, hogy a
humán értékek előbb-utóbb győzelemre jutnak. Teszem azt, ha most a közösségek
élete nem olyan, mint amilyennek szeretnék, az nem jelenti azt, hogy ne is
lehetne tenni értük valamit.
A magyarság és ezen belül a székelység jövőjét csak egy nagyobb közösségben
való feloldódásban tudom elképzelni, és semmiképpen sem az elzárkózásban. Nincs
bennem semmiféle aggodalom abból a szempontból, hogy netalán a magyar
kisebbségnek a létét vagy a jövőjét komolyan fenyegethetné valami vagy valaki.
A tapasztalat azt mutatja, hogy a gyenge közösségek sorsa a megszűnés, a
beolvadás. A gyenge közösségekért munkálkodni – szerintem – fölösleges
időpazarlás. A halálos beteget a mesterséges lélegeztetés sem tudja visszahozni
az életbe. Legfennebb a haláltusáját hosszabbíthatja meg, és alkalmat ad a
rokonoknak, hogy több könnyet hullassanak érte. Az erős közösségek viszont
mindig kitermelik maguknak az utánpótlást. Ezért nem aggaszt az sem, hogy egy
időben egészen nagy méreteket öltött az úgynevezett el- vagy kivándorlás.
Szerintem egy közösségnek addig jó, amíg a tagjainak jó. Ha pedig valaki úgy
érezte, hogy a számára megfelelő életformát itthon nem tudja megtalálni, csak
külföldön, és ott megtalálta, jól érzi magát benne, az nekünk is jó. Az sem
megoldás, ha valaki itthon marad csak azért, hogy itthon maradjon, de közben
küszködik egy általa szűkösnek érzett életforma kereteivel. Az viszont már
szomorú, hogy azok, akik elmentek, de nem találták meg a céljukat odakint sem,
nem térnek vissza ebbe a közegbe, hanem hányódnak, és vállalják a megaláztatást.
Ami pedig a székely gondolkodásmódot illeti: én is ennek a közösségnek a tagja
vagyok. Szerintem a székelységnek mindig is az adott erőt, hogy képes volt a
legnehezebb élethelyzeteken is felülemelkedni. Ahogy Attila is mondta: nem a
siránkozás, „a nagy magyar sírás” a megoldás. Humora, jókedve, mondhatnám
játékossága révén a székelység úgy tudta értékesíteni a legnegatívabb
élethelyzeteket is, hogy abból erőt merített magának a továbbéléshez.
FEKETE VINCE: – Nekem most nehéz dolgom van, mert nagyjából elmondtátok előttem
mindazt, amivel én is egyetértenék. De azért mégiscsak összefoglalom. Szűkebb
közösségekről esett szó eddig. Induljunk ki egy családból, amelynek a gyermek
is tagja, s amikor konfliktushelyzet adódik a szülők között, kiderül, hogy ő is
fontos tartópillére ennek a szűkebb közösségnek. Az egyik úgy dönt, hogy
elszalad, s akkor a másik úgy, hogy végez magával. Elhatározza, hogy véget vet
az éleiének, mert ő ezt nem bírja tovább. A gyerek az, aki ilyenkor középre
kerül: őt küldik, menne az apja vagy az anyja után, s beszélje le erről. Ezt a
nagyobb közösségre is érvényesnek gondolom. Az a leghelyesebb, hogy aki úgy
gondolta, hogy nem akarja ezt tovább csinálni, az ne csinálja, aki úgy
gondolta, hogy el akar menni, nyugodtan menjen el.
A változtatásról én is azt gondolom, hogy belsőleg kellene megváltozni.
Valahogy olyanformán, hogy az embernek nem arra kellene gondolni állandóan,
hogy jövőre, vagy mondjuk, holnap rossz idő lesz, nekem pedig tyúkszemem van, s
nem tudok kimenni a vízbe, mert akkor vérmérgezést kapnék, hanem arra,
hogyha eső lesz, van gumicsizmám, ha nincsen, akkor nejlonzacskót húzok a
lábamra, de úgy is kimegyek, s elvégzem a dolgomat. S ha belül, a
mentalitásában meg tudja változtatni magát, akkor – úgy gondolom – kívül is,
közéletben, politikában, mindenben meg tudja változtatni magát is, a külvilágot
is, a külcsínt is.
györgy attila: – Ha az ember azt a munkát végzi, amit szeret, és amihez ért is,
akkor – úgy vélem – nem igazán fontos az, hogy mennyire értékeli ezt a környezete.
Bár azt hiszem, én ilyen szempontból is szerencsés helyzetben vagyok, mert ez a
közeg, amelyben mozgok, nagyon is értékel mindenféle munkát, ha valaki komolyan
csinálja, és ért hozzá. Olyannyira, hogy nem is nagyon kerül kapcsolatba ezzel
a közeggel olyan valaki, akinek ne lenne egy olyan területe, amelyben jól érzi
magát, és tényleg csinál is valamit. Nem öt-hat emberből álló kis társaságnak
kell elképzelni ezt a közeget, meglehetősen sok embert értek alatta.
Mondhatnám, hogy szinte az egész csíkszeredai hangulatra, állapotra igaz az
előbbi állítás.
Visszatérnék arra, amit Attila mondott az előbb a közösségről. Tökéletesen
egyetértek vele abban, hogy közösség – hagyományos értelemben – valószínűleg
nincs. Én a közösség megszületésének egyetlen módját egy közösségszervező
emberben látom. Ilyen sajnos, nincs, vagy nem egyértelműen az, nem nőtt fel a
feladathoz. Erdély mindenképpen olyan hely, amely időnként megszül egy ilyen –
nevezzük karizmatikusnak – embert. Amíg ez be nem következik, addig – kohéziós
erő híján – közösség sem létezhet. Egy másik lehetőség az, amiről az előbb
beszéltem, hogy valami erős külső hatás, valami nagy trauma következtében is
megszülethet a közösség. A történéseket elnézve igen valószínű, hogy ez a
bizonyos trauma előbbutóbb bekövetkezik. S ezt nagyon szerencsés kilátásnak
tartom, annál is inkább, mert ha annyit sírtunk, most már kellene valami ok is
a sírásra. Ezt a „sírást” úgy általában a magyarságra értem, a székelységben
tényleg nem dívik. A székelyeknek mindig jó akasztófahumoruk volt. Hogy
mennyire lesz fizikai természetű ez a bizonyos trauma, nem tudom, de ezt sem
tartom kizártnak. Végül is jelenleg ez a tendencia mutatkozik a
világpolitikában is, egyre szorosabb a leosztás, egyre erősebben látszanak a
törésvonalak. Ennél a helyzetnél, amelyben most Erdély van – gyakorlatilag a
székelység, mert más már nemigen jöhet szóba –, ennél kedvezőbb geopolitikai
helyzetet én Báthori István óta nem láttam itt a környéken. Ez tény. És ezt még
csak ki sem kell használni, ez kihasználódik majd magától.
fekete vince: – Az ember a visszajelzésekből tudja meg, hogy becsülik-e azt,
amit ő csinál, vagy nem. Én – a kézdivásárhelyit és a kolozsvárit is beleértve
– többféle közegben mozgok. Kézdin nem hiszem, hogy túl nagy tekintélye lenne
annak a munkának, amit én végzek, mert ez ott nem számít annak. Firkálmányokat
gyártani, az olyan léhűtő életmódnak számít. Azt, hogy az ember szabadúszóként
betűkkel foglalkozik, azt nem tekintik semminek. Ott az számít, ha megfogod a
kasza nyelét, s a rendet jól levágod. Kolozsváron pedig – természetesen – a
legközelebbiek véleményére vagyok kíváncsi, arra, hogy a barátaim, azok az
emberek, akik közel állnak hozzám, hogyan értékelik a dolgot. Barátaim,
kollégáim s néhány – úgymond –, a szakmában tekintélyes ember véleménye,
visszajelzései – ezt tartom én a magam számára fontosnak.
sántha ATTILA: – Én több munkahelyen is dolgozom; az egyetemen, az Előretolt
Helyőrségnél, ... mindenütt változó a helyzet. Az egyetemen – úgy érzem – nem
tudom magamat megvalósítani, többek között azért, mert egy olyan konzervatív
környezetben vagyok, amelyben bármit lehet csinálni, de semminek haszna
nincsen. Azt hiszem, ki kellene rúgni mindenkit, és elölről kezdeni az egészet.
Van, amit nem lehet már megváltoztatni. Vagy elölről kezdjük, vagy hagyjuk az
ördögbe az egészet. Én a továbbiakban nem vállalom, hogy belülről
megváltoztassam.
Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy az ember olyan közösséget keres, ahol jól tud
dolgozni, és hogyha azt megtalálja – lapnál vagy máshol –, akkor oda fog menni.
Ilyen szempontból azoknak az ókonzervatív alakoknak is, akik –
pozícióféltésből, vagy mit tudom én, milyen meggondolásból – keresztbe tesznek,
meg kellene gondolniuk, hogy éppen saját maguk alatt vágják el a fát, amikor
mindenféle változást elleneznek. Ugyanis, ha az ember máshol valósítja meg
önmagát, az éppen azoknak lesz rossz, akik ezt lehetetlenné tették egy bizonyos
közegben.
lakatos MIHÁLY: – Mindig olyan ember voltam, hogy szerettem valamit tenni
valamilyen kisebb vagy nagyobb közösségért. Nemcsak szerettem, általában tudtam
is. Kisebb közösség alatt értem akár a Serény Múmiát, nagyobb közösség alatt
akár Kápolnás faluközösségét vagy egy kollégiumnak a közösségét. Tehát azt is
mondhatnám, hogy ezt a – nagyon elkoptatott, és leszólt – közösségszolgálatot
vállaltam fel. Szerintem azért vált ennyire nótoriussá ez a fogalom, mert ezt a
korábbi évtizedekben megpróbálták általánossá tenni, ráerőltetni mindenkire,
aki olyan pozícióban volt, hogy ezt megtehette. Holott erre – szerintem – semmi
szükség, hiszen aki már alkatilag olyan ember, és képes valamit tenni, az
biztosan meg is fogja csinálni.
sántha attila: – Nem tudom, mi lesz a jövőm. Annak idején, ötévesen, tudtam,
hogy harmincéves koromra nagy költő leszek. Most az vagyok. Ezt sikerült elérnem.
A továbbiakban viszont külső tényezőktől függ, hogy mi lesz belőlem. Politikai,
gazdasági tényezőktől, amelyeket most nem áll módomban előre látni.
lakatos MIHÁLY: – Félek az ilyen „jóslatoktól”, mert amiket eddig mondtam, ha
bizonyos árnyalatnyi eltérésekkel is, de általában bekövetkeztek. Attila
beszélt arról, hogy ötéves korában elhatározta: nagy költő lesz. Velem is
előfordult valami ilyesmi, csak én ezt ötödikes koromban mondtam. Megkérdezték:
mi akarok lenni, s mondtam, hogy költő. Erre a szüleim megijedtek, hogy éhen
fogok halni. Utólag kiderül, hogy nem alaptalanul. Később, a tanítóképző utolsó
évében az osztályfőnököm kiosztott egy kérdőívet, és ezen szerepelt egy kérdés:
mondjuk meg, hogy öt év múlva hol leszünk, és mit fogunk csinálni. Akkor én azt
válaszoltam, hogy öt év múlva magyartanár leszek valamelyik udvarhelyi
iskolában. Hát ez nem következett be öt év múlva, de mára már csakugyan ez is
megvalósult. Úgyhogy attól félek, ha azt mondanám most, hogy tőzsdeügynök
leszek, valószínűleg húsz év múlva öntudatlanul is teljesíteném ezt a „kitűzött
célt”.
Mostanában mindenkinek csak azt mondom, hogy én pillanatnyilag csak két évben
tudok gondolkodni. Ezt a két évet, amíg a PhD képzés befejeződik, úgyahogy
látom magam előtt.
Nagyvonalakban persze tudom, hogy hol leszek, és mit fogok csinálni. Viszont ez
meglehetősen összetett dolog. Mert az például álmomban sem fordult meg a
fejemben, hogy én valaha Szegedre kerülök. Ez úgy történt, hogy a
magánéletemben változás történt – pontosabban: megnősültem –, és ez arra
kényszerített, hogy átiratkozzam a szegedi egyetemre.
Ha arra gondolok, hogy húsz év múlva ötvenkét éves leszek, – hát, azt hiszem,
addigra csak megtalálom a helyemet. Gondolom, a kolozsvári egyetemen vagy
valamelyik lap szerkesztőjeként, mondjuk, Fekete Vince társszerkesztőjeként
dolgoznék. Esetleg György Attilának vagy Sántha Attilának a munkatársaként.
A sorsom eddigi alakulását tekintve, úgy nézem, nagyon erős szálak kötnek
Fekete Vincéhez. Tehát ott, ahol ő lesz húsz év múlva, abban a körzetben,
valamilyen távolságban én is megtalálható leszek.
FEKETE VINCE: – Volt egy nyolcadikos diákom, s amikor ilyen felmérést
végeztünk: mi szerelnél lenni, miért, ez a fiú azt írta: „Sofer”. Miért? „Mert
szeretek ereszteni.” Vagyis szereti ereszteni az autót, hogy az haladjon előre.
Én azt mondanám, húsz év múlva én is „sofer” szeretnék lenni. Vagyis
szerkeszteni szeretnék. Nagyon szeretem ezt a munkát végezni, kapcsolatokat
fenntartani kollégáimmal, barátaimmal és nem barátaimmal, szövegekkel bánni. És,
ami a legfontosabb: írni akarok. Könyveket. Verseskönyveket, és prózát is. És
természetesen nem tudom magamat elképzelni húsz év múlva, amikor György Attila
majd gépfegyverrel futkározik a Hargita tetején, hogy én egy ágyút cipeljek,
húzzak magam után, hanem irodalmi lapot szerkesztek majd a partizánoknak. A
haditudósítók szövegeivel fogok foglalkozni. Ez lenne akkor a Múmiák harsonája.
GYÖRGY attila: – Már megelőlegezted az én jövőmet. Valóban ez a húsz év múlva
bekövetkezhető változatok egyike. Mint a Kaukázus hőse, Baszajev, ugyanúgy én
majd a Székelyföldön vezetek rohamra gerillacsapatokat. Ha viszont nem
változnak a körülmények, akkor valószínűleg én is szerkeszteni fogok, továbbra
is. Kizártnak tartom, hogy olyasmivel foglalkozzam, amit nem szeretek, és nem
is értek hozzá. Ha nem változnak meg a körülmények, és a lapszerkesztés mellett
maradok, akkor az bizonyos, hogy nem egy irodalmi lap lesz, annál mozgalmasabb
vizeken szeretek evezni. Az irodalom számomra az a luxus, amit megengedhetek
magamnak, de nem életcél. A harmadik változat: valahol, valamelyik várostól
húsz-harminc kilométerre, egy egyedülálló házban csendesen és nyugodtan
elpipázgatok majd esténként a kandalló előtt, a hintaszékben ülve.
Ha sikerül megfelelő anyagi körülményeket teremteni.
Történhetnek csodák.
Lejegyezte KINDE ANNAMÁRIA