Szépítő szándékok
Madelain Ormos: Mi a megoldás? Globus Kiadó, Kolozsvár, 1996.
Ez a könyv csendben, mintegy rangrejtve jelent meg minálunk. Bár a szerző nem szorul bemutatásra – 89 után több műve is megjelent magyarul, igaz, azok szépirodalmi alkotások voltak, szórakoztató, ugyanakkor persze igényes regények –, mostani könyvének talán mégiscsak nagyobb érdeklődés közepette kellett volna megjelennie. Mert ebben a szerző józan és precíz megfigyeléseit az Erdélyben élő eltérő természetű népcsoportok közötti megértés gyakorlati perspektívájával kapcsolta össze. Azt írja a könyv előszavában: „Úgy gondoltam sokáig, hogy két népcsoport közelítéséhez elegendő, ha az egyiket bemutatjuk a másiknak – könyvekben, folyóiratokban, tévéműsorokban, filmekben, tankönyvekben –, a másik megismeri, és tisztelni fogja, azt hittem, ennyi elegendő, de mégis azt kell mondanom, többre van szükség. Föl kell csiholni mindkét fél érdeklődését, hogy szellemi erőfeszítésükre érdemes, megoldandó problémát lássanak az együttélés konfliktusaiban.”
A szerző 90 nyarán hosszabb időt töltött Erdélyben, majd 94-ben újra felkereste, s ezután a látogatás után született a könyv, amely a Globus Kiadónak köszönhetően előbb jelenik meg magyarul, mint angolul.
A könyv két részre tagolódik: az első részben áttekintést kapunk a kilakult helyzet történelmi előzményeiről, a második részben pedig a továbblépést szolgáló ajánlat, tervezet található. Mivel a szerző messziről érkezett, hajlamosak vagyunk fenntartásokkal olvasni könyvét, azonban itt most nyoma sincs tájékozatlanságnak, nagyvonalú és ezért sérelmes túlzásoknak: egészen meglepő, mennyire pontosak adatai, zavarba ejtően precízek évszámai, sőt még a nevekben sincsenek elírások (valószínűleg szerepe lehet a dologban a kötet fordítójának, a történész Kiss Istvánnak). És az is pozitívuma e könyvnek, hogy semlegessége ellenére nem kelt ellenérzést a magyar olvasóban, és valószínűleg a románban sem. (Az adatokat illetően egyetlen dolgot kifogásolhatunk ti. a jegyzetapparátus hiányát, aminek elspórlását nem mentheti könyvkiadásunk ínséges állapota sem.)
Ami számunkra igazán érdekes, az a második rész, az ajánlott megoldás. Ennek értelmében az egymás mellett élő népeknek szerződniük kell egymással, arra nézve, hogy ki hogyan viselkedjék a másikkal szemben, milyen szabályokat tartson be, és milyen határokat ne lépjen át. Ez természetesen nem politikai szerződés kell hogy legyen. A politika nyelvén egy ilyen szerződést nem lehet megfogalmazni. Mert ebben a szerződésben az a lényeg, hogy: mi is olyanok vagyunk, mint ti.
Kérdés persze, hogy az efféle etikai utilitarizmus eredményre vezethet-e valóban. Úgylehet, eldönthetetlen, ám mindenképpen érdemes számot vetni vele. Az utilitarizmus eredendően konzekvencialista, hiszen egy cselekedet vagy szokás etikai helyességét vagy helytelenségét aszerint ítéli meg, hogy a szóban forgó cselekedet vagy szokás jó vagy rossz következményekhez vezet-e, ezt pedig azon méri le, hogy bizonyos, többé-kevésbé mérhető vagy közvetlenül megállapítható minőségek közül melyik jelentkezik a szóban forgó cselekedet vagy szokás következtében. Melyek ezek a minőségek? Siker, öröm, boldogság, elégedettség, vágyak beteljesülése. Vagyis az utilitarizmus csak bizonyos pszichikai vagy tudati minőségeket tekint erkölcsileg értékesnek. Az utilitarizmus ezért vonzó filozófiája a mérsékelteknek, akik nem szeretik a gyökeres változásokat, a gyökereket is eltávolító átrendezéseket.
Természetesen a szerződésnek sine qua non feltétele az utilitarizmus. De emellett a szóban forgónak van („mi is olyanok vagyunk, mint ti”) egy határozott funkcionalista mellékíze. Az szerző bizonyos helyeken úgy beszél, mintha a megbékélés azért volna igazán fontos, hogy életbe léphessen a szerződés, s nem azért, mert az érintetteknek ez valamilyen értelemben jó volna. Ez a felfogás tagadhatatlanul teljesen elfogadható lehet (miért ne?), van valóban egy komoly hátulütője: túl rugalmas. Nem tekinti azt, hogy van-e a szerződő feleknek (de nem a szerződésben kreált feleknek) bármiféle értéke, amelynek megóvása érdekében szükség van a megegyezésre, a szövetkezésre. És amennyiben nem tekinti, hajlamos lesz megfeledkezni róla, és szerződés olyan rostájává válik mindkét félnek, amelyből csak az nem hullik ki, amit a szerződés maga nem akar kihullatni.
De a funkcionalista érvelést érdemes tovább elemezni. Tudniillik elő fog fordulni, hogy nem etikai akciókra ad etikai igazolást. Akár már a legelején: a szerződésre való hivatkozás etikai érvvé válhat. És ettől könnyen hamissá is.
A szerződés elidegenedik, túlságosan kitágul, fölülkerekedik a felek mindennapi problémáin. A szerzőt bűvkörébe vonja saját találmánya. Mi ugyanis egy szerződés? Olyan megállapodás egy vagy több fél között, amely által a felek, belátási képességük birtokában, szabad elhatározásukból kötelezettséget vállalnak annak fejében, hogy a másik fél vagy felek által vállalt kötelezettségeknek köszönhetően jogokat kapnak a saját maguk meghatározta értékek gyarapításához. A Madelain Ormos-féle szerződés jól működhet, kiválóan lehet eredményes, csakhogy a felek önmagukban hordozott értékei csorbát szenvednek. Két lassanlassan eggyé olvadó fél örömtelen együttéléséhez vezet.
Úgy vélem, az eleinte megkapóan frissnek tűnő javaslatban nincs új: még retorikaként is hamisan cseng. Az erdélyi népek viszonyáról kevésbé csillogó formában reálisabb képet kaptunk volna. A szerződések régi és új formái között nincs is olyan nagy különbség. Az emberi viselkedésrepertoárban nincs olyan szabály, amely megtiltaná, hogy a védteleneket és kiszolgáltatottakat kihasználjuk. Ennek persze nemcsak a kihasznált, a védtelenebb a szenvedő alanya. Talán ennek megértése vezet egyszer majd tényleges eredményre.
ISTVÁN MIHÁLY