Válogatott
sárkányölők
A megmérő idő. Az emberélet
fordulói romániai magyar költők verseiben.
Válogatta és szerkesztette Lisztóczky László.
Castrum Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 1996.
A Lisztóczky László által szerkesztett tematikus antológiasorozat negyedik
darabja, akárcsak az előzőek, kettős követelménynek kíván eleget
tenni: minél átfogóbb, teljesebb képet kell nyújtania az erdélyi magyar irodalomról,
ugyanakkor az adott versanyagot úgy kell felhasználnia, hogy a végeredmény több
legyen, mint azonos témájú versek halmaza. Már a bevezetőben
megfogalmazódik mindkét törekvés, de mennyire sikerül követni ezeket?
„A romániai magyar líra értékeit föltáró” antológiáról lévén szó, a legtöbb
olvasói észrevétel ahhoz kapcsolódik, mennyire teljes az erdélyi
költőkről adott kép, kimaradt-e valaki (miért mellőztetik pl.
egy annyira szem elől nem téveszthető költő, mint Kányádi
Sándor?). Ki kap több helyet, oldalt ebből az ötszázból, amelyből már
bőven lehet osztogatni? Az ilyenszerű kérdések útjába a
szerkesztő azon kijelentése sem áll, hogy „sem a költők, sem a
tőlük közölt versek számával nem kívánunk értékrendet megállapítani.” A
szerkesztői kijelentésnél erősebb az antológia műfaji
sajátosságairól alkotott vélemény: még ha tematikus is, az antológia célja egy
bizonyos költői csoport bemutatása, és a szelekció mindig értékítélet is
egyben. A válogatónak vállalnia kell szelekciója ilyenszerű következményeit
is, mert az olvasókban ez így működik.
Az antológia egyfelől tehát egy költői csoport munkája elé tart
tükröt. Jelen esetben a csoportképző közös sajátosság az, hogy a
szerzőket a „romániai magyar” megjelöléssel illethetjük. Hogy ennek a
válogatási szempontnak mennyire van létjogosultsága (csoportképző ereje),
az vitatható és vitatott. Azonban gyakorlati szempontok igazolják. El kell
ugyanis végeznünk a közöttünk élt és élő költők feltérképezését, hogy
ne csak a legjobbakat, azokat ismerjék és ismerjük, akikre odaát is
felfigyeltek, hanem verstermésünk apraját-nagyját. Az antológiasorozat valóban
hiányt tölt be, mert a tankönyvekből vagy a közéletből ismert
költőkön kívül ott vannak a szélesebb olvasóközönség előtt
ismeretlenek, akiknek kötetei olvasatlanul sárgulnak a polcokon. Hátha így,
antológia formájában sikerül belopni néhány eddig ismeretlen költőt a
köztudatba.
Az erdélyi líra körképéről lévén szó, a kötet annak is eszköze, hogy
az összeválogatott versek közös vonásai által képet kapjunk az erdélyi magyar
költészet egyes sajátosságairól. A kirajzolódó kép egységét leginkább a
költőgenerációk közötti különbségek bontanák meg, azonban az erdélyi
triász is legfönnebb metrikájával és epikusabb stílusával válik el a
későbbi költőnemzedékektől. Különben meglepő, hogy az
esztétikai-poétikai sokszínűség ellenére mennyire egységes költészet
rajzolódik ki az antológia nyomán. A gondolati-hangulati egység olyan
erős, hogy összemossa a verseket és nem engedi külön-külön érvényesülni
őket. A túlzottan egyező élményekről szóló versek
összegyűjtése következtében a szövegek nem tudnak igazán beszélgetni,
hiszen mindenik ugyanazt mondja.
A monológba pedig belefárad az olvasó. Kevesebb verssel vagy változatosabb
tematikával olvasmányosabb lenne a kötet – még ha egy verseskötet nem egészében
olvasandó, mint egy regény.
Az egyhangúság azonban nemcsak a szerkesztő munkájának következménye.
A versek azonos témára, azonos hangnemben és azonos motívumok beépítésével
íródtak. Az első ciklus például (Elődeim emberségéből) szülőkre
emlékező versei mind siratók, és megfigyelhetők az egységes
motívumkörök, melyek a szülőkhöz kapcsolódnak. Az anya-kép mindig az
önfeláldozás, tisztaság, szépség elemeit tartalmazza. Elkoptatott eljárások
ezek, s talán az sem mentség, hogy őszinte és is közhelyesek.
Háromszázhuszonnégy versen keresztül menthetetlenül megkopik az
idő-témához hozzánőni látszó nosztalgia, komorság és pátosz, s
felüdít az a néhány játékos-humoros vers, amely néha kikerekedik – főleg a
legfrissebb tollak alól. Egy-egy versnek humoros, esetleg ironikus
hangvételével, formabeli ötletességével vagy némi közéleti mondanivalójával
sikerül „karaktert” nyerni, elütni a kötet többi részétől.
Sikerül-e az antológiának a szerkesztői koncepció nyomán egységes
műalkotássá válni? Lisztóczky László a beköszöntőben úgy látja, az
összeállítás „egységes művé, egyfajta verses regénnyé” kerekedik. Ami
eddig elmarasztalandó egyhangúság volt, most összekötő elemként
hangsúlyozódik. A versek tárgyának egyezése biztosítja a kötet egységét. Cím és
alcím egységéből kerekedik ki az antológia tárgya: hogyan szól bele az
emberéletbe az idő? Az antológia annyiban nevezhető verses regénynek,
hogy az emberélet szakaszait időrendi sorrendben követve vizsgálja, hogyan
áll szemben az ember az idősárkánnyal? Első gondolatunk az lenne, az
időhöz való viszonyunk életkor-függő, az antológia verseiből
mégis az derül ki, hogy nem az. A szülők siratását, az újszülött, majd az
erőteljes ifjú szemléléséi mind egy azonos és egységes viszonyulás szabja
meg: a nosztalgia, az emlékezés, a fájdalom a múló idővel, mint
legyőzhetetlen idősárkánnyal való szembesülés során. A további
ciklusok (A megmérő idő, Az idősárkányhoz, Az alkony
lángjában) az élet felén túljutott ember még erőteljesebb
nyugtalanságáról szólnak. Az élet rövidségének és elpazaroltságának érzésével
mindenkinek meg kell küzdenie, hogy a Számvetés után megbékélve várja az
örök liftet. A sok múltbanézés és idősiratás mégis mintha arra ösztökölné
az olvasót, hogy kihasználja a jelent, ha csak nem Horváth Imre nyomdokában
kíván haladni:
„Hét napon át búslakodtam
azon,
Hogy egy fénylő órám
elveszett.
Most átbúsult hét napom
siratom
addig, míg magam is
elveszek.”
NAGY ZSÓFIA