Egy vita nekrológja
Lehet – nem
lehet. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1995.
Cs. Gyímesi Éva egy 1992. júniusában írott, A drámaíró
történelem című tanulmányából arra következtettem, hogy
Makkai Sándor erdélyi református püspök nem volt tiszta ember. A sok hamis ok
mellett, melyet saját védelmében fölhozott, még egy újabb szereplő nyakába
akarta varrni a dolgot: elhíresztelte anyósáról, hogy a Securitate besúgója, s
hogy az Államvédelem által megtudott tények (anyaországi segély elfogadása,
ottani politikusokkal való találkozás) miatt kell Erdélyt elhagynia. Ez az ok
éppen úgy ideológia, mint az összes többi – voltaképp paraván, amely a püspöki
szennyest hivatott eltakarni.
Miért kellene egy közéleti személyiség saját kétségbeesett lépését igazolni
óhajtó írásával annyit foglalkoznunk? Akinek életművében ráadásul sokkal
izgalmasabb dolgokkal találkozhatunk, mint ez a felületes cikk?
Miért kellene ezzel az írással most foglalkoznunk? A háború utáni megrázó
években valóban döbbenetes ereje lehetett – ám most, a huszadik század végén
talán mégsem olyan izgalmas probléma.
1996 novemberében, úgy gondolom, mindenki előtt világos, hogy az
anyaföldet elhagyni nem annyira szokatlan dolog és égbekiáltó bűn, mint
egykor hittük. Ma már úgy jövünk-megyünk, mintha mindenütt otthon lennénk.
Életünk normális kerékvágásban kezd döcögni – ott élünk, ahol élni szeretnénk,
olyan körülmények között, amilyeneket mi választunk meg magunknak.
Tekintsünk most el a tulajdonképpen nagyon fontos, ám ebben a kérdéskörben
mégis másodlagos szerepet játszó adminisztratív és anyagi dolgokról, és arra a
következtetésre jutunk majd, hogy voltaképpen ott élhetünk, ahol éppen kedvünk
tartja. Aki pedig nem ott él, ahol akar, hanem valami ködös elv nevében
megnyomorítja önmagát, és a vértanú sok esetben igen hálás szerepét játssza, az
magára vessen.
Ezt az önpusztító elvet Makkai Sándor fogalmazta meg. Mondhatjuk persze,
hogy már „benne volt a levegőben”, csak le kellett írni, ám a tény így is
tény marad: a püspök kivándorolt, és mert tettét meg kellett magyaráznia, hát
írt egy cikket arról, miért nem lehet kisebbségként élni. Az ideológia
Prokrusztész-ágyához akarta igazítani tettét, és ez a kísérlet, mint mindig,
most is balul sült el, hatalmas csetepatét okozva.
Hamis Makkai válasza, mert hiszen lehet kisebbségiként élni – az emberiség
nagyon nagy része, mint Szilágyi N. Sándor kiváló tanulmányából, a Levél egy
kivándorolni készülő értelmiségihez címűből (1.
131-171. o.) megtudom, kisebbségiként tengeti életét. Makkai válasza persze
főleg azért hamis, mert önmagát akarja megmenteni c válasz által, s a
reagálások helyenkénti durvasága érthető, mivel a Nem lehet kétségbevonja a
kisebbségben élők létezését, sőt, szerzője teker egyet a dolgon,
és önmagát teszi meg erkölcsi mércévé: ő meglátta ennek az életformának a
buktatóit, és a lassú és értelmetlen halál elől arra az egy helyre menekült,
ahol még tehet valamit a magyarságért.
Akik válaszoltak neki, azok is többnyire ideológiai alapon álltak, vagyis
megmagyarázták, hogy miért kell itthon maradniuk. Egy interjúban Mándy Iván
Zsákról beszélt, a csodakapusról, aki nem emlegetett hazaszeretetet, mert ilyen
beteges dolgokról nem hallott: állt a kapuban és védett. Ez volt a dolga. Vagy
– még jobb – ezt tudta csinálni.
Minek annyit magyarázkodni? Minek a másik (elmenő vagy ittmaradó)
meggyőzésén igyekezni? Aki elment, elment. Aki ittmaradt, ittmaradt.
Valószínűleg azt sem magyarázzuk meg, miért szeretjük jobban a
szilvásgombócot, mint a rakott karfiolt.
Cioran fogta magát, és egy Szeben melletti falucskából Franciaországba
vándorolt, és francia filozófus lett. Nabokov előbb oroszul írt, aztán
kivándorolt és angolra váltott.
Van, akinek tudatába beleragad egy táj vagy egy nyelv, és nem tudja
lekaparni onnan. És van, aki bárhol tud élni, és meglepő könnyedséggel
cseréli föl anyanyelvét egy másik nyelvre. Én inkább csodálom az utóbbiakat,
mintsem elítélném őket.
Hány olyan embert ismerünk, akik távozása csakis előnyt jelentene a
számunkra? Hány szájhőst, hány rossz szakembert, akik abból kovácsoltak
tőkét maguknak, hogy „itthon maradtak”? Hányan vannak, akiknek gyerekei
elhagyták az országot, ők mégis kitartásra buzdítanak? És hányan olyanok,
akik idejük 90 százalékát külföldön töltik, és mikor hazakerülnek, a
hűséget dicsérik könnyes szemmel?
Láng Zsolt és Visky András esszéi állnak a legközelebb hozzám, mint
amelyektől idegen „az összeszorított fogak, a csukott száj (...) felörlő
ideológiája” (ld. Visky András: Otthon vagyok. 224. o.). Előbbié azért is,
mert írói problémákat vázol. Végre valaki más szempontból is górcső alá
veszi a jelenséget, nemcsak annak politikai vetületei izgatják.
Nem érzem kisebbséginek magam. Nem akarok menni, de nem akarok maradni sem.
Élni akarok, és nem túlélni. „A túlélő nem él. Ő túlél.” (ld. im.,
230. o.)
DEMÉNY PÉTER