Vida Gábor
VIDÉKI OLVASÓNAPLÓ
Ehhez először is olvasni kell, és még sok minden, például az, hogy úgy mindigmindig, állandóan, folyamatosan, lévén, hogy egy napló az idő folyamatát ragadja meg, az idő ilyen-olyan múlásához rendel egy formát, esetlegeset természetesen, de személyeset. Van egy ismerősöm, aki elalvás előtt mindig olvas egy keveset, legalább tíz percet. Ettől alszik el, enélkül már nem is tud. Csak jó könyveket olvas, azokat a jó könyveket, amelyektől én mindig felébredek, azaz nem tudok aludni. Mondjuk, Dosztojevszkij: Raszkolnyikov kézbe veszi a baltát, és elindul az öregasszonyhoz, vége az oldalnak, letelt a tíz perc, ismerősöm beteszi a könyvjelzőt, holnap innen tovább. Az öregasszony haláláig van még egy hét, némi haladék, ami nem sok ugyan, de valami. Ismerősöm lassan olvas, akkurátusan, mindenre emlékszik, nyugodtan alszik tehát, megvárják az események. Holnap is tíz perc, holnapután is. Esténként mindig biztosan talál vissza a könyvhöz. Nyaralás, szabadság idején komoly erőfeszítésébe kerül, hogy tíz perc olvasás után ne aludjon el. Napok alatt áll át. Ilyenkor regényeket olvas végig, rendszerint egy ültében. Ezeket a könyveket aztán hamar elfelejti, újra is olvassa őket napi tíz perces adagokban. Különben nem tud elaludni, ha nem tud aludni, nehéz fölkelni, nem megy a munka stb. Becsülöm őt, végre egy ember, akinek az irodalom, e haszontalan dolog, létszükséglet. Ehhez képest én sokáig jól elvagyok olvasás, könyvek nélkül, de aztán jön a roham, az elvonási tünetek sorozata, és olvasni kezdek. Fureur de lire. Mint a megszállott. Így esett, hogy egy reménytelenül hosszú vizsgaidőszak után (bölcsészhallgató voltam) egy ültömben végigolvastam Platónt. Tartott vagy három hétig. Elvonókúra után az első rekesz Tokaji. Ha igazi olvasónaplót írnék, az csak Platónról szólna. Felölelne legalább egy évet (életet mégse mondhatok). De félő, hogy Platónról most egyetlen értelmes mondatot se tudok írni. Újra kellene olvasni, megéri. De hogy szerte a világban mennyi baromságot mondanak róla, hányszor idézik illetéktelenül, mi mindent eredeztetnek tőle, és hányszor lenne fontos, hogy amiről épp szó van, azt már Platón is itt meg itt... Szóval Platón egy fontos ember. Az úgy szokott lenni, hogy valaki említi, hogy Platón A kisebbik Hippiaszban ezt és ezt. Azonnal gyanakszom, hisz olvastam, és tudom, hogy nem. Ő ezt nem, vagy nem így, vagy ha mégis, a kontextus más, tehát a jelentés is. Otthon, mikor senki nem látja, felütöm az Összest, kikeresem a helyet, és persze, megint nekem van igazam. Így olvas(gat)om újra. Egy egész élet. Lévén, hogy most (megint) nem Platónt olvasok, ez a napló rólam szól. Nem akarom, hogy abba a hibába essek, amibe egyik ismerősöm (ő egy másik), akit valami előadásra kértek fel, és nem akart magáról beszélni, tehát mindenről beszélt, csak a témáról nem, mert az annyira személyes volt, hogy az adott helyzet nehezen tűrte volna. Azóta tudom, hogy író embernek ajánlatos magáról beszélni, ez nem szégyen, hanem forma, és ha ér valamit, akkor mindenről szól(hat) az a beszéd, ha meg nem, annyi.
Még valami Platóntól. Egyik ismerősöm (a harmadik) visszaadta, merthogy „az egy buzi volt”. Nem mintha ez különösebben számítana, de. Eltettem a könyvet, mert vigyázok rá, mondanom se kell, és hosszan beszéltem Platóntól vagy inkább magamról, hogy azok a... és ezek a buzik, hogy fiúszerelem ott és akkor, meg homoszexualitás itt és most. Mert azt mondja a tévében a múltkor egy érintett, egy kisebbségi, szexuális vagy milyen, hogy már Platón is megírta, lásd Lakoma (újraolvasni ezt is!). És akkor elfutott a méreg, a prüdéria, az intolerancia, vagy nem tudom, mi: hogy a farkadtól származtasd magad, édes fiam, ne Platóntól! Kissé tanáros voltam, de tévé előtt, határozottan állítom, megy ez nekem. Mert igaz, hogy a görögök már mindent, a homoszexualitást is, de még mi mindent emellett, és hogyan (hölgyeim és uraim!). Az Akropolisz (Kr. e. 500) és a Dunakorzó (Kr. u. 1996). A görögök is már, de még mi mindent, amit mi már nem. Talán erre kellene nagyobb hangsúlyt fektetni. Ezért (is) Platónt újra. Prűd vagyok és intoleráns. Szókratész csak kérdezett. Igaz, ő nem nézett tévét, és nagyon furcsállaná, hogy valaki buzinak tartja.
Egyszer javasolni fogom egy illetékes hivatalnak, hogy a rossz kéziratokat nyilvánítsa veszélyes hulladéknak, elsősorban azért, hogy a szerkesztők béremelési igényét valamivel alátámasszam. Addig is, a harmadik súlyos nyelvi vétség után leteszem a kéziratot. Intoleráns vagyok és tanáros. Ha azzal büntetnek az istenek, hogy következő életemben tanár leszek, abból is magyar, csöppet sem fogok csodálkozni. Ha még lesznek magyarok. Nyelvi vétségnek, az egyszerűség kedvéért azt tartom, amikor egy szerző nem azt mondja, amit szeretne, pontosabban szólva, nem azt a szót, fogalmat, fordulatot használja, amit az általa teremtett kontextus igényel. A rossz kézirat arról ismerszik meg, hogy ez azonnal látható, az értelmezés pluralitásáról, elváráshorizontok különbözőségéről beszélni fölösleges. Az már egy szint volna. Minap is azt írja valaki egy novellakísérletben, hogy „... a férfi fölvette a barna kosztümöt”. Az illető nem színész, és nem is öltözik nőnek, ez a szövegből világosan kiderül. Mitől lett az öltöny kosztüm? A román costumból, a szó a románban férfiöltönyt is jelent, de magyarul csak női ruha vagy színházi jelmez. Apróság, mondhatni, mert az. De mi mindenről beszélnek ezek az apróságok, a kosztümtől el egészen Trianonig?! Az Erdélyben tapasztalható nyelvromlásról elég keveset beszélnek, pedig azt hiszem, katasztrofális méreteket ölt.  Hetven év az hetven év. Ha csak a köznyelvet érintené nem is lenne bajom vele.  Pesti nyelvromlás is van, de még milyen. Csakhogy Erdélyben ez már irodalmi szövegekben is egyre nyilvánvalóbb, nemcsak pályakezdők, amatőrök szövegeiben. Sokszor van olyan érzésem, hogy illető szerző nem olvasta újra a szövegét, mert azt nem merem feltételezni, hogy ha alaposabban megnézi, ne vette volna észre. Azt hiszem, az elmúlt ötven év alatt az intellektuális renyheség intézményesült, és egyre gyakoribb az olyan diplomás, aki nem tud összefüggő, értelmes szöveget mondani egy választott témáról. Beszélni nagyon nehéz (beszédhibás vagyok, én csak tudom), de írni még nehezebb. A legtöbb diáktársam az írásbeli vizsgát kedvelte. A szóbeli vizsga mindig játszma, de az ember nincs egyedül, a tanár lehet partner, ellenfél vagy ellenség, mindenképpen kapcsolat van: esély. Az írásban az ember egyedül van, teljesen kiszolgáltatott olvasójának, és ha nincs visszajelzés, sosem derül ki, hogy a szemben ülő érti-e, amit mondok, hogyan, és mit belőle. Ötven évig arra neveltek egy társadalmat, hogy ne nézzen szembe a feljebbvalójával, ne vállalja a véleményét, ne akarjon garanciát vállalni a mondataiért. Írásbeli vizsga után az ember még csak megtudhatja, hogy „jót” írt-e, de hogy egy nyelvet beszél-e a tanárral és a többiekkel, azt már alig, és soha nem tudja meg, hogy miben különbözik a két diskurzus. Ez a kettejük ügye volna, csak így alakulhat ki a beszélők közössége. A beszélők valódi közössége nélkül minden szellemi próbálkozás partizánakció, mert nem bekapcsolódik valamibe, nem hozzászól, hanem elhatárolja magát, akkor is, ha nincs mitől. Többé-kevésbé ezt csinálja a magát transzközépnek nevező csoport. Képtelen megnevezni, leírni azt a valamit, amitől el akar szakadni, amivel szemben magát nóvumnak tételezi. Abban új, hogy ilyen még nem volt. Ez épp elég, de manifesztumokban, nyilatkozatokban állandóan olyan referenciákat említenek (ókonzervatívok, búsmagyarok stb.), amelyek nem képeznek hagyományt, paradigmát. Nincs erdélyi hagyomány, nincs olyan, hogy erdélyi kultúra, ezzel lett volna szerencsés kezdeni, mindaz, ami ekként nevezhető meg, jelentéktelen. Ha nem így volna, mindenkinek, aki Erdélyben valamit is alkot, sokkal könnyebb dolga volna. Ha az Erdélyben olvasók és írók nemcsak virtuális közösséget alkotnának, hanem tényleges (nyilván több) diskurzus-közösséget is, akkor az irodalmi szövegekben is tapasztalható nyelvromlás nem következett volna be, vagy lennének olyan szigetek, ahol ez nem érezhető. Szigetek már nincsenek, csak robinzonok. A nyelvromlás végül is intellektuális kérdés, a fogalmak pontos, egyszemélyes világokon túlterjedő használata nélkül kultúra nehezen képzelhető el. Azért nehéz Erdélyben értelmiséginek lenni, mert az említett közösség és közeg hiányában mindenki autodidakta, és egyedül kell megoldania azt, amit „boldogabb tartományokban” intézmények, iskolák segítenek, nevezetesen a minimális alapműveltséget megszerezni, a nyelvromlást, az intellektuális süllyedést ellenpontozni. A vidéki élet hátrányai...
Azt hiszem, rossz irányba haladok. Kissé furcsa, hogyan jutottam Platóntól Erdélyig. Intellektuális hanyatlás. Olvasni kellene. Csak úgy kezembe került Balassa Péter Halálnaplója (Jelenkor, 1993). Halálnapló, már a cím is ijesztő, mindig bizalmatlan vagyok, ha valaki a halálról ír, magammal szemben vagyok bizalmatlan: ugyan mit tudok én erről mondani, amit még nem, vagy már mondtak, és vajon mit asszimiláltam abból, amit összeolvastam. Félő, hogy nagyon keveset, mert ha volt életemben pár alkalom, amikor minden külső ok nélkül rám tört a halálfélelem (biztos, hogy az volt?), akkor az összes tudott, jól betanult bölcsesség semmivé foszlott, és ott álltam dermedten, csupaszon, hogy jaj, istenem, mindjárt meghalok, aztán mégse. Nem volt ez gyakran, de egyszer is elég ahhoz, hogy megértsem, a halál mibenlétéről csak ezekben a végletes pillanatokban tud meg valamit a delikvens, a többi irodalom. Tulajdonképpen olyan mondatot vártam Balassától, amely egy ilyen, persze utólag felidézett pillanatban nyújt eligazítást, valamit, amiben megnyugszik az ember. Nem legitim elvárás ez, most már tudom, pedig lehet ilyen mondat, de az a Balassáé, nekem bizonyára a sajátom kell. Az író nem guru, nem Jézus, még csak nem is Hamvas Béla. De valami nyugtalanít, mert egyedül halunk meg, így mondja a bölcs, valószínűleg így is van. De akkor mi ez a többes szám? Egyedül halok meg. Én is, és még ki? Olvastam valahol (?) egy frappáns mondatot, regény vagy novellahős mondja, hogy ha már úgyis meg kell halni, jobb ha azért, amiért érdemes. A vízaknai csatában ez rendjén is van, de Auschwitz után mi az, amiért érdemes? És Szarajevó. Nem értem, és kész. További metaforák: rák, AIDS, Csernobil. Mintha ezektől én nem is félnék igazán, vagy nagyon civilizáltan teszem. Csak azokban a megmagyarázhatatlan pillanatokban nem ér semmit a civilizáció. És hány ilyen pillanat volt ebben a században? Lehet, hogy a történelem ilyen „megmagyarázhatatlan pillanatok” sorozata, amikor mindaz, amit ember gondol el, nem ér semmit. De ez túl szépen hangzik. A civilizált világban a halál tipikus helye a kórház („ágyban, párnák közt”). Az orvos megpróbálja elodázni a bizonyost, a halál árnyékában dolgozik, és a halálról ő sem tud többet, mint akármelyik olvasottabb páciens. Az orvos mágus, de nem beavatott. Tulajdonképpen nincs nekem az orvossal semmi bajom, csak azzal a hatalmas iparággal, ami a gyógyítás manapság. Mindez bizonyára az emberért történik, csak olyan lelketlenül, iparszerűen. A vidéki körorvos, aki a betegeit látogatja, és a megközelíthetetlen professzor a műtőben, vagy amikor beszáll a Mercedesbe. Van valami rákszerű burjánzás a modern iparban, az „orvosiparban” is. A háttérben ott a halál, az elintézetlen, a megválaszolatlan kérdés. Egyedül? Igen. Nyugtalanító az egész, mert ha beteg vagyok, azonnal orvoshoz megyek én is. Hol van már Tolsztoj öreg parasztja, aki fölmászik a kemence tetejére, és meghal egy szó nélkül? Az, aki feltalálja az AIDS elleni szert, valószínűleg Nobel-díjat kap. Az, aki mondjuk, a halálhoz való viszonyunkat gyökeresen megváltoztatná, ilyen elismerésben aligha részesülne. Jézus is feltámasztotta Lázárt, és nem demonstratív szándékból. Az európai ember önmaga számára végérvényesen test, a halál végső megszűnés. A többi: irodalom. És a szenvedésről még nem is beszéltem.
Musil. Már megint elolvastam egy róla szóló szöveget, de a regényt még nem. Ne olvastam volna el a Halálnaplót, mert nem olvastam még A tulajdonságok nélküli embert? Nyissak zárójelet, és aztán folytassam? És ha mondjuk, nem tetszik Musil, és száz oldal után leteszem? Akkor folytathatnám Balassát? Vagy mindegy? Végül is műveltségem jó részét nem a nagy művekből szedtem össze. Tanulmányok, esszék, lábjegyzetek. Platón kivétel. Azt szerettem volna, ha sok olyan tanárom van, akivel órák után leülünk beszélgetni, és amúgy mellékesen, egy sör mellett erről-arról szó kerül. Ami tudást így „szed össze” az ember, azt soha nem felejti. Ilyen beszélgetések után a jó tanár tudja, ki vagyok, mit érek. A vizsga formaság. Sosem értettem azokat a profokat, akik egy az egyben azt kérték, amit elmondtak. Most már tudom, hogy ilyenkor lojalitásból vizsgáztam. Elmúlt. Balassát olvasva mindig megszeppenek, nem tudok nem gondolni arra, hogy milyen hézagos, szedett-vedett a műveltségem, és mi minden származik másod-, harmadkézből. Pedig nem biztos, hogy könnyű az erudita dolga. Szerb Antal nyomán gondolom: az emberre jellemző az, hogy honnan veszi a metaforáit, hasonlatait. A kultúrember minden problémához seregnyi könyvet, idézetet tud hozzárendelni, ki sem kell mennie a könyvtárból. Vidéken élni többek közt azt is jelenti, hogy az ember a képzeletbeli könyvtárába felüdülni jár, levegőt venni. A vidék itt nem földrajzi helyet jelent, hanem lelki alkatot, a kultúra csak jól-rosszul megtanult idegen nyelv, a dolgok, fogalmak jelentése nem többértelmű, hanem bizonytalan. Ez a nyelvromlás. A vidéki ember sosem lehet biztos abban, hogy nem ő rontja-e éppen a nyelvet. A vidék monologikus hajlamú. Van egy nagy előnye a vidéki embernek: tudja, hogy az élet nagy dolgai nem a könyvtárban történnek. A kultúrember erre csak sok könyv után jön rá, a vidéki ezzel születik. Rendszerint abba bukik bele, hogy ezt el akarja mondani, és persze a kultúra nyelvén, ami nem az anyanyelve, mélyebb, súlyosabb tapasztalatai vannak az életről, az élésről. Olyan dolgok ezek, amelyeket az a nyelv, mit Európa ezer éve nagy műgonddal épít, csak hézagosan tud megragadni, a mondhatatlan sejtése, a MIÉRTek világa ez. A vidéki ember nagy történések idején mindig otthagyja a könyvtárat, és nem tudja elmondani azt, amit tud, de nem az eszével, nem európaiul. Ilyenkor cselekszik, rendszerint vakon és ostobán, majd fájlalja a hűtlenül elhagyott könyvtárat, mert a dolgok, történések nyelvét érti ugyan, de nem beszéli, mert beszélni csak a könyvtár nyelvén lehet. Nem tud hallgatni sem, mert hallgatni is csak a könyvtár nyelvén lehet igazán. A vidéki embert a némaság fenyegeti. Hallgatás és némaság nem ugyanaz. Megnevezni a dolgot, és hallgatni. A könyvtár nyelvének hézagaiban élni. De a vidéki ember nem misztikus, nem beavatott. Legnagyobb gondjai garasos gondok. Enni, inni, aludni kell minden nap. Nem a nagy szellemi felismerésekbe rokkan bele, hanem a mindennapokba, a körülményekbe. Ez az anyanyelve. Vidéken a kultúra nagyúri passzió, hóbort, amit napi járóföldes körzetben senki nem ért. Emlékszem, hogy amíg Tarkovszkij filmjei szovjet filmek voltak, Kolozsváron alig gyűlt közönség a moziban, többnyire elmaradt a vetítés. Aztán (89 decembere után) valahogy kiderült, hogy ezek jó filmek (annak ellenére...). Így néztem a Stalkert fél lábon mind a háromszor.
Valahányszor olyan érzésem támad, hogy esszét kellene írnom, előveszem Hamvas Béla valamelyik könyvét, és ettől megnyugszom. Nem sürgős esszét írni. A műfaj csábítása különben nagy, első igazi olvasmányélményem (Jack London után) a Magyar esszépanoráma (Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978) volt. Úgy tűnt egy pillanatban, hogy már minden „fontos” irodalmi műről olvastam legalább egy esszét, kritikát, tanulmányt. Aztán hosszú időre beszüntettem az esszéolvasást. Majd jött Hamvas, és a feje tetejére állt bennem minden. Azóta így áll. Semmire nem jutottam a Zoharral, a Ji-Kinggel, a Védákkal, pedig már-már azt hittem, hogy ha kabbalista nem is, de egy csöndes buddhista lehetek. Vidéki álom, hogy valami távoli, érdekes tudománnyal meg lehet oldani azokat a problémákat, amelyekre nincs megoldás (1. halál, halálfélelem). Olyan ez, mint gyorsan, könnyen, jól németül. Vagy amikor Martin Eden azt gondolja, hogy nincs ideje bejárni a kultúra zegzugos útjait, átvág a legrövidebb úton. Nincs legrövidebb út. Vagy amikor úgy dönt, hogy nem tanul meg latinul. Meg kell tanulni latinul. Az esszé látszólag az a bizonyos legrövidebb út. A kérdés csupán az, hogy mivel marad az olvasó, ha a témáról nem tudja mindazt, amit az esszéíró. Esszékkel a műveltség, a tudás nem pótolható. Nem azért íródnak. Az esszé a hozzászólás műfaja (Hamvas). A vidéki élet tünete, hogy „polihisztornak” kell lenni, olyan műveltséget kell szerezni, aminek felhalmozása nemzedékek dolga lenne, de mivel a folytonosság, a hagyományozódás mindig kérdéses, a vidék kulturális élete attól függ, hogy van-e éppen szolgálatos „polihisztor”, és mekkora az aurája.
Hamvas Béla: Az öt géniusz. Ebből is Erdély (már megint...). Az első olvasatra látszik, hogy az erdélyi géniusz. (?) más, mint a lobbi, talán nem is géniusz, vagy másként. Úgy tűnik, hogy amíg Dél, Nyugat, Észak-kelet, az Alföld a történetiségben mindig megőriz valamit abból, ami nem történeti, vagy a történelemből nem vezethető le, addig Erdélyben, ez a magát mindig érvényesíteni akaró „erő”, „jelleg” nem ragadható meg, még Hamvas nyelve elől is elrejtőzik. Észjárás, mentalitás, viselkedés, az erdélyi ember ambivalenciája, hajlékonysága, a hintapolitikára való hajlama történeti okokra vezethető vissza. Tény, hogy az ember elégedetlenül teszi le a könyvet, hiányérzete van. Hamvastól ez egész furcsa, szokatlan. Nem vigasz, hogy soha nem járt itt. Most persze elfogadom, hogy régiók vagy inkább helyek rendelkeznek azzal a valamivel (géniusz), amitől az ott élők olyanok. Hogy Erdélyben van ilyesmi, azt minden magyar turista érzi, de ezt sem Hamvas, sem a transzszilvanizmus (naiv romantika) nem tudta megragadni, meg újabban a szociológia, antropológia teljesen diszkreditálta az efféle gondolatmeneteket. Marad az irodalom. Nem Tamási, nem Nyírő, nem Makkai, nem Sütő, nem Kányádi. Bodor Ádám. A Sinistra körzet. De ehhez máshonnan kell nyúlni. Amikor Magyarországon kiderült, hogy van egy Bodor Ádám nevű magyar író, de még milyen jó író, akkor a kritikák nem beszéltek arról, vagy nem hangsúlyozták, hogy létezik Európának egy vagy talán több olyan vidéke („vannak vidékek”), ahol emberek hajszálra így élnek. Tudom, hogy a mai irodalomkritikát egy szöveg referenciája alig érdekli, minden bizonnyal igaza van. De. Járatos vagyok a Rotunda hágó környékén, büntetőjogi felelősségem tudatában állítom, hogy tényleg így élnek az emberek, és Bodornak semmit nem kellett kitalálnia, csak elmesélte azt, amit tulajdon szemével látott, és láthat az, aki veszi a fáradságot, és elmegy Erdélyben a hegyek közé. A könyv irodalmi értékét ez, azt hiszem, nem kérdőjelezi meg. A Sinistra körzetben első pillantásra világos, hogy mindaz, amit Európában tágan vett kultúrának nevezünk, itt nincs. Nem pusztult el, nem irtották ki. Nincs. A vidék komor, mostoha. Az emberek félig vadak, nem tudni, mire gondolnak, nem tudni, gondolnak-e egyáltalán valamire. Egy hiedelemvilág darabkái alkotják a tudatot. Például a hegyivadászok. Tulajdonképpen nincsenek, de úgy élünk, hogy vannak. Kirándulásaim során többször figyelmeztettek, hogy fönn a hegyekben szökött rabok bujkálnak. Lenn a faluban erre csak legyint az ember. Kint mínusz húsz fok, térdig érő hó. Meddig bujkálhat itt egy szökött rab? Egy jól felszerelt hegymászó maximum egy hétig bírja. És aztán éjszaka, fönn a vadászkunyhóban eltorlaszolom az ajtót. A szökött rabok. Valami furcsa tudattágulás, amitől minden kósza fantáziaszülemény valósággá válik, és ha egy őszi hóviharban az ember meglátja Borcan ezredes esernyőjét, meg sem lepődik. Ami lent a városban hallucináció, itt nem az. Az erdélyi ember gondolkodása hagyományos és modern
 
Jorge Luis Borges
Mit tesz a könyv
Könyvtáram könyvei közt van egy arab nyelven íródott: egy katona vásárolta néhány garasért Alcana de Toledóban, s még az orientalisták is csak spanyol fordításból ismerik. Ez a könyv varázserővel bírt, profetikusan idézte föl egy ember szavait és tetteit ötvenéves korától 1614-ben bekövetkezett haláláig.
Senki sohase találkozott ezzel a könyvvel, amely abban a nevezetes tűzvészben pusztult el, amelyet egy kispap és egy borbély okozott; a borbély a katona közeli barátja volt, mint ez a könyv hatodik fejezetében olvasható.  Az ember fogta a könyvet, de sohasem olvasta el, ám pontról pontra betöltötte az arab által megálmodott sorsot, és betölti mindmáig is, hiszen kalandja azóta a népek emlékezetének része lett.
Lehetséges volna, hogy ez az ábránd sokkal különösebb, mint az Iszlám eleveelrendelése, amely Isten létét tételezi, vagy mint a szabad akarat, amely felruház bennünket azzal a szörnyűséges lehetőséggel, hogy a poklot válasszuk?
SOMLYÓ GYÖRGY fordítása
 
kultúra között egy inkoherens hiedelemvilágon alapszik. Nem lévén biztos strukturáló erő, minden információ hiedelemszerű, és minden hiedelem valóságszerű lehet, referenciaponttól függően. A nézőpontválasztás nem önkényes, a hiedelmek logikája szerint történik. Itt még dolgoznak az atavisztikus erők. És hogy az erdélyi mit fogad el realitásnak, azt valamilyen elsüllyedt kollektív tudat szabja meg, de erről kevés biztos információnk van. Ebben a hiedelemvilágban magyar és román nagyon közel van egymáshoz. Azt hiszem, az erdélyi ember mélyrétegében sosem volt keresztény, nem adatott úgy élnie, de nem is pogány. Isten mindig rejtve van, csak démonok és kísértetek járnak közöttünk. Csíksomlyó temploma oly idegen a tájban, hogy az ember meglepődik tőle. Látótávolságban még mindig úgy bicskázzák egymást az emberek, mintha Márton Áron sose járt volna közöttük. Hazamegy a legény a búcsúról, és este a kocsmában megszúrja a riválisát, egy lány vagy egy rossz szó miatt, és ez nem okoz számára feloldhatatlan lelki konfliktust. Így van az avasi vagy a máramarosi románoknál is. A belső erdélyi ember ehhez viszonyítva szelíd és naiv és álmos. Béla Bundasian és Andrej Bodor. Semmi nem védi attól, hogy a Körzetben úgy viselkedjék, ahogyan ott kell, vagy lehet. A belső erdélyi ember könnyen asszimilálható. Az ő ambivalenciájáról ír Hamvas. Ő a történetiségből érthető, de paradox módon a történelem alatt él, a történelmen kívül. (A nemesség eltűnt, polgárság sose volt.) A történelem egy hiedelemvilág magyarnak, románnak egyaránt. Avram Iancu, Petőfi, Kossuth, Drakula, Bethlen Gábor. A népemlékezet a történelemmel nem tud mit kezdeni, a maga világába illeszti azt, ami hozzá eljut (l. Déva vára); nagyon kevés jut el. A Nyugat felé forduló értelmiségi számára ez a világ ugyanolyan nehezen érthető, mint mondjuk a pápuák. Száz év néprajzi gyűjtéséből alig tudtunk meg valamit arról, hogy milyen is az erdélyi ember. És ez a modernitás előtti tudattal rendelkező emberfajta az utóbbi félszázadban uralomra jutott, „ő csinál” politikát, sajtót, irodalmat. Ez nem a nagyvárosi tömegember, ez premodern ember. Nem tisztelet, sajnálat a kivételnek. A román értelmiség, azt hiszem, még nagyobb bajban van, bár nekik ott van Eliade, Cioran. Bodor Ádám bensőségesen ismeri ezt az erdélyi világot, és olyan nyelven meséli el, hogy az is érti, aki sosem járt itt. De aki ilyen emberek között él, annak a Sinistra nem csak irodalom. A honi értelmiség identitásproblémái talán sok vonatkozásban enyhíthetőek lennének, ha az érintettek a létező világot vizsgálnák, és nem a többnyire Trianon után kényszeresen kiagyalt „erdélyi kultúrát”. A hagyomány együtt tűnt el az udvarházakkal.
Mondottakból persze túl messze vivő következtetéseket levonni nem szabad. Az a hiedelemvilág, amely véleményem szerint az erdélyi ember gondolkodását alapjaiban megszabja, örökre elsüllyedt, ma már csak működésének furcsaságait észleljük, és összefüggő szövetét senki nem fogja feltárni, de minden utazó számára maradt valami, amin elcsodálkozik: a táj. Gyönyörködni azért még lehet, ha gondolkodni egyre nehezebb is.
 
Névtelen levél Esterházy Péternek
Kedves Mester! Ne vegye olybá a megszólítást, mintha valóban mesteremnek tartanám, hisz mester nincs, erre, mintha magamtól jöttem volna rá, de most már tudom, hogy Ön (is) írta, utólag olvastam, azóta Önt idézem, ha effélékről szólok, szíves engedelmével. Mester hát, maradjunk ennyiben, nem úgy, csak éppen valaminek mestere, ami szívemhez közel áll, az irodalomnak, mindközönségesen. Évekkel ezelőtt ki nem állhattam Önt, pontosabban a műveit, azt a grammatikai bájt, amiről egyre többen beszéltek, beszélnek mifelénk is. Olvashatatlan volt, idegen, bosszantó. Akkori kifogásaimat ma már restellem, lusta bölcsészhallgató voltam, tájékozatlan és felületes. Nem olvastam az Ön írásait, titkon arra gondoltam, hogy én ezt kikerülöm, átlépem satöbbi. Hozta úgy az élet, hogy magam is írásra adtam a fejem, nem minden vonakodás nélkül, de hát jöjjön, aminek jönnie kell. Második könyvemet írtam, és némely mondatok nagyon furcsára sikerültek, gyanakodni kezdtem, azaz vehemensen utáltam az Ön írásmódját, tehát mégse gyanakodtam oly nagyon, aztán minden jó lett, Esterházyt én nem olvasok. De hát sokat beszéltek Önről, szívemnek kedves emberek, és szörnyűség, megvásároltam egy könyvét. Valami angol úrhölgyről lett volna szó benne. Átkoztam is gyengeségemet, hogy effélére költöm a forintot, mikor alig van. Úgy kell nekem, sznobnak. Mert írom közben a második könyvemet, hát szörnyűség: sok szellemes kijelentésemet Ön már tíz, húsz évnek előtte, hogy is mondjam... Érti ugye? Mert ki hiszi el, hogy ezeket én nem olvastam, csak úgy ott voltak a levegőben, az enyémben is. Ha pedig idézek, tegyem ki a jeleket, mert nem vagyok én Esterházy, és ne szónokoljak az ellenérzéseimről, mindenki látni fogja, igenis, falom az Ön könyveit. Éjszaka, lopva: magánügy. Késő van már, és kedvelem Önt. Ne vegye célzásnak, ez nem olyan. Én a mondatait szeretem. Mindig rosszul álltam a grammatikával. Irigykedtem, azt hiszem.
Sokan joggal tartják bátornak Önt, hogy bátor lett volna akkor, tudjuk, mikor. Nos, én nem vagyok bátor, mert hát a viszonyaink, az a diktatúra, meg ez a diktatúra. Mindig az átkozott viszonyaink. Mondtam egyszer, félig nyilvánosan, hogy annyit szidjuk a románokat szegényeket (tényleg szegények), hogy elfelejtjük, volt idő, amikor a párttitkár is magyar volt, a besúgó is, az agitátor is, a meghurcolt áldozat is. Csúnyán nézett rám a hallgatóság, azóta efféléket, félig nyilvánosan, nem is mondok. Ön a helyemben ugyanígy tenne? Ha Erdélyben élne, Ön bátor volna? Annak idején elment volna Dobrudzsába franciatanárnak? Abban a faluban (nevét most elhallgatom), ahol a lakosság fele románnak tartja magát, de a nyelvet senki nem beszéli, csak a rendőr, ön mi lenne? Magyar, román, netalán kuruc? És ha módjában állna megírni az igazságot arról, hogy ki kit jelentett fel, megtenné? Csak ha jó szöveg lenne, természetesen, grammatikai báj, ahogy mondják. Hogyan írna például a literátus püspökről? Miért futott Kolozsvárról Debrecenbe? Mert lehet vagy/és nem lehet (mármint itt élni), mert besúgó lett volna az anyósa (nem elég, hogy anyós volt a szerencsétlen, 1. még Hofi Gézánál), vagy épp azt a változatot dolgozná fel, amiből kiderül, hogy egy (értelmiségi) szerep volt már akkor is anakronisztikus. Ha mondjuk pártember volna akkor, és kedve szottyanna meglátogatni kitelepített családját, behajtana a fekete Volgával a kapuig? Ha igen, mit mondana az elvtársaknak? Ha nem, mit mondana az utókornak? És ha egy neves külföldi lap megkérné Önt, hogy írjon ezekről, hol kezdené? Trianonnál? Mohácsnál? Ha javasolhatnám, ott, hogy egyre butábbak vagyunk. Például én alig ismerem a román kultúrát, szívesebben olvasok franciául, pedig nehezebben megy, mint a román. Butaságunkban nemcsak Önt nem olvassuk, hanem a Bibliát, Platónt és Heideggert sem. Írna ön erről? Mi lenne Ön szívesebben: erdélyi író vagy pesti zöldséges? Mielőtt megorrolna rám, vagy ostobának tartana, válaszolok a kérdéseimre, tompítva élüket, jelezvén, hogy bátorság, virtus még vagyon, ha vagyon nem is volt soha.
Azért szidjuk a románokat, mert mi sem vagyunk különbek. Ha nem is jelentett fel mindenki mindenkit, de elárult, legalább egyszer, vagy cinkosa volt mások árultatásának, én is, te is, ő is. Te vagy a hunyó magyar nemzet. Ön természetesen kinyomozná az igazságot, de ez a kézirat nem jelenne meg, csak álnéven, Moszkvában. Ön nem ment volna el Dobrudzsába tanárnak, vagy nem jószántából, különben is visszaszökött volna, amint lehet. Ha regényt írna a faluról, ahol a románok (akik nem tudnak románul) feljelentették a magyarokat (akik nem tudnak magyarul), akkor Önre abban a faluban nagyon haragudnának; fütyülne rá, mert városi ember. A literátus püspök maga sem tudta, miért futott Debrecenig, de hogy ott jobb volt neki, az biztos. Ha pártos ember lenne, meglátogatná a családját, a fekete Volgát a kapu előtt állítaná le, és nem tudna mit mondani az elvtársaknak. Ötölne-hatolna. Később Adyra hivatkozna: frászt az utókornak. Egy frászt, az utókornak. Utókor egy frászt Endrének és Péternek (szabadon, emlékezetből). Neves külföldi lap felkérésére nem válaszolna. EP, szeretne ön Erdélyben élni? Szabadon, otthonosan kószálni a hegyekben? Éjszakákat vitatkozni Trianonról, hogy ha még egyszer lehetne, lehetne lenni székely, nem csak magyar, sorolni városokat, hogy mi meg a szászok, akik utáltak, de mindegy. Inni jó borokat: Ménes, Enyed, Csombord. Kutatni tájszavakat, rokkát, csergét. Mutatni külföldinek, hogy ez mind mi voltunk egyszer. És lenni szegény szilágyi, székely, marosi. Néha, mikor már torkig van, fölrándulna Pestre. Ezt a Budapestet Önök, pestiek, soha nem érthetik meg. Tudják Önök, mit jelent egy rosszul égő Sopiane Püspökladányban? Különben, ha jól tudom, ön nem dohányzik. Van káros szenvedélye elég. A mondatok, hogy a többit ne is említsem. A többi? A románok, a pártos elvtársak, püspökök, Erdély, cigaretta, Trianon, piti dolgok. Sokféleképp lehet prózát írni, csak jó legyen. Az igazság grammatikai sajátossága a szövegnek, ha jól értem a kritikusokat, a jó szöveg magát írja. Olvasni lenne jobb, akkor az ember viszonylag keveset hazudik, már ha magának olvas, és nem fel vagy be.
Kedves mester, búcsúzóul arra kérem, ne haragudjon rám, ha illetéktelenül veszem kölcsön mondatait, vagy oly gondolatokat tulajdonítok Önnek, melyeket magáénak vallani sosem fog. Ezt a szöveget csak én írtam, magától íródni nem akart. És még valami: ha úrinő, akkor legyen frivol.
Marosvásárhely, 1996.