Végállomás
Végállomás
Vári Attila: Kettőskereszt. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1996.
„... attól félek, ha egyszer beszélni kezdünk, olyan üresség telepszik közénk,
mint amilyen üres csak egy végállomás lehet, ha az ember tudja, hogy ami
elment, az volt az utolsó vonat...” Ezzel a fájdalmas és kissé setesuta
mondattal zárul a Végállomás című Vári-novella. A mondatot Makáti
Éliás nyugalmazott bányamester mondja ki, aki egyik nap arra készül, hogy
felrobbantsa a pesti metrót, ám ekkor betoppan hozzá egy utolsóórás terhes
lány, akit éppúgy Annának hívnak, mint a bányamester volt szerelmét és
feleségét – betoppan, és mintha valóban egykori társa volna, és mintha a
szerelem is megelevenedne, mintha minden az egykorvoltat ismételné –
megtörténik, aminek meg kell történnie, és ami egykoron nem tudott
bekövetkezni. És nem álom, nem illúzió. Hogy micsoda? Hát erről nem szabad
beszélni, fogalmazza meg Makáti.
Találóbb lett volna, ha az író e novellától kölcsönzi a kötet címét. A kötet
írásai ugyanis a valóságként átélt illúziók és az illúzióként elvetett valóság
szüntelen áttűnéseiben rajzolódnak elénk. A Kettőskereszt, a címadó
novella például egy városkában játszódik, ahol egy titokzatos kéz visszaállítja
az órákat, visszacsavarja az időt, olyannyira, hogy már óraszerkezetek
sincsenek, de nincsenek gyárak sem, a vonat sem fütyül – csupán éjszakára,
mintha álom volna, nagy, kollektív álom, áll vissza az idő, nappal ma van és ez
mégsem zavartlan, mert a városka lakói az éjszaka, azaz az időbeli
visszazökkenés sebeit gyógyítgatják, és az eljövendő borzalmaktól remegnek.
Lassan-lassan teljesen felszívódva, elveszve e folytonos bizonytalanságba. „És
már nem emlékezett a városban senki, hogy éjszaka azt szokták álmodni, hogy
török és tatár hordák garázdálkodnak, s nappal óraműpontossággal végzik
állampolgári kötelezettségeiket némi álommérgezte rossz szájízzel – vagy azt
szokták álmodni, hogy gépeik fölé hajolva értelmetlen tárgyakat gyártanak,
szívják az autók kipufogó gázaitól terhes levegőt, hogy aztán ébredés után ott
tolongjanak a bazár rézművesei, szőnyegárusai között...” Hogy a végén az író
bizalmas közléséből megtudjuk, e várost egy bolondos dobozban, régi fényképek
és egyéb kacatok között őrzi egy nagymama, akinek „rosszak az álmai, mert
mindig minket keres, de mindig csak hajdani önmagát találja”.
Vári Attila régebbi köteteiben is hasonló hangulatú novellákkal
találkozhattunk, leginkább a Lassított lónézésbeli novellák,
elbeszélések, karcolatok – hangulatukban, kifejezésbeli megformáltságukban,
írói ábrázolás-technikájukban, olykor tematikájukban is – azonosak a mostani
kötet legjobb szövegeivel. Mert tagadhatatlan, hogy ma is ezek a legjobb
Vári-darabok.
Hasonló jelenségnek lehetünk szemtanúi, mint Bodor Ádám esetében: az életmű íve
nem látszik megtörni az áttelepülés után – míg azonban Bodor pályaíve
emelkedik, addig Vári Attila újonnan született, de hangvételükben változatlan
írásai fáradtabbak, kopottabbak, mint a régiek.
Fáradtabbak, kopottabbak a mondatai, ritmusuk, lüktetésük öreges. Vannak persze
nagyon jó fáradt, kopott, öreges mondatok, de ezek nem azok. Tálán azért nem
jók, mert mintha már olvastuk volna valahol, valamikor őket... „Bodó úr, aki
okkult tudományokkal foglalkozott, s akiről úgy hírlett, könyvet írt a
mágiáról, s aki hatalmas sikerű előadássorozatot tartott Párizsban a
Rózsakeresztesekről, azzal az ötlettel állt elő, hogy életkorra, nemre való
tekintet nélkül mindenkit ébren kell tartani.” (9. p.) „... csak így nyerhetünk
tiszta képet arról, hogy vajon mi huszadik századiak vagyunk, akik azt álmodják,
hogy a tizenhatodik század végén történik velük valami, vagy pedig tényleg
1598. május tizenharmadikára virradunk, miközben azt álmodjuk, hogy egy
fejlettebb kor gyermekei vagyunk.” (10. p.) „ Inkább csak azt nyugtáztuk, hogy
rengeteg fenyő fekszik, ágaik, mint hanyattesők szétvetett karjai, s a
gyökereikkel feltépett vékony termőföld világjáró csizmák kontinentális saraira
emlékeztetett.” (33. p.) „Senki sem emlékezett a városban, hogy mikor látták
először a Köszörűst. Voltak, akik megesküdtek arra, hogz Berollóék még a múlt
század kilencvenes éveiben költöztek a kubikba, mások viszont körmük szakadtáig
védték azt az állításukat, hogy csupán az első világháború alatt jelentek meg,
de ennek némileg ellentmondott, hogy Olaszország hadba lépése után, a család
férfi tagjait internálták, s így a kubikban épült Berrolo-házban csupán
Agrippina asszony maradt, az akkor még éppen vadmacskakorban lévő Alessandra és
Peppina társaságában.” (72. p.) „A Súrlott Grádics törzsasztalánál hamuszínű
hangulat uralkodott, mert a hétfő déli sörözéskor, mintha sohasem ment volna
el, megjelent Berner Izidor fia, a repülő zsidó, s anélkül, hogy szándékában
állt volna, megbántotta a híres asztaltársaságot.” (80. old.) „Ez akkora
marhaság – mondta a Mesztic fűszerkereskedés hordára –, mintha most önök közül
valaki azt mondaná, hogy a mekakinai, akarom mondani a mekanikai energia hővé
való átalakításával egyazon időben már föl is fedezték a hőenergia mekanikai
mozgássá való visszaalakítását.” (102. p.) „Az édesapa a szemközti oldalt
pásztázta. Hamarosan előbukkan a semmiből a sárkány alakú szikla, előbukkannak
a megkövesedett hullámok közül az elefántfejű majmok, a szárnyas kutyák, s majd
mindenek fölé tornyosul a kosfejű zsiráf. (...) Ezektől a képektől nem függött
semmi, még azt sem remélhette, hogy az otthoniak jobban megértik örökös
honvágyát – hiszen nem is lehetett volna szavakkal elmagyarázni, hogy abban a
távoli gyermekkorban, amelyben jegyre adták a kenyeret, cukrot, húst, s
amelyben ordító hidegek ellenére vonattetőn utaztak szülei, hogy valami
ennivalót szerezhessenek, hogy abban a távoli gyermekkorban, amikor örökké
éhesen ténfergett a lábujjait nyomorgató kinőtt cipőkben... nos, hogy abban a
távoli gyermekkorban is lehetett valami földöntúlian szép, valami olyasmi, amiért
még most is érdemes vágyakozni.”
Az utolsó előtti mondat egyébként épp Várinál már elhangzott egyszer egy
párbeszédben, a Lassított lónézésben (csak ott mekanikai
helyett mechanikai állt) – a legutolsó idézet pedig egy Bodor-bekezdésre rímel
különösképpen: „Közben nézte, nézte ezt a némileg állatra emlékeztető növényt,
olyanféle csodálkozás ült a tekintetében, mintha nem tudná eldönteni, látott-e
életében eleven szedret. Közben talán megérezte azt a tulajdonságát is hogy
alattomban képes változtatni a táj hangulatán. Az egészen világos, hol sárgás,
hol fehér talaj fölött, a kicsi levelű, vézna, szőrös indákon ültek a kövér,
csillogó fekete szemek. Ezek a szederszemek hordozhatták ennek a kietlen
fennsíknak minden rejtélyét...” (A Zangezúr hegység. Kriterion, 1981. 16. p.)
A Bodorral való összehasonlításból sok minden kiderülhet Vári Attila
prózájáról. A legfontosabb talán az, amiről már az elején is szó volt, és ami a
fenti Vári-idézetben is felbukkan: arról, amiről itt beszélnénk, nem lehet
beszélni, illetve ha pedig beszélünk róla, üresség keletkezik. Vári ennek
ellenére mindig ki akarja mondani, le akarja írni, el akarja mesélni, miről van
szó. Nem hagyja annyiban. „Abban a távoli gyermekkorban...”, kezdi, és
háromszor is megismétli, valóban nem hagyja annyiban, és akkor, amit mond, az
rettenetesen üres és közhelyes: „valami olyasmi van ott, amiért még most is
érdemes vágyakozni”.
Mintha nem volna a megfelelő írói eszközöknek a birtokában, holott nem
képzetlen. Akkor miért?
Cs. Gyímesi Éva beszél arról, hogy az írók egyre kevesebbet törődnek
mondataikkal, hogy valamiért nem foglalkoznak eleget velük, jóllehet azt
lehetett volna gondolni, hogy a rendszerváltás után már lesz ilyesmire idejük.
Az anekdotázással, a klisékkel nem lehet komoly eredményeket elérni...
Talán egyszer lesz ideje Vári Attilának, hogy törődjön a mondatokkal. Addig
maradnak novelláinak megkapó és borzongatóan szép közhelyei.
MIKOLA PÉTER