Fodor Sándor
AZ ÉN KÖNYVEM
Az én könyvem, „A” könyv, amelyet kilenc-tíz éves koromban fedeztem fel magamnak – Arany János összes munkáinak 1883-ban, Ráth Mór kiadásában megjelent első kötete volt. A díszes kiadású sorozatban megjelent második, és a többi kötet tudatomban már nem volt „könyv” – jóllehet a második kötet tartalmazza a Toldi-trilógiát, a következők pedig Buda halálát, a Daljás időket, a Költő más munkáival, hátrahagyott irataival, leveleivel. Ezek azonban már csak könyvek voltak, határozott névelő nélkül. Végigolvastam ugyan (nagyobb koromban) valamennyit, de az a kötet, amelyhez mindig visszatértem, amelyet újra meg újra fellapoztam, amelyben életem során végig újabb kincseket fedeztem fel, a rövidebb elbeszélő költeményeket, balladákat-verseket tartalmazó első kötet volt a KÖNYV Ebben volt ugyanis gyermekkorom megálmodott csodája a Szent László című elbeszélő költemény. Ebben A gyermek és a szivárvány és itt A walesi bárdok. Itt olvastam a Mátyás anyját és az V Lászlót. Az első kötetet lapozva borzongtam a gyilkos Ágnes asszony sorsán, bár – akkoriban – még nem egészen értettem, innen ismertem meg a Dalos Eszti tragédiáját, noha a Tengerihántás szépségét csak nagyobb koromban fogtam fel egészen, és késő kamaszkoromban a Hídavatásét. Már írónak számítottam, amikor a Vörös Rébékben felismertem azt a szürrealista látásmódot, amelyet csak jóval később talált fel a csodálatos francia költészet, és vett át tartós áramlatként a világirodalom. Akkor azonban, harmadik-negyedik elemista koromban újra- meg újraolvastam a rövidebb elbeszélő költeményeket, a már említetteken kívül a Rozgonyinét is, jókat mulatva a derék Pázmán lovag féltékeny indulatán, Csupaszszájú Szücs György bátya bárgyú hiszékenységén és A fülemile civódó szomszédain.
Nem sorolom tovább. Csupán elmondom még, hogy a Szent Lászlót például tízéves koromban betéve tudtam, jóllehet pillanatig se tanultam úgy, ahogy verset tanulni szoktak. Ha csak tehettem, behúzódtam a szobába, hogy olvassak. Olvassam A KÖNYVET Arany János munkáinak első kötetét. Akár a tanulás, házi feladataim rovására is.
Szegény jó Édesanyám, nagyon haragudott érte. Bosszantotta, hogy tanulás, vagy ahelyett, hogy segítenék valamit a ház körül – én A KÖNYVet olvastam. „Már megint a könyv! Már megint az a vacak könyv! Ahelyett, hogy tanulnál, vagy segítenél valamit, már megint olvasol! Azt hiszed, nagy korodban ebből élsz majd meg?! Már látom: tűzbe kell dobnom azt a vacak könyvet!”
Szegény, drága Édesanyám! Honnan sejthette volna, hogy a végén – úgy-ahogy – mégis „ebből” élek meg! De azért tűzbe nem dobta a könyvet. Pedig hát nem gyűlölte, hogy is gyűlölhette volna Ő a költészetet, az olvasást, ezt a – számára – két Nagy Ismeretlent! Csak hát fogalma sem volt a magyar, egyáltalán a költészetről, Arany Jánosról! A besztercei szász iskolában, ahol vagy hét osztályt végzett, vajmi keveset tanult erről. A magyar költők közül csupán Petőfit emlegette, Őt sem éppen irigylésre méltó módon. Ha a játékból csapzottan, koszos-szakadt ruhában vetődtem haza, méltatlankodva vezetett nagyot nevető Édesapám elé: „Schau ihn ’mal an! Er sieht aus, wie Petőfi nach der Schlacht!” (Nézd már meg! Olyan, mint Petőfi a csata után!) Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy szüleim nem voltak Petőfi-rajongók. Színmagyar Édesapám, aki a besztercei szász gimnáziumba járt, ott is érettségizett volt, Petőfit egyszerűen krakélernek tartotta, Bem apót pedig kalandorként emlegette, de azért néha büszkén emlegette nagyapját, aki tüzérőrmester volt – fiatal diák létére – Bem hadseregében. Arany Jánosért fenntartás nélkül rajongott, Vörösmartyt tisztelte ugyan, de nem értette igazán. Ám legalább megértette az én nagy, A KÖNYV iránt fellobbant szenvedélyemet. Jó Édesanyácskám számára a költészetet, egyáltalán az irodalmat Goethe jelentette. Valakiről egyszer ezt mondta Kányádi Sándornak: „Olyan szép ember volt, mint Goethe.” De olvasni Goethét se nagyon olvasta, nem is volt odahaza német könyvünk. Olvasás iránti ellenszenvét – amely minden komoly munkától, tanulástól elvonja az embert ugye – egyetemista koromban értettem meg igazán, német nemzetiségű (sváb) kollégám, a bánáti Stumper morfondírozásából, aki felháborodottan mondta el, miképpen vizsgáztatta őt Benedek Marcell. Ahelyett, hogy a kurzusát kérdezte volna (amelyet derék évfolyamtársam szóról szóra bevágott) – olvasmányai felől érdeklődött, amikor őt nem azért küldték egyetemre, hogy olvasson (azt odahaza is lehet vasárnap délutánonkint), hanem hogy tanuljon!
No, de elkanyarodtunk A KÖNYVTŐL. Arany János Összes munkáinak első kötetétől, amelyik nélkül talán sohase szerettem volna meg igazán a költészetet, nem váltam volna már kamaszkoromban Petőfi-rajongóvá, Vörösmarty csodálójává. Furán hangzik tán, de Balassi és Csokonai verseit is Arany kedveltette meg velem, ő juttatott el a többi klasszikus, majd kortárs költőóriáshoz. Lehet, Babits Jónás könyve se vált volna bibliámmá, ha hit- és életbölcsesség dolgában nem válik jelszavammá a hős Szondi mondása, amellyel elutasítja Ali kegyelmét:
Mondjad neki Márton, ím ezt felelem:
Kegyelmet uradtól nem vár soha Szondi,
Jézusa kezében kész a kegyelem:
Egyenest oda fog folyamodni.
 
Felnőttkoromban is újra meg újra elővettem, öregkoromban is fel-fellapozom A KÖNYVET. Már nem annyira az elbeszélő költeményekért. A balladákat olvasom újra meg újra. Sokáig azt hittem, a műköltészet – ebben a műfajban – újat már nem kínálhat ezen a színvonalon. Aztán olvasni kezdtem Sinka István balladáit; Arany János balladái nélkül, azt hiszem, ezeket se méltányolnám kellőképpen. Talán fel se ismertem volna, hogy a magyar költészetben (és talán egyáltalán, a költészetben) a fájdalom, a bánat oly csodálatos kifejezése, mint Sinka Hazátlan Sallaijának befejező soraiban olvasható, talán elképzelhetetlen, talán nincs is:
Csend volt mint a sírban,
kéklettek az egek
s: Istenem, hogy hulltak
a nyárfalevelek.
Olyankor is elő-előveszem A KÖNYVET, amikor unokáim eljönnek hozzám, és mellém húzódnak, hogy mondjak-olvassak nekik mesét. Kérik is, hogy olvassam nekik újra A walesi bárdokat, Szondi két apródját, Mátyás anyját. Csilingelőn fel-felnevetnek a Pázmán lovag vagy A fülemile hallatán.
És nem értik, miért csuklik el néha olvasás közben Apó hangja.