Lakatos Mihály
ÜNNEP
„Az ünnepet mindig mi gondoljuk el, de csak a tárgyak élik a csodát.”
JÁNK KÁROLY
A nyári Vihar, hazatérvén, tisztára mosdatta hársfáit (melyeket magkoruk óta ő nevelt), s miután fiúsra nyírta üstökeiket, a levágott virágfürtökből különös mintájú szőnyeget szőtt a járdákra eme ünnepi alkalomra. Hogy ünnep van, azt rajta kívül senki sem tudta, talán maga Gyöngyike sem, mert szenvtelen arccal, határozottan kopogó cipőkkel gázolt át a szirmokon, s időnként aggódva pillantott a még mindig gyanúsan mocorgó felhők irányába. Ez a bizalmatlanság nem zavarta Vihart, aminthogy az sem hatotta volna meg, ha Gyöngyike szemében az éppen levetett gyermeki ragaszkodás jeleit pillantja meg. Tudta, hogy az emberek önzők, hogy makacsul ragaszkodnak a saját, jól bevált ünnepeikhez, bár azok rég elveszítették eredeti tartalmukat (anélkül, hogy újat nyertek volna), és azt hiszik, hogy minden, ami szokatlan és rendkívüli, illetéktelenül megzavarja az életrendjüket. Pedig az egészből csak a rend maradt meg, az élet – a maga apostolainak szűk körétől követve – már régóta máshol kószál. A teremtmény függetlenedik teremtőjétől, és hamis prófétaként a helyébe lép. Vihar tudja, hogy az életet nem az emberek világában kell keresni.
Gyöngyike pontban fél nyolckor ér az Olimpia mozi elé. A fiú a villanypóznának dőlve olvassa a sportújságot, de a könnyed érintésre villámgyorsan megfordul. Az újság lassan a térdkalácsáig ereszkedik, s ott marad. „Nabazmeg!” – villan át az agyán, de ezt nem meri, mást pedig nem lehet mondani arra, amit lát. „Bocs, hogy késtem, de ez a vihar... Meg sem puszilsz?!” De igen. Ja, persze. De ki vagy? „Na, hogy tetszik?” Bazmeg, bazmeg... Ez az egy szó kering az agyában, mint egy bennrekedt légy, s egyre idegesítőbben zúgva koppan neki a koponyájának. „Ákos, te részeg vagy?! Lehelj rám!...” Rálehel. Mentolos illat a szemfogak közt rekedt paradicsomos makréladarabka szagával keveredve. Alkohol semmi. Arra azonban jó, hogy a friss levegő végre elsodorja az útból a bazmeget. „Bocs, alig ismerlek meg... Nem mondtad, hogy ilyesmire készülsz.” „Én sem tudtam. Csak úgy jött. Magától. Hol a bérlet?” „Milyen bérlet?” „Térj már magadhoz! A szimfonikus!”
Ákos a farmere farzsebébe nyúl, és előveszi a bérletet. Onnan, ahova – tisztán emlékezett rá! – a mozijegyet tette. Ami a Nyolc gazfickóra szólt. „Egy nyakkendőt azért tehettél volna...” – zsörtölődik anyásan Gyöngyike, majd karon ragadja, és besétálnak a Nemzetibe.
Az Apa ezen a napon szokatlanul rosszkedvű volt. Leverten ment fel tizedik emeleti tömbházlakásukba. A hajában tömény pörköltkávészag, s ez minduntalan a munkahelyére emlékeztette. Hajnaltól a sípszóig megállás nélkül (na jó, ebédszünettel) csomagolta a kávét, s ráadásul az a rohadt gép egyetlen alkalommal sem romlott el a nap folyamán. Kétségbeesésében már a biztosítéktábla körül próbált manipulálni, az ebédszünetet kipótolandó egy kis áramszünettel, de pechjére a máskor petyhüdten lógó ajtón most csinos kínai lakat fénylett, mintegy figyelmeztetve őt a nálunk még aránylag népszerűtlen távol-keleti munkatempóra. Dühében jókorát sújtott ököllel a parányi jószágra, majd visszarohant a géphez, mely időközben teleokádta a környéket különleges aromájú kávécsomagokkal.
A féktelen liftajtó nagyot csattant a tizediken. Ebből tudta a család, hogy Apa „bekávézott”. Illetve tudhatta volna, ha éppen otthon van valaki. A felesége azonban hétvégi bevásárláson volt, Gyöngyike pedig, ki tudja, hol. Észre sem vette, hogy a lány elnyűhetetlennek vélt „farmerszerkója” az ágy sarkában hever.
Hiányzott a másik gyerek. Egy másik. Amelyik ilyenkor felderítené vagy bosszúszomját lecsapolná. Több éves vita afölött, hogy Rák legyen-e, mint az asszony, vagy Skorpió, mint ő. Az általa kompromisszumként felajánlott Mérleg hatalmas vihart kavart. Mint utóbb kiderítették, az anyja jegyét akarta orvul győzelemre vinni. „Ne gondolj semmi rosszra, de nem! Szóba sem jöhet!” Nem gondol semmi rosszra, de az anyját ne sértegessék!
Aztán minden elsimult. Másnap közösen választották ki az új kávéskészletet, s útközben betértek egy palacsintára, amit egy rég elfeledettnek hitt gesztussal ő fizetett. A gyerek pedig tovább bolyongott a csillagközi térben.
Cipőjét le sem rúgva végigheveredett az ágyon, és a távirányitóval megcélozta a tévét.
Amikor a lány megjelent a küszöbön, annyira meghökkent, mintha meccsnézés közben a szobába pattant volna a labda. Hát te ki vagy?! – mondta a tekintete, miközben rutinosan végigszaladt a fejlett idomokon. A lány csak mosolygott, és az ajtónak támaszkodva a csípőjére tette a kezét. A német adók szexfilmjeiben annyiszor látott mozdulatra a férfi szeme önkéntelenül oldalt rebbent, mintha kamerák után. Zúgó fejjel tápászkodott fel, bátortalanul a tünemény felé lépett, s a zsigereibe ivódott klisék ellenállhatatlanul működésbe léptek:
 – Gyere be! Mit iszol?
A válaszlépés nem késett. A lány kis retiküljét a fotelra dobta, és a kanapéra telepedett, lábait, természetesen, x alakba felpockolva.
A kihívás egyértelmű volt a férfi számára: bizonyos fokozatok közbeiktatásával ezt a kis x-et egy nagyobbá kellett átgyúrni, melynek alsó szárait a lány remegtetően sima és üde lábai képezzék! Hogy milyen algoritmust fog alkalmazni, még nem tudta, de hogy a képletnek valamiféle alkohollal kell kezdődnie, azt férfiösztöne azonnal jelezte. Stílszerű lett volna egy bárszekrény whiskyvel, esetleg konyakkal. Ezek hiányában sört bontott.
A lány pihés felső ajkán kedves körívet hagyott a hab, az ő torkába pedig már az első korty után kesernyés, fenyegető érzés telepedett. Talán túl sok volt mára. Jó lenne komolyan venni, hiszen férfiassága foroghat kockán. A lány némasága zavarta. Lehet, hogy csakugyan néma?! Hogy fogyatékos? Izgatottsága nőttönnőtt, s ez valahogy más volt, mint amit a feleségével való szeretkezések előtt érzett.. Poharát a kezében tartva közelebb húzódott a lányhoz, s ügyetlenül cirógatni kezdte a haját. Az nem fordult feléje, s most hogy így, profilból és közelről látta, ismerőseknek tűntek a vonásai. A haja kétségtelenül dauerozott volt, az erős hajlakk pedig annyira kimerevítette a fürtjeit, hogy kezének érintésére sem omoltak szét, hanem drótkarikaként tolódtak jobbra vagy balra.
– Ki küldött?
A lány ismét belekortyolt a sörébe, majd csodálkozva nézett rá. A mulatságos habkörív azt a benyomást keltette, mintha még mindig mosolyogna. De nem. Ezúttal csak az alkohol mosolygott idegen elemként az arcon. A férfi úgy érezte: csapdába került. A kívánatos test csábos pozíciója egyfelől, nyílt, szinte kijózanítóan őszinte tekintet (a romlottság felismerhető csillogása nélkül) másfelől. Azért nem akarta elszalasztani ezt a nem remélt lehetőséget. Szemlesütve, óvatosan magába erőltetett még egy korty italt, majd elszántan a lány melléhez nyúlt. Az hagyta. Az elegáns ruha mellvarratai alig érzékeltették a valószínűleg meleg, élettől lüktető idomokat, s noha a legszívesebben azonnal letépte volna mindenestül, nyugalmat parancsolt magára. Szép lassan kigombolta a felsőrészt, s folytonos simogatások közepette lesegítette a lányról.
– Akarod? – suttogta a fülébe idétlenül, mintha ennek egyáltalán lett volna valami jelentősége. A lány zavartnak látszott, de nem tiltakozott. A férfi a kezébe nyomta a poharat, s közben a melltartó kapocsaival bíbelődött. A pohár már szinte kiürült, de a várt hatás sehogy sem akart jelentkezni a lányon. Mintha a tudat minden korty után következetesen elmetszette volna a mámorba húzó rózsaszín hínárt. A melltartó lebukott, s a feszes tartású, még nem teljesen fejlett keblekről tizenhét-tizennyolc évesnek ítélte. „Akárcsak Gyöngyike!” – villant át az agyán, de a mámor zsebre vágta az eszét, s lázasan csókolgatni kezdte a hegyes bimbókat. A lány egy idő után finoman eltolta a fejét, felállt, s a gyerekszoba felé indult. A férfi gerjedelmét ebben a stádiumban már minden szokatlan gesztus csak fokozta, így gondolkodás nélkül követte. Csak a gyomra kezdett el émelyegni, mintha egy túl zsíros ebéd ellen tiltakozna. Gyöngyike ágyán könyvek hevertek szanaszét. Egy bűvös kocka. Egy félbemaradt kötés. A kötőtű a még ujjatlan pulóver mellébe döfve. A lány gyors mozdulattal a földre sodorta őket, szembefordult a férfival, s minden átmenet nélkül letolta a szoknyáját. Emlékezett a mozdulatra. Valahol, valamikor ez a lány hozzá tartozott, az iménti összetéveszthetetlen mozdulat pedig a lányhoz. Hajdani szerető? Egyszervolt szerelem késői beteljesülése? A hányinger újból jelentkezett. Nem tétovázhat.
A következő pillanatban már az ágyon vonaglottak egymást átölelve, átadva maguk az érzések egyre gyorsuló ritmusú hullámverésének. A csúcson túl jutott el a férfi tudatáig valami fura, eddig még nem tapasztalt érzés. Lenyúlt a combjához, ahol korábban sűrű folyadékot érzett megtelepedni, majd az ujjait a szeméhez emelte. Vér. Lassan alvadó vér.
Még ott feküdtek egymáson a szélcsendben, amikor a lány megszólalt:
– Régóta vársz erre. Most megtörtént. Jó volt?
A szomorú, de nem ellenséges hangra rémülten kapta fel a lány válláról a fejét, s az elszörnyedés most őt némította el. A lány, akit a karjaiban tartott, Gyöngyike volt.
Most világosodott meg minden, hogy nyomban utána bányasötét lepje el körülötte a tárgyakat. Arcát kezébe temetve lefordult a lányról. Sírni szeretett volna, nyüszíteni, de nem tudott. A bejárati ajtón motoszkálást hallott, majd kétszer fordult a kulcs a zárban. Egy utolsó erőfoszlánnyal felhúzta a térdeit a mellkasához. Talán hogy meztelenségét leplezze.
Gyöngyike gyönyörködve nézegette magát a fürdőszoba tükrében. Elégedetten állapította meg, hogy alakja nem hasonlít az anyjáéhoz. Hetedikes volt, amikor a fiúk már minden alkalmat megragadtak, hogy lányosztálytársaik kiteljesedését lehetőleg naponta felmérjék a folyosó sötétjében. Az anyja iránt érzett feltétlen tiszteleten ekkor támadtak az első hajszálvékony repedések. Amikor elpanaszolta neki, hogy a fiúk szemérmetlenül fogdossák, őt hibáztatta a kihívó cuccokért és viselkedésért. „Nem muszáj mindenáron szűk pólót meg strechnadrágot húznod. S ha igen, akkor ne csodálkozz, ha kakaskodnak azok a tejfelesszájúak!” Valami érthetetlen gyűlölet izzott a hangjában, s ebben az izzásban hamuvá esett szét minden, ami egyre fontosabbá vált számára: szerelem, fiúk, bulik, az első melltartó, az első csók... A havonta jelentkező ijesztő fájdalomról nem is tartotta érdemesnek beszélni. Dacosan tűrte, mígnem a szennyesbe dobott véres bugyik riadóztatták az anyját... Az Apa, ő más. Ő teli szájjal nevetett, majd cinkosan hunyorítva megsimogatta az arcát: „Ne törődj velük! Ezzel mindenki így volt. Sőt, talán az anyád is.” Azért egy este kiment az iskola elé, hogy órák után hazakísérje. Ő szabadította meg a kapualjban még utoljára rácsimpaszkodó fiúktól. „Hohó! Hát ez mi?! – Szólalt meg érces férfihangja váratlanul a sötétben, s a fiúk ijedten húzódtak a falhoz. – Hát ti azt gondoljátok, hogy ez így megy? Falkában, mint a kóbor kutyák?! Hozott valaki egy szál virágot neki? Hívta meg valaki a moziba? Egyáltalán: van itt egy férfiú köztetek?” Kimondhatatlanul hálás volt az Apjának ezért a gesztusért. Óriásit nőtt a fiúk szemében. Akinek ilyen apja van! Versengve hordták a virágot, s ő választhatott, hogy kivel megy moziba. Amikor aztán egy eredeti farmernadrágot is kapott szülinapjára, az Apa iránti szeretete szinte rajongássá fajult.
Emlékszik: azokban a hetekben jött rá, hogy az anyja nem „jó nő”. Vékony, vézna testalkatú, lapos melleit a melltartó is éppen hogy jelzi, s akkor gondolt először arra, hogy talán irigyeli az ő látványos fejlődését. És mélyen megértette, hogy az Apja, aki naponta annyi jó nővel találkozik az utcán, a munkahelyén, miért beszél néha olyan ingerülten az anyjával. Ha családi vitákban az Apja pártjára állt (márpedig szinte kivétel nélkül így volt), az anyja csak legyintett: „Te és az apád... Egy klikk!”
Lassan jobbra fordult, szemügyre vette magát profilból is, kissé megigazította a szemébe hulló hajtincseket, majd ugyanezt a műveletet – kívülálló számára kétségbeejtő lassúsággal – megismételte a másik irányba is. Mikor teljességgel hibátlannak talált mindent, vette az Ákostól kapott golyós dezodort, és beillatosította a hónaljait. Már tudta, hogy Ákossal mindennek vége, a fiú úgy el fog szállni az életéből, mint dezodorjának az illata. Elszáll, mert őneki már nincs szüksége rá. Hangverseny közben tudatosult ez benne, amikor a kissé monoton Händel-futamok a fiú fejét az ő vállára kókasztották. Amint Ákos nagyot horkantva magához tért, egy idősebb férfi mellettük gúnyosan elmosolyodott. Még hogy unja! – futotta el a méreg ismét a gondolatra, holott néhány hete még ő is unta. De hol van az már!
„Gyöngyikém, nem vagy már csitri, hogy hajnalig rázd magad, és viháncolj nyeletlen srácokkal egy-egy házibuliban! Maholnap felnőtt vagy, egy érett nő!” – mondta az Apja egy álmos-hideg hajnalon, miután az anyja talpra üvöltözte a még szendergő szomszédokat. Nő! Érett nő! A mágikus szó!
Sivatagi homokvihar. A beduinok tudják, hogy a szél ilyenkor előbb kidühöngi magát, meghurcolja a homokot, de ez semmi, ez elől fedezékbe lehet bújni. A legveszedelmesebb az, hogy átírja a dűnék térképrajzát! Azt hinnénk: semmi nem változik, csak a forma. Ám a forma visszahat a tartalomra!
A konyhából a kukta sípolása hallatszott, így gyorsan magára kanyarította a fürdőköpenyét. A mai ebéd estére halasztódott, s úgy gondolta: meglepi azzal a családot, hogy ő főz. Tiszta abroszt terített az asztalra, és a szokástól eltérően mindenkinek két-két tányért készített elő: egy laposat meg egy mélyet. Középre pedig egy kopottas fényű gyertyatartó került félig elégett gyertyával a kelyhében.
Az anyja fáradtan érkezett haza a városból, a szatyor laposan lógott a kezében. „A franc esne beléjük! Ami kéne, az vagy nincs, vagy olyan drága, hogy nem lehet megvenni! Mi ez az ünnepi terítés? Mit csinálsz?” Miért? Baj? – lobbant az indulat Gyöngyikében, de idejében visszafogta magát. Mosolyogni próbált, s titokzatosan intett, hogy maradjon csöndben. Az anyja túl elcsigázott volt ahhoz, hogy kérdezősködjön, így megadóan leereszkedett a székre és várt. Gyöngyike feltálalta a levest, majd eltűnt a szobájában. Amikor néhány perc múlva ismét megjelent, az anyja szemei tányérnyira kerekedtek az elképedéstől. Gyöngyike elegáns, fekete kosztümben, lábszínű harisnyában, magas sarkú cipőben jelent meg, s magabiztos léptekkel a nappaliba ment. Az Apja álmosan, morogva tápászkodott fel, majd olyan sokáig mosakodott a fürdőben, hogy félő volt: a leves teljesen kihűl. Végül mégiscsak előjött. A felesége mintha odafagyott volna, úgy ült a széken, Gyöngyike pedig éppen a gyertyát gyújtotta. Hunyorogva nézett a lányára, majd rosszkedvűen sütötte le a szemét. Zavart a lány szemében csillogó őszinte lelkesedés.
– Gyere már! Mit iszol?
A férfi megborzongott.
– Mi ez a nagy felhajtás? Mit ünnepelünk?
Gyöngyike erre – maga sem tudta, miért, talán hogy valamiféle célt mégiscsak kijelöljön – azt mondta:
– Ma van a születésnapom.