Az agg Werther átámításai
Bohumil Hrabal:
Skizofrén evangélium. Kalligram Kiadó, Pozsony, 1996.
„Ide Salvador Dalival!” – kiáltott fel a tömeg a holesovicei villamoson,
ahol az evangéliumi utolsó vacsora kegyetlenül abszurd és groteszk variánsa
játszódik le. Ide Salvador Dalival és ide a szürrealistákkal, és ide mindennel,
ami őrület és művészet, lázadás és tagadás. Mert az egzisztencia
adott pontján nem marad más, csak valami végtelenül groteszk irracionalitás.
Ezen a ponton a valóság értelmetlenné válik, a végső, nagy ABSZURDUM csak
a művészetben dolgozható fel, de nem a szépben, a harmóniában, hanem
csakis a groteszkben. Mert nincs szép, és nincs harmónia, nincs rend, nincs
illúzió, csak valami felfoghatatlan, eleve létező torzság. Ez a totális
értéktagadás Hrabal egzisztenciális tapasztalatának egyik vetülete; úgy is
mondhatnánk, az első válasza arra a kérdésre, amely szinte egész prózáját
áthatja: mi az érték?
De Hrabalnak ez csak az egyik arca. Hrabal a polifónia írója. Hrabalnak
nagyon sok arca van, annyi, hogy végső soron mindegyik álarc ugyanazt az
EGY igazi arcot fedi: a humanistáét. Hrabal az élet, a szépség, az ÉRTÉK
szerelmese. Abból a szenvedő fajtából való, amelyik fanatikusan hisz
valami nagyon végsőben és nagyon is létező szépben. Az ő
humanizmusa abban rejlik, ahogyan leplezi az értéknélküliség miatti
keserűségét. Látszólag az érték harsány tagadásának (jobb esetben az érték
iránti közömbösségnek) a hirdetője, valójában azonban ez a NEM csak a
NINCS be nem ismerése.
És mégis VAN. Hrabal humanizmusa, értékeszménye azáltal teljes, hogy
felfedezi (vagy megalkotja) a szépet. Egy végtelenül szubjektív, a
részletekben, a perspektivikusságban gyökerező egzisztenciális látásmódot
teremt, amely révén az élet minden apró mozzanata széppé válik. Ez a látásmód
mindig valahonnan kívülről érvényesül, a szépség pedig, bár belülről
fakad, sohasem önmagából eredeztethető, hanem mindig a szenvedés hozza
létre. Ahogy Bojtár Endre mondja: „Az írót akkor kezdik érdekelni az emberek,
amikor azok elvesztik biztonságukat, mikor a történelem szemétdombjára
kerülnek, mert akkor jelenik meg emberségük, ha egyáltalán létezik bennük
olyasmi.”
De tévednénk, ha azt állítanánk, hogy a hrabali világ erre a kétpólusos
rendszerre, az értékek létére vagy nemlétére szorítkozik. Sőt! Ez a
kétféle attitűd tulajdonképpen csak két szélsőséges „esete” annak a
nehezen meghatározható „átámításnak” (jobban nem lehet lefordítani a Hrabal
által alkotott cseh pábení szót), amely annyira sajátságos, hogy akár
hrabalizmusnak is nevezhetnénk. Ez az „átámítás” nem egy harmadik típusú
interpretációja a valóságnak, hanem az egyetlen eljárás, amely Hrabalt Hraballá
teszi. Ez a „szinte kémiai folyamat” (ő maga nevezi így) az a szerzői
„teremtési” aktus, amely által a valóságot, amely mindig csak kiindulási pont,
átemeli a groteszk világba. A groteszk átszövi Hrabal szinte valamennyi
művét, olyannyira, hogy azokra a bizonyos VÉGSŐ kérdésekre az igazi
hrabali válasz nem az IGEN vagy a NEM, hanem ez a sajátos távolságtartás, a
feszültség állandó részleges fel nem oldása. Erre a pábeníre talán Hrabal Pepin
bácsi-féle „történetei” a legjobb példák. Ezekben az író – az állandóan
jelenlévő, működő átámítás révén – egységes, örök, az
időtlen jelenben létező, a mindenben szétfolyó személyesség által
kitöltött világot teremt. Ez a világ- ellentétben a két másik,
szélsőséges, nagy kérdéseket feszegető, és valamilyen módon (vagy az
abszurdum, vagy a mindenség szépségében való feloldás révén) lezárt világgal –
végtelenül statikus és a jelenben a szövegfolyammal együtt hömpölygő
világ, amelyben a mozgások, váltakozások, ugrások csak látszólagosak. Pepin
bácsi újra és újra ugyanazokat, vagy legalábbis nagyon hasonló történeteket
mesél, állandó. visszatérő helyzetek, szereplők, szófordulatok
jellemzik ezeket az egy szuszra elmondott, „egy mondatos” (de sokszor
félszázoldalas) „történeteket”.
A Skizofrén evangélium első felét ennek a
hrabali világnak az állandó vibrálása jellemzi, a koherenciát éppen ez a
polifónia teremti meg. A lázadó és azok ellenpárját képező Poldi-léle
történeteket át- meg átszövi a hrabali groteszk varázslatos világa, mintha a
novellák állandóan egymásnak feleselnének. Nehéz kiemelni ebből a szövegtestből
néhány jellemző példát. A Daliás lövészek az egyik legőszintébb
Hrabal-novella, hiányzik belőle a hrabalizmusnak az a programjellege,
amely néhol egészen nyilvánvalóvá válik; a Káin-legenda a leghumanistább
elbeszélés, szinte teljesen hiányzik belőle a groteszk; a Skizofrén
evangélium szenzációs paródia, ugyanakkor sokkal több annál:
Hrabalnál a paródia vaskossága csak ürügy, a novellát vaklójában metsző,
csontig hatoló irónia hatja át. Akárcsak a Káinban, a főhős itt is
rádöbben sorsa determinizmusára: csakhogy míg Káin bizonyos értelemben tragikus
hőssé válik, Jézuskától Hrabal megtagadja ezt a pozitívumot, ő, bár
az érték egyetlen hordozója (az emberekkel és az Istennel is szemben),
legfennebb szánalmassá válhat. A Nehéz halál, a Fülöp Jakab
napja, a Wanloch híreslegendája a szürrealista értéktagadó
vonalba tartoznak (bár Hrabalnál talán helyesebb lenne a „metaszürrealizmus”
elnevezés, hiszen gyakran éppen a szürrealizmusról beszél szürrealistául), a Nehéz halálban például egészen az
irracionalitás végső pontjáig viszi el az alapszimbólumot. Az agg Werther
szenvedései iskolapéldája a Pepin bácsi-féle monológoknak (a
Táncórák folytatása is lehetne), a Poldi két változata pedig (a verspróza és a
prózavers) a hrabali polifónia legérdekesebb darabjai: a Poldit egy, az íróra
alig jellemző melankólia lengi át, de ez a melankolikus egész különös
szókapcsolatokból, szürrealista és expresszionista elemek kollázsából áll
össze, a szabadvers-változatban ez a melankólia zaklatottabb, fontosabb
szerepet kap az irónia, és a lezárás is kettős: a „félek, mert szeretem /
az életet,/ nagyon” humanizmusa egy hirtelen váltással átcsap egy ugyanolyan
drasztikusan abszurd befejezésbe, mint amilyen a Skizofrén evangélium záróképe.
Az összeállítás első feléből talán csak két elbeszélés „lóg ki”:
az egyik a nyitó novella, az Álomnapló, amely mintha csak formai
epigonizmusa lenne Hrabalnak (mentségére legyen mondva: egyik legelső
írása), sokkal szerencsésebb lenne a Daliás lövészekkel indítani a válogatást. A
másik az Angyali szemek, amely egy Bambini di Praga-féle ügynöktörténet, és
ez sehogyan sem illik bele a kontextusba.
A kötet közepe táján aztán egy lassú váltás történik: a koherencia
megszűnik, a szerkezet szétesővé válik és sok esetben maguk az egyes
darabok sem annyira sikerültek, mint az előzők. De ez a váltás nem
okoz éles törésvonalat, nehéz meghatározni, melyik novellával kezdődik.
Például a Gábriel explozió, a Made in Czechoslovakia és a Blitzkrieg remek trilógiát
alkothatna, az első két darab a nonkonformizmus megfoghatatlan szépségének
az oltára, a harmadik azonban megbotlik, átcsap egyszerű történetek
sorozatába. Ezekből a novellákból többnyire hiányzik, vagy csak
töredékesen van meg bennük a pábeni és a hrabali életszeretet sajátos
kettőssége. Vannak bennük jó ötletek, de túlságosan egyenetlenek,
dominánssá válik a realisztikum, és ez nem áll jól Hrabalnak (különösen, amikor
politizálni kezd).
Kivételek azért persze vannak: a Jarmilka, bár gyengébb
Poldi-történet, mint az „eposz”, ugyancsak javíthatatlan életszeretetről
tanúskodik. „Az életnek sehol sincs vége, éppen ellenkezőleg, ott, ahol
senki sem várná, ott kezdődik” – mondja Hrabal. Más novellákban (Protokoll,
Szimpozion, Romantikusok) újra visszatér a hamisítatlan Hrabal-irónia,
ugyanakkor a Szimpozion formailag is (a szöveg ritmikus lejtése révén) igazi
remekmű. A Münchausen pedig méltó befejezése a
válogatásnak: a szélhámos főhős, Hant’a, aki egy kicsit emlékeztet
Pepin bácsi és Svejk sajátosan esehes, nagyotmondóan anekdotázó
„zagyvaságaira”, a pikareszk regényének hősét éleszti újra; Pepin bácsi és
Hant’a révén, bár alapvetően eltérő típusok, Hrabal megteremti azt a
nagyon szimpatikus antihőst, aki, bár látszólag mindent összezagyvál,
mégis összefüggéseiben látja a világot, passzív megfigyelő,
filozófus-fajta, az író alteregója. Amolyan wertheri átámító.
Megj.: a Skizofrén evangélium című válogatás Hrabal korai (1938-52
közti) írásaiból ad válogatást, ezek az elbeszélések most jelentek meg
először magyarul (néhány kivételtől eltekintve, amikor egy-egy témát
Hrabal átültetett egy későbbi, de hamarabb ismertté vált kisregényébe).
HEVESI ZOLTÁN ISTVÁN