BELSŐ VALÓSÁGUNK HŰSÉGES TÜKRE
PENNA HISTORIAE
BELSŐ VALÓSÁGUNK HŰSÉGES TÜKRE
Wesselényi Miklós születése 200. évfordulójára (1796–1996)
A naplókról már Wesselényi első életrajzírója, Kardos Samu tudósít. Két
hatalmas kötetet1 megtöltő kompilációjában több naplórészletet is
közöl. Életrajza megjelenésével egy időben kiadja a Régi Okiratok és Levelek
Tára című, Debrecenben megjelent havi folyóiratban „ifjúkori
naplófeljegyzéseit.”2 Az általa tervezett Wesselényi Munkái 10–12
kötetre terjedő kiadásában a levelezés négy kötete, a beszédek két kötete
mellett a naplóknak is két kötetet szánt. Feltételezhetően teljes
szövegközlésre gondolt, noha Kardos, évszázadunk legelején, nem az Erdélyi
Múzeum Egyesület Wesselényi családi levéltárában őrzött eredeti kéziratot
használta. Miként írja, számára a naplókat „a legnagyobb hűséggel és pontossággal
éveken át” a kolozsvári Egyetemi Könyvtár egyik akkori tisztviselője, a későbbi
kiváló művelődés-, művészet- és várostörténész, Kelemen Lajos másolta le.
A naplóanyag akkor tizenhárom kötetből és három füzetből állt. A másolati
példány meghaladta a hatszáz ívet. Lehetséges, hogy fél évszázaddal Wesselényi
halála után sem volt ott együtt, vagy nem volt meg a teljes naplóanyag. Azonban
a meglévőkhöz viszonyítva is, a naplókból mindmáig sajnálatosan kevés jelent
meg. Kötetkiadásban egy rövidebb, az ún. „árvízi napló”3, valamint
egy viszonylag terjedelmesebb, az 1821–1822-es útinapló.4
A két ismertebb naplót is hozzáadva, a nyomtatásban megjelent naplóanyag aligha
haladja meg a kétszázötven nyomtatott könyvoldalnyi terjedelmet. Elszomorítón
igaza van a kérdés mai értékelőjének, Maller Sándornak abban, hogy „Wesselényi
Naplójának kiadatlanságával máig szegényebbek és tájékozatlanabbak vagyunk egy
egész történelmi korszakról, melynek egyik főszereplője, alakítója és
megörökítője volt”.5
A napló, Wesselényi szóhasználatával „napi könyv”, tartalmi szempontból íróját
érintő események naponkénti feljegyzéséből létrejött írásos mű. A naponkénti
rendszeresség nem kizárólagos feltétele a műformának: a feljegyzések
készülhetnek tetszőleges időközökben is. Viszont ismérve és jellemzője a
naplónak, hogy nem nagyobb időtávlatból történő visszatekintés. Írója
rendszerint azon frissiben, élménymelegen veti papírra a megélt eseményeket,
történeteket, jegyzi le saját és mások cselekedeteit, megfigyeléseit,
benyomásait, észleleteit, gondolatait, kedélyés egészségi állapotát,
hangulatait, tűnődéseit, mindent, amit valamely oknál fogva akkor fontosnak
tart. A dolgok lefolyása, valamint az írásos rögzítés, a lejegyzés közti
„távolság” oly csekély, hogy a pennázgatónak nem biztosít távlatos rálátást a
dolgokra, következésképpen nem érvényesülhet az idő teremtette távlat
rendszerező, értékelő, újraértékelő munkája. A naplóíró átélő és emlékező
tudásszintje gyakorlatilag nem különül el, nem válik szét. Az események
lezajlása és az írásos rögzítés közötti idő rövidsége miatt, a történések még
nem kristályosodnak át emlékké, nem kell felélesztenie múltbeliségükből,
tulajdonképpen jelenvalóságukban rögzíti azokat. Az életanyag múlttá csak az
írásba foglalás révén, az írásba foglalás után válik, írója számára is csak
későbbi olvasatban. A naplófeljegyzések élményértékét az írás jelen ideje
határozza meg, ami nagyjábanegészében a történés jelen idejével azonosítható,
még akkor is, ha a végleges formához (előzetes) „emlékeztető jegyzeteket” készített
a naplóíró.
Wesselényi naplói alapszövetükben eseménynaplók. Rövidebb, hosszabb napi
beszámolók, kurtább vagy bővebb szövegek a tárgy kívánalmai, valamint a
naplóíró szabadideje, kedve, egészségi állapota szerint. Természetesen a
sorjázó és láncolatos tényekben – lévén nem csak élet-, de korrajzok is – az
utókor fedezi fel a históriai összefüggéseket, a történelmi valóságot is
rögzítő tudatnak az időtöredékeket összekötő folytonosságát.
A napló jellegéhez hozzátartozik „a megállított idő” mozzanat is. Midőn a
naplót író rendszeresen feljegyzi élete eseményeit, valójában megköti az
állandó mozgásban, áramlásban lévő időt, és ezáltal felidézhetővé, gondolatilag
és érzelmileg is újraélhetővé teszi a múltat. A naplóírás egyik magyarázataként
Wesselényi hangsúlyozza, hogy az idő alapszerkezete a múlt-jelen-jövő
egységében jelentkező különbség: idő nélkül nem tudjuk érzékelni a
változásokat, melyek a tapasztalatok hordozói. „Egy Napi-Könyvet kell
tartani annak, aki életét, mint egy egészet, át akarja futni tekintetével, s a
múltat használni kívánja a jövendőre és jelenvalóra. De midőn létének
tragikomédiájából egy jelenést jegyez fel, s utazásának történetét írja, ne
forogjon sem annak valaki előtt való felolvasása s a sajtó alá való menése
eszébe, különben a maga mentségére s nem tulajdon tanúságára ír. Nincs belső
valóságunknak egy hűségesebb tükre, mint egy ily naponként folytatott
autobiografia. Gyakran, repülő életünk ezen képei előtt állva, csodáljuk, hogy
az egy-két esztendővel öregedett alig esmér reá a kevés évekkel ifjabb
önnönmagára. Mint egy csak most nemesi címet nyert büszkeséggel nézünk ma – egy
egész éjellel bölcsebbek – a tegnapi csak paraszt vagy polgári napra. Ily nagy
a körülmények hatalma.”
Idézett szövegrészből is kitetszik, hogy a napló Wesselényi számára az
önismeret eszköze, módja. A fogalom önmagunk belső világának, nyílt és burkolt
hajlamainknak és képességeinknek, erkölcsi reakcióinknak, gondolkodásunknak,
erényeinknek és esendőségünknek felismerését, ismeretét jelenti. Ehhez segít hozzá
az újraolvasott napló, szerzőjének szigorú magánügyeként. Tudjuk, hogy élete
kritikus időszakaiban Wesselényi „bepecsételtette”, tehát a külvilág elől
elzárta naplóit, melyek számára lehetővé tették a „kifelé élő” ember, valamint
a „befelé élő” ember őszinte önszembesülését.
Ismereteim szerint gyerekkorától kezdve – természetesen szünetekkel, kényszerű
kihagyásokkal – majdnem teljes megvakulásáig naplót vezetett, kb. 1814-től az
1841-es évekig. Ezeknek jókora hányada mindmáig publikálatlan. A nyomtatásban
nem közölt naplórészletek gyakorlatilag, tehát az olvasó, az utókor felől nézve
– ismeretlenek. Van Wesselényinek olyan összefüggő naplója is, melyet a
szakirodalom eleve „ismeretlen naplója”-ként tart számon.6 Bevallom,
hogy ezt a megnevezést nem tartom a legszerencsésebbnek, hiszen az
ismeretlenség nem csak a szóban forgó napló-fragmentumra vonatkoztatható. De
engedve a konvenciónak, vegyük szorosabban szemügyre ezt a bizonyos „ismeretlen
napló”-t.
A szóban forgó napló egy 1837. június 15-e, valamint 1838. február 28-a közt,
pontos datálással teleírt ötvenkét füzetoldal, ha a néhány korábbi-későbbi
pótbejegyzést, üres oldalt, valamint elszámolás-jegyzéket nem vesszük
figyelembe, csakis a füzet törzsszövegét. Ez az ismeretlen napló valójában az
ún. „árvízi napló” közvetlen előzménye, mely az 1838. március 13-a és 25-e közt
írt feljegyzéseket tartalmazza. E füzetben március hónapra vonatkozóan egyetlen
feljegyzést sem találunk, viszont a februári feljegyzésekből jól nyomon
követhetők az árvizet kiváltó időjárási előzmények: „Nappal olvadás, estére
fagy. Szép idő.” (febr. 9.) „Szép idő, olvadás.” (febr. 11.) „Újra hideg.”
(febr. 13.) „Éjjel havazás s egész nap.” (febr. 14.) „Szép, de hideg idő.”
(febr. 19.) „Nagy hideg, – mint mondják 19 fok.” (febr. 20.) „A nagy hideg
kissé engedett.” (febr. 22.) „Olvadás.” (febr. 23.) „Három nap óta nagyon
olvad.” „Egész nap eső.” (febr. 25.) „Olvadás, lucsok.” (febr. 26.) Mind az
előzmények, mind a folytatás közismertek: fagy, jégtorlaszok létrejötte,
olvadás, eső, újra lehűlés. Végezetül a feltorlódott jeget maga előtt taszító
óriási víztömeg nekizúdul, a jobb parti városrészt elönti a Duna. Pest 4245
háza közül 2281 dőlt össze, elpusztult a város épületeinek több mint fele. A
halottak számát, tudomásom szerint nem lajstromozták, viszont a mentés hőse –
„az árvízi hajós” – Wesselényi volt. Azonban itt nem az árvízzel, a
katasztrófáról beszámoló szívfacsaró feljegyzésekkel, hanem az azt megelőző jó
nyolc hónappal foglalkozunk.
Az ismeretlen napló – melynek esszémhez a fotókópiáját használom – egy
rendkívüli állapot és egy rendhagyó helyzet tükre és foglalata.
Wesselényit az osztrák hatóságok kiüldözték – pontosabban menekülésre
késztették – Erdélyből, miután az 1835. január 29-i tette, az országgyűlési
tudósítások engedély nélküli kinyomtatása miatt elfogatási parancsot adtak ki
ellene. A letartóztatás elől kellett az Erdélytől jogilag független státusú
Magyarországra menekülnie. Ott, ugyanakkor egy másik, úgymond „hűtlenségi pert”
is a nyakába varrtak az 1834. december 9-i szatmári megyegyűlésen elmondott
második beszéde egyik kitételéért, melyben a kormányt bírálta, ám azt a vád az
uralkodó személyével azonosította. Eme per immár több mint három éve folyik,
Wesselényi szempontjából kritikus szakaszba jutott, s ő, mintegy kényszerből
tartózkodik, saját szavait használva, „nyomorog” Pesten. Miután a napló, az
utókor számára a maga egyedi mivoltában megmutatkozó múlt, az olvasó ma
elsősorban a köznapok tényeivel ismerkedik meg, a naponként változó
életérzéssel, választ kapván arra a kérdésre, hogy jelzett időszakban hogyan
teltek egy üldözött erdélyi magyar főnemes, báró hadadi Wesselényi Miklós
napjai, hogyan élt, mit csinált, gondolt, érzett – az ismeretlen naplóba
foglaltak szerint.
Nyilvánvaló, hogy mindaz, ami a naplóból elénk bomlik, nem kívánkozik bronzba
öntött szoborként márvány talapzatra még Wesselényi esetében sem. Egyébként a
szoborba merevítettség éppen az emberközelséget szünteti meg, a napló ennek a
romantizáltságnak jótékony ellenszere.
Wesselényi, a hírhedt lovas, kocsihajtó, párbajozó, bokszoló, úszó, céllövő,
vadász – mai fogalmaink szerint a „sportember” – egész élete során sokat
betegeskedett. Akkor még elvbarátja, Széchenyi, 1830. március 14-én írt
levelében igyekszik rábeszélni, hogy gyógykezeltesse magát. „De te rossz beteg
vagy, tested nem a legjobb, ismerd meg azt, s így elfojtott fájdalommal láttam
sokszor, egészségedet miképp rontod rendetlen élet s némely bravourok által,
melyekért már sokszor jól lakoltál. Tanácsom szerint jöjj ide, beszéljünk a
dolog felől.”
Nyolc évvel később, a napló szerint, a helyzet még rosszabb. 1837 júniusától
kezdve tele a testi állapotára vonatkozó feljegyzésekkel. Régi, lóról
zuhanásból szerzett lábsebei kiújultak. Dagadt, néha vizet, máskor gennyet
szivárogtató lábszárával sokat kínlódott, gyakran huzamosabban ágyban fekvésre
kényszerítve. Panaszkodik aranyerére, gyomra is többször rakoncátlankodik,
napokig hideg tejen él. Augusztus végén cudar fogfájás gyötri. Többször napokon
át tartó erős főfájása van. „Éjjeleim gonoszak, nem csak nem alhatom, de nem is
fekhetem.” (1837. szept. 20.) „Hét hét óta az első éjjel, melyet ágyban,
levetkezve töltöttem.” (okt. 28.) Váltakozva ágyékfájdalmakra, vállfájdalmakra,
vese-tájéki derékfájdalmakra, torokfájdalmakra panaszkodik. Néhányszor vesehomokot
vizel.
A legsúlyosabb baj látásának fokozatos, de állandó romlása. Szembajával,
megvakulásának okaival – az utóbbi években is – neves orvosok és
orvostörténészek foglalkoztak. Az általánosan elfogadott feltevés szerint szeme
világát huszonegy éves korában elszenvedett lueszes fertőzés következtében
beállott szemidegsorvadás oltotta ki. Egy másik feltételezés szerint a vakságot
az agyalapi mirigy daganata okozta. A szakemberek vitája alighanem csak akkor
fog nyugvópontra jutni, ha egyszer előkerül valahonnan Arányi Lajos professzor
1850. évi boncolási jegyzőkönyve. Ő nyitotta meg, balzsamozta be a halott
testét, vizsgálta meg alaposan Wesselényi agyát is. De bármi volt a betegséget
kiváltó ok, a rettenetes tényen nem változtat: fokozatosan elvesztette látását,
1844 nyarán bekövetkezett a teljes vakság.
Az ismeretlen napló szövege kalligrafikus, jól olvasható, gondos írásképet
mutat, de egy későbbi, 1838. augusztus 22-én datált feljegyzése szerint jobb
szeme már annyira elhomályosult, hogy az embereket pár lépés távolságból sem
ismerte fel. Negyvenedik születésnapját követő napon jegyzi fel naplójába: „Ez
a nap már több évek óta nekem kellemetlen. Rossz érzés vénülni, nem annyira
azért, hogy a meghaláshoz közeledünk, hanem mivel a vénülés apródonkénti elhalás.”
(1837. dec. 31) A naplóban rövidített alakban, többször megismétlődik a
feljegyzés, hogy „Orv. vót.” Szeptember 22-én felsorolja, hogy az orvosa
hányféle gyógyszert – és gyógymódot – alkalmazott, illetve használt –
eredménytelenül. Ismerünk tőle olyan feljegyzést is, mely szerint a hibás
kezelés okozta állapota rosszabbodását, végezetül halálát.
De hol betegen, hol egészségesen mivel töltötte napjait a szülőföldjéről,
birtokairól kirekesztett?
Olvasott, gyakrabban az újságokat, ritkábban könyvet. Elolvasta például az őt
több ízben is meglátogató Vörösmarty (nevét dupla W-vel írja, mint a sajátját)
Árpád-ját. „Nagyon derék” – jegyzi meg naplójában. Másutt ezt írja: „az olvasás
olykor enyhülést okoz”. (1837. szept. 29.)
Írt és diktált. Bőségesen leveleket barátainak, elsősorban perében fő
tanácsadóinak, Kölcseynek és Deák Ferencnek, de élénken levelezett derék zsibói
jószágigazgatójával, Kelemen Benjáminnal is. Foglalkoztatják birtokügyei, de
leginkább a per. Egy kiegyensúlyozottabb órában papírra veti „a most
teendőkrőli gondolatimat”, nyilatkozat vagy talán inkább felirat formájában,
programként az ellenzék részére: „fő tulajdona tettre szólítás” – jegyzi meg a
januári megyegyűlésre készített gondolatvázlatról, remélvén, hogy elvbarátainak
hasznára válhat.
Mikor egy kicsit jobban összeszedte magát, lovagolni, vívni vagy vadászni ment.
Az év első tíz napján, 1838-ban, végig vadászott, s noha – szeme romlása miatt
– lövéseiben többször hibázott, elégedett volt.
Látogatókat fogadott. Lakásán a reformkor minden jelentősebb közéleti
szereplője megfordult. A perbe vonással a közéletből kiszorított ellenzéki
vezér, a társasági élet peremén mozgó főúr, a nemzet tegnap még ünnepelt
bálványa, noha igyekszik higgadtan gondolkodni sorsán, érzékeny és elégedetlen.
Feljegyzi például, hogy nevenapját betegen töltötte, és „csak négy helyről
kapott köszöntő Billetet”, s mindössze néhányan – Fáy András, Bajza,
Vörösmarty, Kossuthné – látogatták meg. „Annak, aki nem egyedül önmagában, s
magávalteli él, keserű lehetne magát úgy elhagyatva, s így divatból kimenve
látni, mint én most vagyok.” Keserűen állapítja meg, hogy mennyire változó a
tömeghangulat. „A gyávák csordája” aszerint közeledik hozzá, vagy távolodik el
tőle, ahogyan perbeli kilátásai javulnak vagy romlanak. „Minő különbség három
évvel ezelőtt, midőn egy egész város világosítása ezerek ujjongó üdvözlésére
csillámlott. Ez a sors játéka.” (1837. dec. 7.)
A visszaemlékezésekbe belekeseredve sem egyoldalúan elfogult. 1838. január
24-én írt hosszabb naplófeljegyzése őszinte, higgadt, azt is mondhatjuk, hogy
bölcs számvetés. Elhagyja Tamásit, a tőle sírva búcsúzó baráti Lutter családot,
akiknél rövid ideig vendégeskedett, és siet vissza Pestre. Nem hiszi, hogy
lényegesen változtathat, még kevésbé, hogy javíthat ügyén, de amilyen
határozottan elutasítja a „sopánkodó elcsüggedést”, hasonlóképpen elveti a
dolgok „léha felnemvevését” is. Jellemző Wesselényi gondolkodására,
erkölcsi felfogására, hogy nemcsak önmagával szemben érez felelősséget, nemcsak
saját egyéni sorsára gondol, hanem a véle „egy hajóban evezőkre is”.
Saját vonatkozásában mérleget készít: „Minden szenvedésim s keserűségim
mellett, annyi szépet, jót és kedvest értem, s oly derült sőt fényes pontjai
vannak életemnek, hogy mindaz egy bő tárát alkothatná az édes emlékezetnek: nem
is kedvetlen érzés, sőt vidámító midőn azokat gondolatimmal átfutom, de tartós
éldellést nem tudok azokból szívni. Boldog az, aki a múlton kérődzni s
emlékezetben élni tud. Előttem a múlt, az mi velem történt, s mit tettem,
örökké kicsinynek, többnyire silánynak s már birtokomon kívülinek tetszett; a
jelent tudtam, hogy születése pillanatjában a múlt sírjába száll; a jövőnek
volt egyedül előttem cselekvéseimre s tetteimre nézve becse, s annak rajtam
kívüli alakulását vágytól jórészt, félelemtől pedig egészen menten vártam; a
reménnyel, mit többnyire gyengeség szüleményének és menedéknek tartottam,
ritkán cimboráztam. Most midőn a jelen s jövő oly borúlt, s midőn az utóbbi
felett a nem tehetés párája lebeg, midőn nem a halva létel, hanem a
halvalételnek szüntelen s milliárdszori érzése áll előttem, – most valóban jó
lenne ha tudnék a múlt emlékezetével bábként játszadozni. Minden hihetőség arra
mutat, hogy el fognak ítélni. Halált bajosan mondanak ki, de ha mondanak is,
fenn elengedik; s ez a rémítő, mert a vérpad előttem korántsem olyan borzasztó,
mint a börtön.”
Wesselényi már 1837 vége felé meg volt győződve arról, hogy elítélik. Egész
őszön betegeskedett: októberben a naplóban mindössze két bejegyzést találunk
(3-áról és 28-áról), novemberben összesen négyet. (3., 11., 12., 21.) Ezekben
főleg egészségi állapotával foglalkozik. Decemberben tér vissza a
rendszeresebb, sűrűbb naplóvezetéshez, helyzetének felméréséhez: „A szobába s
egyedüli létet nagyon megszoktam (...) Jó ezen szoktatás, mert nagyon lehet,
sőt hihető, hogy hasznát veszem. A fiscus sürgeti pöröm, és ha ítélet alá kerül
mostanság, a jelen hangulatú ítélőszékek biztosan elítélnek.” (1837. dec. 4.)
A rákövetkező év elején a dolgok valóban felgyorsulnak. Bécs siet és siettet.
Még az új országgyűlés kezdete előtt ítéletet akarnak hozatni, hogy az
ellenzéki vezért teljesen kikapcsolhassák a politikai életből. „Azt hiszem,
hogy ítélettel fognak arra kényszeríteni akarni, miszerint a további
kifogásoktól elállva in merito védjem magam. (...) Ha ezt teszik, én védeni
magam nem fogom; ha nem engedik a törvény szabta útoni és módoni védelmet, más
útra én nem lépek. Mi törvénnyel nem egyező, az reám nézve a nem létezések és
lehetetlenségek körébe tartozik.” (1838. jan. 18.)
Törvényszabta út? Wesselényi a feudális magyar törvényekbe kapaszkodva húzta el
három keserves esztendőn át perét. Most, amikor – törvénytelenül! – a további
perbeli kifogásokkal való éléstől megfosztják, már védekezni sem akar. Ha nem
engedik továbbra is kifogási szakaszban tartani a pert, ám tegyék, s történjék,
ami történhet, hiszen őt, a vádlottat fosztják meg további perorvoslatok
benyújtásától, a védekezéstől. Természetesen tudja, hogy ellene az ítélet
valójában már a korai szakaszban meghozatott: az udvar eldöntötte, hogy a
liberális reformert radikálisan ki kell iktatni mind Erdély, mind Magyarország
politikai életéből. Ez már megtörtént most még egyet szorítani kell a csavaron
az ítélettel.
Az 1838. február 8. keltezést viselő, háromoldalas naplójegyzetben tűnik fel
„Ő”. Wesselényi háromszor írja le, és háromszor törli ki a nevét. Egyszer
„szegény”-nek nevezi, másutt „amaz ember”-nek, több ízben „Ő”-nek. Az a
benyomásunk, hogy egy egykori eszmetársról, netán közelállóról van szó, aki
közben átnyergelt Bécs oldalára, de Wesselényivel szemben kínos helyzetben érzi
magát. Még az is lehetséges, hogy eme „Ő”, Ragályi, Wesselényi egykori
ellenzéki vezértársa, aki nem vett részt az ítélethozatalban, s ha nem is állt
ki Wesselényi mellett, nem fordult – mint többen a hasonszőrűek közül – ellene.
„Ő” tudja, hogy a per jogilag megalapozatlan. A nevezetes beszédben elhangzó
inkriminált mondat semmiképpen sem meríti ki a hűtlenség fogalmát. Másrészt
Werbőczy Hármaskönyve szerint hűtlenséget szóval nem, csak tettel lehet
elkövetni. A per, végső soron, indokolatlan.
Viszont megbízható forrásokból azt is tudja, hogy a vádhatóságok mögött állók
igen nagy erőt képviselnek, s Wesselényi évek óta tartó üldözésével olyan
helyzetbe kerültek, ahonnan immár nem visszakozhatnak. „Ő” alternatívát keres
és ajánl Wesselényinek, megoldás-változatokat, melyek jóakarói körében merültek
fel. Pl. Wesselényi egy felségfolyamodványban ismerje be bűnét, s kérjen
megbocsájtást és kegyelmet az uralkodótól, amit feltételezhetően meg is kapna.
Felmerült az is, hogy szökjön külföldre, túl a Habsburg Birodalom határain.
Ezzel tulajdonképpen elismerné bűnösségét, de az udvar számára még mindig
kellemesebb lenne külföldön dohogó emigránsként, mint itthon elítélt
mártírként.
Két barátja, perbeli fő tanácsadói, Kölcsey Ferenc és Deák Ferenc – a
Wesselényinél nagyobb valóságérzéket tanúsító – leveleikban óvják az
elhamarkodott, indulatból vagy elkeseredettségből táplálkozó döntéstől, s
rábeszélik a perbeli védőirat, az ún. „derekas védelem” elkészítésére. Ez
hármuk, valamint Benyovszky Péter közös műve; jogi remeklés. Több száz oldalas
levezetés, mely célját, Wesselényi felmentését nem érte, nem érhette el. A
végkifejlet közismert: a királyi tábla ítéletét 1838. február 8-án a
hétszemélyes tábla mint feljebbviteli fórum három évi szabadságvesztésben
rögzíti. De az ítéletet, fogságba vetését és annak folytatását az ismeretlen
napló körén kívülinek tartjuk, így hát itt az 1838 márciusától kezdődő
eseményekre nem térhetünk ki. De egy dolgot nem hagyhatunk említetlenül.
Minden napló elsősorban nyilvánvalóan önjellemzés, azonban általában tartalmaz
másokról írt jellemrajz-vázlatokat is. Az ismeretlen naplóban is találunk több
érdekes portrét. Az egyik, maradandó érvénnyel, egy köpenyegforgató politikusé.
A personális – magyarul személynök – Somssich Ignácról van szó, arról a király
által kinevezett főtisztviselőről, aki a Wesselényi ellen folytatott perben a
királyi tábla elnöke volt. Néhány évvel korábban azonban még ellenzéki vezér és
szóvivő, szélsőséges és kalandor álláspontról. Szikrázik a toll, amikor
feljegyzi egyik találkozásukat undorodva – és dühtől fuldokolva –
beszélgetőtársától: „Oly nyíltan néz szemembe, mintha értem semmivel sem
kellene magát vádolnia. Ily szemtelenség oly megfoghatatlan, hogy csak
respektábilis, mint minden, ami a tökélynek egy bizonyos pontját elérte. Erre
is lelkierő kell: és ki erre ennyivel bír, mint ellenem dühöngő, engem
kárhoztató bíró mer nekem szemembe nézni. Ő, ki gyakran olyan demagogicus, oly
revolutionárius nézeteket és ideákat fejtett ki előttem, nekem mer szemembe
nézni, ki azon nézeteit és ideáit hibáztattam és kárhoztattam, nekem, kinek
magát oly igaz barátjának vallotta, nekem, ki iránt oly köszönettel és
háládatossággal tartozik!! Szemtelenséget borzadva csodáltam ezen szavainál:
Nagyon örvendeném, ha olyan bizonyítványokat tudhatnál felhozni, melyekkel az
ellenkezőjéről győznél meg. – Én erre: Azt nem gondolom, mert, hogy én az
ellenkezőről győzhesselek meg, és kellessék titeket meggyőznöm, arra az
kellene, hogy meg legyél és legyetek arról győződve, hogy az miket a Fisc.
(fiscus = a hivatal) állít, igaz, ezt pedig Ti sem hiszitek, és Te legkevésbé.
Ő mer így szólani és mint Bíró az egyoldalú adatokra építve előre meri
kimondani meggyőződését; ő, ki engem olyan keresztül-kasul ismer, és annyira
tudhatja és kell tudnia, hogy azon állítások, azon célzatróli és Isten tudja,
mi mindenrőli vádak gyalázatos rágalmak. Ezen emberecske furcsa képet csinálna,
és furcsát sok más ember, ha egy compulsor mellett ilyen forma kérdésecskéket tétetnék
elébe: Midőn a tiszt. tanú – 832dik év telén, gyakran még sötétben, hajnal
előtt Wess. Mhoz szokott volt járni, akkor aziránt, jó v. veszedelmes volt-e a
pesti utasításban a parasztra nézve a birtok megadást, és ezáltal a
parasztságban oly vágyat gerjeszteni és táplálni, melyet valósítani nem lehet,
Wess. Miklós minő véleményben volt; s minőben az iránt, hogy az így gerjesztett
vágy és remény nem teljesüléséből származható parasztzendülést lehet-e
egyébnek, mint irtóztatónak és rémítő szerencsétlenségnek tekinteni? – Talán
ilyen kérdésecskékre eszébe jutna, hogy ő ily parasztzendülést jó következést
szülhetőnek, sőt kívánatosnak festett: hogy állította, miszerint a kívánatok és
remények oly magasra feszítésének éppen ily mozgalmak eszközlése volt rejtett
oka; hogy mondotta, miszerint csak meg kell az effélének kezdődnie, majd fejt
az szükséges talentumot és erőt is ki; hogy a kormány nem bánja annak
letörését, de majd nem lesz képes, a megindult árt gátolni etcet. Az is –
hiszem – eszébe fog jutni, hogy én ezen nézeteinek és állításainak merőben
ellene mondottam, kárhoztattam: a célzatot vétkessége mellett annyira
nevetségesnek és oktalannak találtam, hogy nemsükerülhetése mián a Fejedelemre
nézve ugyan éppen nem veszélyes, de annyival veszélyesebb a nemzetre nézve.”
(1838. febr. 22.)
A politikai helyezkedőről készült portrét egyetlen vonással kell
kiegészítenünk. Miután a királyi tábla tagjainak többsége Wesselényi perében
háromévi börtönbüntetésre szavazott, az ítélethozatalt vezető személynök a
többséghez csatlakozott, elkerülvén a két szélsőséget: nem kért Wesselényi
ellen halálbüntetést, mint Jeszenszky János, de Vay Miklós szavazatát sem
fogadta el, aki – ha már el kell ítélni Wesselényit alapon – bőségesen
elégségesnek tartott volna egy év fogságot.
Egészítsük ki a Somssichról írt jellemrajzot egy másikkal, mely Wesselényi, a
liberális reformpolitikus pragmatista felfogásának pontosabbá tételét segíti,
ugyanakkor nemzetjellemtani példával is szolgál:
„Tegnap előtt éjjel elfogták a nyomorék kezű Farkast. Ez mint szerencsétlen
tervcsináló és gépely kontár ösmeretes, sokan félbolondnak tartják, mások
titkos politika tagjának. Én azt hiszem, hogy bolond. Tavaly – úgy tetszik
tavasszal – hozzám jött, s törvénytelen esetekről s elnyomattatásról szólván, azt
mondta, hogy már szép és békés úton semmit sem segíthetvén, egyebet kellene
tenni, hogy ő elszántsággal bír, s több ilyen bolondokat. Nyomorék kezére,
rongyos kabátjára tekintvén mosolyognom kellett. Mondtam neki, hogy azon ördögi
gonoszságot, miszerint engem próbálni s belőlem valamit kivenni akarjon, nem
akarván feltenni, ha őtet csak a legkisebbnyire is olyan embernek tarthatnám,
kitől ily balgatag nézetek következésébeni valami tett létesítését várhatni
lehetne – úgy bizonyosan – szomorú ugyan, de helyes kötelességemnek tartanám a
felsőséget iránta figyelmessé tenni: de így gyámoltalanságát és tehetetlenségét
tekintve azt nem teszem, hanem javallom, hogy oly bolond gondolatokkal és
beszéddel hadjon fel.” (1838. febr. 20.)
Elgondolkoztató passzus. Köztudott volt, hogy Wesselényi minden lépését,
szavát, lélegzetvételét figyeltette a bécsi titkos rendőrség, tehát nagyon
kellett vigyáznia. Az is feltételezhető, hogy ez a bejegyzés „egy harmadiknak”,
a szimatolónak szólt, s egyáltalán nem biztos, hogy Wesselényi valóban
futóbolondnak tartotta a proletár Farkast, illetve mindenestől elvetette
tájékoztatásait, csak éppen menteni akarta a bajba keveredőt, s bizonyítani
saját lojalitását.
Másrészt miért ne tarthatta volna beugrató besúgónak? De a feljegyzést vehetjük
értelem szerint is: egy némileg kelekótya, elkeseredett ember vallomása
meghallgatásának, aki véle, Wesselényivel szemben – akiben bízott – őszinte
volt, s az óvni igyekezett Farkast a következményektől. A feljegyzés szerint
eredménytelenül, mert letartóztatták.
Ideje folytatnunk Wesselényi napjainak számbavételét, hiszen volt néki
magánélete is, nyilván elválaszthatatlanul a közügyiségtől, valamint a
társadalmi élettől. Például nemcsak barátait és ismerőseit látogatta, hanem
rendszeresen betért a Kaszinóba is. Ott rendszerint egy sarokban üldögélt,
gondolom, pipázott, jelen volt, de nem tevékenykedett. Széchenyi kérésére egy
bizonyos ügyben nem is szólalt fel, nehogy „politikai megbélyegzettként” a jő
ügy kedvező kimenetelét veszélyeztesse. Feljegyzi, hogy egy beszámolóból
törölték Kossuth dicséretét, sőt nevét is, nehogy a bebörtönzött emlegetését a
hivatalosság provokációs szándéknak minősítse.
Régi szenvedélye a színház. A nyugati útinapló (1821–1822) bőven tartalmaz a
színházi előadásokra vonatkozó pontos és gyakran éles észrevételeket. Az
ismeretlen naplóban is határozott és szigorú. Megnézi például a Vazul című
drámát s megjegyzi: „Nagyon rossz.” Viszont Lendvayné a Griseldisben „igen jól
játszott”, és Keant is „jól adták”. Hogy ért a drámairodalomhoz, valamint
színjátszáshoz, számos naplófeljegyzés igazolja. Azt is, hogy a nyugati
színházkultúra megismerése után mércéje magasabb, mint az akkori magyar
színjátszás teljesítményének jelentős része.
Visszatérő motívum a naplóban a gyermekeinél tett gyakori látogatás. Közbe kell
vetnem, hogy noha immár harmincöt éve foglalkoztat Wesselényi, az ellentmondó
adatok tömkelegéből mindmáig nem tudtam kiszűrni, hogy a nagy nőfalónak
házasságon kívül hány gyereke volt? Barátja, emlékiratában egy nagyon érdekes Wesselényi-portré
megrajzolója, Újfalvi Sándor szerint talán tizenhárom. A periratokban, mikoris
„erkölcstelen élet”-ét akarták rábizonyítani, kevesebb szerepel: egy fiú és egy
lány Molnár Borbálától, egy fiú Szántó Zsuzsannától, egy fiú Réti Borbálától, egy
lány Daróczi Erzsébettől, egy fiú Salamon Esztertől, egy fiú Springer Pepitől,
tehát összesen hét. Ez a szám szerintem nem reális: kilenc vagy tíz házasságon
kívül született gyereke lehetett. Egyetlen példát feltevésem igazolásaként:
Kászonyi Dánielnek, a negyvennyolcas forradalom s az azt követő idők (lásd Magyarhon
négy korszaka című regényes emlékezését) titokzatos és izgalmas
figurájának van egy kevésbé ismert regénye, az Egy anyakönyv titkai. Ebből
nem kevesebb derül ki, mint az, hogy Wesselényinek szenvedélyes szerelmi
viszonya volt Teleki Blankával, s kapcsolatukból egy fiúgyermek született. A
nőnevelés későbbi neves harcosának gyerekét, állítása szerint, maga Kászonyi
nevelte fel, honvédtiszt lett, utóbb Garibaldi seregében szolgált, egy
bosszúból elkövetett gyilkosságért Munkács várában börtönben ült. Az író a
kulcsregényben Wesselényit báró Haddai Miklósként szerepelteti (hadadi volt
Wesselényi predikátuma), Teleki Blankát pedig Sziráki Blanka grófnőnek nevezi.
Kászonyi szerint Wesselényi gráfenbergi végrendeletében elismerte ezt a
viszonyt. Ismert, hogy többi gyerekét is, akiket Versényi névvel
anyakönyveztetett. Lux Annával kötött törvényes házasságából két fia született,
Béla és Miklós, ők vitték tovább az „erdélyi Wesselényi ág”-at.
Pesten Wesselényi két házasságon kívül született lánygyermekét, Rózát és
Katalint látogatta. Őket 1836 augusztusában, bizonyára apjuk utasítására,
Kelemen Benjámin vitte fel Pestre. A lányok Tänzerék nevelőintézetében
nevelődtek, sorsuk alakulását az erélyes Bártfayné kísérte figyelemmel, de amíg
Wesselényi még szabadon volt, a naplóban sokszor megismétlődik a „gyermekeknél”
feljegyzés; néha csak ennyi, máskor bővebben. A ragaszkodás, úgy látszik,
kölcsönös volt. „Leánykáim olykor jönnek által.” (1837. nov. 21.) Apjuk nevenapjára
a gyerekek „zongorára tanultak valamit s ezzel üdvözlettek”. (dec. 7.) Látható,
hogy az elmagányosodott Wesselényi örömét leli bennük, s apaként viselkedik
velük: „gyermekeknél, nekük ma szánkázási örömöt csináltam”. (1838. febr. 17.)
Miután naplóját önmaga számára írja, a műfajhoz hozzátartozik
„intimitás-jellege” is: szót ejt nemegyszer nőügyeiről, az éteriekről, de
konkrétabbakról is. Feljegyzés 1837. november 11-éről: „Ma legelőbb oly hosszú
böjt után.” Nem szorul magyarázatra, hogy nemi életének megszakításáról,
illetve folytatásáról van szó. December 20-án, kiérezhető elégedettséggel
nyugtázta férfiúi képességei újraéledését: „Múlt vasárnap megint régi
tehetségemet láttam feltűnni: előbb R. s utánna egy erdélyi lányka volt nálam s
két óránál kevesebb idő allat 3szor.”
Pár napos pozsonyi tartózkodása alatt ilyen feljegyzések kerültek naplójába:
„láttam az ablaknál, s kaptam cédulát”. (1837. aug. 13.) „Láttam az ablakban,
de sétálni nem mentek.” (aug. 14.) „Szegény Mval alig szólhattam.” (aug. 15.)
Wesselényi életének kutatói tudnak közte és egy pozsonyi polgárlány közötti
érzelmi kapcsolatról.
A naplóban, az általában csak keresztnév-kezdőbetűvel jelzett nők neve mellett,
kétszer is történik utalás egy H. N. nevű hölgyre, aki – mint a szövegösszefüggésből
kitűnik – Wesselényi társadalmi s társasági köréhez tartozott. „H. N. mondotta
neki, (Kendeffynének, V. D.) hogy szívesen követne fogságomban. Ily kísérettel
csak könynyebb lenne egy pár évet börtönben tölteni. Már annyit hallottam, hogy
hinnem kell azon leánynak irántami szeretetét. Óh, miért nem vagyok képes
viszonozni! Más helyzetben nem mondom, hogy ennek bizonyos tudása más lépésre
nem bírna: talán véget vetne nőtlenségemnek és vén feleségtelenből ifjú férjet
csinálna. De hát szegény Marie mit mondana?” (1838. febr. 19.)
Ugyanarról később: „Draskovics volt nálam. Elbeszélte, hogy N. engem mennyire
szeret. Valóban csaknem zavarba hozott ezen nyilatkozása: bajos volt szólnom,
hogy se gyöngédség ellen ne hibázzak, se reményre utat ne nyissak ott, hol
reám, sem szegény N-ra az nem létezik.” (febr. 28.)
Személyes érzelmi okok, de objektív tények – az ítélet előtt álló per –
befolyásolják lehetséges döntéseit. „Látom, hogy a kakuk szót bajosan fogom
szabadon megérni” – jegyzi meg 1838. január 23-án. Ehhez nem kellett
jóstehetségnek lennie. De mindez már az „ismeretlen napló” szövegein kívüli s
további „ismeretlen naplók” anyagához tartozik.
VERESS DÁNIEL
JEGYZETEK
1. Dr. Kardos Samu: Báró Wesselényi Miklós élete és munkái. 1796–1850. Bp.
1905. I–II. köt. LXIV + 514. 614 l. Jelentősebb naplórészletek: Naplótöredékek
báró Wesselényi Miklós Habsburg Észak-Olaszországi utazásából, 1836. június
1-től 1836. július 1-ig. I. köt. 290–323 l. Lásd ugyanerről: Kelemen Lajos:
Wesselényi Miklós báró 1836-i utazásából. Erdély. Honismertető folyóirat. 1903.
38–43 l.
2. Dr. Kardos Samu: Báró Wesselényi Miklós ifjúkori napló feljegyzései. (1826.
jan.–1828. dec.) ROLevT. 1905/1, 2, 3. sz. 1906/1, 2, 3, 4, 5–6, 7–8. sz.
3. Báró Wesselényi Miklós „az árvízi hajós” naplója. Bp. (1938). Magyar
Irodalmi Ritkaságok. 40. 61 l. Dr. Bakó Lajos Előszavával.
4. Báró Wesselényi Miklós Útinaplója. 1821–1822. Cluj-Kolozsvár, 1925. 174 l.
5. Széchenyi István – Wesselényi Miklós: Feleselő naplók. Egy barátság
kezdetei. Válogatta, szerkesztette, a tanulmányt, a szó- és névmagyarázatot
írta Maller Sándor. Bp. 1986. 285 l.
6. Csapodi Csaba: Wesselényi Miklós ismeretlen naplója az Akadémiai Könyvtár
kézirattárában. (1837–1838). Magyar Tudomány, Bp. 1962. 114–119 l.