Táguló közérzetünk
Salat Levente: Filippika az idő ellen. KOMP-PRESS-Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár, 1996.
Salat Levente könyvének recenzálásakor igen hasznos volna a recenzió értelmezésével kezdeni a munkát, bár a kritikai beszédhelyzettel minden esetben együtt jár egyfajta solvitur ambulando gyakorlat, azaz a kritikának szüntelenül ellenőriznie kell, hogy amit mond, az konkrétan is igaz, ha az általánosból érkezik, illetve általánosan is elfogadható, amennyiben a konkrét műből indul ki. Valamiképpen együtt halad mű és kritikája, annál is inkább, mivel a mű valójában a szöveg és a recepció konvergenciájában születik meg (Jauss megállapítását elfogadva), amelyek (szöveg és recepció) szintúgy többféle, hatásfolyamataiban alig szétválasztható összetevőből jönnek létre. Salat Leventének ez az első könyve, s noha folyóiratokban gyakran találkozhattunk írásaival, szövegeinek egyáltalán nincs recepciója.
Ennek a recepciónak mibenlétéről azonban még csak elképzeléseink sem lehetnek. Sem az interpretációs stratégiákat, sem az olvasó feltételezett eszményeit, sem az olvasás alakzatait nem ismerhetjük, az utóbbi évek szimptomatikussá emelt recepcióstratégiájáról nincsenek adataink – ennek az állapotnak a legfőbb oka természetesen a „kritika” elsatnyulása, illetve teljes hiánya.
Annyi rögtön elmondható, hogy a Salat-szövegek (és erre juthatunk a folyóiratközlések kiváltotta reagálások – ha ez javarészt diskurzuson kívüli is – elemzéséből) nem felelnek meg a kritikát helyettesítő, egy s más ideológiának alárendelt bírálat személytelen gyakorlatának. Salat szövegei figyelmen kívül hagyják továbbá a referencializáló igényeket is, ily módon szakítván egy olyan hagyománnyal, amelyben folytonos referenciális kapcsolódások teszik lehetővé a mű organikus jelentkezését. A Salat-szöveg tehát recepciós-vákuumban jön létre, ami nem jelenti azt, hogy nem volna a művét létrehozó jaussi konvergencia meghatározó eleme. Annyira meghatározó, hogy nélküle nem lehetne világosan megérteni sajátos önszemlélő apparátusának fokozott igénybevételét.
Ebben a horizontösszeolvadásban minduntalan a szöveg alakulásának fázisaira, az írás műveletének stációira, a gondolkodás nyomelemeire lehet bukkanni. Ezen túlmenően pedig, mivel állandóan ki vannak jelölve a szövegen belüli viszonyítási pontok, de a szöveg alakulása során ezek a pontok is elmozdulnak (a szöveggel együtt haladnak, alakulnak, formálódnak), így gyakorlatilag kiiktatják a dolgok érzékelése és a reflektáló megismerés sémái közé beépülő Foucault által meghatározott „fundamentális kód”-ot a szöveg szerkezetéből, episztemológiailag persze megtisztítva, olyan élménnyel ajándékozva meg olvasóját, amelynek sugárzásában megújíthatja saját érzékelési, gondolkodási műveleteit. A „fundamentális kód” helyén magára az élményre, az érzékelés és a gondolkodás élményére bukkanhat az olvasó. Ez nyilván nemcsak ajándék, hanem egyfajta kényszer is, minthogy az olvasóra (és az olvasói szerepet folyamatosan eljátszó íróra) hárul a kód megteremtése, ami számára lehet világkép, érték, ítélet, nézőpont és így tovább, végső soron az olvasóra hárul a szöveg megszervezése. Ebből az is egyértelművé válik, hogy nem könnyű a Salat szövegeit olvasni.
Ideje, hogy a fentiek bizonyítására lássunk néhány példát.
Azonnal szembetűnik (ehhez elég, ha a fejezetcímekre pillantunk – Ismeretkritika, Sorskritika, Korunk, Éneklő Borz, Romániai magyar), hogy Salatnál mennyire tudatos az önszemlélés szövegattributumainak működtetése. Ugyanakkor nem az történik, hogy leszámol egyfajta hagyománnyal, ez a leszámolás sokkal inkább bizonyos szemléletekre, illetve ezek különböző elvárásaira, prefigurációira vonatkozik, amelyek feladatokat rónak az írott szövegekre –, hogy azután mégiscsak a hagyományok történeti-narratológiai kontextusába ágyazódva szemügyre vegyen néhány követhető modalitást. Azt is mondhatni, hogy nem adja fel, hogy a felelősség, komolyság, a leírtak kanonikus szerepe felől indul el, és ezeket a mégoly kegyetlen episztemológiai dekontextualizálás sem irtja ki teljesen. Salat el akar jutni valahová, meg akarja oldani a kérdéseket, szeretné megfejteni a talányokat, tisztázandónak tartja, hol áll, mit képvisel. Ebből következőleg (miközben elmossa a hagyományos szerepköröket) mindez nem olvasható közvetlenül társadalomkritikai értelemben, vagy valamifajta megtisztított pillantás működtetéseként. A társadalomkritika elsősorban nyelvkritika, azaz kritikus közeledés mindenféle nyelvhez.
Amikor az elkötelezettséget, a kritikai magatartást, a versírást, a félelmet, az autonómiát, az otthont, a nosztalgiát, az értelmiségi lét aspektusait, a közérzetet, a hagyomány és modernség viszonyát, a kisebbség szellemi helyzetét teszi írásának tárgyává, egy-egy nyelvhasználat történetiségében vizsgálódik, nyomon követi a fogalmakat leíró nyelvezetek változásait, egymással fennálló kapcsolatait, mialatt saját nyelvének állandó megfigyelésével és igazgatásával visszavon minden szövegen kívülire történő esetleges utalást.
Talán nem árt emlékeztetni arra, hogy az angol vagy a francia vagy a német esszéirodalom, bölcselet számára a nyelv megtalálásának kérdése, használatának mikéntje éppoly fontos, mint az irodalom számára, s egy bölcselet hitele a nyelvhasználattól is függ. Földényi F. László fogalmazza meg ekként: „A nyelv «szellemének» kibontása önmagában véve is a bölcsesség szeretetéről árulkodik; s ha ez ráadásul azt a célt szolgálja, hogy a gondolatok testet (szellemtestet) kapjanak, akkor nem kisebb eseményt ünnepelhetünk, mint a filozófia megszületését.”
Salat Levente könyve fontos vállalkozás, bár magányos, egyedülálló próbálkozás. Bizonyos értelemben Salat ugyanazt kíséreli meg a bölcselet területén, amit nemzedéktársai (Kovács András Ferenc és Láng Zsolt) az irodalomban: a nyelv mögé kerülve megszerzett ismeretekkel visszatérni a nyelvbe, végső soron a mondatokig lejutva megtisztítani a nyelvet az ideologikumtól. „A szituáció megélt és megszólaltatott dogmatikája tehát nemcsak korlátozó jellegű nézetek forrása, hanem egyúttal a logika támadhatatlanságának színlegességére is fényt vet alkalomszerűen azoknak az ellentmondásoknak felszínre hozatalával, amelyekbe a gyakorlati ész tárgyai kapcsán beleütközik. Ebből a körülményből a kritika önbecsülése és rossz módszertani közérzete egyaránt adódik, hiszen azzal, hogy reflexív magárairányultságában számot vet pusztán szemantikai jellegű problémákra való lefokozhatatlanságával, egyúttal a konkrét érdekviszonyokat normatív dogmatika paradigmatikus erőterének foglyaként is magára ismer.” Az idézetet két okból tartjuk fontosnak. Egyrészt a megfogalmazott ideologikus függőség leírása miatt, ahogyan a Cs. Gyímesi ideológiafogalmából (Cs. Gyímesi: „Minden ideológia egy adott társadalmi-történelmi helyzetben élő osztály, réteg, csoport válasza az adott helyzet kihívására: önszemlélés, amely a helyzetben foglalt adottságok és lehetőségek, a helyzet meghatározta érdekek tudatosítását és az utóbbiakból adódó célok programszerű megfogalmazását, valamint a cselekvés irányelveit tartalmazza.”) bemutatja az ideológiai erőtér foglyaként megjelenő kritikát, nem mulasztva el, hogy konzekvenciáiban egy igen fontos mozzanatra figyelmeztessen, olyasmire, ami sok mindent elárul a salati kritikusi attitűdről: „Úgy tűnik, hogy a kritika, valahányszor igen határozott arcélű, módszertani előfeltevéseit és kételyeit végső konzekvenciáikban is következetesen vállaló, elgondolásait végsőkig kiélező és sarkító kísérlettel találja magát szembe, kiúttalanul – mondhatni: alternatívátlanul – belekényszerül az ellentétes, alternatív módszertan eljárásaiba. Akkor is, ha az, eszmeiségben, ideologikus kötődéseiben, végső konzekvenciáiban vállalhatatlannak tűnik számára.”
Másfelől pedig – és itt szeretnénk hosszabban elidőzni, lévén kevésbé járatosak a kötet felvetette elméleti problémákban – a legelején idézett részlet, fogalomhasználatának töménységével, terminusainak túlzó halmozásával, szakszerűségével azt is jelzi, honnan indul el Salat a maga útján, hogy végül e nyelvi szintről eljusson a kötet legvévén található (időben is legutoljára keletkezett) írás nyelvi állapotába.
Az írásokban többször is felbukkan az a megfontolás, miszerint csak arról érdemes írnia a kritikusnak, ami megszólítja őt, illetve a kritikának, ha valamiféle objektív kulturáltsággal akar szólni, képviselnie kell valamiféle alternatívát, a másik oldalt is meg kell szólaltatnia, védelmeznie kell a kiiktatott, elhallgatott, leírt szereplőket is. A kritika tehát egyértelműségében is kétértelmű. Visszatérve az elején emlegetett nyelvi kódok hiányához, látható, hogy Salat az írás szkülláit és kharübdiszeit kerülgetve, elutasítja a totalitásra való mindenféle hivatkozást mint hiposztázist, miközben a partikuláris megoldásokkal sem éri be, mindkét esetben elkerülve a veszélyeket, tehát nem esik bele sem a pozitivizmus, sem a hőbörgés kelepcéjébe – mindezt úgy sikerül elérnie, hogy a folytonos önszemlézés során, a fundamentális kódokat, a Derrida által a La loi du genre című tanulmányában elemzett, egyfajta intertextuális hullámzással együtt kialakuló allegorizálás helyettesíti. A korai írások tobzódó terminus technikusait és aprólékos, bonyolult leírásait lazább szófűzés, puritánabb mondatszerkesztés, képibb, metaforikusabb szintaxis váltja fel. „Fordul a kor, lazul rajtunk az Idő markának szorítása”; „bablevest és híg– vagy kőtespalacsintát ettünk rendszerint, és mélyebb motivációval lehetett halászni indulni ilyenkor”; „A szigetcsoport partjait mindazonáltal a nagy román óceán békés hullámai mossák, mossák”; „Mit lát a világból egy középgenerációs romániai magyar, például? Hát, látja mindenekelőtt két egymásnak feszülő állameszme néma tusakodását”; „a mindennapok guanószerűen gyűlő élményanyaga”; „a szellemi élet iránytűje segítségével tájékozódók lelkébe mélyen leszivárog a kilátástalanság”; „nincsenek tekintélyek, akiknek a szava hallatán elválna a búzától a konkoly”; „Aligha hihető, hogy a hamis történelmi konstrukciók zsákutcájából harmadszorra is ki lehet keveredni annak, aki abba kétszer már beleszorult”; „(A dialógus) arról szól tehát, amiről a politikusok nem beszélnek: ami túl van az ideologikus egyneműsítéseken, a politikailag látványosan kiaknázható kényelmes leegyszerűsítéseken, a szűk rétegérdeket össznemzetiekké fölnagyító kisajátításokon.”
Az utolsó idézet tulajdonképpen már egy újabb következtetésünk forrása, illetve a benne foglaltak egybeesnek következtetésünkkel. Meg lehet kockáztatni azt a megállapítást, hogy Salat Levente kötele az ideológiától való szabadulás történetének könyve. A szabadulásvágy tételezésétől jut el a művön belül a legfontosabb változást hozó nyelvkritikai attitűdön át, az ideológiamentes szövegképzés birtoklásáig. Mindez az olvasó számára is kísértést jelent, hogy átlépje a fennforgó küszöböket, s ne a múlt tökéletlen emlékezetének metaforájával olvasson. Erre buzdítja. Keress új megfogalmazásokat, kéri tőle, és még a csalódott olvasó számára is ad valamit: a másság megtapasztalásának és elismerésének érzetét.
NAGY ANTAL ISTVÁN