Demény Péter
MILOTAY
„Inter armae silent musae” – mondjátok gyakran, barátaim, és nem is sejtitek,
mennyire hazug ez a latin mondat; úgy gondoljátok, amit a régiek egyszer
leszögeztek, az mindig is igaz volt és örök időkre szólóan megmarad az
igazsága; s ha azt mondom, a rómaiak tévedtek, akkor talán bolondnak néztek: a
rómaiak tévedtek volna? ugyan már, ez nem volt szokásuk. Elbeszélésemből,
remélem, meg fogtok győződni, hogy mégsem vagyok futóbolond, s akkor
óvatosabban bántok majd nemcsak ezzel a szállóigével, hanem a többivel is, úgy,
amint megérdemlik.
Egy szó, mint száz, volt nekünk – Ti már nem emlékezhettek erre –, a baráti
körünkhöz tartozott egy istenáldotta tehetség is. Kaniczky valóban zseniális
volt, de Milotay isteni és démoni egyszerre, szellemi felsőbbségét és
óriási tehetségét minden épeszű ember elismerte. Akármit meg tudott csinálni,
nemcsak az irodalomban, hanem az életben is. Emlékszem, egy ízben csodálatos
nő vendégszerepelt a kolozsvári operában, a Trubadúr Leonórájaként. Társaságunk
mindegyik tagja első pillantásra szerelmes lett belé. Ez a spanyol szoprán
álmaink netovábbját jelentette számunkra, álmot abban a tekintetben is, hogy
meg se mertük volna közelíteni, mert a siker eleve reménytelennek tetszett. És
az egyik szünetben, még Luna gróf „Il balen del suo soriso” kezdetű áriája
előtt, Milotay az egész társaság előtt hangosan kijelentette, az
előadás végén odamegy ehhez a nőhöz, és meghódítja.
Óriási hahotában törtünk ki. Hiszen ismertük Don Juan-i alkatát, nemegyszer
csodáltuk meg udvarlói képességeit, de ez az ígéret egyszerűen
szemtelenségnek tűnt – nem is foglalkoztunk vele. Annál jobban
meglepődtünk, amikor véget ért az opera, és a zúgó taps közben hirtelen
egy fiatalember jött be a színpadra nagy kosár rózsával. Megismertük
barátunkat. De a legnagyobb döbbenet csak ezután következett: Milotay odalépett
a művésznőhöz, kivett egy szál rózsát a kosárból, és átnyújtotta
Neki. Szemük egyetlen pillanatra találkozott csupán, ám arra az egy másodpercre
a taps elhallgatott, és kétségtelenné vált, hogy ebben a színházban most mindössze két ember van:
Ő és a barátunk.
Mit csűrjem-csavarjam: csodálatos volt, és jellemző módon
lángelméjére egy mély értelmű, egyszersmind azonban tragikus történet a
legfőbb bizonyíték.
Mint az ilyen fantasztikus, egyedülálló tehetségek általában, Milotay sem
tartozott a legműveltebb fők közé – sőt, inkább
műveletlenségéről keringtek anekdoták. Talán Rimbaud-hoz hasonlított:
soha életében nem olvasott el semmit, soha életében nem vágyott egyetemre, és
nem igényelte a tehetséges, okos vagy képzett emberek társaságát. Egyéniségének
lávája mindent és mindenkit elért és megégetett, s két pohár bor között olyan
verseket írt, amelyekért más az életét adta volna.
Egyszer hosszabb ideig eltűnt a városból. Senki se tudta, hol
tartózkodik, s egy idő után, ahogy ez történni szokott, elfelejtettük.
Hónapok múltán Sárkány állított be hozzám lélekszakadva: Milotay ismét itt van,
a Bohémkertben iszik.
Azonnal odamentünk. Milotay körül máris rengetegen ültek, s kíváncsian
kérdezgették, merre járt és mit csinált, s miért tűnt el olyan hirtelen –
ám ő csak ült és hallgatott. Mindenkinek fizetett, elbűvölőbben
viselkedett, mint bármikor, de semmire nem válaszolt.
Tíz óra felé kezdett felbomlani a társaság, s tizenegyre kettesben
maradtunk. Magam sem tudom, miért maradtam mellette – az idő nem
sürgetett, hiszen a vizsgákon szerencsésen túlestem. Talán abban reménykedtem,
hogy végül mégis megszólal, és hiúságomat legyezgette, hogy én leszek az
egyetlen, aki tudni fogja a titkot, Milotay eltűnésének titkát. Azóta
ezerszer megbántam ezt az elővigyázatlan tettemet.
Éjfélkor titkolózva körülnézett, aztán előhúzott egy ütött-kopott
füzetet, és felém nyújtotta. Reszkető kézzel lapoztam föl, és könnyes
szemmel kezdtem el olvasni.
Csodálatos, páratlan verseket tartalmazott. Eddig is írt, de műveit
minden könyörgésünk ellenére ilyen-olyan papírfecnikre firkálta, a cetliket
pedig elhagyta – nem törődött velük. Most először gyűjtötte
füzetbe alkotásait. Örömömben a nyakába borultam, és összevissza csókoltam.
Aztán újra leültem, és megint olvasni kezdtem, de most már sokkal
figyelmesebben.
Hirtelen a szemembe akadt valami. „Mint lámpa, ha lecsavarom, Ne élj, mikor
nem akarom” – állt a papíron. Továbblapoztam. Néhány gyönyörű szonett után
ez következett: „Az éjjel hazafelé mentem, éreztem, bársony nesz inog...” Ismét
pár vers, és később: „Talán eltűnök hirtelen, Akár az erdőben a
vadnyom...” Kétség sem férhetett hozzá: ez a műveletlen, de szédületesen
tehetséges fiú Szabó Lőrinc és József Attila egyéniségére érzett rá, s a
magyar irodalom legnagyobb verseit vetette papírra! Nem plagizált, hanem
kivételes beleérző képességével megint megszülte azt, amit ők ketten,
sajnos, előtte hoztak a világra.
Segíteni kellene rajta. Hiszen senki nem fogja elhinni, hogy nem másolta
ezeket a műveket, olcsó epigonnak vagy szemtelen tolvajnak fogják
kikiáltani, és örökre bemocskolják egyedülálló zsenijét!
Megkerestem a Semmiért egészent. „Figyelj – habogtam –, ezt
már megírta valaki...” Látva, hogy nem válaszol, elé tettem a Hazámat meg a Talán
eltűnök hirtelent is. „Ezeket József Attila
írta” – mondtam szégyenkezve.
„Ugyan, hisz tudod, hogy én írtam őket,
látszik az íráson is!”
„Igen, de megírta ő is, és ezelőtt harminc évvel!”
Elkomorodott. „Akkor az egész nem ér
semmit?”
„Dehogynem, feleltem gyorsan, a verseid
gyönyörűek, de ez a három a más nevéhez kapcsolódik!”
„De a többi csak ezzel a hárommal együtt érvényes! Ezek a legszebbek!”
„Majd írsz három másikat” – mondtam kétségbeesve.
„Nem lehet »három másikat« írni! Csak ez a három létezik! Ha ezek
nincsenek, akkor semmi sincs!” – üvöltötte, és mielőtt megakadályozhattam
volna, fölkapta a füzetet, és apró darabokra tépte. Aztán gyűlölettől
égő szemmel rám nézett, és elrohant.
Soha senkinek nem meséltem el ezt a törtéttetet. Másnap azt
mondtam, addig ittunk, amíg berúgtunk, s nem emlékszem semmire. Milotay pedig
újra eltűnt, és többé nem került elő. Hiába nyomoztunk,
egyszerűen nem lehetett kideríteni, hol van.
Évek múlva találkoztam vele, meglehetősen
furcsa körülmények között. Egy este a Sétatéren bandukoltam, s a tó mellett egyszer csak
valaki pisztolyt nyomott a bordáim közé, és azt suttogta: „Ha kiáltasz, lövök.
Menj!”
Valahová az Isten háta mögé vitt, ki az írisz
telepre. A lakásban üres üvegek álltak és lábszag terjengett.
„Ülj le” – mondta. Poharat tett elém, és töltött. „Igyál.”
Ittam. Nem kérdeztem semmit; abban reménykedtem,
hogy berúgok, s így nem fogom érezni a fájdalmat, amit lövése okoz.
De tévedtem. Fölállt, és papírt meg golyóstollat
tett elém.
„Írjál.”
Némán vettem kézbe az írószert. Tudtam, hogy nem
írhatok akármit, hiszen ízlése mindig kifogástalanul működött.
Hálistennek nem kellett sietnem. Telt az idő,
már hajnalodott, s én még mindig ott ültem az asztalnál, és gondolkoztam.
Sok minden eszembe jutott akkor összevissza, ahogy
az emlékek föl szoktak merülni a múlt tengeréből.
Súlyos asztmarohamaim, apám részegeskedései és üvöltözései, Kaniczky, aki éppen
tavaly halt meg agydaganatban. Egyszerre életem egyik legnagyobb szerelme
jelent meg előttem, egy zongorista lány. Imádtam, de őt nem érdekelték az én érzelmeim. Egy tavaszi este, az
Ahogy tetszik előadása előtt adta ki az utamat, kőkemény arccal mondva
ki a rettenetes szavakat.
Írni kezdtem. Legalább egy órán keresztül írtam, s
mikor befejeztem, átolvastam a verset. Végül átnyújtottam Milotaynak, aki
átfutotta, majd szavalni kezdte:
Én megtehetném és mégsem teszem,
csak tervezem, csak épphogy fölvetem,
játszom magammal; ennyi az egész,
siratni való inkább, mint merész.
Nagyon elégedett voltam, jóleső fáradtsággal dűltem hátra a
székben. A vers kétségtelenül kitűnő volt, pályafutásom legcsodálatosabb
műve, olyan, amilyent – valami titkos sugallat figyelmeztetett erre – soha
többé nem írok.
Ám a harmadik szakasznál fölkaptam a fejem, aztán nemsokára megszégyenülten
lehajtottam, és így maradtam az utolsó hangig.
Milotay elhallgatott. Nagy sokára szólalt csak meg.
„Ki írta?”
„Pilinszky” – válaszoltam.
Megint hosszú csönd következett. Nem tudtam fölállni, egyszerűen
képtelen voltam megmozdulni is. Pár perc múlva mégis összeszedtem magam.
Karomra vettem a kabátom, és kiléptem az ajtón.