MŰTEREM

Az alkotás folyamata

„Ó élet, ki hátamon hordtam a házam

KASSÁK LAJOS

Európa sötét zugaiban még küzd a könny a kacajjal, a sápadt, elcsigázott emberek keresik gyerekeiket, őseiket, keresik az elmúlt szép időt, amikor nem volt ellenség a testvér, a rokon, az idegen, csak azért, mert másként gondolkodik. De már újra szántanak, a virágok újra nyílnak, kesernyés még a kacaj, de a szeretetet, a szív igazi lángját nem lehet elfújni, mint a gyertyát.

A gazembereknek, a gazemberségnek, a fájdalomnak, a gonosznak, a tolvajoknak, a tehetségteleneknek, a gyűlölködőknek, a fasisztáknak, az amatörizmusnak visszavonulót fújt a vén Európa új szelleme.

Visszatérni látszik gyermekkorom gyönyörű szép világa, de ez csak látszat, vízió, álom, emlék, megidézés, mely bennem él, bennem lüktet. Mert hol vannak annak a háznak az emberei, hol a kacaj, a dal, a tánc, a csókot szüretelő fiatalság? Az a tavasz, az a nyár, az az ősz a szőlőhegy dalaival már csak bennem él, s itt maradt velem. Úgy ahogy emlékemben él, élnek azok a kócos, bozótos szakállú katonák, kiket ölni küldtek, de a szeretet láttán, a fogadtatás tisztaságán elérzékenyültek, barátaivá, védelmezőivé váltak a falumnak. Így nem tudtuk, nem éreztük meg, hogy milyen is a háború. Tisztelet a tisztán látó, nemesen gondolkodó öregeknek, kik nem akartak harcolni, ölni, verekedni, csak szeretni! A vasmadarak keringőjét, kergetőzését sokszor láttam, a hordótojásaik lehullajtásának menekülés közben tanúja voltam. De teltek a napok, teltek az évek, s énnekem meg kellett ismerkednem a fehér papírral, a fehér papíron lévő ákombákomokkal, a vonallal, a rajzzal. Igazán a fehér papír imádatát a marosjárai tanító leányától, az én nagyon szeretett nagyanyámtól tanultam meg, ki a ceruzával oly furcsa vonalakat rajzolt a fehér lapra, hogy azt csak bámultuk, csodáltuk a húgommal órákig, de egyszer csak ezek a játékos vonalak kezdtek összeállni, összerendeződni, és a lapon, mit ad Isten, a mi arcképünk jelent meg. Én ma is csak az ilyen könnyed, játékos rajzot, vázlatot szeretem. A játékos, boldog, bolondos világnak is vége szakadt, és a boldog hét év végére is pont került. A szőlőhegy tetejére lobogó tűzkorongot rakott az ég pásztora... És teleszórta a tájat tűzvörös, tűzsárga, tűzlila, barna, kék, zöld, fehér színeivel, melyben az emberek másként látszódtak, mint amilyenek voltak valóban. De megszólaltak a harangok szívet melengető gyönyörű hangjai, az iskola csilingelő kolompja hívott egy addig ismeretlen világ felé, mely tele volt rejtéllyel, rejtvénnyel, amit csak én fejthettem meg, magamnak, és amennyit megfejtettem, annyi lett az enyém.

Elhagyva gyermekkorom szeszélyesen szép színhelyét, dombjait, völgyeit, erdőit, mezőit, fűit, fáit, virágait, ficsergő-csicsergő fecskéit, eleven sárga csőrű rigóit, mi tegnap volt, mind messze, messzebbre került, s már csak emlékeimben járnak vissza.

Az újnak szólt csodálatom, csodálkozásom, a város szép házait, annak kirakatait, s tág utcáinak sorát figyelve a benne levő nyüzsgést, mozgást, zavartan és önfeledten, tátott szájjal veszítettem el a múltamat, a múltam egy-egy gyöngyszemét. De az utak fordulnak, ami apámnak nem sikerült, hogy képzőművész, szobrász legyen, az sikerült nekem és az unokájának. Az iskolai évek alatt sokat és szívesen rajzoltam. Rajzoltam mindent, ami körülöttem volt és van, akárcsak ma, de a rajz, az az enyém, az nem kiállítási tárgy. Az a magam örömére szolgál, lejegyzem gondolataimat, első élményemet, pillanatnyi meglepődésemet, rácsodálkozásomat a világra, a tájra, a tárgyakra, a mikro- és makrovilágra, és odafigyelek az emberi butaságra, a rosszindulatra, az intrikákra, de egy-egy szép és kifejező arcra, figurára. A rajz arra is szolgál, hogy egy-egy élményt, vele vagy rajta keresztül, megidézzek. A színre, a színvázlatra sosem volt szükségem, az bennem él, velem együtt lélegzik, azt nem felejtem, de a vázra igén, s ez a rajz. Szükségem van rá, hogy fel tudjam eleveníteni a több száz, több millió élmény közül azt, amire szükségem van. Azok a néha esetlen vonalak, melyek másnak semmit nem mondanak, nekem egy világot jelentenek. Ez olyan, mint az írott jel, a betű, a betűk, nem mű, de ha sorrendbe állítjuk, gondolatokat fejezünk ki, mondatokat, fogalmakat idézünk meg. Véleményt alkotunk, kifejezzük érzelmeinket, érzéseinket. Ezért a rajz nekem nem más, mint a megjelenítés, megidézés kulcsa. Sokszor megkérdik, hogyan születik a mű? Én csak annyit mondhatok, soha nem az állvány előtt. Hogy miért? Mert az alkotás a szellem terméke és nem elég hozzá a kézügyesség. Sokszor több száz élmény szükséges ahhoz, hogy elinduljon, beinduljon egy alkotási folyamat, hogy kialakuljon egy gondolati mag. Az élmények lehetnek pozitívak vagy negatívak, ez mind az alkotás javát szolgáltathatja. Egy másik tényező, mely majd mindig döntő, az az anyagismeret, a technika ismerete és a technika könnyed alkalmazása. Ez az, amit az iskola megtaníthat. A szép faktúraképzés, a téma képpé szervezése, a színritmus, a színütem használata szintén tanítható. Egy dolgot nem lehet tanítani, s ez az egyéniség. Az vagy van, vagy nincs. Ha nincs, akkor nincs is alkotó. Az idők folyamán sok tanárom volt, és mind rendkívüli emberek, egyéniségek voltak. Így incze istván, piskolti gábor, bordy andrás, abrudán péter, harșia theodor, miklóssy gábor, akiktől megtanultam a mesterség minden fortélyát, minden csínját. Elmondhatom, nem voltak önzők, nem féltették a mesterségbeli titkaikat. Önzetlenül, szeretettel tanítottak. Tudták, hogy más alkat vagyok, nem kenyerem az utánzás, saját utamat járom, saját világomat építem. De ehhez rengeteg idő és nagyon sok munka kell, talán egy élet is kevés a felépítéséhez. Két év múlva 50 éve vagyok a pályán, és megtanultam tisztelni az eredményeket. A múzeumban eltöltött idő megtanított a másként alkotók tiszteletére, és megtanultam azt is, hogy az eredmények nem kényeztetik el az alkotókat. Csak a kezdő ember hiszi, hogy az első műve máris világra szóló eredmény és a következő még jobb. Én már tudom, hogy milyen nehéz egy folyamatot, a fejlődést töretlenül fenntartani. És, ha egy festő egy-két olyan művet alkot, amit csak vele tudnak azonosítani, az már biztosítékot ad, belépőt nyújt a művészettörténelem zárt világába.

SIMON ENDRE