PENNA HISTORIAE
VÉKONY
SZERENCSÉT JÁTSZIK AZ IDŐ
Amíg élsz, mérhetetlen az esély. Csak ami elveszett
– bemérhető.
De amíg ki nem hűl benned végképp a humánum?!... Papírodon tétova
fény. Más kockázat ez, mint a koré. (Ezt Balassi Bálint mondhatta volna csak
igazán. Senki sem tagadhatja meg azt, amit a természet ajándékba adott neki.)
Lám, Rimay Jánosból nem lett bajvívó. Midőn sihederként Báthori István
országbíró szolgálatába szegődött, a főúr utasítására rászoktatták
ugyan a fegyverforgatásra, ám gyakorlatozás közben szintúgy, mint a vitézi
tornán, szinte mindig őt verték ki a nyeregből. Vívómesterének
bevallotta, hogy viszolyog minden erőszaktól, ellenfelét sem látná
szívesen meghemperegni a porban, hát még véres fejjel a lovak patái alatt.
Élete alkonyán, fénytelen, ízetlen napokon az alsósztregovai kúriában maga
elé képzeli néhai önmagát, a hiszékeny Rimay Jánost, aki már kamaszfővel a
hét művészet doktora lehetett volna. Arca komoly volt, tekintete örökösen
okító; ha netán kengyelfutó vágtatott el orra előtt, az sem térítette el
gondolatától. „Tréfát nem ismerő protestáns ez is! – húzta el vékony ajkát
Báthori Zsigmond. – Kálvinista, lutheránus egyremegy!” S az udvaronc nép
készségesen nevetgélt, derült a rímfaragó hírében álló János deákon.
„Nem nyertem várat, nem is veszítettem” – mondta (mondhatta volna) a
negyedik fejedelemnek – Bethlennek -, akit szolgált. Sarkantyúzták hatalmasok
(nem a rangkórság); mint követ hányszor látta magát megfojtva, mélybe rántva!
Kívánságában soha nem volt vakmerő, mohó. Ám a sokadik éjszakai levél
fogalmazvány után valahányszor felsóhajtott, hogy: „nem kapok levegőt!...
Isten elárasztja a mellkasomat”, a fejedelem már sejtette, hogy valamilyen
szökésen jár bizalmi emberének az esze. „Az én váram a nyelv – gondolta
magában. – Szabad elvonulást kérek.” „Jól van” – nézett maga elé a semmibe,
homlokát ráncolva a nagyúr. Kedvszegetten, már-már bosszúsan, hogy nem képes
elfordítani szemét arról a hajdanvolt árnyról vagy az ifjúságból üzenő
képről, de számára már mindenképpen elérhetetlen valakiről.
Mint a megvénült tanítvány rólad, Balassi Bálint!
Aki végül is – ötven esztendejét jól maga mögött hagyván, épségben (ha
egészségben nem is) – visszatérhetett otthonába.
Hazafelé jövet amerre elhaladt, mindenütt üszök és rom, az alvadtvér-táj
kifordított sebei. Csak az Isten rejtőzködő; a halál nem.
Az öregedő testnek elég önmagára gondolnia: penészes hajlatok, rücskös
hártya, repedezett erek! A testi gyarlóság, igaz, velünk születik. Az azonban
rajtunk múlik, hogy lelkileg ne tegyük gyarlóvá magunk. A sztoikust megvédi
bölcsessége. Nem ver a nap, sem a pokol tüze...
Ha nem akarod.
Ha nincs, amitől félned.
Nézz nyugodtan magad elé. Mielőtt az összes dolog visszájára fordulna,
az első hó betakarja az üszköket.
*
Előfordult már, hogy a részletek, mint a férgek, felfalták a művet,
azt, ami a kíváncsiság felkeltésénél többet ért belőle.
Ha ábrázolni akarjuk a kort, a környezetet, jobb kevesebb biztonsággal
kapaszkodni a dátumokba. Elmaradhat a fényűző fogadások,
előléptetések, kegyvesztés, kiátkozás vagy lefejezés stb. „körítése”. Nem
kétséges viszont, hogy ő maga: Rimay János – Balassi Bálint tanítványa,
kiadója, követője (ha úgy tetszik: királyi palástja) – mint ajtónálló,
kincstárnok, belső tanácsos, portai követ, diplomata államférfi sokkal
több méltóságot, tekintélyt, rangot, hatalmat feltételez messziről, mint
amennyit az adomák vagy a befejezetlenségükben, lehalkítottságukban netán kétes
hitelű történelmi párbeszédek megörökíthetnek és felmutathatnak. A
mindentudásnak persze nem lehet annyi hitele, mint annak, ami (el)képzelt,
feltételezett.
*
Méz és méreg keveredik véremben! – kiált föl a fukar mennyekbe a
kettős játékba belehajszolt Rimay, mint aki érzi, hogy a halott
költőzsenivel együtt a múzsák felszabadult társaságától is megfosztatott.
A néptelen térre telehold süt, a fagyban egyedüli társa a megelevenedni látszó
lehelet. A foglalkozás (foglalatosság) ártalmai: a költői hivatás
kedvesebb volna Isten előtt? – faggatja lelkiismeretét a királyi,
fejedelmi fortély diplomatája.
Egyszerű és keresetlen lenni – hiú ábránd! Csak
Bálint volt képes erre.
„Lelkem nevelője” – száll vissza gondolatban tizenkét esztendős
korába, midőn gyermeki testébe átáramlott valami különös a Bálint
mellkasának közelében. A „botránybáró” pillanatokkal azelőtt tépte föl az
ajtót, s betört a törékeny csendbe. Lehet, hogy sarkantyúvirágon és
vöröshagyma-palántákon gázolt keresztül csizmájával, az is lehet, hogy kint
éppen lángokban állt valami... De ahogy a nagydarab ember ölbe kapta, s
medvemancsával (valahogy mégis gyöngéden) megropogtatta keskeny vállát, kiálló
lapockáit, egy életre szóló emlék maradt. Testének vagy lelkének szólt-e inkább
az a bátorítás, ott a várudvaron? Rimayban csak homályosan él a lilába boruló
estvéli fény, akár egy látomás. De Bálint valahonnan a messzeségből most
is fogva tartja átható tekintetével.
Ott állnak egymás mellett – ó, mennyire eltérő két arc, két termet! A
győzelemre született (a halál sem tudott kifogni viaskodó – hívő,
hitetlen – lelkének rejtett tüzén), és az annyiszor leszólt, megmosolygott,
elparentált – akit azonban nem annyira a kudarcok, a csalódások tettek
habozóvá, óvatossá, sztoikusságában kikezdhetetlenné utóbb, hanem az eleve
elrendelés.
Viszont tizenkét éves kölyökként, midőn úgy tekintett Bálint nehéz,
harsány poétai megnyilatkozásaira, mint egy magas várfalra, melyet
lehetetlennek tűnik bevenni, János elcsodálkozott azon, hogy a büszke báró
milyen nyíltan, őszintén figyel rá, el-elgondolkodik egy-egy halk
megjegyzésén („telitalálatán”), máskor meg ingerlő vagy inkább
titokzatos(?) pillantással veszi szemügyre az ő verses próbálkozásait.
Balassi Bálint egyből, habozás nélkül kijátszotta mindig a tromfot. A testi és lelki
csonkulásokat befáslizó szavaknak megvolt a fedezete – a versekre rájátszó,
vitézi vagy gáláns kalandok. Csípős, vaskos megjegyzései telibe találtak,
hitelesen kifejezték az őket körülfogó élet barbárságát, ijesztő,
undok voltát. Az ifjú Rimayban már-már feltámadt a kétely, hogy a magas
szintű tudományok ezek szerint annyit sem érnek az életben, akár a mocskos
ujjaktól megzavarodott s szűkös napokon vizezett szenteltvíz; különösen a
lutheránusoknak nem, mint aminek őt keresztelték.
Mindazonáltal riasztotta mesterének féktelensége. Nem jobb elsimítani az
ellentéteket? Lecsillapítani a hullámokat? „Mondd csak ki bátran a véleményedet
– biztatta Balassi, midőn egy rímkiigazítás során úgy nézett ki, hogy
összekülönböznek. – Legyen saját véleményed, így mutatod ki legjobban az
irántam való hűségedet. Nem mint a sok kapaszkodni vágyó, színlelésével
megkönnyeztető vagy káromlásra késztető szolga és rokon.”
„Én nem a főúrnak, hanem a költőnek bátorkodtam kinyilvánítani
véleményemet” – fakadt föl a nemes önérzet Rimayból.
Bálint meghökkenve nézett az ifjúra: „Te
diplomatának születtél, barátom!”
*
Nem kísérteties, rémületet keltő a nagyok szellemjárása? A
halhatatlanoké!... Balassi Bálint kirobbanó élniakarása és halálmegvetése.
Lázas állapot vesz erőt a koplaló végeken, ha szelleme támad. Tüzének
skárlátlángjával képes aranynak láttatni a leghitványabb rögöt is.
Az utódnak nyűg olykor ez is... Gyűrötten, szárnyaszegett
pillantással így látod ezt, Rimay János. Mintha csak azt mondanád: eluntalak
Európából szemlélni, Ázsiának földje!Mennyi időnek kell eltelnie, hogy a példakép
ösztönös felhorkanására, miszerint: „Katona vagyok, nem gyilkos!”, egy
elhivatott – nem szerzetesi, de kiváltságos élet meggyőződésével ily
választ adhasson: „Költő vagyok, nem gyilkos katona.” (?)
Azon a roppant távolságon, mely – úgy érzi – elválasztja mesterétől, a
szó csak egy tétova lépésnek tűnik. Horatiustól is mi jut eszébe
annyiszor? „Meghúzom magam, így jobban elérem a / célom... Sokrétü sokat /
fájlal; jó ha nyerünk annyit, amennyi bölcs / kézzel mérve elég nekünk.” Ez nem
hangzik túlságosan meggyőzően. Nem merne eleven bálványa büszke szemébe
nézni. Különösen olyan időkben, midőn a szultán büntető
hadjáratától retteg minden atyafija... Az ember nemcsak azzal szolgálhatja
hazáját, ha szüntelenül golyók célpontjává teszi magát. Hanem például...
missziót betöltve a keresztény világ elé tárja a haza siralmas állapotát,
szövetségeseket keres.
NINCS SEMMI ÁLLANDÓ: CSAK AZ ELMEJAVA... Ez vajon tőle van, vagy más
már leírta valahol? Mindegy, erőt ad ahhoz, hogy kimondja: „Bátyámat is
óvni szeretném.” Pőrén áll Bálint előtt.
„Örülj, hogy ilyen ártatlan vagy” – mondja foghegyről a vitéz nagyúr;
de már nincs kacagó kedvében.
„Én ártatlan?! – kiáltja kappanhangon. – Eleve nevetséges dolog az
ártatlanság. Pláné itt-hol!...”
S kinyújtott karjával félkört ír le a nemesi fészkek irányába. Az
el-elakadó echó a végvári gyülekezet felől, gondolja még, s karja tovább
lendül a levegőben: Mi ez a nagy dorbézolás – külön-külön –, ha nem
közöny?!...
Mint félszárnyú angyal csapong vele a lelkiismeret.
*Az író (akárcsak Proust)
játszhat, képzeleghet, hogy ő maga Rimay, vagy: Rimay ma itt!... Mindez
nem olyan lényeges, mint a kritikus történelmi, kultúrtörténeti, a
megismételhetetlen lélektani pillanat, midőn az idő
játszik Rimayval.
Mit mondhat a zsörtölődő, öregedő ember („a szomjúság
gyűjti a testben a rossz nedvességet: három héttel ezelőtt már a
vesémben jobb kéz felől megindult vala az kő, nyavalyásul voltam
miatta tizenkét napig, különösképpen, ha nyeregbe kényszerültem”), mi mást
mondhatna a természet ellen való, rettenetes télben, amikor a házat átaljárja a
veszett szél, s bivalyok, öszvérek múlnak ki – mit ér már a konokság a testet,
lelket sanyargató erőkkel szemben; hát kimondja: „A szorgalom dühével nem
feleselhet többé más, csak az idő.”
Hol van már az apró(d)ként csipegetett tapasztalás, Ecsedi Báthori István
országbíró királynak is beillő hajlékában – ott fogadta meg, hogy minden
részegítő nedűt megvon magától, és nem fog ítélkezni semmiről,
amit előbb velejében meg nem vizsgált. De túl van ő már szerencsére
királyok, fejedelmek szolgálatán is. A te sólymaid túl sok vért ittak, te pedig
képtelen vagy vért inni. Melyik néhai országló nagyúr érdemli ki vajon ezt a
házi imádságot? Vagy könnyebb volna azt kérdezni: melyik nem?!...
A szellemi fényt árasztók közé lépni – még van idő. Ím, csak a vékony
szerencse hiányzik. Ha már egyszer eljegyezte magát a józan virtussal ezen a kemény, bosszúéhes
földön, mely a lelki jóságra legtöbbször süket.
„Tompa mennydörgéssel ver a szívem,
amióta hazajöttem – panaszolja Molnár Albert. – Meghívattam magam lelkésznek
Komáromba, de már előre érzem, hogy nem fogom tudni megtalálni a nyugalmat
munkámhoz.”
Rimaynak, aki azt tanácsolja vendégének, hogy legyen elnéző a
középszerrel itthon, eszébe jut, hogy milyen nehezen gyűjtött volt
lelkierőt ahhoz, hogy levelet merjen írni Justus Lipsiusnak, a
németalföldi mesternek... Ne csodálkozz, drága Lipsiusom (valahogy így kezdte),
hogy a Földnek ily távol eső és ily mélyen sújtott zugából megkereslek.
Félve gondolok fenyegető helyzetünkre, mely gyilkos titkokat zúdít reánk.
Minden újabb hírre megrázkódom, mintha epét kevertek volna boromba. „Nézd meg
magad, mekkora vagy. És hallgass!”, veti oda gúnyosan – mindegy, kinek – az
ifjú Báthori Gábor. Keresztény ország ez, de pogány gyűlölködés lappang a
szemekben. A falakon világi mesterek kézjegyét viselő freskók, mégis
óvakodva figyeled a hiúságát sárkánykígyóvá növesztő, háborogva fel-alá
szaladgáló fejedelmet, a következő pillanatban nehogy kiragadja
kezedből a féltett kódexet, és kútba vesse... Bocsásd meg nekem e kínos
kitérőt, nem haditudósítás szándékával ültem ide, elédbe, hiszen legelőször a
te derűs szellemed csepegtetett nyugalom utáni vágyat belém. Tőled
tanultam meg, hogy nem a nemzetség, sem a vér, sem a néma
szoborhad, sem az arany bősége az, ami nemessé avathat. Minden kincs a lelkiekben
keresendő. Békére törekedni, megalkudni a meglévő körülményekkel –
ezt olvastam ki tanításodból. Nem háborgok, hidd el, mégis föl kell tennem
magamnak a kérdést: ott, ahol nem csupán a „testet érheti merénylet, de a lélek
sincs biztonságban, miképpen szolgálhatnám híven s legméltóbban két
fenevad-állkapocstól szaggatott nemzetségemet? Jól tudom, könnyebb volna, ha
megnyugtatásodra azt mondhatnám: a rémületet munkával ütöm el, barátom! A
fejedelmi elhivatottság terhes kérdését mások ítéletére bízván. Csakhogy nem
olyan könnyű elűzni szemem elől Brassó város polgármesterének
rémületét. Kiváló költőbarátomnak, Petki Jánosnak (róla sokat tudsz már)
és nekem jó ismerősünk vala ez a Weiss Mihály, aki néhány, utóbb hozzám is
eljuttatott latin nyelvű epigrammájával a kicsapongó természetű
fejedelem felé lődözött, a gyönyöröket hajszoló Gábrist Sardanapalusnak
nevezvén (naplójában Nérónak titulálta); mire a felbőszült Báthori
fegyverrel válaszolt. A városvédő polgármester, mondják a szemtanúk, a
feje búbján égnek álló néhány szál ősz hajával maga volt a megtestesült
aggodalom (mások szerint a megtestesült ügyefogyottság és hiszékenység). A
földvári csatában vesztette életét. Így könnyebb neki: megúszta a vártömlöc
kínzókamráját, a nyüszítést... Ne kérdezd, mit hoz a holnap? Ostromot, átkot
tulajdon fejünkre? Miközben a szultán meg a Habsburg császár alkura nyújta
kezét.
Micsoda fűtött hangú, régi levélfogalmazvány!... A kiszolgálás és a
kiszolgáltatottság oskolája számára csak azután jött. Csak attól meg ne
fosztassék az ember, hogy bár hallgatni tudjon becsülettel.
Fényességével Lipsius mennyi mindent eltakart benne és körülötte egykor.
Rimay végül is nem tévedett, mikor stílusáról azt írta, hogy tisztára méz,
csupa édesség. Az ifjúság megidézése olyan, mint hó a tájnak. Hullhat
gennyedező, rothadt sebekre, azt látjuk: fehérlő, szép magyar vidék!
A leydeni egyetem nagy hírű professzora később átpártolt a
spanyol jezsuita reakcióhoz. Talán a lélek igazi konfliktusait megkerülő
etikájában (is) keresendő az ok, hogy ellenállás nélkül katolizált?... A
mindegy-hogy-milyen békét vállaló kompromisszum így hát csak ideig-óráig
lehetséges. A biztonságérzet a legnagyobb bizonytalanságba válthat át
váratlanul, és a szolgálatra felszólító más (új) hatalom erősebb karjaiba
sodródhatsz.
Ez történt mesterével, Lipsiusszal is.
Kint enyhébb évszak; pernyeszállingózás csak. A mesterségesen élesztgetett
tűz körül sovány kutya csahol.
LÁSZLÓFFY CSABA