Fényi István égi városa és a városalapítás
gondjai
Fényi István: Égi város. Pietas Keresztény
Kulturális Egyesület, Nagykároly, 1996.
„Hátulról
rúgnak beléd a modernek hasadat tapossák a hagyományosok.”
fényi istván
Fényi István kötet- illetve cikluscímével sajátos világteremtő aktust
jelenít meg. E gesztus („Égi városom, én kikiáltalak”) révén megteremtett és a
versírás révén formába öntött Fényi-féle égi város koordinátái
meglehetősen egyszerűen meghatározhatók: „madarak mutatta s
földrekívánt”, mely felé a lírai én „a mezei csillagok tekintete alól” indul
(ez lenne az eredet-meghatározás), s melynek képe „kitörölhetetlenül világít az
időben”.
Helyet kapnak benne tűzhelyek („húzódjon mindenki a maga világához,
csillagaihoz” – jelen esetben a mezei csillagokhoz), jelen van
jövőinvokáció, kultúraidézés (a könyvek palotája kapcsán), de itt a helyük
éppenséggel rimáknak vagy félnótásoknak is: „hát ne maradjanak számon kívül
ők se”. Mindenesetre roppant biztonságosnak tűnik az égi építmény
(„feltámad bűne támadásai ellen”), a béke, igazság, tisztaság hona:
„terjed a hír, hogy palotádban él a királylány/ tisztán, mint a Nap és mégis
hüledezve mások cédaságán”.
Ilyen alapon Fényi világának domináns elemei a következők: tere az
alföld („ez a sík föld az irhám, az ingem”), esetleg az innen felemelkedő
égi város, ideje hol a tél, hol a tavasz (de semmiképpen nem a nyár vagy az
ősz), az abszolút főszereplő a lírai én.
Az egzisztenciális látóhatár a következő: adva van az indulás fája
(„apám s anyám kileveledzett/ s kivirágzott karja”), a megtett út és a hozzá
tartozó emberiköltői magatartás (ennek legteljesebb rajzát adja a Fejvesztett
menekülés az Örök Szépségszobra teréről soraiban), a múlthoz
kapcsolódó léthelyzet (a tél, melyet újra és újra felidéz) és esetleg a sokszor
invokált jövő, a tavasz a maga rügyeivel.
Tekintve azonban, hogy a versek többségében nem esztétikai, hanem emberi
magatartás poétizálásáról van szó, szemmel láthatólag nem a versek költői
értékére, hanem az azokban megnyilvánuló erkölcsi jelentésre helyeződik a
hangsúly. Éppen ezért a versek esztétikai értéke meglehetősen egyenetlen.
A költemények többsége ugyanis a következő kérdésköröket boncolgatja:
Miért vagyok itt, honnan jöttem, mit, hogyan és miért (miért nem) csináltam? A
kötet ciklusai is e gondolatkörnek megfelelően tagolódnak: Az ígéret földje és az Égi város, melyek a költészet problémáival foglalkoznak (értsd
itt a költő-lét mint emberi magatartás verbalizálását) fogja közre a
Honnan jöttél? kérdést felvető Az indulás fája és Apám szekere ciklusokat.
Mindezek között akad ars poetica (valahogy minden versbe belecsempész lét-
és költészetösszegezést), transzszilván és össznépi szózatnak szánt fohász (A székelyvarsági
templomban), bibliai toposz interpretációja (Szentcsalád, ill.
A felesleges alma, amely átmegy lét- és
költészetértelmezésbe) nemzedéksiratóval egybekötött létértelmezés (Fejvesztett menekülés
az Örök Szépség szobra teréről), anyahimnuszok (Stabat Mater) és természetesen a
világteremtő gesztus megverselése (Égi város). Különbséget kell tenni
azonban a lehetséges világ mint mentális építmény és annak poétikai
megvalósulási-megnyilvánulási formái között. Hiába tárjuk fel ugyanis a
lehetséges világ paramétereit, a teremtett világ még nem jelent feltétlenül
esztétikai értékű alkotást.
A versek tanúsága szerint inkább a város- (azaz világ)teremtés aktusa,
gesztusa számít, az odafordulás, a megidézés, a versekben megnyilvánuló
emberiköltői magatartás. Az égi város felé vezető út kiindulópontja,
az emberi-költői magatartás értékelődik fel, mint a költészet
alapmotivációja. A költő ezt a motivációt illusztrálja, verbalizálja
lépten-nyomon, explicit vagy implicit módon. Néhány példa: „az egyetlenegyet a
göröngymorzsoló ősök ösztöneit írtam, ápoltam, belefújtam a szidalmakba
is”, illetve „göröngymorzsoló ősök ösztöne óvakodik bennem”, s az eredet
mint motiváció másképpen: „anyád nélkül ne maradj, szeme dicsősége nélkül
ne csörtess a világban”. Szemmel láthatóan ezekhez a gyökerekhez mármint a
„göröngymorzsoló ősök”-höz való ragaszkodás motiválhatja a lehetséges
világ elemeinek kiválasztását (ég, föld, fű, fa, virág, barázda, születés,
tél, tavasz).
A világteremtés és a teremtett világ milyensége jelenthet eltávolodást a
realitástól, a jelentől, mely mint a diszharmónia világa jelenik meg, de
elszigetelődést is. A lírai én gondosan elhatárolja magát, világát és
költészetét, vállalva ezzel a kettős szituációt: az abszolút
önfelértékelést és értéktudatot, illetve a külvilág részéről
megnyilvánuló, alábecsülést, megvetést. A harmóniátlanság, az egzisztenciális
bizonytalanság (tél), hagyománytalanság – a külvilág legalábbis így jelenik meg
– kontextusában az értékmegőrző szerepet vállalja a költői én:
„kutyába se vettem / hogy valójában a feleslegesek közül való vagyok kutyába se
vesznek / bandába mégse verődtem nem paktáltam le vájtfülüekkel”. Az
általa értéknek tekintett elemekből építi fel világát, és ebből
vétetik költészete. Ez az érték azonban relatív, a külvilág szemszögéből
értéktelennek számíthat. Mondhatni, különböző paradigmasorokról,
világnézeti modellekről van szó, melynek értelmében fel vagy
leértékelődhetnek dolgok. Ezt az oppozíciót jelezheti az értéktudat és
kívülállástudat következő megnyilvánulása:
„A maga könyve milyen/ paraszti mese? A fenének se kell a tehénszekér
járású vers is minek?? Szajhák-nőstények, hímek – anyjuk ágyát elárulók, /
emberségen kívül bicegők / pofozzák a piszkot, pofázzanak, ez igen, / jó
lucskos beköpések, vagány vagy, a tüdőmre, haver/ díj lesz ebből,
ilyen meg olyan. / Nyugdíjas vén parasztasszonyok, / hadd tartsák csak a Hold
ostyáját a hegy tetején, / akad talán kutya, hogy megugassa őket.”
A költő a kettős nézőponttal, bármi legyen is eredeti
szándéka, akarva-akaratlan rátapint költészete alapvető interpretációs
problémájára. Ő ugyanis egy emberi magatartást fetisizál (melyhez népies
elemekből építkező költészet kapcsolódhat, némi avantgárddal
fűszerezve). Viszont bármennyire is sötét színekkel festi az égi város
határain kívül eső költészetet, a „tehénszekér járású versek” és a hozzá
kapcsolódó gondolatkör lírai megvalósulása nem szerez esztétikai élményt.
Zavarólag hat az alapmondanivaló állandó hangoztatása, a valós és vélt érdemek
kiemelése: ezt csináltam, erkölcsi tartásomnak ez felelt meg!, még akkor is, ha
a kötet nyilvánvalóan lét- és költészetösszegezés, emberi és művészi pálya
lezárása, tiszteletreméltó emberi magatartás rajza, s az életmű kontextusából
nézve a költő legegységesebb hangú és talán legjobb kötete.
Az olvasó mást vár, ha már világot teremtenek és a hagyományra alapoznak,
akkor az ne legyen a hagyomány maradéktalan átvétele. Lehet, hogy nincsenek „jó
lucskos beköpések”, de a csekély kivételtől eltekintve maradandó alkotások
se.
A versek befogadásakor az olvasó nem találkozik kihívásokkal, kivéve azt,
hogy az egyes versek, verssorok az esztétikai percepció küszöbértéke alá esnek,
s néha primitivizmusba csapnak át. Például: „ha van baj, csak szólni kell az
embereknek” (Remény), vagy: „Emberek, de jó,
hogy minden lehetnék / megfigyeltétek, a gyönyörű könyvekben a balladákat
s a meséket is a repülés-emlék hajtotta oda” (Meditáció); „az indulás fája, ha
viselnék rá gondot, biztosan belehalna életébe” (Az indulás
fája). Idézhetek egy vers- és rímfaragás-gyanús
versszakot: „Világ kezdetétől fogva / rajtunk ez mindig megesett / a
hetvenharmadik év tavasza táján/ az anyaföld virágai alá húzódnak emberek” (Nagy István), netán a koraérett gyermek
szózatát: „ez lehet a katarzis, gondoltam gyermek eszemmel” (Apám szekere), vagy mi rosszabb, a
képzavar „ajkunkon a friss versek daganatával”, esetleg „liheg boncoló
szárazságom”.
Az olvasónak nem kell egy világ titkos kódját felfedeznie, rejtjelezett
üzeneteket dekódolnia, esetleg egy világot újjáépítenie. Szerepe a költő
által kínált attitűd tudomásulvételére, a világ megismerésére
korlátozódik. A kommunikációs helyzet meglehetősen egyoldalú. Az átadott
jelek ugyan világosak, minden az egyértelműségig kifejtett, a gondolatok
túlírtak, a jel és metaforakészlet már az unalomig ismert: A tél természetesen
a nagy egzisztenciális pusztaság, „a madártalanság ideje”, mely bizonyos
személyek esetén ellentétbe fordul („kiben kileveledzett a makulátlan tél”), a
tavasz egyértelműen a megújulás, az újjászületés, a jövő („hagyma
növények, a csillagosak kiszabadulnak a levegőre”... „valahol már az
emberiség is egybenőtt, emberi létünk a kifakadással”). Lírai
meteorológia, mondhatnánk, de annál sokkal kevesebb. Léthelyzetet értelmező
szimbólumai nem a legsikerültebbek, szemantikailag-poétikailag régen
kimerítettek. A „nyüzsgő világteremtés reggelén” fellépő íráskényszer
ugyan létszükségletnek tűnik („koldusbotra jutok ha ezt az ösvényt –
gazost –, a világ karimáján tévelygő lényeimet elhallgatom”) –, de ez a
tiszteletreméltó emberi-költői attitűd nem motiválja az önismétlést,
a képalkotásbeli egyhangúságot, a témák és gondolatok állandó újraverselését, a
tautológiát, a kiüresedett szókészletet.
BARTHA BALOG EMESE