Kozma Mária
Tőzegtűz
A tűzoltókocsik szirénája ébresztette fel. Emberi hangok is hallatszottak:
mormogó férfihangok, amelyek között fel-felcsapott egy-egy magas női siránkozás
is. Apja és anyja gyorsan felöltöztek. Rá, a gyermekre nem figyeltek. Azt gondolták,
hogy alszik és eszük ágában sem volt törődni vele.
A kislány gyorsan kibújt a rózsaszín huzatos paplan alól, s amúgy mezítláb és
pizsamásán kiszaladt az udvarra. A város szélén laktak, a kapuval szembeni krumpliföld
már ősziesen kopár volt, s a város halvány fényei olyan.messziről látszottak,
mintha éjszaka megsokszorozódna a távolság.
– Tűz van – mondta az anyja, akivel csaknem összeütközött a ház melletti keskeny
járdán, s aki éppen befelé igyekezett, s futtában még odaszólt a gyermeknek:
– Teát főzök a szomszédoknak.
A kislány éberen figyelt: a rendkívüli helyzet szokatlan szavakat szült, az
anyja úgy beszélt most vele, mint egy felnőttel, s nem kergette vissza az ágyába
őt, nem féltette a meghűléstől a nyirkos éjszakában, elhaladt mellette, mint
egy távoli ismerős mellett, akinek azonban odavet néhány magyarázó szót. A járda
nedves hidege égette a kislány meztelen talpát, úgyhogy ő is megfordult, az
anyja után somfordált, s remélte, hogy kihasználva anyjának ezt az aggodalom-hiányát,
felöltözhet, hogy aztán újra kijöhessen. Így is történt. Anyja heves tevés-vevésében
nem törődött vele, s bár kétszer is rápillantott, amíg ő a zokniját húzta, nem
szólt semmit. A kislány elbizonytalanodott: ha nem siet, megszűnik ez az áldott
figyelmetlenség, ha pedig túlságosan siet, éppen ő szünteti meg azzal, hogy
magára vonja a figyelmet. Akkorra lett kész az öltözködéssel, amikor a teafőző
fütyülni kezdett, anyja most még kevésbé foglalkozott vele, hiszen ezt a pillanatot
várta türelmetlen topogással, a kislány hitetlenkedve vissza-visszatekintve
a válla fölött lassan kioldalgott a konyhából, aztán trappolni kezdett a kapu
felé. Elmosolyodott, mert elképzelte, hogy néhány pillanat múlva kijön az anyja
is, tálcán hozza a gőzölgő teáscsészéket, de nem lesz kit megkínálnia vele,
hiszen sehol sincs senki.
A sarkon túl agresszív bömböléssel újabb tűzoltókocsi húzott el. Egészen közelről
hallatszott most az emberek hangja, a kislány fölismerte közöttük apjának dallamosan
mély torokhangját, amint éppen azt mondja:
– Nem az erdő ég, hanem a tőzeg.
– Messzebb van a tűz annál – mondta egy megfontolt férfihang. – A tőzeg az mindjárt
itt van a közelben. Az nem is ég ilyen nagy lánggal, inkább csak parázslik.
– S bűzlik – vetette közbe valaki.
Csend lett, mintha mindenki szaglászna most, az orrára hagyatkozva a döntést,
amit a szemével képtelen megtenni.
– Ha a tőzeg ég – mondta a kislány apja –, akkor akár néhány óra alatt idáig
kúszhat a tűz.
– Ha csak beveszi a kanyart és átjön az Olton – vihogott valaki, akiben a kislány
felismerte Pulika bácsit, és megborzongott.
Pulikára nem voltak érvényesek a tanult udvariassági szabályok (köszönj előre,
légy szolgálatkész a szomszéd bácsival, nénivel), mert Pulika állítólag gyakran
leskelődött a kislányok után, s a szülők szigorúan meghagyták csemetéiknek,
hogy semmi esetre se álljanak szóba vele, s a világ minden kincséért se engedjék,
hogy a kezüket megfogja, s el ne fogadjanak tőle se csokoládét, se cukorkát,
semmit.
– Akkor most már az erdő ég vagy a tőzeg? – kérdezte egy ijedt női hang. Közben
a kapuhoz értek, és a kislány anyja ebben a pillanatban érkezett
maga is a gőzölgő teával. A kislány irigykedve hallgatózott észrevétlenül meghúzódva
a tujabokor árnyékában: a felnőttek mindent tudnak, mindig pont akkor érkeznek,
amikor kell stb. Elképzelte, hogy már ő is felnőtt, és gangosan sétál a szomszédok
között, és ilyen nagy okosságokat mond, hogy a tűz idáig kúszik, cseveg, és
megoldásokat ajánl, és teát főz, és pontosan akkor érkezik a csészékkel, amikor
a szomszédok is a kapuhoz érnek.
– Reméljük, hogy az erdő ég, az nekünk jobb. Biztonságosabb – húzta valaki a
szót gúnyosan.
– A mi házunk alatt tőzeg van. Ha elkezd égni a föld alatt, az Isten sem állítja
meg. Besüpped az alapozás, összeomlik a ház.
– De addig legalább padlófűtésünk lesz – „ez Péter bácsi”, örvendezett a kislány
kajánul, mert tudta, hogy az bármit is mond, utána rögtön felcsattan a felesége,
jókat szoktak vitatkozni. – Kilencvenben olvastam valahol, hogy Ceauşescu összes
villái, házai mind-mind padlófűtéssel voltak felszerelve.
– Hagyjál már Ceauşescuval! – csattant fel, ahogyan az várható volt, a felesége.
– Ez az ember, akár hiszik, akár nem, csak csauseszkuzik. Visszavárja, vagy
mi!
– Igenis, sokan megmondták, hogy Spanyolországban él inkognitóban. Sütteti a
hasát, s röhög rajtunk.
– Nekem padlófűtés helyett inkább egy fürdőmedence kéne nyárra a kertembe. Elcserélném
a zöldségest egy kék csempéjű fürdőmedencére.
– Nekem a rózsaszín is megfelelne.
Szürcsölték a teát, és beszélgettek.
A kislány kijött az árnyékból, és az anyja mellé állt most, a csoportnyi felnőtt
közé. Anyja szórakozottan megsimogatta a fejét, és odanyújtotta neki a saját
csészéjét. A kislány belekortyolt a keserű teába, megérezte a kokojszakóró ízét,
s utálkozva elhúzta a száját.
– Azt hittem, gyümölcsteát főztél – mondta merészen. Anyja tenyerével befogta
a száját:
– Hallgass – súgta –, az túl drága ehhez.
– Őrséget kellene szervezzünk – mondta Pulika, s hirtelen csend lett, mindenki
ráfigyelt. – Őrséget, mert ha a tűz terjedni kezd, meg kell állítanunk. Akkor
árkot kell ásnunk, s jó mélyet, esetleg az Olt vizét is beleengednünk.
– A tőzegtüzet nem lehet megállítani. Csak majd a fagy vagy egy napokig tartó
kiadós eső tudja megtenni. Emberi erő, s főleg a miénk nem elég hozzá – mondta
a kislány apja, s miközben visszatette a tálcára a csészéjét, még így szólt:
– A kokojszatea jó cukorbaj ellen. A tőzegtűz alattomos. Bebújik a házaink alá.
– Akkor miért adtak engedélyt, hogy ide építsünk. A magas szervek ezt nem tudták?
– kérdezte Péter bácsi.
– Te is elég magas szerv voltál – dörrent rá a felesége. – Amikor a néptanácsnál
dolgoztál a régi időben, s akkor adtad tovább a lakáskéréseket, ha minimum egy
kínai inget hoztak neked a kérés mellé.
A kislány hangosan vihogni kezdett.
– Jóféle ingek voltak azok a kínaiak, az egyszer biztos – mondta egyik asszony
sóhajtva. – A gallérja rég elszakadt, de a gombjai még akkor is szilárdan álltak.
– Szereted, ami szilárdan áll – incselkedett valaki vele, s harsány kacagás
jutalmazta a mondást.
A kislány nézte őket a félhomályban: mit lehet ezen így nevetni? Persze a felnőttek!
Fuck You! Az anyja egyszer azt mesélte, hogy valamikor az olyan filmekre, amelyekben
ilyen „szilárdan álló” férfi-női dolgok szerepeltek, kiírták, hogy „csak 18
éven felülieknek”. Ma ugye azt írják, hogy „tizenkét éven aluli gyermekek csak
szülői beleegyezéssel nézhetik”. Anyja csodálkozott: húsz év alatt ennyit fejlődött
az emberiség? Mi lesz, ha már ki sem kell írni az ilyesmit? Milyen meglepetés,
felfedezni való marad akkor a gyermeknek? Lehet, hogy már nem is születnek gyermekek,
hanem kis lombiköregemberek? Jobb is volna – sóhajtott akkor a kislány –, hiszen
a gyermek mindenkinek csak útban van. Ti mondjátok, hogy útban vagyok, merthogy
elválni sem lehet miattam, meg élni sem, meg társaságba, nyaralni menni, meg
mindig baj van velem. Anyja zokogni kezdett: micsoda kis szörnyeteg – kiáltotta
–, gyere, te, gyermeknek kiválasztott apja, halljad te is – folytatta színpadiasan,
mire a kislány nevetni kezdett, és akkor az anyja is elmosolyodott, és szent
volt ismét a béke, és megsimogatták a fejét, az apja is, és az anyja is, aztán
egymást kezdték simogatni, és róla szerencsére megfeledkeztek, és akkor ő kiment
az udvarra, letépett egy szál rózsát, lefeküdt – akkor éppen nyár volt, nem
is olyan rég – a virágoskert zöld gyepére, a rózsát keresztbe tette a mellén,
és azt képzelte, hogy ő Gaviota és ő Barbarita, és most nagyon szenved a szerelemben,
de nemsokára győzni fog az ártatlansága, és ő boldog lesz. Sajnos azonban nem
tudott sokáig álmodozni, mert szúrni kezdte egy tüske a rózsaágról, és tüsszentenie
is kellett, mert a rózsaszirmok porosak voltak, s ő a képzelt ártatlanság és
fájdalmas szerelem hatalmas szenvedélyében túl mohón szedte a levegőt.
Persze, a felnőttek!
– Akkor most mit tegyünk? – kérdezte valaki ásítva. – Én nem szívesen állok
őrségben, mert reggel korán kell kelnem. A patron biztosan átküld holnap Bákóba
pufulecért, s reggel már síkosak az utak Gyimes felé. Lesz tűz, vagy nem lesz
tűz? – kérdezte olyan hangon, mintha valaki most gyorsan intézkedhetne ez ügyben,
de mindenki csak a vállát vonogatta. – És még azt sem tudjuk biztosan, hogy
mellettünk ég, vagy a talpunk alatt is már! Ami persze változtat a dolgok állásán.
Én azt mondom, hogy bízzuk a tűzoltókra, ők a szakik, ők tudják.
– Igen ám – mondta most a kislány apja –, de őket nem érdekli, ha besüpped a
föld a talpad alatt, s ha beleesel a parázsló gödörbe.
– Dehogynem érdekli. Van nekem egy ismerősöm – megint Péter bácsi! majd a felesége
jól legorombítja –, aki még a diktatúra alatt is tűzoltó volt. Azt mesélte,
hogy 89-ben kihívták őket Taplocára, mert meggyúlt egy putri, s a padláson nagyon
visított valami vagy valaki, mert először azt hitték, hogy kisgyerek, de egy
disznó volt, azért tartották a padláson, hogy a szomszédok ne lássák, s nehogy
feljelentsék őket. Három tűzoltó mentette meg a disznót s mondták, hogyha majd
levágják, legalább perzseléskor a farkát adják nekik.
– Neked se ártana egy farok pluszban, mert egy mindenesetre mínuszban van nálad
– mondta a felesége, s erre olyan visító nevetés tört ki az álldogálókból, hogy
tán még a perzselődő malac is megirigyelhette volna.
A kislány fensőbbségesen legyintett: ezek egyébre sem tudnak gondolni? Itt jön
a tűz, észre sem veszik, mert persze, arrafelé sem pillantanak, hogy már ismét
nagy lángokban lobog, s hogy a távolban már hallszik is a harmadik tűzoltóautó
szirénája.
De aztán hamarosan felfigyelnek rá, elkomorulnak, valamennyien arrafelé fordulnak.
Egyikük rá akarja tenni a tálcára az eddig a kezében fogott, rég üres teáscsészét,
de nem figyel eléggé, és a tálca, amely eddig a nyitott kapu és a kapusas kis
háromszögén állt, most lebillen a figyelmetlen mozdulattól, s a csészék csörömpölve
összetörnek. De mi ez a halk zaj a sarkon beforduló tűzoltóautó támadó harsányságához
képest? Az autó megáll, a kis csoportra irányítja a fényeit, emberek ugrálnak
le róla, hosszú tömlőt tekernek, s futnak vele el a csodálkozó csoport mellett.
A kislány látja, ahogyan anyja fél térdre ereszkedve a csészemaradványokat szedegeti,
s most felnéz, arca rettentően ijedtté válik az erős, váratlan fényben.
– Nem itt van a tűz – kiáltja a kislány apja, s meg akarja állítani az egyik,
tömlőt gurigáló embert, de az félrelöki, nem durván, csak éppen úgy, mint aki
céltudatosan mozog, s nem hagyja, hogy ebben akárki is akadályozza.
A kopár, addig homályba burkolózó krumpliföld megtelik gyorsan és komor hangtalanságban
mozgó emberekkel. A kis csoport most szinte a kerítéshez tapadva, meredten áll,
bámulják ezeket az idegeneket.
– Az egész olyan, mint egy film, amikor a földet elfoglalják az idegen bolygóról
jött lények, akiken nem látszik semmi különös – gondolja a kislány –, persze
hogy nem látszik, hiszen előzőleg már felvették a földiek ember-alakját, csak
még beszélni nem tudnak velük.
Aztán ugyanolyan hirtelenséggel, ahogyan érkeztek és mozogtak, leállnak. Mint
a gépek, amelyeket kikapcsolnak. Egyesek csak állnak a tömlők és egyéb felismerhetetlen
rendeltetésű csomagok mellett, mások leguggolnak. Egyikük hangosan felnevet,
miközben álarcot illeszt a fejére, egy másik pedig kezeslábasba bújik. Leguggolnak,
sokan cigarettára gyújtanak. Péter bácsi odamegy a legközelebbi lényhez, megpróbál
beszédbe elegyedni vele, hogy neki is volt egy ismerőse, aki tűzoltó volt, de
beszéde dadogásba fullad az ellenséges csendben, amelyet még tetéz az is, hogy
az illető anélkül, hogy felemelkedne, két ugrásból hátat fordít neki.
Most az autótól rohanvást jött egy férfi. Nagy azbesztcsizmát visel, mégis olyan
könnyedén mozog, hogy bámulni való. Az idevalók csoportjánál lefékez. A kislányt
az anyja hirtelen karon ragadva magához rántja, mert az a biztos sejtése támad,
hogy ez az ormótlan csizmát viselő egyén egyszerűen keresztülgyalogol a gyermeken,
aki - mint valami zöldhatáron - a kerítés és a pityókaföld, illetve a két csoportosulás
között álldogál.
– Ez itt az Olt utca?
– Igen. Ez - válaszolnak valósággal kórusban.
– Fentről azt üzenik, hogy reggelig a tőzegtűz valószínűleg ideér.
– Hát nem erdőtűz mégsem? – jajdult fel az egyik asszony, aki két rossz közül
a jobbat választaná.
A csizmás ember vállat vont.
– Nekem ezt mondták. Biztonságosabb lenne, ha összeszednék a cókmókjukat,
és elmennének innen.
– Hová menjünk? – kérdezte valaki, s az adott helyzetben valósággal nevetséges
ez a kérdés, mert hát kit érdekel.
– Tőlem mehetnek, ahová akarnak – s kicsit emberségesebb hangon hozzáteszi:
– talán jobb, hogyha nem látják, amikor a házak alá is beásunk.
– De hát miért? Az árkot nem a házak alatt, hanem mellett kell ásni... sőt jó
távol a házaktól, ott a pityókaföld sarkánál, ahol... – a kislány apjának elcsuklik
a hangja. – Mi is segítünk. Ásunk, ha kell... Hozzá is foghatunk – tüsténkedik.
– Itt minden háznál van ásó, csákány.
– Nincs felhatalmazásom idegen munkaerőt használni. Meg kell kérdeznem.
– Hogyhogy nincs felhatalmazása? Milyen felhatalmazás kell ehhez, hogy a saját
házainkat megvédjük? Én a saját házamnál nem vagyok idegen munkaerő.
Az újabb azbesztcsizmást akkor vették észre, amikor megszólalt, kissé lihegett
a sietségtől:
– Azt üzenik, mégsem tőzegtűz, hanem erdőtűz. És... izé... ha tőzegtűz lenne,
nem is errefelé tartana. Ezt onnan is lehet tudni, hogy akkor mi is itt maradnánk
– magyarázza az embereknek. – Ez az Olt utca?
– Igen – felelik kórusban.
– Akkor talán mégis! A fene se tudja! De ez erdőtűz. Nem kell izgulni. Minket
is most kiigazítottak a Nagy-erdő alá. Na gyerünk – mondta erélyesen, de nem
mozdult senki.
– Hála Istennek – sóhajt a kislány édesanyja, és sírni kezd.
Az első azbesztcsizmás kacskaringós káromkodásba kezd: – Hogy azt a szentséges
jó istenit az összevisszaságnak... S ha aztán mégis ideterjed, ki lesz a hibás?
Persze hogy senki. Nem jobb volna mégis kilakoltatni az embereket... biztonságból?
– Te csak várd meg, hogy megmondják, mit csinálj – mondta a társa. – Ne akarj
te mindig mindent jobban tudni!
– Lehet, hogy ilyen vagyok, de hát mondom, hogy tőzegtűz ez. Biztosan az. Hogy
lehet a kettőt összetéveszteni. Menjünk el odáig és...
– Hallgass!
Az első azbesztcsizmást azonban nem lehetett elhallgattatni. Ne érdekelte volna,
hogy hallják az emberek, vagy egyenesen az volt a célja, hogy hallják?
– Addig irányítanak összevissza, ide-oda, míg...
– Hallgass!
– Jó, jó. A rosseb egye meg az egészet! Mi itt vitatkozunk, s közben a tűz szép
csendesen kúszik a talpunk alá. Valakik azt játsszák odafent, hogy erdőtűz van.
– Menjenek a tűzhöz, s meglátják – mondta valaki dühösen –, ahelyett, hogy itt
vitatkoznak. Remélem, megtalálják a sötétben – tette hozzá gúnyosan.
– Az Olt-kanyar a hibás – mondta az egyik guggoló, cigarettás egyenruhás. –
Merthogy ebből a szögből nem lehet megállapítani, hogy az erdőszéli bokrok kaptak-e
lángra, vagy a föld ég.
– A tőzeg nem lángol ilyen magasan.
– Dehogynem! Ha fölötte a növényzet is lángra kap, akkor igen.
– Őrséget fogunk szervezni... figyelőt állítunk – mondta Pulika, és rátette
a kezét a közelében álló kislány vállára, akit az anyja most sikítva elrántott:
– Csak ne állítson semmiféle őrséget, maga pedofil.
Pulika megdöbbenve bámulta az asszonyt, az erős fényben látni lehetett, ahogyan
szinte fokról fokra sápadt az arca halottfehérré.
Az egyik azbesztcsizmás elnevette magát, kis idő múlva a másik is gurgulázva
követte:
– Szép kis társaság, mondhatom.
– Nagyon nem búcsúzunk, mert lehet, hogy még ma éjjel visszajövünk.
– Mikor jöttek, se üdvözöltek.
– Biztosan tőzegtűz – kiáltott vissza a tűzoltó már futtában.
Mert közben hangos vezényszavak kezdtek pattogni, a tömlőket felcsavarták. Alig
néhány pillanat alatt az autó kifarolt a kis utcából, és hangos szirénázással,
ahogyan jött, úgy ment el.
A tűzoltóautó fénye nélkül bakacsinsötétség borította be a kis csoportot. Valamennyien
sűrűn pislogtak, hogy szemük minél gyorsabban megszokja az új helyzetet, és
alkalmazkodjék hozzá.
– Mintha közelebb lenne tűz – mondta valaki szorongva –, mint amikor ezek érkeztek
volt.
– Hát akkor... – kezdte a kislány édesapja, de nem is kellett többet mondania,
mert mindenki megértette.
– Én azt mondom – Péter bácsi feleségének a hangja most nem csattogott, mint
a férje ellen irányuló pengeél –, valamit faljanak az emberek, mielőtt elindulnának,
mert hosszú lesz az éjszaka, s lehet, hogy hosszú lesz még a nap is, ami következik.
S vizet is pakoljunk, mert arra szükség lesz. Emlékszem, gyermekkoromban volt
még egyszer ilyen. Akkor még alig volt itt ház. Lássuk csak, megvolt a Bilibókék
háza, a Tankóéké, a miénk...
Sóhajtott.
Indulni kellett volna, de most mintha – elbizonytalanodva – az emberek még vártak
volna valamire. Tébláboltak, s vezényszóra vártak.
– Induljunk – mondta a kislány édesapja. – Akkor negyedóra múlva... Igaza van
Matildnak, mindenki hozzon vizet magával, öltözzön fel jól, s persze ásót, csákányt,
lapátot. Nézzük csak, ki mit hozzon. Szervezzük meg. A mi házainkról van szó.
Az asszonyok közül kinek van hajtási engedélye? Ha az autókat el kell vinni
innen, s a gyerekeket is... minden esetre...
– Arra van még idő, talán. A menekülésre van még idő – mondta Péter bácsi, és
most nem szólt semmit a felesége.
– ... és hozzatok valami kendőt, rongyot, amit a szájunk elé kötünk.
– Igen, ez jó gondolat.
– Menjünk autóval? - kérdezte valaki.
– Menjünk gyalog. Az Olton keresztül, a pallónál rövidebb, s ott egyenesen szembemegyünk
a tűzzel. A réten látni fogjuk, hogy meddig terjedt a tűz, és azt is, hogy az
Olt nagy kanyara megvéd-e bennünket. Az országút felől ott vannak a tűzoltók.
El is kergethetnek minket mint idegen munkaerőket.
S akkor elosztották egymás között, hogy ki jön csákánnyal, ki lapáttal, ki ásóval.
A csoport szétoszlott.
A kislány elképzelte, ahogyan mindenki készülődik otthon, aztán a színekből,
szerszámos kamrákból előkerülnek a szerszámok, s már jönnek is nehéz léptekkel
a férfiak.
Egyedül maradt a nyitott kapuban. Kutyaugatást hallott. Félt, de nem nagyon.
A tűz felé pillantott, amerre az édesapja is menni fog, vállán cipeli majd a
nehéz csákányt, hátán biztosan a kis hátizsák, amivel kirándulni szokott, s
abban a sebtében elkészített szendvics s az üveg csatószegi borvíz. A kislány
most először az éjszaka folyamán megrémült: mi lesz, ha a kert sarkánál egyszer
csak megjelenik egy lángnyelv, kúszni kezd feléje, hová menekül ő akkor, ha
az a lángocska háznyira növekedik, és üldözni kezdi őt. A derékvastagságú kapusas
mellett fölmászott a kerítésre, hogy jobban lásson, de aztán kényelmetlennek
érezte az állást a vékony keresztlécen, és leereszkedett a kapura. Megkapaszkodott
a tulipánfejű deszkákba, és lengeni kezdett. A sarokvasak ütemesen nyikorogtak,
s ő egyre nagyobb lendületet vett. Senki sem szólt rá, s bár kezdetben határtalan
élvezettel nyikorogtatta a váratlanul jött szabadságban a kaput, hirtelen kedvetlenül
megállt, szinte megmerevedett: mintha megijedt volna az egyedülléttől, s hogy
bármit csinálhat, senkit sem érdekel. Lecsusszant a kerítés mellé.
Hallotta, hogy az édesanyja hüppögve sír és azt suttogja:
– Bárcsak inkább erdőtűz lenne! Azzal a hivatásos tűzoltók elbánnak.
– S ha ideér a tőzegtűz – mondta Bilibókné, „egy vénséges vén öregaszszony –
a kislány szerint –, lehet vagy hatvanéves is”, s aki évek óta nem járt már
ki az udvarról, mert valami egyensúlyzavara van. – Ha mégis ideér...
– Azért ássuk az árkot – mondta józanul, dallamos torokhangján a kislány édesapja
–, azért, hogy ne érjen ide. Körbeárkoljuk a tüzet.
A férfiak elindultak a hepehupás krumpliföldön keresztül, egy ideig még hallatszott
a hangjuk, még látszottak a kezükben imbolygó zseblámpafények, aztán belemosódtak
a sötétbe. Az asszonyok még sopánkodtak egy darabig, aztán ők is valamennyien
hazamentek.
A kislány jóformán észre sem vette, hogy mikor maradt ismét egészen egyedül,
szívében mikor vert tanyát az éj nyirkos hidege, s csak bámult a kietlen sötétségben
arrafelé, ahol a lángnyelvek, mint valami játékos kutyakölykök, kitartóan nyaldosták
az éjszaka arcát.