SZEMLE
A
nép élete
Bihari népmondák. Közzéteszi Faragó József
és Fábián Imre.
Literator Könyvkiadó, Nagyvárad, 1995.A kötet szerkezete mesteri: az eredettől ível,
a modern időkön át, a képzeletbeli világokig; a helységekhez kapcsolódó,
keletkezésüket, alapításukat, elnevezésüket, történetüket leíró mondákkal
indul, következik a genezistől alig-alig elváló időszak, a mitikus
őskor, amelyben köd gomolyog, tündérek és boszorkányok, óriások és törpék
bukkannak elő és tűnnek el, ezután a történelmi múlt kerül
elbeszélésre, a régmúlt, Attila, Mátyás király, Rákóczi, Bem, Ferenc Jóska, és
természetesen a tatárok és a törökök, majd pedig Arany és Petőfi, akik már
a családi mondavilághoz tartoznak, a nagyapákról, dédapákról szóló mesékhez, a
közelmúlt valóságához, hiszen ezek a történetek olyanok szájából hangoztak el,
akik még látták és hallották azokat az idős embereket, akik látták és
hallották a mesevilág szereplőit, és befejeződik a hiedelemmondák
filozofikus bölcsességével és mélységével.
A kötetnek nyelvében jótékony kompromisszumot sikerült megteremtenie: nem
törekszik az adatközlők történeteinek szó szerinti visszaadására,
ugyanakkor fontosnak tartja, hogy megőrizze a szavak jellegzetes
hangalakjait, következésképp a szöveg mindig tiszta és világos, olvasása és
megértése semmilyen gondot nem okoz, ám ahol kell, zamatosan archaikus, illetve
frissítően egyedi. Kiemelendő értéke ennek a könyvnek, hogy nincs
agyonjegyzetelve, agyonmutatózva, valóban úgy olvasható (a szerkezet és a nyelv
mellett a jegyzetapparátus szerény, nem hivalkodó működtetésének
következményeként), akár egy regény; az adatközlő és a gyűjtő
nevének és életkorának feltüntetése is beleillik ebbe a regénybe, hiszen
például a 80 éves bácsi története Ferenc Jóskáról másképpen izzik fel, amikor
rájövünk, ez a bácsi még ismerhette a császárt.
„A Hencu-tető arra van, ahun megyünk át Arad megyébe a hegyeken
keresztül. Na hát egy ember, akit Hencunak hittak, fagadott, hogy ű addig
elmegy gyalag, közbe fújja a csimpolyát, de állandóan, meg se pihen.
Ment is az, nem tudnám megmandani, mennyi ideig, de ment, közben fútta a csimpolyát. Amikor kiírt a tetőre, elvágódatt, nem is
kőtt fel többet. Meghót. Azt a riszt ma is Hencunak híjják,
Hencu-tetőnek.
Várasfenes, Csarabi Egyed Erzsébet (63) – Fábián Imre, 1984”Az idézett monda, a fentiekben elmondottakon túl, azt is érzékeltetheti,
ami poétikailag
talán a legizgalmasabb ebben a kötetben, hogy tudniillik az elbeszélő a maga idejéből mesél a múltról. Azt, hogy hol
van a
maga ideje, nehéz pontosan betájolni, hiszen amikor azt mondja, „ahun megyünk át Arad
megyébe”, nyilvánvaló, hogy a jelenből, a mából beszél, ugyanakkor nyelve,
amelyen megszólal, nem „a” jelen nyelve („ahun”, „ű”, „gyalag”
stb.). A maga ideje tehát sokfelől
meghatározott, közösségi és egyéni művelettel kialakított pillanat,
sajátosan beágyazódott darabja az időnek; mondhatni mindenkinek megvan a maga ideje, a maga életének ideje, és ahogy
ebben a könyvben ezek az idők az olvasóban követhetővé válnak, úgy
születik meg az említett regény is.
„Amikor Arany János látogatóban
járt Szalontán, elment nagyapamékhoz, Sárának Mihály fiához is. Nagyapám éppen a kertben dolgozott, és hívták
be, hogy itt van János Pestről. Erre ő visszaüzente:
– Jöjjik ű ki. Ippen annyira
vagyok én tűle, mint ű ide.
Nagyszalonta, Varga Sándorné Jámbor Zsuzsánna (82) – Dánielisz Endre, 1967”„Gyermek voltam még, amikor 1920 elején apámmal az állomás felé mentünk. A megállónál ugyan semmi dolgunk
nem volt, de közelebb igyekeztünk, mert Szalontán egy sose látott vonat pufogott, vesztegelt. Leginkább az
tűnt fel, hogy körös-körül igen sok román katona őrzi.
Más is kíváncsiskodott, akárcsak
mi, s a bátrabbak megkérdezték az állomásfőnököt, mert akkor még a régi, a magyar
szolgált
– Itt bizony a román királyné,
Mária utazik. Párizsba megy Klemenszóhoz. Meg akar egyezni vele. Ha sikerül,
Erdély a románoké.
Telt az idő, s majd egyszer
apám megkérdezte a vasutast:
– Na, mi volt?
– Hát bizony Klemenszó megegyezett
a királynéval.
Nagyszalonta, Balogh József (71) – Dánielisz Endre,
1980”„Vót egy fiú, úgy hitták, hogy Fekete Sándor. Ez még a keresztszüleit is megölte, hogy elvegye a pínzüket. A
hatóságok kerestik a tettest, űt is gyanúsították. Addig kínozták, míg
kivallotta, hogy ű vót a tettes. Kötélre ítíltík.
Az akasztófát a Mogyorósdombon,
az út mellé állították, hogy mindenkinek, aki arra jár, tanulsága legyen.
Nóta is vót rúla, én már csak egy ríszire emlíkszek.
Amikor az akasztófa alatt állt
Fekete Sándor, azt mondta:
... Ne tegyetek úttal szembe,
Mer meghalok szigyenembe!
Fekete Sándor én vagyok.
Húsz esztendős most vagyok.
Akasztófa lett a helyem,
Amír ilyen nagy csínyt tettem.
Bihardiószeg, Kárándi János (67) – Papp
Attila, 1972”Ezeket a mondákat hallgatva, magunk előtt
látjuk, ahogyan késő őszi és téli estéken összegyűlt a
barátokkal kiegészült család, Katalin vagy Etelka napján, János- vagy
Sándor-napon, disznótorban vagy csak egy közönséges vasárnap délután, a
jegyző, a bíró a tanító uraméknál, vagy faluhelyen, paraszti környezetben.
Másféle körökben másféle mondák keringtek. Jól megfigyelhető, hogy a
kultúra mindig ott áll a háttérben. Biztonságot ad, az élet tőkesúlyát
képzei, miközben valamennyire (a hagyományok felé) hátrébb vonja a
jelenlétből birtokosát.
Bonyolult kérdésekre láthatunk. Azt is mondhatnánk, ez a könyv a
jelen-levésre való képtelenség története. Nem alkalmatlanságról beszélünk,
hanem eredendő ontologikus képtelenségről: lehetetlen olyan
életpozíciót találni, amely ne volna mindig bizonyos távolságra a
jelentől.
A bihari mondavilágot a közreadók végül is sajátos regénnyé formázták,
szerkesztették. A regény ún. metanarratívaként fogalmazódik meg, amely magába
foglalja az összes elemi történetet, jelentéssel látja el őket. Ez a
regény tartalmazza a kezdetet (a keletkezés pillanatát) és a véget
(apokaliptikus hiedelmek, megmagyarázhatatlan jelenségek), e két pont között
játszódik le a metatörténet, amely mialatt élteti az apró, epizodikus
történeteket, átáramoltatja beléjük természetét, jellegét, transzcendenciáját.
Ez a regény, amely tehát nem tételesen van jelen, kívülállóként megmagyarázza a
jelenben mindig eleve ott élő hiányt: a jelenlét érzékelése csakis
kapaszkodók útján lehetséges, a múlt, a hagyomány, a kultúra, az emlékezés
kapaszkodóinak útján, amelyek mostja, jelen ideje viszont épp a jelen
időt, a jelenlétet teszi lehetetlenné.
És rögtön felmerül egy kérdés: létezhet-e másfajta regény, amely egy olyan
jelenlétről beszél, ahol a jelenben való létezés és a létező maga
ideje között nincsen távolság? Ám ha a kérdést úgy tesszük fel, hogy ki az a
regényhős, akinél ez így volna lehetséges, akkor a válasz kézenfekvő:
szólnunk kell a nép jelenlétéről.
A nép számára a jelenlét maga az emlékezés. A jelenlétben való létezés
kudarca feloldódik, mert a szüntelen emlékezés (és a velejáró feledés) aktív és
termékeny, a múltat jelenvaló tudássá és megértéssé tevő folyamat. A nép emlékezete
a jelenlétet önmagával nem azonos ismétléssé teszi – a múlt jelenként merül
fel, a jelen pedig elmesélhető múltként rögzül. A nép életének tere és
ideje az emlékezés szemiotizált tere és ideje, az élő jelen konkrét
struktúrája. Nincs más jelenlét, tehát a hiánya sem létezhet. Nincs
reflektálatlan, megkettőződés nélküli jelenlét, az emlékezés minden
pillanatban ott van, a tiszta jelenlét épp azért nem lehetséges, mert minden
pillanat egyszerre átélt és elraktározott pillanat.
Így kapjuk tehát kellemes váratlansággal kezünkbe a bihari mondák
gyűjteményével: az emlékezés regényét, a nép életének történetét – és a
vele járó regényelméleti finomságokat.
ISTVÁN MIHÁLY