Tompa Gábor

Nyitott sor

Távirat a századvégre Lázáry Renének

a himnusz itt csupán bokáig ér
bélsárra csordogál a honfivér
e mélygőzben magyarnak lenni mi?
mint Rómának a halott Fellini

a puszta puszta puszta semmi több
rozsdás szivek kongó pléhmell mögött
a nyelvet óvni megtanulni nem
ki nyitott szemmel jár az idegen

személlyé válni csak diverzió
krajna Sztálingrád belfast koszovó
a sor nyitott a hely előkelő
nyájszellembe fagyasztott agyvelő

Levél Hamlethez

Kezdhetném úgy is: édes jó uram,
s folytathatnám: nem hízelgek, ne hidd,
de megborzongok: utolsó futam
készülődik már évek óta itt.

Nem mérgezett a kardhegy, sem a bor,
üres a szó, s a játék is hamis,
hitvány a tét, s unalmas, amikor
lerogyhatunk már párbaj nélkül is.

Királyfi! Dánom! Hamlet! Hercegem!
A trón üres, te jól tudod. Bolond,
ki arra tör. (Ki nem tör arra, mondd?)

Bohócruhát kell újra öltenem,

s szilánkká törnöm tükör-színpadom,

hol a halál mindent homályba von.

Bloody-Mary

Misa-napi borongós Jack Cole-nak

Lelegeltem a vodkáról a zellert,
mint fürdőkádba bújó nősténybálna,
mely szeszkazánnál dideregve várja,
hogy megfürödjék, mikor a Hold felkelt.

De puszta viccből két amazon hergelt,
s mint Diána, ha forró combja tárva,
egyikük sem érezte, hogy árva,
mint erdőszéli mogyoró; ha pergelt.

Lám, tanulság, hogy nincs többé tanulság,
s így minden hím remeteként vedelhet,
hisz első négy osztályban már tanulták,

hogy nem egyforma láb közt minden gyermek.
Sokan rohannak hímtagjuk nyomában,
pedig az út végén csak a halál van!

A Hold szerelmesének

Ujjongjunk együtt, hogy a fű kinő,
tapsoljunk, amíg hajlongnak a fák,
szerressük egymást, amíg nincs idő,
mert hogyha van, a csontunkig lerág,

s mint méla vad, az ínye közt kiköp,
hullámverésben vergődünk tovább,
míg változásunk örvényébe lök
a néma ár, s az egyre mostohább,

bolyongó Hold, mely nem találja már
sugárzó udvarát, hol egykoron,
egy önfeledt, szikrázó csillagon

zuhantunk boldogan, mint vak madár,
s most kellékeink: időmarta szárnyak,
egy más bolygón felcsatolásra várnak.

Post scriptum

Már az sincs, ami lehetne. Csak
tettenérhetőbb a tétovázás, üres papír
belengi hajnalom, elmúlásomra
nincs következés.

Egy-két szó, álomlátta madár,
kőlomb, tükör vagy temető. És temetés,
és temetés, sorra, sorra mind
a barátok, háziállatok.

Apa. Keresve kesergem, szól
hozzám, nem hallom, továbbáll.
Hová? Majd elintézzük. Itt a csoma-
god. Félrelép, lépek, de nincs.

Hajnal kezdődik újra hát,
lúgos üresség, harmat, aszpirin,
fehér papírt karmolok, érzem,
borzasztó, hogy így is van tovább.

1996. július-október

Bestiárium – installáció
(üveg, fém, gipsz, tégla, preperált állatok) 1994