PENNA HISTORIAE
CSEREI
MIHÁLY HISTÓRIÁJA
A Históriát olvasva minduntalan huszadik
századi párhuzamok zavarták figyelmemet. Mai események, jelenségek kínálgatták
magukat hasonlítgatásra. A tizenhetedik század második fele és a tizennyolcadik
eleje ugyanúgy mélypontja a magyar vagy az erdélyi történelemnek, mint a
huszadik század egésze, el napjainkig.
Bethlen Gábor
Tündérkertje, két birodalom szorításában is, a gazdasági fellendülés, az
építkezések és a kultúra gyarapodása szempontjából is, maga volt a jól kézben
tartott és jó kézben tartott rend. Európa volt akkor is a minta, és nemcsak
vágyban, óhajban, de emberanyag biztosításában, gazdasági, kulturális
intézmények terveiben és létesítésében is. Így vált ez a kicsi ország közel
négy évtizedre európai politikai tényezővé. Öreg Rákóczi György még
őrizte, fejlesztette a meglevőt, de fia, II. Rákóczi György már
prédálni kezdte, s a következő négy-öt évtized véglegesen tönkretette. Ha
Bethlen Gábor uralkodásának tizenhat éve alatt idegen hadsereg nem tette lábát
Erdély földjére, 1657 után, nemcsak 1690-ig, a botcsinálta fejedelem, Apafi
haláláig, de a Rákóczi szabadságharc végéig, Erdély a hadak útja lett. Török és
tatár, magyar és német, labanc és kuruc hadak, szabadcsapatok dúlták,
prédálták, perzselték, irtották földjét és népét. Az ország törvényeit nem
tartották be, kezdve a fejedelemmel, aki esküjét érdekei szerint szegte meg,
vagy szegették meg vele rossz tanácsadói. „Adók magunkat egészen a magunk
között való becstelen villongásra, egymás veszedelmének éjjel-nappal való
utálatos praktikálására” – kesereg Bethlen Miklós az Imádságos
könyvében. Az országol jelentő három nemzet, a nemesi
rend, mert ők voltak „az ország”, szabadsága sem érvényesülhetett már az
amőbaként szaporodó, osztódó, újra egyesülő ligák rabló, harácsoló
tevékenysége miatt. Ahány liga, annyi koholt, koncepciós per, amely nemcsak
fő-, de vagyonvesztéssel is járt, és mindenik a „haza” érdekében. Pedig
„soha az előtt, akármi vétkeért a székely nemesember el nem vesztette,
hanem csak a fejét”, írja Cserei a Béldi Pál megnótáztatásáról és birtokai
szétosztásáról. És hány nótáztatás történt „ország érdekében” csak azért, hogy
a perbe fogottak birtokait megkaparinthassák a ligák tagjai. Mindez egy olyan
időszakban, amikor kellett volna egy erős ember vagy egy egységes,
összetartó gondolat, amely megtartsa és átmentse Bethlen Gábor örökségét, hogy
a törökök ereje hanyatlása idején és kiszorításuk után egységben és erőben
álljon az ország. Ehelyett az ország vezetői balkáni állapotokat
teremtettek Erdélyben. „Teleki Mihály penig, midőn már a nagy, erdélyi igaz
urakot eltette volna láb alol, oly kegyetlen tyranussággal kezde az erdélyi
directióhoz, hogy miolta Erdélyt ember lakja, soha sem a vajdák, sem a
fejedelmek közül senki úgy Erdélyt meg nem hódoltatta, senkitől Erdélyben
úgy az emberek nem féltenek, mint Telekitől... ha kinek mi dolga volt a
fejedelem előtt, hiában supplikált, ha elsőben Telekinek meg nem
kente a tenyerét” – foglalja össze tömören Cserei. Farkastörvények uralkodtak
az országban. Nemcsak Apafi, hanem a kuruc szabadságharc idején is a félelem, a
rettegés, a bizonytalanság volt az úr az emberek fölött. Maga Teleki, amikor a
felesége kifogásolta, hogy túl sok ajándékot, „kenőpénzt” fogad el, így
válaszolt; „Hó feleség, csak hadd hozzák, szintén úgy hordod te ezeket az én
holtom után másuvá s mit vinnél akkor, ha most nem hordanának.” A végén még a
fejedelem is félt tőle.
A félelem működtette ezeket az állapotokat. Nem egy korabeli
emlékiratból, naplóból ezt olvashatjuk ki. Kornis Gáspár, aki a tanácsban ugyan
keményen rendreutasítja Telekit, emlékirataiban utódainak meghagyja, hogy még a
fejedelem rossz bánásmódját is „békességes tűréssel s Isten előtt
nagy meghunyászkodással azt is szenvedjék el... mert ha példákkal mérés zelnék élni, igen közel való
példát tudnék előhozni... melynek ma is sokan vallják kárát... nem is
lévén bátorságos in particularia leszállni”. Bethlen Miklós a tanácsba éles,
vashegyű bottal járt, s amint Önéletírásában olvashatjuk „soha
bátorságos nem voltam; fejedelem komisszióját hozták, rettegve olvastam;
udvarba vagy gyűlésbe mentem, nem tudtam, megyek-é valaha haza; örökké a
tömlöc s vas volt fejemben”. Cserei is, Haller Gábor fővételéről
szólva: „mondják, hogy Apafi kérte volna”, és így folytatja: „Én, mint
bizonytalan dolgot abbahagyom; minden ember tanuljon és ne kösse a maga fejét olyan
dologba, mert olyankor maga láttatik az olyan ember törvényt tenni magára.”
Wesselényi István, pedig ő a gubernátor veje, a nótáztatások
kivizsgálásának részese, néha előkészítője, mégis állandó félelemben
él Szebenben. Ő csak tudja, hogy a megfigyelőket is figyelik, hogy a
besúgás kötelező: „valamely embernek tudtára vagyon, hogy valamely
rebellisnek valami jova volna valakinél és meg nem mondja, hasonló rebellisnek
tartatik.” (1794. június 3.) Rabutin a Bethlen Miklós perében, írásban kéri a
tanácsuraktól voksukat, holott ez „ország” törvénye ellen van, és
ötször-hatszor átíratja velük, míg az szája íze szerinti nem lesz. És az urak
átírják. Wesselényi talán ezért is fejezi be minden per hírül adását, leírását
ugyanazzal a sztereotip mondattal. „Isten óvjon bennünket hasonló szomorú
rabságtól.” „Isten oltalmazzon hasonló casustól.”
Ilyen közállapotok kezdődtek, alakultak már tíz éve Erdélyben, amikor
Cserei Mihály 1667-ben megszületett Csíkrákoson. Apja Cserei János, Apafi
főasztalnoka, majd fogarasi főkapitány, nagyon szigorú nevelésben
részesítette; „kemény disciplinában tartott, melyhez hasonlót soha nem
hallottam.” Az asztalnál egy jobbágyfiú inasként állt háta mögött, s ha valami
nem tetszett az apjának a viselkedésében, az intett az inasnak, aki nyakon
ütötte. Vendégek előtt is. Aludni két agár között aludt egy
medvebőrön, az apja szobájában. „Olyan nagy szemérem s félelem nevelkedett
vala bennem, hogy azután felnevelkedvén is néhány esztendővel, alig tudtam
erőszakkal is excutiálni magamból.” Ezért nem javallja „egy atyának is,
hogy oly szoros félelemben tartsa fiát, hanem... az isteni félelemmel együtt a
férfiúi bátorságot... ha úgy akarja, hogy conversativus ember legyen nagy
korában belőle”. Az is igaz, hogy apaként maga is úgy kezdette nevelni a
fiát, „hogy mikor csak reánéztem is kedvetlenül, úgy félt, hogy magától
lefeküdt a földre s megcsókolta a lábamat, akin csodálkoztak vala, kik látták”.
Hihetetlen, de hasonló dolgokról másnál is olvashatunk.
A belenevelt félelmet nem is tudta végképp executiálni, kitörülni életében,
mert magánhistóriája bővelkedett embert próbáló, félelmet, óvatosságot
ébren tartó eseményekben. Jól emlékszik Bethlen Miklós és Béldi Pál fogarasi
rabságára, akiket több mint egy évig tartottak ártatlanul várbörtönben, s csak
nagyon szigorú reverzálissal engedtek szabadon. Béldi Pálért Cserei János is
jótállt hatszáz forintokkal, amelyet később be is hajtottak rajta.
Nemsokára azonban Csereinek is nehéz megpróbáltatásokat kell elszenvednie apja
elítélése idején. Cserei János, „midőn látná a felfordult állapotokat,
tanácsosnak tartá magát az udvartól elvonni.” Kitűnő hátaslovat
„ajándékozott” Naláczi Istvánnak, hogy a kapitányságból „kiszerezze”. Nem sokat
ülhetett azonban Szárazaj tán, ahová visszavonult, mert Béldi-pártiságáért
befogják, és maga is közel nyolc esztendőt raboskodott Fogarason,
Fehérváron és Görgényben. Ezalatt Cserei Mihály az udvarhelyi református schola
kitűnő tanulója, akinek szorgalmát, tudását példaként emlegetik tudós
tanítói. A tanulás mellett azonban egy másik, súlyosabb iskolát kellett
abszolválnia a serdülő gyermeknek. Közel nyolc esztendőn átjárja
anyjával apja kiszabadításának kálváriáját „gyűlésekből
gyűlésbe, nagy fáradcsággal, télben, nyárban, esőben, hidegben,
sárban. Csak kisded lévén, olyan messzünnen gyalog úgy jártam, urakot
supplicáltam, de mind hasztalan volt. A fejedelem előtt is Fejérváratt,
mikor a templomból kijött, térdre estem, úgy adtam át a supplicátiót, mégsem
lőn semmi haszna.” Még Telekit is megkenik feles ajándékokkal, haszon
nélkül. Végül szigorú feltételek mellett, majdnem teljes vagyona árán engedik
szabadon apját hét év és nyolc hónap után. A kijáró, Hegyesi András száz
tallért kapott érte.
Könnyű elképzelni,
hogy az amúgy is gyenge egészségű kamaszban milyen kitörülhetetlen
nyomokat hagyott ez az idő. Ez a tapasztalat egy másik megrázkódtatással
is súlyosbodott. Édesanyja katolikus volt, és a sokévi járkálások során gyakran
megfordultak segítségért, tanácsért a csíksomlyói barátoknál, akik titokban,
majdnem sikerrel, megpróbálták katolikussá tenni a fiatal gyermeket. Udvarhelyi
tanárai, akik közül Pap Veszprémi István később református püspök lett,
nagy együttérzéssel visszatérítették „az egyetlen igaz útra”. Ez is életre szóló
tanulsággá vált a fiatal Cserei számára; nemcsak hithű, de harcos
református maradt egész életében. A kérelmezések hosszú, félelemmel teli
megalázottsága és kényszerű megalázkodása, a felekezeti manipuláltság
lelkiismereti bonyodalmai mellett, ebből az időből datálódik még
egy vissza-visszatérő dolog, amely keseríti is, sarkallja is hosszú élete
folyamán: „és ha apám rabsága ne következzék, hogy más, nagyobb collegiumokba
kimehetek tanulni, én is elébb volnék most néhány grádiccsal”. Valahányszor
Bethlen Miklósról ír, kimondhatatlanul is az sajog vissza benne, hogy ő
csak az udvarhelyi scholát végezhette el: „Bethlen Miklós még akkor (fogarasi
rabsága idején) ifjú ember vala ugyan, élvén az atyja, az öreg Bethlen János,
de máris nagy tekintetben vala az egész ország előtt az ő nagy
tudományáért s eszéért, és sok országokban való járásaért s experienciájaért”.
Hogy életében továbbra is Bethlen Miklós példája ösztönzi, nemcsak gazdag
könyvtárának a leltára bizonyítja, amelyet öreg korában maga készít el, de az a
mód is, ahogy 1709. december 16-án Brassóban, a Bolonyai kapu feletti utcában,
Aranymíves Miklós házánál hozzákezd Históriája írásához. Akárcsak Kemény
János a tatár fogságban, Bethlen Miklós a börtönben, ő is „a heverést
megunván ennyi sok bújdosás alatt... nem-lévén mivel töltenem az időt, úgy
fogtam ez íráshoz”. A maga idejében tetemes előtanulmányokkal rendelkezik.
Ismeri, felsorolja az előtte írt munkát: Bonfini, Istvánfi Miklós,
Túróczi, Sambucus (Zsámboki János), a lengyel Piaseccus, Bethlen Farkas, Bethlen
Elek, Bethlen János írásai, Kemény János „maga kezével írt históriája”, Mikó
Ferenc, Haner György segesvári lutheránus pap, Frank Bálint szebeni királybíró
munkái. A felsoroltak közt nem egy után ilyen megjegyzéseket találunk: „ez
megvan nálam”, „mely históriát leírván, nálam is megvan”.
Apafi Mihály fejedelemmé választásával kezdi históriáját. Miután nemcsak
felsorolja, de elemzi is az említett munkákat, bevallja, hogy nem történeti
munkát akar írni, csak „rövideden, de merem jó lélekkel mondani, hogy igazán,
vagy más igaz hazafiaitól s azoknak igaz relatióiból, vagy magam bizonyosan
tudtam s experiáltam s experiálom minden napon, senkinek sem nem hízelkedvén,
sem penig, ahol a dolognak igazsága s valósága, nem kedvezvén”. Ennyi
keserű tapasztalattal, ennyi lelki púppal s az ezekből fakadó makacs
igényekkel végigélni a korabeli Erdély kegyetlen eseményeit, nem volt
könnyű dolog. Mai szóhasználattal, legalább három „rendszerváltozást” ért
meg; az önálló erdélyi fejedelemség megszűnését, a Habsburg-megszállást és
a Lipót-diploma csődjét, valamint a Rákóczi-szabadságharcot. Ezeknek a
barbár időknek a kegyetlenségét nemcsak naponként „experiálni”, de ezekben
helyesen tájékozódni is valóban embert próbáló feladat.
Gyakran olvasni Csereiről, hogy ellentmondásos alak: nem szereti a
magyarországi urakat, ő a „transzilvánizmus” első, igaz
képviselője, bigott református, de császárpárti, császárpárti, de az
ellenreformáció egyik leghevesebb ellenzője. Ez így túl sommás ítélet, és
így nem is igaz.
Cserei elsősorban jogait ismerő, azokhoz mindenképpen ragaszkodó
székely nemesember. Ha nem is a főrendű családok közül való, de
számára is az Approbata Constitutió jelenti nemcsak a nemesség jogait, amely
akkor maga volt az „ország”, a „nemzet”, de a rendet, a nyugalmat, a
biztonságot a fejedelemségben. Kimondottan vagy kimondatlanul, Bethlen Gábor és
öreg Rákóczi György korának a rendje, törvényessége, biztonsága az a példa,
amely szerint szemléli és ítéli a maga korát.
Serdülőkorát megpróbáltatásai, tudni vágyó természete, állandó
önművelése nemcsak óvatossá tették a korabeli vezetők egymást és
országot rontó mesterkedéseiben, de képessé arra is, hogy nyitott szemmel
figyelje a körülötte történő eseményeket. A Teleki Mihály udvarában
eltöltött szolgálata rövid ideje alatt tanúja lehetett a nemcsak
nagyratörő, de valóban nagy képességű oligarcha tetteinek, aki akkor
már Erdély igazi ura volt, ha nem is sikerült a nádorságot elérnie, ha
visszautasítja is a Leopoldi Diplomát. Látja tehát, hogy milyen önös érdekek határozzák
meg a korabeli politikát. Zernyestnél még együtt szalad Telekivel Thököly
elől, csak amíg Teleki darabokban marad a csatatéren, ő szerencsésen
megmenekül. (Futásának leírása beilleszthető bármilyen kalandos regénybe.)
Részt vesz a keresztényszigeti templomban Thököly beiktatásában, de egy évre
inkább visszavonul apja házához Nagyajtára. Bekövetkezett, amit Betheln Miklós
jósolt még Apafi idején: „Még ebben a házban, ahol mi most tanácskozunk a német
gubernator fog parancsolni, mint Basta.” E korszak végén Cserei konklúziója is
hasonlóan keserű; Erdély idegen „directió alá esék, meg is tépázták úgy a
tollát, hogy éppen mezítelenül marada. És lőn a Teleki Mihály sok
practicájának keserves gyümölcse, már se fejedelemség, se szabadság, addig
keresé a magyarországi királyságot”.
Az 1690-es években Apor István kincstartó közeli munkatársa, titkára.
„Tizenhárom esztendeig, híven szolgáltam mellette.” Erre a tizenhárom évre még
visszatérek.
Cserei tehát két olyan
ember, Teleki és Apor mellett dolgozott, akiknek a História egyáltalán nem „kedvez”,
akiket Erdély megrontóinak tart. Az a három ember, Bethlen Miklós, Béldi Pál és
Kornis Gáspár pedig, akikhez feltétlenül ragaszkodik, akiket végig példaként
említ, mindhárman az előbbi kettő ellenfelei. Nemcsak emberi tartásuk,
nemet mondani merészségük, ha az kellett, önös érdek nélküli szolgálatuk miatt.
Mindhárman Erdély függetlenségének a hívei, akik ellenzik a magyarországi
ügyekbe való, akkor kalandor beavatkozást, és bár helyeslik, hogy a
Wesselényi-féle összeesküvés után Erdélybe menekült magyarországi urak
menedékre leljenek itt, de őket is kérik, hogy ne bolygassák meg a
fejedelemség nyugalmát. Cserei hosszan idézi Béldi Pál beszédét a tanácsban,
aki (bár a menekült Wesselényi Pálhoz, a volt nádor, Wesselényi Ferenc unokaöccséhez
adja feleségül lányát), mégis Teleki tervei ellen szavaz: „Mindazáltal,
minthogy énnálam nemcsak gyermekeimnél s minden jovaimnál, hanem életemnél is
mindenkor becsüsebb volt hazám közönséges jova s megmaradása, ha mindnyájan
jovallanák is a mi kegyelmes urunknak, hogy a magyar mótusokba elegyítse magát,
én egyedül, amennyiben rajtam állana elutasító volnék s vagyok s leszek
mindholtig benne... mintsem... hazám békessége, melyet nehezen, sok pusztulás
után Isten kiváltképpen való kegyelmességéből nemrégen ada megérnünk,
újobban felforduljon.” A bujdosó urakat s főrendeket kéri, ne „búsítsák
eféle kedvetlen s szomorú consequentiájú dolgokkal sem a mi kegyelmes urunkot,
sem a nemes országot, ne kívánják a jóért azzal fizetni, hogy őkegyelmük
miatt mi is elvesszünk.” Béldit Telekiék végül is kiűzik az országból. A
törökök fejedelemséget ígérnek neki, de „mindholtig” becsületes maradt. Pedig
hetven erszény arany megmenthette volna, amelyet nem is a magáéból, hanem az
országból kellett volna adnia. Ő inkább az életével fizetett. Béldiék
tudták, hogy az erdélyi állapotok nem azonosak a Bethlen Gábor és öreg Rákóczi
György idején levőkkel. A tizenhetedik század végén hiábavaló minden
külföldi biztatás, mert „a francia sokat ígér, de keveset praestál s amíg
ő idedobol, elüti a német rajtunk. A magyarországiaknak jó refugium volt
Erdély, de ha mi kiszorulunk Erdélyből, vajon melyik nemzet fogad be
bennünket”. Erdélynek magát kell megtartania jobb, alkalmasabb időkre. Ez
az alapja Cserei „transzilvánizmusának”, még akkor is, ha később
szenvedélyesebben és sommásabban vélekedik erről. Béldi példáját
később is gyakran emlegeti keserűen: „Aki a közösségnek szolgál,
senkinek sem szolgál. A publicumot sem állíthatá fel s a maga privátumának is nyaka
szakada miatta.” „Úgy is volt az örökké Erdélyben – írja más helyen –, a ki
romlását, veszedelmét munkálódta az országnak, az vett nagyobb jutalmat
magának.”
Az Apor István melletti titkároskodás idején volt ideje megfigyelni
mindezt. Mindabban, amiről ír, nem az akkor már elfogadott Leopoldi
Diplomát kárhoztatja, hanem a főurak marakodását, akik nemhogy
kihasználták volna annak lehetőségeit, de jórészt azt is megrontották,
amit ez biztosított. (Száz év múlva a megújított Leopoldi Diplomától indult az
erdélyi reformmozgalom!) A gubernium három legfontosabb embere, Bánffy György
gubernátor, Bethlen Miklós kancellár és Apor István kincstartók közt nem volt
egyetértés az ország dolgaiban. Cserei szerint Bánffy „capé-rapé” ember volt,
és Bethlen Miklós Apor Istvánnal különösen „nehezen férhettek egy zsákban”.
Hármuk közül ez esetben is Bethlent becsülte, aki egyedül próbálta önzetlenül
valóra váltani a Diploma adta lehetőségeket. Cserei, bár rokonok is
voltak, Apor Istvánt gátlástalan harácsolónak és az ellenreformáció egyik
fő exponensének tartja. Jellemző a korszakra, de Aporra is, az a
tanács, amelyet Cserei esküvője alkalmával kap főnökétől: „...
ha úgy akarsz, hogy hatra végezz, vakon kezd el... úgy igyekezzél élni, hogy
mikor meghalsz is, maradjon valami, hogy a torodra jól főzzenek; jobb,
hogy fösvény, rossz ember legyen a neved, mintsem szegény, bestye, kúrva fia;
inkább maradjon egyed-másod holtod után gonoszakaróidra, mint sem életben te
szorulj jóakaródra.” Később fel is ajánlja neki, hogy katolizáljon, mert
akkor anyagilag is jobb előmenetele lenne. „Én mondék az úrnak; én
megnyugutt elmével vagyok mostani igaz religiómban, inkább azon imádkozom, hogy
Isten ő szent felsége ebben a religiómban mind holtomig megtartson és
minden ellenkező kísérlettől oltalmazzon.” Nem is szerzett semmit
tizenhárom év alatt, gyakran még járandóságát sem kapta meg Aportól, ahogy maga
panaszolja. Pedig a fiskális vagyon árendáiból hatalmas családi vagyonok
gyarapodtak. Akinél pénzt szagolt a kincstartó, odaíratták maguk közé, „a
jövedelmet pedig maguk között, a nagyja, három-négyen feloszták... odaveszett a
többinek mind a pénze mind a nyeressége”. Végül a császári udvarnak kellett
közbelépnie az ország vagyona prédálása ellen: „hogy a cameralis comisio
bejövetelével a diploma megromlott, magunk voltunk az okai” – írja Cserei.
Magunk tehát, de nem a császár: „Mert görög, rácz, oláh, cigány bírják vala az
egész fiscalitást Erdélyben; aki többet igért, mindjárt elrántották a másiktól
s annak adták a tisztséget, úgy kereskedtek szemlátomást a szegény országgal.”
Apor István mellett Csereinek alkalma volt olyan pátensek, utasítások
megismerésére, amelyek az erdélyi ellenreformáció tevékenységét irányították.
Az erdélyi főtisztségekre katolikusokat neveztek ki. „Olyan decrétumokat
szerezvén a császártól, hogy valamely tisztségre conditió lévén, mindenüvé
hármat candidáljanak, akik közül egyik pápista legyen... Kolonics kardinális
akarata szerént a pápista személy confirmáltassék, a többiek csak kísérők
legyenek.” Cserei személyében is érintett ebben. Apor István nem felejtette el,
hogy visszautasította a katolizálást, maga akadályozta meg, hogy Cserei
főkirálybíró legyen. Őt választották meg ugyan, de a választás
ellenére Apor, mint székely főkapitány, a katolikus Henter Mihályt nevezi
ki. Pedig „a székely szabadságjogok egyike az volt, hogy a főkirálybírót
választják s nem a székely főkapitány nevezi ki”. Mindent megtettek, hogy
református tisztet ne válasszanak, „mert ha egyszer a tetűt a ködmönben
beeresztik, nehezen tisztítják ki onnan” – kesereg Cserei.
Ebből az időből külön említést érdemel az erdélyi román
unitus egyház alakulása. Kolonics érsek irányította ezt is. Titkos pátensét
ugyancsak Apornál olvasta Cserei. Szabadságukban állott az ortodox papoknak
azzal a vallással „uniálni”, amellyel akartak. „De az csak csalárdság vala,
mert akik közülök resolválták magukat, hogy a reformáta religióval akarják az
uniót, a jezsuiták ingerlésiből az oláh püspök persequálni kezdé, amint
Hunyad vármegyében egynéhány becsületes oláh papokot a magok házoknál, németeket
küldvén rájok, megfogatá, minden javokot elpraedáltatá, magokat tömlöcbe
hányatá s úgy kinoztatá.” Az unitus püspök, Anasztáz, mellé jezsuita
„őrzőt” rendeltek, az irányította a püspök tevékenységét. Cserei
szerint ez már lemondott volna az unióról, de „ha sóst ett, igyék, mert bizony
már megtölték a pohárt”.
A korszak konklúziója a História szerint: „Ne kárhoztassuk
tehát a bécsi udvart, mert bizony magunk rontottuk meg a magunk szabadságát
elsőben s úgy adtunk okot az udvarnak is minden rossz dologra.”
Ilyen körülmények között
végzi a maga kisebb-nagyobb feladatait, becsületére büszkén, ahogy maga írja
„nem kötve be fejét”, őrzi lehetséges függetlenségét, óvja tisztánlátását
az események megítélésében. Mintha kívülről látna, nézne mindent, s ahogy
néhány év múlva papírra veti emlékeit, egyre lemondóbban, szinte belenyugodva a
változhatatlanba, már csak kesereg. Mit is tehetne ő mindezek ellen?
Bethlen Miklós Szebenben való megfogásából is mintha a maga óvatosságát látná
igazolni: „Szegény Bethlen Miklós is megesék Szebenben. Amint örökké hallottam,
senki nem elég okos magának és a bölcs ember, mikor megbotlik, mindenkor
nagyobbat esik, mint az együgyű. Szintén úgy jára ő is, noha
Erdélyben senki ésszel, elmével vele nem bírt és a római császár első ministerei
között is tekintetbe lehetett volna az ő nagy bölcsességéért.”
Meggondolatlan írásnak tartja a Bethlen proiectumát, a Noé galambját, bár az az utolsó, de
megkésett ésszerű tervezet Erdély függetlensége, önállósága megmentésére.
(Ennek ellenére, késő öregkorában ő is írt valami hasonlót: „Tervezet
Erdély közállapota megrontásáról.”)
Rákóczi szabadságharca egészen kétségbeejti. A Leopoldi Diploma
elszalasztása, „megrontása” után a kuruc felkelést Isten csapásának tartja:
„Isten úgy akará az egész magyar nemzetet Rákóczi Ferenc által örökké való
nyomoruságban ejteni, mert eljött már a sok istentelenségnek büntető
ostora.” Érthetővé teszi vélekedését, részben régi meggyőződése
is, amelyet újólag megfogalmaz: „Tanulj édes hazám, Erdély, mint barátkozzál,
mint szövetkezzél a magyarországiakkal, mert mindenkor Erdélynek romlása,
pusztulása Magyarországból következik.” Riasztja, hogy a kuruc mozgalom népi
jellege sokkal hangsúlyosabb Erdélyben, minta magyarországi részeken, ami
nemcsak nemesi jogaiban, de egzisztenciálisan is érinti: „mind szolgáim, mind
lovaim kuruc bőrben öltözének.” És van még egy keserű tapasztalása.
Az erdélyi főrendek egy része átáll Rákóczi mellé, és Cserei, ahogy annak
idején részt vesz Thököly beiktatásában, kíváncsiságból most is elmegy
Magyaregregybe, Rákóczi táborába, ahol ugyanannak lehet tanúja, amit már Apafi
és Teleki idejében is átélt: „a mi erdélyi uraink, főrendeink mindjárt
tisztségeket és a várakban szorult erdélyi urak jószágait kezdék sollicitálni.”
Ismeri ő nemcsak a magyarországi, de az erdélyi urak haszonlesését is. Nem
nyugtatja meg Rákóczi megfontolt, komor válasza, aki azzal tagadja meg az urak
kérését, hogy egyelőre a rajta levő ruha sem biztosan az övé, honnan
teljesíthetné tehát a kérésüket, várják ki a végét. Cserei ennek ellenére
kiábrándultan elhagyja a tábort. Több császárhű főrenddel és úrral
Görgény várába húzódik, részt vesz a vár körüli csetepatékban, de súlyosan
megbetegszik, s a vár feladása után halálos betegen viszik székelykáli
birtokára. „Olyan betegen is megölnek vala a kurucok, ha Rákóczi hűségére
be nem esküdjem.” 1706ban csíkrákosi házánál még egyszer kuruc kézre kerül,
nehezen szabadul, és Brassóban telepszik le. Nemcsak azért választja éppen
Brassót, mert a családja is oda húzódott vagy mert innen közelebb a nagyajtai
háza. Csak jelzésekből lehet gyanítani, hogy miért kerülte el Szebent.
Szebenben ott volt Rabutin, az egymással ott is marakodó főrendek a
perekkel, nótáztatásokkal. Brassó csendesebb volt az akkor már mindenből kiábrándult,
sokat próbált Cserei számára. Ahogy maga írja, a brassói német parancsnoknál
„jámborabb, alázatosabb, maga alkalmaztatóbb, magyarszeretőbb német úri
embert soha nem láttam”.
A viszonylagos brassói nyugalom ennek ellenére maga lehetett a pokol Cserei
számára. Most már valóban kívülről szemlélheti az országban történteket.
Bár azt írja, hogy a heverést megunva fogott Históriája megírásához, nem lehetett
nyugalmas ez a heverés, de kétségbeesett figyelem a korabeli eseményekre, az
információk gyűjtése az országban történtekről. Lehet helyeselni vagy
kifogásolni nézeteit, de a tények, amelyekről ír, valóban borzalmasak és
valamennyire indokolják szinte prófétai tartását, indulatát. A szép libertást
szerető, akaró mai olvasó számára is megrendítőek ezek a tények.
Bethlen Miklós találó mondását juttatja eszünkbe; „tobzódó nemzet”. Erdély
ismét a hadak útja lett. Labanc és kuruc egyaránt dúlja, rabolja, égeti az
országot, pusztítja népét. Volt ezekben a hadakban magyar és német, rác és román, mindkét
oldalon. Isten tudja, kihez húzó, tartozó szabadcsapatok garázdálkodnak
országszerte. A közismert Pintye Gligor mellett ott voltak a Fekete Vaszily, Dráguly, Kimpián
Bukur, Balika „kuruc” kapitányok csapatai is. A
kuruccá lett Henter Mihály, aki Cserei helyett lett királybíró, a
háborúskodásból is hasznot húzott, sok pénzt gyűjtött beosztottjai
harácsolásaiból. Udvarhelyszéket először Guthi kuruc kapitány majd baron
Tis (Tiga) égeti fel. A labanc Graven „az egész Sepsiszékben való falukot mind
felégeté, a föld népe erdőkre elszaladván”. Ugyanaz a Graven nem kíméli a
háromszéki és barcasági falvakat sem. Enyedet felveri, felégeti a labanc, amit
Thoroczkai feles kuruc hadak élén eltűr, szinte végignéz. „A kincses
Kolozsvárból koldus Kolozsvár lőn a kétféle had között.” Így néz ki az
állandóan változó, forgandó hadiszerencse mellett Erdély szinte apokaliptikus
képe, amelyet Cserei elénk tár. „Így volt ez mindenkor Erdélyben, a kutya
privátum miatt elrontották a publicum bonumot, s nem veszik eszekben, mikor a
publicum odaveszen, a privatum sem durál akkor.” Ez már nem az a Cserei, akire
sommásan rá lehet mondani, hogy császárpárti, labanc. Inkább valami kétfrontos
magatartást bizonyít. Már Teleki első, sikertelen „hadjárata” idején is
megjegyzi: „holott azok is magyarok valának szegények s mi kárt tettek a
németnek, ha magyar a magyart praedálja, pusztítja.” Brassói magányában ez a
szempont még hangsúlyosabbá válik. 1710-ben „szörnyű pestis
grassála az egész országban”, s ha valaki más helységbe akart utazni, passzust
kelleti váltania pénzért. Cserei ebben is a magyarság nyomorgatását látja:
„Ennek a szegény magyar nemzetnek nem eshetik olyan nyomorúsága, melyből
mindjárt a német magának hasznát nem tud hajtani; az ország népe döglik pestisben,
az ő erszénye pedig lelik pénzzel.” A szatmári béke után is a magyarság
fáj neki: „Ládd-e magyar, hogy nincs Isten veled, héjában fucz, fáracz, héjában
keresed a szabadcságot, mert Isten megvonta a segítséget tőled, hányszor
volt éppen markodban a német s kezedben tartottad a victoriát, mégis
gyalázatosan elszaladtál.” Visszatér erre még keserűbben; „bolond magyar,
ki ezután a német hűségééit magát öleti, fogatja, praedáltatja, hanem
ő is csak húzzon, vonjon, praedáljon, mert aki ördögnek szolgál, kínnal fizetnek
annak.” Ő maga nem húzott-vont, nem prédált, vagyont nem szerzett.
Öregkorában írja, hogy „amit ifjú legény koromban szereztem, az is seprejére
jútott”.
A História egy óvatos, de jól figyelő, látó ember
tanúsága Erdély történelmének egyik legsötétebb korszakáról. Bár a
bőrünkről van szó benne, olvasmánynak is élvezetes. Bárhogy
panaszkodik szigorú nevelésére, jó „conversativus” ember lett belőle.
Nagyon jó elbeszélő, ízes, képes magyar nyelven ír. Már a kezdő
nagyszőlősi csata elbeszélése izgalmas, fordulatos novella, heroizáló
felhangokkal. Említhetném a Bánffy és Béldi perének a leírását, Bánffy
elfogását, megölését, komikus kontrasztként a „Bánffy ördögével”; Kornis Gáspár
összecsapásának drámaiságát Telekivel, Béldi Pál kiugrasztását és halála körülményeit
és még hosszan lehetne sorolni a példákat. Kitűnőek sokrétű
jellemrajzai korának fontos embereiről. Az események elbeszélése jól
megszerkesztett, megkomponált recitativókkal s az elmaradhatatlan
konklúziókkal, amelyek nem is mindig didaktikusak. A közép kori haláltánc-balladák
sejknek fel egyes, főleg a nem szeretett emberek halálának a leírásában,
az Apafiéban, aki papnak jobb lett volna, mint fejedelemnek; az Apor
Istvánéban, akit „minden bizonnyal Isten a reformátusok ellen való
practicálódásáért bünteté meg a nyavalyást;” és különösen a Szász János szebeni
királybíró kivégzése leírásában, aki a vérpadra menet fennhangon, kiabálva
sorolja fel istentelen és embertelen bűneit, hogy a felsorakozott
nézők tanulhassanak példájából. II. Rákóczi Ferencről csak egyszer
van jő szava, amikor megtudja, hogy az ónódi országgyűlésen ő, a
katolikus nem engedte meg a jezsuiták visszatérését Erdélybe, és az események
elbeszélésébe beiktat egy hat-hét oldalas kiselőadást a jezsuiták történetéről,
mivel azok nem olyanok, mint „a régi, jó szerzetek”.
Fontos sajátossága a Históriának a rendkívüli természeti jelenségek jelentéshordozó
szerepe a bekövetkező eseményekben. Az 1712-es földrengés leírásában
tételesen is megfogalmazza, hogy ezekből „semmi jót nem remélhetni, mert
noha a földindulás felől a tudós embereknek sokféle opinióik vannak, de
Erdélyben bizonyos experientiákból már kitanulták, hogy a földindulás Erdélyben
mindenkor a jelenvaló állapotnak a megváltozását jelenti”. Különösen a könyv
második felében gyakoriak az ilyen részek. Sáskajárás, cserebogarak,
seregélyszerű „csudamadarak”, égzengés, májusi hó, áprilisi kánikula
keverése a politikai romlással, katonai eseményekkel, harácsolással, önzéssel,
emberirtással, szinte apokaliptikus arányúvá teszik az elbeszélést. Az ilyen
részek gyakran Hyeronimus Bosch képeit juttatják az olvasó eszébe vagy egy
nagyon magányos próféta próféciáit kora eseményeiről, a reménytelen
jövendőről: „Isten szánja meg szegény országunkat s adjon valaha igaz
hazafiakat boldogtalan nemzetünknek.”
Nehéz volt „tárgyszerűen” írni a História írójáról, s visszafogni
azt a szinte féltő együttérzést, amely az olvasás és újraolvasás alatt
kialakult bennem. Egy ember, aki úgy akar átkelni a mocskon, embertelenségen,
hogy apró gyarlóságok, keserű tapasztalatok árán szerzett óvatossággal
őrizze független véleményét, és lehetőleg maga is ne mocskolódjék be.
Szinte szorongva figyeltem végül magáramaradását, növekvő kétségbeesését,
esendő próféciáit ennek, az abban a korban ritka hosszú életet, nyolcvankilenc
évet élt embernek.
Az öregkora és a Histórián kívül írt töredékes írásai szívszorítóak. Leltárt
készít kevés vagyonáról, bútorairól, feleségei hozományáról, a lányainak adott
hozományról, folyamatban lévő birtokperekről hagyakozik, a gazdálkodással
kapcsolatos tanácsokkal látja el gyermekeit: „Óh búzát ott érje az új, óh
szalonnát az új szalonna”; „pénzt ne költsenek, hanem csak azok
interessebői éljenek”, és hasonlókat... Meg keserű tapasztalataiból
leszűrt tanácsokat: Ha „sokáigélni akarsz, okos ne légy, vitéz ne légy és
pénzed se legyen sok”. Sértett, magát sikertelennek érző öregember
panaszai: „Soha Erdélyben egy emberen annyi változás, kárvallás nem forgott,
mint rajtam.” Közel háromszázkötetes könyvtára leltárát maga készíti el. Csak
mutatóban pár cím: a Históriában felsorolt történeti munkák mellett Josephus Flavius
és Suetonius, rengeteg görög és latin költő, filozófus, Melanchton és
Kálvin, Soltáros könyvek és bibliák, Dictionarium Alberti Molnár és Csombor
Márton könyve, Balassa versei. A könyvekben széljegyzetek. Ovidius De tristibus című kötetében
például ez: „Ha használnék vele, egész könyveket írhatnék én is az én sok féle
nyomorúságaimról, sok keserűségeimről, sok szenvedéseimről s
méltán nevezhetnék azokot is Szomorúságok könyvének.” Saját versei közül,
amelyek főleg panaszos kesergések, „búsongó elégiák”, álljon mutatóban
sírversei közül a harmadik: „Igazán énekli Balassa Bálint s én is elmondhatom
magamról: Ne várd, hogy éltedben, bár nagy érdemű légy, / hogy szolgálatodért
itt bő jutalmat végy, / Híredet, nevedet taposja sok irigy, / Mindazáltal
jó légy s másokkal is jót tégy.”
Élete summájaként Apologiájában ezt írja; „Ha uraságot nem kaptam is elég nekem s
örök hálaadással tartozom Istennek, hogy nem barommá vagy csúszó-mászó állattá,
hanem emberré teremteni méltóztatott.”
Amint az elején jeleztem, akaratlanul is mai események, jelenségek jutottak
eszembe. Mint minden emlékíró, ő is a posteritásnak jegyezte le
históriáját. Ha felejteni nem is, de tanulni illene, lehetne belőle.
KOVÁCS FERENC