A Remény(ik)-kísértet

Fazakas László: Kő kövön. A Protest Alapítvány kiadása, Budapest, 1996.

A továbbélő messianisztikus transzszilvanizmus „illatát” szívhatja be a nyájas Olvasó, ha Fazakas László Kő kövön című verseskönyvét kezébe veszi. Ékes bizonyítéka egyrészt annak, hogy egyesek számára Erdélyben magyarként élni még mindig Szent Gyötrelem és mártírállapot, másrészt pedig annak, hogy vannak vidékek, ahová az istennek sem eresztenék be az egyetemes kultúra frissítő szeleit.

A szerzőről Czine Mihály irodalomtörténész, az erdélyi irodalom szakértője, aki, mint azt bizonyára a nyájas Olvasó is tudja, szerfölött kedveli erdélyi irodalmunk rezervátum-ízű részét, ő is csak annyit tud, hogy „Ma még csak ismerősei is annyit tudhatnak Fazakas Lászlóról, hogy református lelkész Margittán, a Királyhágómelléki egyházkerületben” (lásd a kötet fülszövegét!). A többit is csak jósolja: „Holnap azonban – bizonyos vagyok benne – már külön fejezetben beszélnek róla az értő kritikák és irodalomtörténetek.” És miért? Mert: „A XX. század végén élő, szétszóródással fenyegetett erdélyi magyarság sorsát, megrendültségét, katasztrófa-hangulatát, lét-drámáját versekben ő fejezi ki talán legteljesebben.” Üldözött Olvasó, a Czine Úr által oly tökéletesen jellemzett erdélyi lét még nem ok rá, hogy a menekülést, esetleg az cingyilkosságot fontolgasd, hiszen a reménység a rettenet fölé emelkedik Czine Úr szerint, és Fazakas László versei ezt is kifejezik. Mindjárt a borítón: „... Lehet / kő kövön nem marad / de lelki kövekből összenő / Isten szava s a nemzet / Ige s igekötő...” (Eme pompás ötlet ugyan nem árulja el, hogy a leendő szövegben lesznek-e egyéb szófajok is, de kétségkívül próbára teszi az Olvasót annak elképzelésében, hogy milyen is ez a fölvázolt [grammatikai] képződmény, konkrétan is, hát még elvontan.) No de kövessük tovább Fazakas Lászlót, amint a fülszövegek és az előszó (az utószóról sajnálatos módon megfeledkeztek) szerzői vállukon viszik a magyar Parnasszusra. Pomogáts Béla visszafogottabb ugyan: „Meglep hangjának eredetisége és tisztasága.” Ám Czine Mihály már egyenesen a trónra ülteti: „Szilágyi Domokos után az egyik legjelentősebb költője Fazakas László a sok jeles alkotót számláló erdélyi magyar költészetnek. Biblikus hangvételű verseinek esztétikai hozománya is korszakos: a magyar biblikus-protestáns irodalmi hagyomány korszerű újjáteremtéséről beszél. Ady Endre óta, illetve után, Fazakas László gyümölcsözteti legteljesebben ezt az örökséget. Első kötetének megjelenése az egyetemes magyar irodalom szempontjából is fontos mérföldkő.” Az előszó sem marad le a dicsőítésben:

„Különleges küldetést tölt be a magyar irodalomban...”; „... az ő tükrében nemcsak összekaszabolt arcunk és megtört lelkünk visszfényét fedezzük fel. Verseiben valami furcsa fény emeli ki a felszín mögül a többnyire rejtőzve maradó belső valónk körvonalait”; „Egyszerre súlyos és könnyed (olykor már a groteszkbe hajló), történelmi felelősség alatt roskadó és szabadon szárnyaló, a lélek titkos kételyeit is megfogalmazni merő és kőszikla hitű, a Teremtő előtt parányként fejet hajtó és az emberi álságokkal szemben megalkudni nem tudó, a történelmi múltban gyökerező és a holnapot egyre bátrabban fürkésző, a Kárpát-medence porából gyúrt és egyetemesen gondolkodni tudó, kisebbségi létben élő és egyetemesen magyar értékeket megfogalmazó, hagyományokhoz ragaszkodó és vonzóan korszerű, magyar és európai...” (Komlós Attila).

Pillantsunk hát bele Ady utódjának szövegeibe. Mint azt a fülszövegek már beharangozták, a versek biblikus és nemzeti hangvételűek. A már idézett szöveg ars poetica, úgy látszik, szerzőnk igencsak elégedett vele, mivel kétszer elismételi (a 7. és a 29. oldalon). Kétsorosoktól bő lére eresztett poémákig mindent megtalálhat itt az olvasó. Rendszerezni nehéz lenne, de ettől tiszta lelkiismerettel el is tekinthetünk. Nem éri meg. A rég ismert transzszilván eszmerendszerhez semmi újat nem tesz hozzá a szerző. Kisebbségi sors, veszélyeztetett anyanyelv, gügye nacionalizmus. Mindaz, amit Reményiktől errefelé már százszor megírtak, és elkoptattak, s mindez a poéticitás igen alacsony fokán. Ízelítőül egy csokor idézet: „semmibe vésze látható világ/ harangjáték az anyanyelv” (Anyanyelv, 48); „Egyetlen szer az anyanyelv” (Átfogalmazás, 53); „számomra Erdély változó jelen / s az erdélyi valami más” (Számomra, 9); „Ezerszáz éve hoztalak, magyar, / E földre, amely ápol s eltakar: / Tejjel mézzel folyó, mint Kánaán, / Tedd túl magad Trianon bánatán (...) Isten galambja táborunkra száll, / Mint őseinkre a turul madár. / A választott népek között neved, / Mindeddig anyádként szerettelek: / Ne félj, jövőd nézd, ne a látszatot, / magyar, tőlem tanulj alázatot!” (Sereggyűjtő ének – himnusz az 1996. évi III. Magyar Református Világtalálkozóra.) A nemzetiből ennyit. Destruktívnak tartom a transzszilvanizmus Reményik-féle vonulatát, amelyhez Fazakas László is tartozik, és amely a legolcsóbb reagálási mód a poszttrianoni helyzetre. Nincs meg benne az a láng, ami Petőfi, és az a magasztosság, ami Ady forradalmi költészetét hatja át. Jól jellemzi fölöttébb kedvelt szimbóluma: törpefenyő ez a költészet. Kétszeresen destruktív: eszmeileg és esztétikailag. Eszmeileg, mert valójában nem nemzeti, még csak nem is nacionalista, hanem egy maghatározhatatlan gügye hibrid, az ellenállásnak egy ésszerűtlen módját hirdeti, és szemlélete legalább annyira veszélyes, mint az, ami ellen küzd. Mert egy nemzetet a kultúrája jellemez, a Reményik-féle transzszilvanizmus viszont egy pszeudo-kultúra, mert semminemű egyetemességgel nem bír. Egy olyan képződmény, amelyet nem lehet fölmutatni a világnak, mivel csöppnyi esztétikumot sem hordoz. Pedig egy magas színvonalú kultúra jobb védőbástyának bizonyulhat egy földhözragadt lokálisnál, és ez nem megy az anyanyelv és a megmaradás rovására. Vallom: Dsida Jenő apolitikus költészete sokkal nagyobb szolgálatot tett az erdélyi irodalomnak, mint a Reményikéké. Hetven éven át ez a pszeudo-kultúra fertőzte az erdélyi embert, és ennek következtében nem a „keresztyén és nemzeti fogantatású magyar költészetünk” (Fazakast idézem) terén van több, mint félévszázados lemaradásunk, hanem az egyetemes kultúra terén. Mind irodalmunkban, mind műveltségünkben. Az átlag erdélyi ember alig ismeri az egyetemes kultúrát, sőt a magyar irodalom igazi értékeit, jórészt azért, mert a transzszilvanizmus kóros változatát gyúrták le a torkán. És így sokkal kevesebb fölmutatnivalónk van, mint amennyi lehetne. Esztétikailag is ezért destruktív: ideológiáját annyira fontosnak állítja be, olyannyira dramatizálja-torzítja a helyzetet, hogy egyrészt magának már nem kell hangsúlyt fektetnie az esztétikumra, az irodalom esetében a poétikára, másrészt meg elállja az egyetemes esztétikum beáramlásának az útját. Ez az igazi vasfüggöny, amely az eltűnést okozó elszigeteltséget biztosítja.

A Bach-korszak egyféleképpen rokon a poszttrianoni erdélyi korszakkal. Az akkori irodalom vezéregyéniségeinek hozzáállása azonban egészen más volt. Mindkét esetben a nemzeti kultúra volt veszélyben. Ám hogyan lehetne összehasonlítani például a Bach-korszak reprezentatív művét, A walesi bárdokat Reményik Az Ige című versével? És ezt a kérdést nem a polgárpukkasztás céljából teszem föl: mindkettő az ellenállás verse, mindkettőt kapaszkodónak szánták, mindkettő politikai fegyver. Csakhogy az egyik egyetemes értékű, több síkon értelmezhető, misztikus erejű, mély gondolatisága költői remekmű, a másik szájbarágó, visszatetszően patetikus, giccses, ráadásul poétikai szempontból silány szöveg. És ez a vers meg néhány hasonló vált sajnálatos módon az erdélyi magyarság közkincsévé.

Fazakas László is a reményiki „templomos-iskolás” vonulatot követi. „Nemzetes-anyanyelves” verseit „méltattuk” már, hadd lássuk a templomosokat, hiszen poétánk biblikus költőnek titulálja magát. A színvonal körülbelül ugyanaz. Legföljebb a kavarodás, a zűrzavar nagyobb. Ez az a vallásosság, amely teljesen semmitmondó, és amely nem válhat a költészet tárgyává, mivel gondolatisága semmiben sem különbözik a köznapitól. Az a leegyszerűsített teológia, melyet a szószékről szórnak a hívőknek. Igen-igen messze áll Ady vívódásaitól vagy Babits Jónásától. Bizonyára szerzőnk célja nem is a vívódás volt, de feltétlen fejethajtásnak és tiszteletadásnak is gyengék ezek a versek. Az Úr temploma ajtóféljajára címet viselő rész általában elnyújtott, túlírt verseiből bármit idézhetünk, végig egyenletesen lapos és unalmas: „add uram, hogy én is lássam / több az élet mint a látszat / és maradjak megszámláltad” (Celanoi Tamás imája, 96); „szavaim csókok szent nevedre / megtagadnom ne hagyd Atyám / az ártatlant ki halni indul / ma nagycsütörtök éjszakán” (Oljafák illatával, 102); „a véres kereszt láttán sír Mária / krisztustalan sír Mária / feltámadásig vár fia / istentelen világ szalad / hátában a kálvária / szentlelketlenség száll s / ima” (Golgota, 110); „Ím az Úristen jön hatalommal, / Uralkodik és jutalmat ad, – / Mint Pásztor, nyáját úgy legelteti / S ölben-hordja a bárányokat” (Messiási próféciák, 118); „a hamisságért nem lesz apelláta az igaz Isten nem lesz soha más / előbb utóbb visszatér a frigyláda és templomot titsztít a messiás” (Az Úr temploma ajtófélfájára, 143). A fő mondanivalót egy, a legelsőkben idézetthez hasonló bődületes kétsoros – pardon: „Posztmodern meghatározás” foglalja össze: „az egyház a világ sminkje / (látnád, hogy néz ki nélküle)” (104. old., a 14. oldalon is).

Körülbelül ezeket variálja a kötet, szinte százötven oldalon keresztül. A monotonitást időnként egy-egy „posztmodern” képződmény bontja meg, roppant rövid és sokatmondónak vélt. Egyikétől-másikától égnek állhat hátunkon a szőr: „magvetés / és / megvetés” (Apostolság, 32); „madár ül örökzöld ágon / fáj neki a magyarságom” (Adventi csendélet, 59); „pallérok...…pillérek / tallérok…....fillérek” (Posztmodern kontinuitás, 81). Szerzőnk gyakran próbál ironikus lenni, és ez szinte sikerül is neki. Egyetlen egy dolog hiányzik csak hozzá: a humorérzék.

A képzavar ugyan ritka a kötetben, és nincsenek szóvirágok sem, de a képalkotás szegényes. A forma még inkább. Szerzőnk, a hagyományokhoz való ragaszkodása ellenére, elhanyagolja a verstant, s megfeledkezik arról, hogy ez a fránya jambus, vagy az a hangsúlyos szótag nemhiába alapja a metrikának, s hogy szabadverset csak látszólag könnyebb írni, mint kötöttet. Az olyannyira propagált anyanyelv milliós nagyságrendű rímkészlete ellenére biblikus-nemzeti poétánknak, a ragrímek mellett, leginkább ilyen „rímek” jutottak, ha netán kötött formaszerűséggel próbálkozott: „tenyér-nevét” (54); „ami fáj-nyarát” (66), „hajnalán-szamarát” (100).

Nem vagyok meggyőződve, hogy Czine Mihály jóslata valóra válik. Ady talán megmosolyogná, hogy Czine Úr egy Szabolcska Mihálynál nem tehetségesebb tollvonszolót nevezett ki utódjául. Nekem azonban arcomra fagy a mosoly, mikor arra gondolok, hogy a mai világban, mikor annyi évtizedes lemaradást kell bepótolnunk, és számtalan kitűnő kézirat vár kiadásra, a mostoha könyvpiaci viszonyok között megjelenik százötven oldalon, 80 grammos famentes papíron, fóliázott, ízléses borítóval és elegáns tördeléssel egy teljesen fölösleges szöveg.

ORBÁN JÁNOS DÉNES