Veress Gerzson

A családi kör négyszögesítése

dolce stil vecchio

hölgyválasz volt, avagy történelem

CSIKI LÁSZLÓ

Valaki bennem nagyon fázik;
valaki bennem nagyon fázol.
E hatlövetű esztendőben
üres a nász-ól és a jászol.

Kilőtte rám mindhat golyóját...
– partjaim közt magamat lengem.
Tollbamondja magát kéretlen:
ez a vers, ez majd megír engem.

Nősténység címerállatával
szexbombabiztos szerelemben
hittem – így vesztünk rajta mindig;
ne bízz vélt főnyereményekben!

... – Hölgyválasz? Lett történelem!
Hat lőtt sebem kitakarom.
Zsákutcalányt a naplemente
ringat a távol dombokon...

Átvészeltem benned magam.

... E halk futam mit is idéz?

: A tasnádi fényképeken

a fel-felcsapó málnavészt.

Benned mindig is nagyon fáztam;

te bennem szintúgy viszontfáztál,

szemem ha rád záporoztattam:
tekintetemben bőrig áztál.

... Kilőtte rám mindhat golyóját;
partom-vesztett magamat lengem
e hatlövetű esztendőben
ez a vers megír téged, engem!

                        II.

Egymást építő szép kalákán
voltam csak holmi kis-segéd,
míg bennem omló Déva-várad
rombolta mintléted s – igéd,
s aki annyiszor „féligcsókolt”,
s tán sohasem beteljesült,
mi most már végleg – elveszejtve
keser-édes – leülepült:
a fájdalmatlan mégis-sajgás,
a sajdulatlan fájdalom

– mire neked okod volt-nincsen
s magamban vagyok én-okom –

vallat esztendőfordulókor

– dúlt számadások évadán: –

ültük derekasan a sarat…,

– s ha álltuk –... akkor hányadán?

(Félem: többet nem érdemeltem!

– Hát ennyi volt? – Ennyit sem vártam;

– ... ez is lehet költői kérdés:
szerelmem, megmosnád a hátam?)

III.

Kihamvadtál, tűztulipánom! –
tudtam, szerelmünk így lakol:
parázst virágzóm, szétzilál a
mértéktelen mért alkohol.

Csak a közöny „létezhetetlen”,
hogy leíratsz – leltári tárgy... –
de eljövendő életemben
fiúnkban csillaglasz tovább!

Nincs erőm dörgő szózatokhoz

– s mért lennék erőltetett;
tudom, lecsíptem életedből
egy markolásnyi életet...

Sajogsz bennem, kicsalva mégis
„emelkedett retorikát”,
mi legkevésbé sem sajátom (!),
hogy ne lásd, mi van odaát:

túl-túl az elmondhatóságon,

mire nem létezik ige:

azt kellene ízzanunk együtt...

– s már nem lehet történnie.

Hidd: vagy-omból lettemmé múltan
előszólít emlékezet:
tebenned magamat tanultam...,
s sorsom bukás kudarca lett!

IV.

Szilveszter-éj tizenkettőkor
visszalobog rám/rád az élőkor.

Gyűlnek az órák tizenketten:
velem verettél – veled verettem.

Áldattam véled áldozatlan;

te adtál volna – én mit sem adtam.

Körülnyargal, mint veszett, kóbor
kutya a kétes, tán-lesz utókor.

Mi már felezve: külön-ketten,
szóra fakadtam, versre verettem,

s jaj! kiír(t)lak magamból téged...!

Arcunk fiúnkban – bennünk enyészet.

V.

Nyomdakész már e szerelem:
zárjelentését lásd e versben.
Hallgattam – és nem volt arany! –
alázottan is, leteperten;

nyomdakész az az ölelés,
a „közös” út semmivé-járva;
akasztható csűr szögletébe
az elparázslott csókok járma.

... Tán kezdettől úgy éltünk együtt
– kit-kit alázó árulásban –;
én fényes bizonytalansággal
benned, a valakiben-másban...

Neveztem lányt egy régi versben
ekként: gyönyörű tévedésem;
ha téged szólongatnom kéne,
csakúgy, ámde gyönyörűségt’len!

Ámítván önmagamat, hittem,

hogy „előbb-utóbb”, „majdcsak”, „hátha”...

– kettőnk közül – fáj! – de az egyik

a másikat csak kitalálta!

Apróhirdetés, úgy is mint utóirat: „Elvesztettem pár nagyon értékes esztendőmet.
Semmisnek nyilvánítom.”

1986-1996