PENNA HISTORIAE
BELSŐ VALÓSÁGUNK HŰSÉGES TÜKRE
Wesselényi Miklós születése 200. évfordulójára (1796–1996)
A naplókról már Wesselényi első életrajzírója, Kardos Samu tudósít. Két hatalmas kötetet¹ megtöltő kompilációjában több naplórészletet is közöl. Életrajza megjelenésével egy időben kiadja a Régi Okiratok és Levelek Tára című, Debrecenben megjelent havi folyóiratban „ifjúkori naplófeljegyzéseit.”² Az általa tervezett Wesselényi Munkái 10–12 kötetre terjedő kiadásában a levelezés négy kötete, a beszédek két kötete mellett a naplóknak is két kötetet szánt. Feltételezhetően teljes szövegközlésre gondolt, noha Kardos, évszázadunk legelején, nem az Erdélyi Múzeum Egyesület Wesselényi családi levéltárában őrzött eredeti kéziratot használta. Miként írja, számára a naplókat „a legnagyobb hűséggel és pontossággal éveken át” a kolozsvári Egyetemi Könyvtár egyik akkori tisztviselője, a későbbi kiváló művelődés-, művészet- és várostörténész, Kelemen Lajos másolta le.
A naplóanyag akkor tizenhárom kötetből és három füzetből állt. A másolati példány meghaladta a hatszáz ívet. Lehetséges, hogy fél évszázaddal Wesselényi halála után sem volt ott együtt, vagy nem volt meg a teljes naplóanyag. Azonban a meglévőkhöz viszonyítva is, a naplókból mindmáig sajnálatosan kevés jelent meg. Kötetkiadásban egy rövidebb, az ún. „árvízi napló”³, valamint egy viszonylag terjedelmesebb, az 1821–1822-es útinapló.⁴
A két ismertebb naplót is hozzáadva, a nyomtatásban megjelent naplóanyag aligha haladja meg a kétszázötven nyomtatott könyvoldalnyi terjedelmet. Elszomorítón igaza van a kérdés mai értékelőjének, Maller Sándornak abban, hogy „Wesselényi Naplójának kiadatlanságával máig szegényebbek és tájékozatlanabbak vagyunk egy egész történelmi korszakról, melynek egyik főszereplője, alakítója és megörökítője volt”.⁵
A napló, Wesselényi szóhasználatával „napi könyv”, tartalmi szempontból íróját érintő események naponkénti feljegyzéséből létrejött írásos mű. A naponkénti rendszeresség nem kizárólagos feltétele a műformának: a feljegyzések készülhetnek tetszőleges időközökben is. Viszont ismérve és jellemzője a naplónak, hogy nem nagyobb időtávlatból történő visszatekintés. Írója rendszerint azon frissiben, élménymelegen veti papírra a megélt eseményeket, történeteket, jegyzi le saját és mások cselekedeteit, megfigyeléseit, benyomásait, észleleteit, gondolatait, kedélyés egészségi állapotát, hangulatait, tűnődéseit, mindent, amit valamely oknál fogva akkor fontosnak tart. A dolgok lefolyása, valamint az írásos rögzítés, a lejegyzés közti „távolság” oly csekély, hogy a pennázgatónak nem biztosít távlatos rálátást a dolgokra, következésképpen nem érvényesülhet az idő teremtette távlat rendszerező, értékelő, újraértékelő munkája. A naplóíró átélő és emlékező tudásszintje gyakorlatilag nem különül el, nem válik szét. Az események lezajlása és az írásos rögzítés közötti idő rövidsége miatt, a történések még nem kristályosodnak át emlékké, nem kell felélesztenie múltbeliségükből, tulajdonképpen jelenvalóságukban rögzíti azokat. Az életanyag múlttá csak az írásba foglalás révén, az írásba foglalás után válik, írója számára is csak későbbi olvasatban. A naplófeljegyzések élményértékét az írás jelen ideje határozza meg, ami nagyjábanegészében a történés jelen idejével azonosítható, még akkor is, ha a végleges formához (előzetes) „emlékeztető jegyzeteket” készített a naplóíró.
Wesselényi naplói alapszövetükben eseménynaplók. Rövidebb, hosszabb napi beszámolók, kurtább vagy bővebb szövegek a tárgy kívánalmai, valamint a naplóíró szabadideje, kedve, egészségi állapota szerint. Természetesen a sorjázó és láncolatos tényekben – lévén nem csak élet-, de korrajzok is – az utókor fedezi fel a históriai összefüggéseket, a történelmi valóságot is rögzítő tudatnak az időtöredékeket összekötő folytonosságát.
A napló jellegéhez hozzátartozik „a megállított idő” mozzanat is. Midőn a naplót író rendszeresen feljegyzi élete eseményeit, valójában megköti az állandó mozgásban, áramlásban lévő időt, és ezáltal felidézhetővé, gondolatilag és érzelmileg is újraélhetővé teszi a múltat. A naplóírás egyik magyarázataként Wesselényi hangsúlyozza, hogy az idő alapszerkezete a múlt-jelen-jövő egységében jelentkező különbség: idő nélkül nem tudjuk érzékelni a változásokat, melyek a tapasztalatok hordozói. „Egy Napi-Könyvet kell tartani annak, aki életét, mint egy egészet, át akarja futni tekintetével, s a múltat használni kívánja a jövendőre és jelenvalóra. De midőn létének tragikomédiájából egy jelenést jegyez fel, s utazásának történetét írja, ne forogjon sem annak valaki előtt való felolvasása s a sajtó alá való menése eszébe, különben a maga mentségére s nem tulajdon tanúságára ír. Nincs belső valóságunknak egy hűségesebb tükre, mint egy ily naponként folytatott autobiografia. Gyakran, repülő életünk ezen képei előtt állva, csodáljuk, hogy az egy-két esztendővel öregedett alig esmér reá a kevés évekkel ifjabb önnönmagára. Mint egy csak most nemesi címet nyert büszkeséggel nézünk ma – egy egész éjellel bölcsebbek – a tegnapi csak paraszt vagy polgári napra. Ily nagy a körülmények hatalma.”
Idézett szövegrészből is kitetszik, hogy a napló Wesselényi számára az önismeret eszköze, módja. A fogalom önmagunk belső világának, nyílt és burkolt hajlamainknak és képességeinknek, erkölcsi reakcióinknak, gondolkodásunknak, erényeinknek és esendőségünknek felismerését, ismeretét jelenti. Ehhez segít hozzá az újraolvasott napló, szerzőjének szigorú magánügyeként. Tudjuk, hogy élete kritikus időszakaiban Wesselényi „bepecsételtette”, tehát a külvilág elől elzárta naplóit, melyek számára lehetővé tették a „kifelé élő” ember, valamint a „befelé élő” ember őszinte önszembesülését.
Ismereteim szerint gyerekkorától kezdve – természetesen szünetekkel, kényszerű kihagyásokkal – majdnem teljes megvakulásáig naplót vezetett, kb. 1814-től az 1841-es évekig. Ezeknek jókora hányada mindmáig publikálatlan. A nyomtatásban nem közölt naplórészletek gyakorlatilag, tehát az olvasó, az utókor felől nézve – ismeretlenek. Van Wesselényinek olyan összefüggő naplója is, melyet a szakirodalom eleve „ismeretlen naplója”-ként tart számon.⁶ Bevallom, hogy ezt a megnevezést nem tartom a legszerencsésebbnek, hiszen az ismeretlenség nem csak a szóban forgó napló-fragmentumra vonatkoztatható. De engedve a konvenciónak, vegyük szorosabban szemügyre ezt a bizonyos „ismeretlen napló”-t.
A szóban forgó napló egy 1837. június 15-e, valamint 1838. február 28-a közt, pontos datálással teleírt ötvenkét füzetoldal, ha a néhány korábbi-későbbi pótbejegyzést, üres oldalt, valamint elszámolás-jegyzéket nem vesszük figyelembe, csakis a füzet törzsszövegét. Ez az ismeretlen napló valójában az ún. „árvízi napló” közvetlen előzménye, mely az 1838. március 13-a és 25-e közt írt feljegyzéseket tartalmazza. E füzetben március hónapra vonatkozóan egyetlen feljegyzést sem találunk, viszont a februári feljegyzésekből jól nyomon követhetők az árvizet kiváltó időjárási előzmények: „Nappal olvadás, estére fagy. Szép idő.” (febr. 9.) „Szép idő, olvadás.” (febr. 11.) „Újra hideg.” (febr. 13.) „Éjjel havazás s egész nap.” (febr. 14.) „Szép, de hideg idő.” (febr. 19.) „Nagy hideg, – mint mondják 19 fok.” (febr. 20.) „A nagy hideg kissé engedett.” (febr. 22.) „Olvadás.” (febr. 23.) „Három nap óta nagyon olvad.” „Egész nap eső.” (febr. 25.) „Olvadás, lucsok.” (febr. 26.) Mind az előzmények, mind a folytatás közismertek: fagy, jégtorlaszok létrejötte, olvadás, eső, újra lehűlés. Végezetül a feltorlódott jeget maga előtt taszító óriási víztömeg nekizúdul, a jobb parti városrészt elönti a Duna. Pest 4245 háza közül 2281 dőlt össze, elpusztult a város épületeinek több mint fele. A halottak számát, tudomásom szerint nem lajstromozták, viszont a mentés hőse – „az árvízi hajós” – Wesselényi volt. Azonban itt nem az árvízzel, a katasztrófáról beszámoló szívfacsaró feljegyzésekkel, hanem az azt megelőző jó nyolc hónappal foglalkozunk.
Az ismeretlen napló – melynek esszémhez a fotókópiáját használom – egy rendkívüli állapot és egy rendhagyó helyzet tükre és foglalata.
Wesselényit az osztrák hatóságok kiüldözték – pontosabban menekülésre késztették – Erdélyből, miután az 1835. január 29-i tette, az országgyűlési tudósítások engedély nélküli kinyomtatása miatt elfogatási parancsot adtak ki ellene. A letartóztatás elől kellett az Erdélytől jogilag független státusú Magyarországra menekülnie. Ott, ugyanakkor egy másik, úgymond „hűtlenségi pert” is a nyakába varrtak az 1834. december 9-i szatmári megyegyűlésen elmondott második beszéde egyik kitételéért, melyben a kormányt bírálta, ám azt a vád az uralkodó személyével azonosította. Eme per immár több mint három éve folyik, Wesselényi szempontjából kritikus szakaszba jutott, s ő, mintegy kényszerből tartózkodik, saját szavait használva, „nyomorog” Pesten. Miután a napló, az utókor számára a maga egyedi mivoltában megmutatkozó múlt, az olvasó ma elsősorban a köznapok tényeivel ismerkedik meg, a naponként változó életérzéssel, választ kapván arra a kérdésre, hogy jelzett időszakban hogyan teltek egy üldözött erdélyi magyar főnemes, báró hadadi Wesselényi Miklós napjai, hogyan élt, mit csinált, gondolt, érzett – az ismeretlen naplóba foglaltak szerint.
Nyilvánvaló, hogy mindaz, ami a naplóból elénk bomlik, nem kívánkozik bronzba öntött szoborként márvány talapzatra még Wesselényi esetében sem. Egyébként a szoborba merevítettség éppen az emberközelséget szünteti meg, a napló ennek a romantizáltságnak jótékony ellenszere.
Wesselényi, a hírhedt lovas, kocsihajtó, párbajozó, bokszoló, úszó, céllövő, vadász – mai fogalmaink szerint a „sportember” – egész élete során sokat betegeskedett. Akkor még elvbarátja, Széchenyi, 1830. március 14-én írt levelében igyekszik rábeszélni, hogy gyógykezeltesse magát. „De te rossz beteg vagy, tested nem a legjobb, ismerd meg azt, s így elfojtott fájdalommal láttam sokszor, egészségedet miképp rontod rendetlen élet s némely bravourok által, melyekért már sokszor jól lakoltál. Tanácsom szerint jöjj ide, beszéljünk a dolog felől.”
Nyolc évvel később, a napló szerint, a helyzet még rosszabb. 1837 júniusától kezdve tele a testi állapotára vonatkozó feljegyzésekkel. Régi, lóról zuhanásból szerzett lábsebei kiújultak. Dagadt, néha vizet, máskor gennyet szivárogtató lábszárával sokat kínlódott, gyakran huzamosabban ágyban fekvésre kényszerítve. Panaszkodik aranyerére, gyomra is többször rakoncátlankodik, napokig hideg tejen él. Augusztus végén cudar fogfájás gyötri. Többször napokon át tartó erős főfájása van. „Éjjeleim gonoszak, nem csak nem alhatom, de nem is fekhetem.” (1837. szept. 20.) „Hét hét óta az első éjjel, melyet ágyban, levetkezve töltöttem.” (okt. 28.) Váltakozva ágyékfájdalmakra, vállfájdalmakra, vese-tájéki derékfájdalmakra, torokfájdalmakra panaszkodik. Néhányszor vesehomokot vizel.
A legsúlyosabb baj látásának fokozatos, de állandó romlása. Szembajával, megvakulásának okaival – az utóbbi években is – neves orvosok és orvostörténészek foglalkoztak. Az általánosan elfogadott feltevés szerint szeme világát huszonegy éves korában elszenvedett lueszes fertőzés következtében beállott szemidegsorvadás oltotta ki. Egy másik feltételezés szerint a vakságot az agyalapi mirigy daganata okozta. A szakemberek vitája alighanem csak akkor fog nyugvópontra jutni, ha egyszer előkerül valahonnan Arányi Lajos professzor 1850. évi boncolási jegyzőkönyve. Ő nyitotta meg, balzsamozta be a halott testét, vizsgálta meg alaposan Wesselényi agyát is. De bármi volt a betegséget kiváltó ok, a rettenetes tényen nem változtat: fokozatosan elvesztette látását, 1844 nyarán bekövetkezett a teljes vakság.
Az ismeretlen napló szövege kalligrafikus, jól olvasható, gondos írásképet mutat, de egy későbbi, 1838. augusztus 22-én datált feljegyzése szerint jobb szeme már annyira elhomályosult, hogy az embereket pár lépés távolságból sem ismerte fel. Negyvenedik születésnapját követő napon jegyzi fel naplójába: „Ez a nap már több évek óta nekem kellemetlen. Rossz érzés vénülni, nem annyira azért, hogy a meghaláshoz közeledünk, hanem mivel a vénülés apródonkénti elhalás.” (1837. dec. 31) A naplóban rövidített alakban, többször megismétlődik a feljegyzés, hogy „Orv. vót.” Szeptember 22-én felsorolja, hogy az orvosa hányféle gyógyszert – és gyógymódot – alkalmazott, illetve használt – eredménytelenül. Ismerünk tőle olyan feljegyzést is, mely szerint a hibás kezelés okozta állapota rosszabbodását, végezetül halálát.
De hol betegen, hol egészségesen mivel töltötte napjait a szülőföldjéről, birtokairól kirekesztett?
Olvasott, gyakrabban az újságokat, ritkábban könyvet. Elolvasta például az őt több ízben is meglátogató Vörösmarty (nevét dupla W-vel írja, mint a sajátját) Árpád-ját. „Nagyon derék” – jegyzi meg naplójában. Másutt ezt írja: „az olvasás olykor enyhülést okoz”. (1837. szept. 29.)
Írt és diktált. Bőségesen leveleket barátainak, elsősorban perében fő tanácsadóinak, Kölcseynek és Deák Ferencnek, de élénken levelezett derék zsibói jószágigazgatójával, Kelemen Benjáminnal is. Foglalkoztatják birtokügyei, de leginkább a per. Egy kiegyensúlyozottabb órában papírra veti „a most teendőkrőli gondolatimat”, nyilatkozat vagy talán inkább felirat formájában, programként az ellenzék részére: „fő tulajdona tettre szólítás” – jegyzi meg a januári megyegyűlésre készített gondolatvázlatról, remélvén, hogy elvbarátainak hasznára válhat.
Mikor egy kicsit jobban összeszedte magát, lovagolni, vívni vagy vadászni ment. Az év első tíz napján, 1838-ban, végig vadászott, s noha – szeme romlása miatt – lövéseiben többször hibázott, elégedett volt.
Látogatókat fogadott. Lakásán a reformkor minden jelentősebb közéleti szereplője megfordult. A perbe vonással a közéletből kiszorított ellenzéki vezér, a társasági élet peremén mozgó főúr, a nemzet tegnap még ünnepelt bálványa, noha igyekszik higgadtan gondolkodni sorsán, érzékeny és elégedetlen. Feljegyzi például, hogy nevenapját betegen töltötte, és „csak négy helyről kapott köszöntő Billetet”, s mindössze néhányan – Fáy András, Bajza, Vörösmarty, Kossuthné – látogatták meg. „Annak, aki nem egyedül önmagában, s magávalteli él, keserű lehetne magát úgy elhagyatva, s így divatból kimenve látni, mint én most vagyok.” Keserűen állapítja meg, hogy mennyire változó a tömeghangulat. „A gyávák csordája” aszerint közeledik hozzá, vagy távolodik el tőle, ahogyan perbeli kilátásai javulnak vagy romlanak. „Minő különbség három évvel ezelőtt, midőn egy egész város világosítása ezerek ujjongó üdvözlésére csillámlott. Ez a sors játéka.” (1837. dec. 7.)
A visszaemlékezésekbe belekeseredve sem egyoldalúan elfogult. 1838. január 24-én írt hosszabb naplófeljegyzése őszinte, higgadt, azt is mondhatjuk, hogy bölcs számvetés. Elhagyja Tamásit, a tőle sírva búcsúzó baráti Lutter családot, akiknél rövid ideig vendégeskedett, és siet vissza Pestre. Nem hiszi, hogy lényegesen változtathat, még kevésbé, hogy javíthat ügyén, de amilyen határozottan elutasítja a „sopánkodó elcsüggedést”, hasonlóképpen elveti a dolgok „léha felnemvevését”  is. Jellemző Wesselényi gondolkodására, erkölcsi felfogására, hogy nemcsak önmagával szemben érez felelősséget, nemcsak saját egyéni sorsára gondol, hanem a véle „egy hajóban evezőkre is”.
Saját vonatkozásában mérleget készít: „Minden szenvedésim s keserűségim mellett, annyi szépet, jót és kedvest értem, s oly derült sőt fényes pontjai vannak életemnek, hogy mindaz egy bő tárát alkothatná az édes emlékezetnek: nem is kedvetlen érzés, sőt vidámító midőn azokat gondolatimmal átfutom, de tartós éldellést nem tudok azokból szívni. Boldog az, aki a múlton kérődzni s emlékezetben élni tud. Előttem a múlt, az mi velem történt, s mit tettem, örökké kicsinynek, többnyire silánynak s már birtokomon kívülinek tetszett; a jelent tudtam, hogy születése pillanatjában a múlt sírjába száll; a jövőnek volt egyedül előttem cselekvéseimre s tetteimre nézve becse, s annak rajtam kívüli alakulását vágytól jórészt, félelemtől pedig egészen menten vártam; a reménnyel, mit többnyire gyengeség szüleményének és menedéknek tartottam, ritkán cimboráztam. Most midőn a jelen s jövő oly borúlt, s midőn az utóbbi felett a nem tehetés párája lebeg, midőn nem a halva létel, hanem a halvalételnek szüntelen s milliárdszori érzése áll előttem, – most valóban jó lenne ha tudnék a múlt emlékezetével bábként játszadozni. Minden hihetőség arra mutat, hogy el fognak ítélni. Halált bajosan mondanak ki, de ha mondanak is, fenn elengedik; s ez a rémítő, mert a vérpad előttem korántsem olyan borzasztó, mint a börtön.”
Wesselényi már 1837 vége felé meg volt győződve arról, hogy elítélik. Egész őszön betegeskedett: októberben a naplóban mindössze két bejegyzést találunk (3-áról és 28-áról), novemberben összesen négyet. (3., 11., 12., 21.) Ezekben főleg egészségi állapotával foglalkozik. Decemberben tér vissza a rendszeresebb, sűrűbb naplóvezetéshez, helyzetének felméréséhez: „A szobába s egyedüli létet nagyon megszoktam (...) Jó ezen szoktatás, mert nagyon lehet, sőt hihető, hogy hasznát veszem. A fiscus sürgeti pöröm, és ha ítélet alá kerül mostanság, a jelen hangulatú ítélőszékek biztosan elítélnek.” (1837. dec. 4.)
A rákövetkező év elején a dolgok valóban felgyorsulnak. Bécs siet és siettet. Még az új országgyűlés kezdete előtt ítéletet akarnak hozatni, hogy az ellenzéki vezért teljesen kikapcsolhassák a politikai életből. „Azt hiszem, hogy ítélettel fognak arra kényszeríteni akarni, miszerint a további kifogásoktól elállva in merito védjem magam. (...) Ha ezt teszik, én védeni magam nem fogom; ha nem engedik a törvény szabta útoni és módoni védelmet, más útra én nem lépek. Mi törvénnyel nem egyező, az reám nézve a nem létezések és lehetetlenségek körébe tartozik.” (1838. jan. 18.)
Törvényszabta út? Wesselényi a feudális magyar törvényekbe kapaszkodva húzta el három keserves esztendőn át perét. Most, amikor – törvénytelenül! – a további perbeli kifogásokkal való éléstől megfosztják, már védekezni sem akar. Ha nem engedik továbbra is kifogási szakaszban tartani a pert, ám tegyék, s történjék, ami történhet, hiszen őt, a vádlottat fosztják meg további perorvoslatok benyújtásától, a védekezéstől. Természetesen tudja, hogy ellene az ítélet valójában már a korai szakaszban meghozatott: az udvar eldöntötte, hogy a liberális reformert radikálisan ki kell iktatni mind Erdély, mind Magyarország politikai életéből. Ez már megtörtént most még egyet szorítani kell a csavaron az ítélettel.
Az 1838. február 8. keltezést viselő, háromoldalas naplójegyzetben tűnik fel „Ő”. Wesselényi háromszor írja le, és háromszor törli ki a nevét. Egyszer „szegény”-nek nevezi, másutt „amaz ember”-nek, több ízben „Ő”-nek. Az a benyomásunk, hogy egy egykori eszmetársról, netán közelállóról van szó, aki közben átnyergelt Bécs oldalára, de Wesselényivel szemben kínos helyzetben érzi magát. Még az is lehetséges, hogy eme „Ő”, Ragályi, Wesselényi egykori ellenzéki vezértársa, aki nem vett részt az ítélethozatalban, s ha nem is állt ki Wesselényi mellett, nem fordult – mint többen a hasonszőrűek közül – ellene.
„Ő” tudja, hogy a per jogilag megalapozatlan. A nevezetes beszédben elhangzó inkriminált mondat semmiképpen sem meríti ki a hűtlenség fogalmát. Másrészt Werbőczy Hármaskönyve szerint hűtlenséget szóval nem, csak tettel lehet elkövetni. A per, végső soron, indokolatlan.
Viszont megbízható forrásokból azt is tudja, hogy a vádhatóságok mögött állók igen nagy erőt képviselnek, s Wesselényi évek óta tartó üldözésével olyan helyzetbe kerültek, ahonnan immár nem visszakozhatnak. „Ő” alternatívát keres és ajánl Wesselényinek, megoldás-változatokat, melyek jóakarói körében merültek fel. Pl. Wesselényi egy felségfolyamodványban ismerje be bűnét, s kérjen megbocsájtást és kegyelmet az uralkodótól, amit feltételezhetően meg is kapna. Felmerült az is, hogy szökjön külföldre, túl a Habsburg Birodalom határain. Ezzel tulajdonképpen elismerné bűnösségét, de az udvar számára még mindig kellemesebb lenne külföldön dohogó emigránsként, mint itthon elítélt mártírként.
Két barátja, perbeli fő tanácsadói, Kölcsey Ferenc és Deák Ferenc – a Wesselényinél nagyobb valóságérzéket tanúsító – leveleikban óvják az elhamarkodott, indulatból vagy elkeseredettségből táplálkozó döntéstől, s rábeszélik a perbeli védőirat, az ún. „derekas védelem” elkészítésére. Ez hármuk, valamint Benyovszky Péter közös műve; jogi remeklés. Több száz oldalas levezetés, mely célját, Wesselényi felmentését nem érte, nem érhette el. A végkifejlet közismert: a királyi tábla ítéletét 1838. február 8-án a hétszemélyes tábla mint feljebbviteli fórum három évi szabadságvesztésben rögzíti. De az ítéletet, fogságba vetését és annak folytatását az ismeretlen napló körén kívülinek tartjuk, így hát itt az 1838 márciusától kezdődő eseményekre nem térhetünk ki. De egy dolgot nem hagyhatunk említetlenül.
Minden napló elsősorban nyilvánvalóan önjellemzés, azonban általában tartalmaz másokról írt jellemrajz-vázlatokat is. Az ismeretlen naplóban is találunk több érdekes portrét. Az egyik, maradandó érvénnyel, egy köpenyegforgató politikusé. A personális – magyarul személynök – Somssich Ignácról van szó, arról a király által kinevezett főtisztviselőről, aki a Wesselényi ellen folytatott perben a királyi tábla elnöke volt. Néhány évvel korábban azonban még ellenzéki vezér és szóvivő, szélsőséges és kalandor álláspontról. Szikrázik a toll, amikor feljegyzi egyik találkozásukat undorodva – és dühtől fuldokolva – beszélgetőtársától: „Oly nyíltan néz szemembe, mintha értem semmivel sem kellene magát vádolnia. Ily szemtelenség oly megfoghatatlan, hogy csak respektábilis, mint minden, ami a tökélynek egy bizonyos pontját elérte. Erre is lelkierő kell: és ki erre ennyivel bír, mint ellenem dühöngő, engem kárhoztató bíró mer nekem szemembe nézni. Ő, ki gyakran olyan demagogicus, oly revolutionárius nézeteket és ideákat fejtett ki előttem, nekem mer szemembe nézni, ki azon nézeteit és ideáit hibáztattam és kárhoztattam, nekem, kinek magát oly igaz barátjának vallotta, nekem, ki iránt oly köszönettel és háládatossággal tartozik!! Szemtelenséget borzadva csodáltam ezen szavainál: Nagyon örvendeném, ha olyan bizonyítványokat tudhatnál felhozni, melyekkel az ellenkezőjéről győznél meg. – Én erre: Azt nem gondolom, mert, hogy én az ellenkezőről győzhesselek meg, és kellessék titeket meggyőznöm, arra az kellene, hogy meg legyél és legyetek arról győződve, hogy az miket a Fisc. (fiscus = a hivatal) állít, igaz, ezt pedig Ti sem hiszitek, és Te legkevésbé. Ő mer így szólani és mint Bíró az egyoldalú adatokra építve előre meri kimondani meggyőződését; ő, ki engem olyan keresztül-kasul ismer, és annyira tudhatja és kell tudnia, hogy azon állítások, azon célzatróli és Isten tudja, mi mindenrőli vádak gyalázatos rágalmak. Ezen emberecske furcsa képet csinálna, és furcsát sok más ember, ha egy compulsor mellett ilyen forma kérdésecskéket tétetnék elébe: Midőn a tiszt. tanú – 832dik év telén, gyakran még sötétben, hajnal előtt Wess. Mhoz szokott volt járni, akkor aziránt, jó v. veszedelmes volt-e a pesti utasításban a parasztra nézve a birtok megadást, és ezáltal a parasztságban oly vágyat gerjeszteni és táplálni, melyet valósítani nem lehet, Wess. Miklós minő véleményben volt; s minőben az iránt, hogy az így gerjesztett vágy és remény nem teljesüléséből származható parasztzendülést lehet-e egyébnek, mint irtóztatónak és rémítő szerencsétlenségnek tekinteni? – Talán ilyen kérdésecskékre eszébe jutna, hogy ő ily parasztzendülést jó következést szülhetőnek, sőt kívánatosnak festett: hogy állította, miszerint a kívánatok és remények oly magasra feszítésének éppen ily mozgalmak eszközlése volt rejtett oka; hogy mondotta, miszerint csak meg kell az effélének kezdődnie, majd fejt az szükséges talentumot és erőt is ki; hogy a kormány nem bánja annak letörését, de majd nem lesz képes, a megindult árt gátolni etcet. Az is – hiszem – eszébe fog jutni, hogy én ezen nézeteinek és állításainak merőben ellene mondottam, kárhoztattam: a célzatot vétkessége mellett annyira nevetségesnek és oktalannak találtam, hogy nemsükerülhetése mián a Fejedelemre nézve ugyan éppen nem veszélyes, de annyival veszélyesebb a nemzetre nézve.” (1838. febr. 22.)
A politikai helyezkedőről készült portrét egyetlen vonással kell kiegészítenünk. Miután a királyi tábla tagjainak többsége Wesselényi perében háromévi börtönbüntetésre szavazott, az ítélethozatalt vezető személynök a többséghez csatlakozott, elkerülvén a két szélsőséget: nem kért Wesselényi ellen halálbüntetést, mint Jeszenszky János, de Vay Miklós szavazatát sem fogadta el, aki – ha már el kell ítélni Wesselényit alapon – bőségesen elégségesnek tartott volna egy év fogságot.
Egészítsük ki a Somssichról írt jellemrajzot egy másikkal, mely Wesselényi, a liberális reformpolitikus pragmatista felfogásának pontosabbá tételét segíti, ugyanakkor nemzetjellemtani példával is szolgál:
„Tegnap előtt éjjel elfogták a nyomorék kezű Farkast. Ez mint szerencsétlen tervcsináló és gépely kontár ösmeretes, sokan félbolondnak tartják, mások titkos politika tagjának. Én azt hiszem, hogy bolond. Tavaly – úgy tetszik tavasszal – hozzám jött, s törvénytelen esetekről s elnyomattatásról szólván, azt mondta, hogy már szép és békés úton semmit sem segíthetvén, egyebet kellene tenni, hogy ő elszántsággal bír, s több ilyen bolondokat. Nyomorék kezére, rongyos kabátjára tekintvén mosolyognom kellett. Mondtam neki, hogy azon ördögi gonoszságot, miszerint engem próbálni s belőlem valamit kivenni akarjon, nem akarván feltenni, ha őtet csak a legkisebbnyire is olyan embernek tarthatnám, kitől ily balgatag nézetek következésébeni valami tett létesítését várhatni lehetne – úgy bizonyosan – szomorú ugyan, de helyes kötelességemnek tartanám a felsőséget iránta figyelmessé tenni: de így gyámoltalanságát és tehetetlenségét tekintve azt nem teszem, hanem javallom, hogy oly bolond gondolatokkal és beszéddel hadjon fel.” (1838. febr. 20.)
Elgondolkoztató passzus. Köztudott volt, hogy Wesselényi minden lépését, szavát, lélegzetvételét figyeltette a bécsi titkos rendőrség, tehát nagyon kellett vigyáznia. Az is feltételezhető, hogy ez a bejegyzés „egy harmadiknak”, a szimatolónak szólt, s egyáltalán nem biztos, hogy Wesselényi valóban futóbolondnak tartotta a proletár Farkast, illetve mindenestől elvetette tájékoztatásait, csak éppen menteni akarta a bajba keveredőt, s bizonyítani saját lojalitását.
Másrészt miért ne tarthatta volna beugrató besúgónak? De a feljegyzést vehetjük értelem szerint is: egy némileg kelekótya, elkeseredett ember vallomása meghallgatásának, aki véle, Wesselényivel szemben – akiben bízott – őszinte volt, s az óvni igyekezett Farkast a következményektől. A feljegyzés szerint eredménytelenül, mert letartóztatták.
Ideje folytatnunk Wesselényi napjainak számbavételét, hiszen volt néki magánélete is, nyilván elválaszthatatlanul a közügyiségtől, valamint a társadalmi élettől. Például nemcsak barátait és ismerőseit látogatta, hanem rendszeresen betért a Kaszinóba is. Ott rendszerint egy sarokban üldögélt, gondolom, pipázott, jelen volt, de nem tevékenykedett. Széchenyi kérésére egy bizonyos ügyben nem is szólalt fel, nehogy „politikai megbélyegzettként” a jő ügy kedvező kimenetelét veszélyeztesse. Feljegyzi, hogy egy beszámolóból törölték Kossuth dicséretét, sőt nevét is, nehogy a bebörtönzött emlegetését a hivatalosság provokációs szándéknak minősítse.
Régi szenvedélye a színház. A nyugati útinapló (1821–1822) bőven tartalmaz a színházi előadásokra vonatkozó pontos és gyakran éles észrevételeket. Az ismeretlen naplóban is határozott és szigorú. Megnézi például a Vazul című drámát s megjegyzi: „Nagyon rossz.” Viszont Lendvayné a Griseldisben „igen jól játszott”, és Keant is „jól adták”. Hogy ért a drámairodalomhoz, valamint színjátszáshoz, számos naplófeljegyzés igazolja. Azt is, hogy a nyugati színházkultúra megismerése után mércéje magasabb, mint az akkori magyar színjátszás teljesítményének jelentős része.
Visszatérő motívum a naplóban a gyermekeinél tett gyakori látogatás. Közbe kell vetnem, hogy noha immár harmincöt éve foglalkoztat Wesselényi, az ellentmondó adatok tömkelegéből mindmáig nem tudtam kiszűrni, hogy a nagy nőfalónak házasságon kívül hány gyereke volt? Barátja, emlékiratában egy nagyon érdekes Wesselényi-portré megrajzolója, Újfalvi Sándor szerint talán tizenhárom. A periratokban, mikoris „erkölcstelen élet”-ét akarták rábizonyítani, kevesebb szerepel: egy fiú és egy lány Molnár Borbálától, egy fiú Szántó Zsuzsannától, egy fiú Réti Borbálától, egy lány Daróczi Erzsébettől, egy fiú Salamon Esztertől, egy fiú Springer Pepitől, tehát összesen hét. Ez a szám szerintem nem reális: kilenc vagy tíz házasságon kívül született gyereke lehetett. Egyetlen példát feltevésem igazolásaként: Kászonyi Dánielnek, a negyvennyolcas forradalom s az azt követő idők (lásd Magyarhon négy korszaka című regényes emlékezését) titokzatos és izgalmas figurájának van egy kevésbé ismert regénye, az Egy anyakönyv titkai. Ebből nem kevesebb derül ki, mint az, hogy Wesselényinek szenvedélyes szerelmi viszonya volt Teleki Blankával, s kapcsolatukból egy fiúgyermek született. A nőnevelés későbbi neves harcosának gyerekét, állítása szerint, maga Kászonyi nevelte fel, honvédtiszt lett, utóbb Garibaldi seregében szolgált, egy bosszúból elkövetett gyilkosságért Munkács várában börtönben ült. Az író a kulcsregényben Wesselényit báró Haddai Miklósként szerepelteti (hadadi volt Wesselényi predikátuma), Teleki Blankát pedig Sziráki Blanka grófnőnek nevezi. Kászonyi szerint Wesselényi gráfenbergi végrendeletében elismerte ezt a viszonyt. Ismert, hogy többi gyerekét is, akiket Versényi névvel anyakönyveztetett. Lux Annával kötött törvényes házasságából két fia született, Béla és Miklós, ők vitték tovább az „erdélyi Wesselényi ág”-at.
Pesten Wesselényi két házasságon kívül született lánygyermekét, Rózát és Katalint látogatta. Őket 1836 augusztusában, bizonyára apjuk utasítására, Kelemen Benjámin vitte fel Pestre. A lányok Tänzerék nevelőintézetében nevelődtek, sorsuk alakulását az erélyes Bártfayné kísérte figyelemmel, de amíg Wesselényi még szabadon volt, a naplóban sokszor megismétlődik a „gyermekeknél” feljegyzés; néha csak ennyi, máskor bővebben. A ragaszkodás, úgy látszik, kölcsönös volt. „Leánykáim olykor jönnek által.” (1837. nov. 21.) Apjuk nevenapjára a gyerekek „zongorára tanultak valamit s ezzel üdvözlettek”. (dec. 7.) Látható, hogy az elmagányosodott Wesselényi örömét leli bennük, s apaként viselkedik velük: „gyermekeknél, nekük ma szánkázási örömöt csináltam”. (1838. febr. 17.)
Miután naplóját önmaga számára írja, a műfajhoz hozzátartozik „intimitás-jellege” is: szót ejt nemegyszer nőügyeiről, az éteriekről, de konkrétabbakról is. Feljegyzés 1837. november 11-éről: „Ma legelőbb oly hosszú böjt után.” Nem szorul magyarázatra, hogy nemi életének megszakításáról, illetve folytatásáról van szó. December 20-án, kiérezhető elégedettséggel nyugtázta férfiúi képességei újraéledését: „Múlt vasárnap megint régi tehetségemet láttam feltűnni: előbb R. s utánna egy erdélyi lányka volt nálam s két óránál kevesebb idő allat 3szor.”
Pár napos pozsonyi tartózkodása alatt ilyen feljegyzések kerültek naplójába: „láttam az ablaknál, s kaptam cédulát”. (1837. aug. 13.) „Láttam az ablakban, de sétálni nem mentek.” (aug. 14.) „Szegény Mval alig szólhattam.” (aug. 15.) Wesselényi életének kutatói tudnak közte és egy pozsonyi polgárlány közötti érzelmi kapcsolatról.
A naplóban, az általában csak keresztnév-kezdőbetűvel jelzett nők neve mellett, kétszer is történik utalás egy H. N. nevű hölgyre, aki – mint a szövegösszefüggésből kitűnik – Wesselényi társadalmi s társasági köréhez tartozott. „H. N. mondotta neki, (Kendeffynének, V. D.) hogy szívesen követne fogságomban. Ily kísérettel csak könynyebb lenne egy pár évet börtönben tölteni. Már annyit hallottam, hogy hinnem kell azon leánynak irántami szeretetét. Óh, miért nem vagyok képes viszonozni! Más helyzetben nem mondom, hogy ennek bizonyos tudása más lépésre nem bírna: talán véget vetne nőtlenségemnek és vén feleségtelenből ifjú férjet csinálna. De hát szegény Marie mit mondana?” (1838. febr. 19.)
Ugyanarról később: „Draskovics volt nálam. Elbeszélte, hogy N. engem mennyire szeret. Valóban csaknem zavarba hozott ezen nyilatkozása: bajos volt szólnom, hogy se gyöngédség ellen ne hibázzak, se reményre utat ne nyissak ott, hol reám, sem szegény N-ra az nem létezik.” (febr. 28.)
Személyes érzelmi okok, de objektív tények – az ítélet előtt álló per – befolyásolják lehetséges döntéseit. „Látom, hogy a kakuk szót bajosan fogom szabadon megérni” – jegyzi meg 1838. január 23-án. Ehhez nem kellett jóstehetségnek lennie. De mindez már az „ismeretlen napló” szövegein kívüli s további „ismeretlen naplók” anyagához tartozik.
VERESS DÁNIEL
JEGYZETEK
1. Dr. Kardos Samu: Báró Wesselényi Miklós élete és munkái. 1796–1850. Bp. 1905. I–II. köt. LXIV + 514. 614 l. Jelentősebb naplórészletek: Naplótöredékek báró Wesselényi Miklós Habsburg Észak-Olaszországi utazásából, 1836. június 1-től 1836. július 1-ig. I. köt. 290–323 l. Lásd ugyanerről: Kelemen Lajos: Wesselényi Miklós báró 1836-i utazásából. Erdély. Honismertető folyóirat. 1903. 38–43 l.
2. Dr. Kardos Samu: Báró Wesselényi Miklós ifjúkori napló feljegyzései. (1826. jan.–1828. dec.) ROLevT. 1905/1, 2, 3. sz. 1906/1, 2, 3, 4, 5–6, 7–8. sz.
3. Báró Wesselényi Miklós „az árvízi hajós” naplója. Bp. (1938). Magyar Irodalmi Ritkaságok. 40. 61 l. Dr. Bakó Lajos Előszavával.
4. Báró Wesselényi Miklós Útinaplója. 1821–1822. Cluj-Kolozsvár, 1925. 174 l.
5. Széchenyi István – Wesselényi Miklós: Feleselő naplók. Egy barátság kezdetei. Válogatta, szerkesztette, a tanulmányt, a szó- és névmagyarázatot írta Maller Sándor. Bp. 1986. 285 l.
6. Csapodi Csaba: Wesselényi Miklós ismeretlen naplója az Akadémiai Könyvtár kézirattárában. (1837–1838). Magyar Tudomány, Bp. 1962. 114–119 l.