László Noémi

más

más csendből jössz
másként bánsz a szavakkal
bőröd az érintésről
másként vélekedik
folyosókon más idegen
fordul meg utánad
tétova járásodban
más űr más a hatalma
vékony a szál ami kapcsol
hozzád más egeket fűz
arcod másként műveli
fények színe-fonákját
más nehezékkel méred
a kincseidet s már
át nem adod soha másnak
a mozdulatot amit itt most
más szeme rád szab

és

lehetett volna oldottabb a hang
rezgése bátrabb

lehetett volna csendesebb a kéz
a pillantás vidámabb
lehetett volna más

ízlés tapintás suttogás
kezdet kimért s ha rákap
könnyed hanyag kegyetlen
lehetett volna másnap

lehetett volna felszínes szivárgás
szinte csak

búvópatakban furcsa küllemű
szeszélyes ázalag
lehetett volna láttál-láttalak
és ennyi

szűkös pupillatávon kívül semmi
ami ne volna végzetes kevés
és lehetett és volna és nem és

Őszi hold

Ha volna őszi mozdulat
késői, egy, azonnal,
feltartanám a tagjaid
tanácstalan karommal;
töprengenék az ég alatt,
az ég leszállna rám,
s te fennakadnál elnagyolt
szerelmem ágbogán,

szemhéjad, ujjad íve mint
a hajszál, hajlana,
amerre vonná holtaid
derengő hajlama,
amerre vonná holtaim
megkésett engedelme,
és ajkainkról őszi hold
kettős karéja kelne.

Miközben éppen érkezel

Csodálkozom, hogy ennyivel

kevesbedett a súlyod,

bár néha még a bordarács

szívemre ráfeszül,

s csak azt tudom, hogy egyre fogysz

belátható terekben,

hogy egyre több teret befogsz

a csontokon belül,

csak azt tudom, hogy ívesül,
és néha zengve szólal
egy rossz idegszál ott, ahonnan
élve távozom,
ahonnan élve máshová
szivárog át a sorsom
miközben éppen érkezel,
ha rád csodálkozom.

Illeték

hangok gerezdje surranó
kibélelt tompa hangok

idegek szomja éhe
körül terítve gonddal

szakadt az ing a kendő
alacsony égre csattog

a még a már közében
gyűrött gömbölyű fényes

hangok keresztje éles
tőről lemetszett hangok

körül az illetékes
vörös fehér narancsszín

vésett tenyér a testnek
fegyelme és esendő

körvonalakkal átjárt
égbolt szárnyverdesése

számvetés

hogy hol

a talpam közepén

a csigolyák közötti résben

a hársak tegnap láthatatlan

ma túl valódi levelében

szakad

szívemben megterít

hogy szótlanul a napba nézzek

s minden dologba ugyanúgy

körülkerít

én érlelem

és kémlelem a szünetekben
ő mindig ugyanannyival
kerül a csendhez közelebb
olyan kerek
csak ennyi: nem

utómondat

A tájnak csendje volt kiváló
hangja a földnek
füvek között osonva zsenge hold
óvatlan fényei egy régről ittragadt
bolyongó árnyékfigurát

derékba törtek

csendem szikárabb

csontkeretben ápolt

valami régen elhomályosult szavakból

összetákolt törékeny mondatot

valamikor

sietve távozó árnyéksereg
nyomába szoktatott

ha volna

vonalközökbe zártan évszakok
egymásra hajló kertjeitől távol
nyár a tavaszra őszre tél ragyog
kiszól a csend az év körmondatából

kiszól a csend s egy billegő kerék
fekete fénye furcsán bólogat
az ég küllőit elhullatta rég
belepte őket elszórt szómoszat

vonalközökben ácsorogva lám
a szóhatárra félhomály borul
ha volna hangja félig hallanám
félig szegődne földi hangomul

haladék

erős a kép a torpanó erő

napok közül magát nem oldja még

s a pontosító égi hordalék

a fény mögül még nem tolult elő

de mintha fogy türelme
mintha hátrál

töprengve áll a mélyülő határnál

két napba néz középen valaki
félig-mosollyal lassan visszaszámlál