Papp Sándor Zsigmond
BOHÓCOK 35 MILLIMÉTEREN
(le vagy föl?)
A plakát, miképp a portás
modora, titkárnő mosolya, beinvitál vagy éppenséggel elriaszt, megszólít
vagy leszólít. Fesztivál esetén jelentésének súlya megtöbbszöröződik,
célja már nem lehet csupán a figyelemfelkeltés, hiszen a rendezvény rangját,
jellegét, hangulatát is ki kell vetítenie valamiképp, de elkerülhetetlenül
megjelenik rajta szervezőinek léhasága vagy buzgalma is. A mostani
tetszetős, egyszerű, de ötletes, egy, a megszokottnál jóval nagyobb
cipzár, ahogy megdermedt mozgóképeket ölt össze. Az összeöltendő sárga
mezőben pedig: ALTER-NATIVE. (A kötőjel értelmére sehogyan sem tudok
rájönni, nem baj, majd észrevétlenül rákérdezek valamelyik beszédesebb
szervezőnél. Rossz nyelvek szerint olvasata: alter mínusz natív.) Aztán:
International Short Film Festival. Ez már igen, evvel nincs is gond, egyszerre
óvatos és tekintélyes, ez nekünk is jó, mink is vesszük a lapot. Ebbe sem
népművelő, sem feliratvadász nem köthet bele. Aki meg nem érti,
magára vessen. (A háromnyelvűség egyébként mindvégig jellemezte a
fesztivált, helyenként ugyan akadozva, de töretlen szellemmel.)
Mondják, ha egy
rendezvényen felüti fejét a „társasági mozzanat”, azt többé már nem fenyegeti a
megszűnés réme, a hagyományalkotás többé már nem vitatható el.
Érkezésünkkor az előcsarnokban még javában tart a fenti mozzanat.
Ismeretlen ismerősök mindenhol. A férfiak kezet ráznak, a nők bájosan
cuppognak kettőt a levegőbe. A vonatnyi filológus is megérkezik
Kolozsvárról, szigorú stratégia alapján, több hullámban szállják meg a
rendelkezésükre álló teret. A zugokban, a büfé előterében szebbnél vonzóbb
színinövendékek; újságírók, tévések, elegáns fityegővel. Pásztázó kamerák,
egy-két megszeppent arc. Dinescu dedikál, a győri Mediawave atyja asszír
szakállába túr. Feliratkozás után (lifegő és műsorfüzet igénylése)
máris egy szervezőbe botlok. Végre van egy hely, egy alkalom, egy tér,
mondja rögtön diplomatikus optimizmussal, ahol a kinematográfia iránt
érdeklődők, bennfentesek és jó értelemben vett laikusok, félprofik és
egész amatőrök összeverődhetnek, s a filmről folytathatnak
diskurzust, kicserélhetik véleményeiket, s ennek nyomában, a friss csapáson
talán mifelénk is létrejöhet egy nyelv, amely plasztikusan és főként
szakértelemmel értekezik a mozgóképről. A kellő pillanatban
egyetértek vele, aztán eszembe ötlik a budapesti Filmvilág, annak nyelvezete és
kiállítása, s rögvest elkap valami kishitűség. Mondom, eszemet sem tudom,
mikor jelent meg honi folyóiratainkban olyan rangú szöveg filmről,
tévéről, egyebekről. Nincs hátország, hangzik el aztán végszóra
az aktuális szlogen, s ebbe mind a ketten belenyugszunk. Újabb konklúzióval
lettünk súlyosabbak.
Két tarisznyás leányka
lecövekelte magát az előtérben egy plakát elé. Azon vitáznak, hogy le vagy
fel mozog a cipzár. Vehemensen érvelnek álláspontjaik mellett. Kabátjukon szép,
nagy gombok híznak. Egy közeli biztonsági ember bölcsen somolyog. Neki vajon ki
súgta meg a megfejtést? Megpróbálom velük megosztani a kötőjellel
kapcsolatos tudatlanságomat. Gúnyos mosollyal hagynak ott; ilyen ócska rizsával
őket márpedig ne szólítsa le senki. Gondolatban gyorsan átfogalmazom a
kérdést.
(bűn,
bűnhődés nélkül)
Idejében, okulva a tavalyi
tapasztalatokból, foglalok helyet magamnak. Lehetőleg minél beljebb, ne
csörtessenek át rajtam a későn jövők, miután elsötétítették a termet.
A számítás mégis fordítva sül el, a Sára-film felénél már kijönnék. Csak az
udvariasság (a mellettem ülők száma) tart vissza.
Sára Sándor új filmje: A
vád. Gondosan komponált, becsületes képekre írt vádirat; igazságszolgáltatás és
mementó. Csupa, csupa nemes cél, mely első látásra akár elfogadható is
lenne. Stílusát tekintve dokumentumfilm, mely esti játékfilmmé öltözött
(főműsoridőben persze, s az egyesen, hol másutt?); az
erőszak jelmezt húz, csak a sminket felejti el. A felvezető, narratív
képsorok után az erőszak steril ikonjai sorjáznak ijesztő egyhangúsággal.
Lenyakazott libafejek, meggyalázott fiatalasszony, gyilkosság, rablás,
agresszió. A mondatok, a kétszavas monológok csak úgy kullognak a „történet”
után. Egy, a háború borzalmai elől tanyán menedéket kereső magyar
család kálváriája elevenedik meg. Passiójáték, misztérium nélkül, az akciófilmek
logikájával: egyik oldalon a nagyon Ártatlanok, másikon a nagyon Elnyomók.
Árnyalatoknak, elegyítésnek nincs helye.
Van egy fickó az
amerikánus filmipar kellős közepéből, aki jóval többet tud ennél.
Tarantino. Filmjeiben (Ponyvaregény, Kutyaszorítóban) ördögi csalafintasággal a
végletekig fokozza az erőszakot, mely végül nevetség tárgya lesz, de
bizarr módon ekképp többet árul el a maga mechanizmusáról, anatómiájáról,
semmint várnánk. Ezzel a gúnyos megközelítésmóddal avat be minket. Stilizál, de
mindvégig megőrzi könyörtelenségét. Sárának mintha nem lennének ötletei,
mintha a kegyeletteljes emlékezés miatt nem merné megsérteni alakítással,
formálással a hozott anyagot. A hiperhitelesség emígy a visszájára fordul:
megrendülés helyett keserű undor telepszik ránk; meddő sokk, miképp
egy véres és megváltoztathatatlan közúti baleset láttán.
Pedig volna egy pont (mely
akár sarkalatos is lehetne), ahol ezt a sokkot mintha oldaná valami. A
szökésben levő fiatalambert az oroszok (a megszálló Vörös Hadsereg)
megsebesítik, akit aztán a műtőasztalról, teknőben visznek
vissza. A tárgyaláson is így, teknőben „talpraállítva” vesz részt. A
groteszk íz, mely végre a katarzis felé lendíthetné az alkotást, azonban elvész
a további, minden fokozást mellőző kockákon. Az ártatlanokat
kivégzik, a meggyalázottakat internálják, a velejéig gonosz Vörös Hadsereg (így
kollektíve) meg röhög a markába. Jöhet a feliratozás.
A bemutatót követő
közönségtalálkozón a megszokott közömbös tiszteletkörök helyett provokatív,
számonkérő kérdéseket szegez Sárának a közönség. Miért volt erre szükség,
most, 96-ban? Miért ez az emészthetetlen erőszaksűrítmény? Sára
mintha mentegetőzne, s csupa olyan dolgot mond, amelyet legszívesebben a
produkcióban láttunk volna viszont. A műsorvezető az affért
tompítandó (bár láthatóan egyetért a kérdezőkkel), a vásárhelyi
színésznőhöz fordul, aki részt vett a filmben, hogy ugyan mondana már
valami érdekeset. Mezőségi tőmondatokra számítunk. Az alany még
valahogy összejön, de az állítmány már nehezen érthető. Sokan ki is
jövünk. Az akadémián nem tanítják meg őket nyilatkozni, kérdi valaki.
Senki nem felel. Az előcsarnokban csendesen öltöznek.
(bohócok,
katonák, modernek)
Másnap délután a
könyvkiállításról baktatunk át lapos zsebbel, ilyen-olyan dolgokkal megpakolva.
Belekukkantok a versenyfilmek folyamába, előbb óvatosan, az előtérbe
kitett televízión követve, majd beljebb bátorkodom. Izraeli, orosz, francia,
olasz, finn, magyar, cseh, román... képek, az igazság többféle tükrözése (a
film másodpercenként huszonnégyszeres igazság – Jean-Luc Godard) vagy a
többféle igazság egynemű felvillantása. Tulajdonképpen mindegy. Valami más
fontos. Talán a konstrukció, a forma, a kilesett vonalak, a fény-árnyék játéka.
Az, hogy ha van egy üres, hófehér szoba, akkor azt hogyan lehet kifesteni,
átlényegíteni (Colombina – orosz versenyfilm). Tompa
Gábor műsorfüzetbéli mini esszéjére rímel tökéletesen a kép: az
átlényegítést két Pierrot-figura végzi el. (Pedig megkísérlik, tehát
rendezők. Vállalni a kudarc lehetőségét – Ki az a bolond, aki ezt
meri ma tenni? Talán éppen a bolond, vagyis a bohóc, aki tudja, hogy a trón,
amit Isten megteremtett, üres. – Tompa Gábor) Aztán meghökkentő animáció,
a tavalyi fesztiválnyertes tarsolyából, mely a születést és a magzatfolyamatokat
beszéli el szürrealistán tobzódó színekkel az embrió (a magzat)
szemszögéből. Az utolsó pár kocka a világ, melybe belecsöppenünk,
fantáziatlansága, sótlansága olyan csalódás, mely elevenbe vág. Aztán egy
kilencperces „etűd” egy egyszerű, utolsó győzelemről. A katonáról,
aki kivégzése előtt kiharcolja, hogy ne fedjék el a szemét. Sikerélmény;
fricska a halálnak, a kivégzőknek? Gothár Péter Bodor Ádám novelláját
fogalmazta újra sajátos, szinte nyers képekkel. Végül még egy animáció, a Birdbrain. Véleményem szerint a
fesztivál legfrappánsabb szkriptje (Dániából érkezett). Egy önmaga képességein
régen túlfejlődött technokrata világ, ahol egy fejen lőtt lány
roncsolt agya helyére egy madárét ültetik be. Az operációt különös lény:
orvosgép vagy géporvos (ember és gép elválaszthatatlan keveréke) végzi el, s
bár a műtét sikeres, kis szépséghiba mégis társul hozzá: a felébredő
páciens csiripelve kiugrik, kirepül az ablakon. Csakhogy szárnyai híján
szétzúzódik a kövezeten.
Kiszédülök a folyosóra.
Több helyen is izgatottan tárgyalják a látottakat, de olyan is akad, aki
egykedvűen lófrál. „Az animáció idén is a fesztivál erőssége, a többi
langy középszer.” „Azért jó a felhozatal, mert szigorúbb volt az
előzsűri.” „Azért rosszabb a felhozatal, mert a hülye zsűri a
legjobbakat kilúgozta, én láttam.” „Tavaly jobb volt, több volt a zsenialitást
súroló munka, igaz, több volt a selejt is. Most minden egyenletes. Olyan
masszaszerű.” „A Birdbrain biztos nyerő.” „Gothár tuti befutó,
fogadjunk...” „Gothár nem kap díjat, ez politika, te... Majd valami hazai.”
Fesztiválszöveg.
(költészet
vörösborral)
Este a Látónál kis
összejövetel Nonó és Kinde Annamari kötetbemutatója ürügyén. Felbukkan bennem a
kötelességtudat (két anyagot is ígértem a fesztiválról különböző
helyekre), s igyekszem meggyőzni pár embert: jöjjenek már át a szomszédba,
megnézni az esti főfilmet. Előbb Vida, majd Lángék hagynak cserben.
Persze, mert megint elfecsegtem, hogy miről is szólna a produkció.
Látatlanban könnyebb. A címe: Az asszony, dokumentumfilm jellegű, ’56-ot
követő években játszódik. Zsolt még visszafordul a kocsiajtóból, Gothár
mikor lesz, kérdi. Holnap, mondom fanyarul. Sára után nekem sem fűlik
túlságosan a fogam a történethez, céltalanul járkálok az üres csarnokban. A
szereplőgárdából egyedül Eperjes játéka vonz, semmi több.
Mentőötletként az esti fogadás ködlik fel; hát persze, ezért ilyen kihalt
az előtér!
A teríték pazar, a jóféle
vörösborok kísértésbe visznek. Pletykálkodunk, latolgatunk. Zsűritagok,
díszvendégek, sajtósok, szervezők. Ungvári mondja, idén azért nem lett
tematikus a fesztivál (tavaly: börleszk), hogy ne zavarják az alkotókat, ne
zárja rövidre a forma a tartalmat. Több országból, jóval több pályamunka
érkezett, de ez már annak is betudható, hogy kezdi megvetni a lábát a fesztivál
külföldön is. Kevesebb a felelőtlen fércmunka. A döntőbe jutott
mezőnyben alig jutott hely hazai magyar alkotás számára (ha jól számoltam,
egy vagy kettő). Tavaly nekik egy „versenyen kívüli vetítés” kategóriát
találtak ki a rendezők. Lehangoló, mennyire nem ismerik a műfaj
szabályait. Simó Sándorral, a zsűri állandó tagjával beszélgetek. A
rövidfilm tulajdonképpen a filmezés költészete, esszenciája; kár, hogy manapság
csupán mint fesztiválműfaj működik. Csak itt talál menedéket, tévé
nem vetíti, legfeljebb a művészmozik játsszák ritkán főfilm
előtt. Pedig sokat veszítünk vele: tömör fogalmazást, a képek
elementárisabb erejét, pontosabb ritmusérzékét. Elképzelem honi mozijaink
bármelyikében a Stallone-végítélet előtt Gothár kilencpercesének finom, mégis
provokáló árnyalatait. Ahogy a kezek megállnak a popcornos zacskók fölött...
Karácsonyi Zsigmond
telepszik mellénk. Pár perc múltán arról kezd beszélni (nem kis szemrehányással
a hangjában), hogy mi, fiatal nemzedék (így kollektíve), miért vagyunk olyan
tunyák, s nem piszkáljuk kicsit az öregeket. Miért nem vetünk a szemükre
különféle dolgokat, mi ez a csendes, vértelen empátia? (Két hónappal
később, mikor is Láng Zsolt a kéziratot reklamálja – jogosan-, megjegyzi:
jó lenne egy levél az Éneklő Borz legújabb tematikus számába, mely az
alapító tagok valamelyikéhez szólna. Provokáló, fiatalos és szemtelen szövegre
gondol... Mit akarnak ezek tőlünk? Tán annyira túlbuzgóak, hogy a saját,
külön bejáratú öszszeesküvésünket, palotaforradalmunkat is ők szerveznék
meg?) Idegesen fészkelődöm a székemben. Saját magamat sem tudom
meggyőzni. Töltök még egy kis bort.
Nem sokkal később
Kovács Zolival újfent megbeszéljük: márpedig csinálunk egy tökös, erdélyi
versenyfilmet. A szereplők kiválogatását nagylelkűen rábízom, én a
forgatókönyvet vállalom el. Tízperces vázlatban gondolkodom. Pénzért Durst
Györgyöt környékezzük majd meg (producer, a Duna TV filmműhely igazgatója,
zsűritag), aki a nap folyamán többször is kijelentette: Bárkinek is legyen
használható ötlete, ha ezt írásban prezentálja előtte, hajlandó a zsebébe
nyúlni, és finanszírozni a produkciót. A labda tehát jó magasan a
levegőben. Most már csak azt kellene eldönteni: passzolgatunk még vagy
leütjük. Keményen, ahogy kell.
(légy résen!)
Versenyfilmek. Ismét egy
dán alkotás kelti fel a figyelmemet (Backstab – Hátbadöfés). Szemüveges
íróféle, amint régimódi gépén pötyög. Körülötte elegáns kupacban az
összegyűrt, elrontott ívek. Gyilkosságot kellene megírnia, melyben egy
szép, fiatal asszonyka az áldozat. Szuggesztív betétekben látjuk a képzelt
bűntény különféle módozatait. Persze egyik sem jó, nem sikerül, nem megy,
a szöveg eldarált. Írónk dühös, az írógépről szuperközeli: kicsi mütyürök
halálos nagyításban. Az alkotás kényes folyamatát minduntalan megszakítja egy
szép, fiatal asszonyka (tán a feleség) közeledése; írónk határozottan s egyre
ingerültebben hárítja el. Az eseménysor végül gyilkosságba torkollik: a
képzeletbeli (valós?) áldozat elpusztítja valós (képzeletbeli?) íróját. A film
noir nyelvén írt kilencpercest (csak a nagy asztali lámpa világít, körülötte
mérhetetlen sötétség) hatásosan szakítják meg az éles, színesben fényképezett
részek. Az üzenet tragikomikus, bár megfontolandó: légy résen, ki tudja, mikor
mosódik el a mű világa és a valóság közé húzott, nem is mindig olyan éles
határ? Magyar produkció következik, ígéretes címmel: Pub Fiction (Kocsmaregény). A
vájtfülűek is begyűlnek, kíváncsiak, hogy vajon csak a szójáték
erejéig hivatkozik a rövidfilm hírhedté vált elődjére, a Pulp Fictionra;
vagy modorban, minőségben is. Felemás tizenöt perc. Hiteles, kelet-európai
ponyva. Egy Igó Éva-szerű elnyűtt, bőrkabátos alak keres egy
Cserhalmi György-szerű hasonlóan elnyűtt alakot kocsmákon keresztül.
A világ Mándy-novellákból ismerős: kiskocsmák, presszók, búfelejtők.
Koszlott terítők, tőmondatok vagy azok se. Fekete-fehér. A férfi
(sejtjük már a legelejétől) tulajdonképpen a törzshelyén ül, el nem
mozdulna onnan; a nő mégis kajtatja utána a fél várost, mert csak így van
értelme az egésznek. Valami szent feleslegesség, csapszéki melankólia lengi át
a vásznat. Aztán egy érdekes lengyel animáció (Bo&Lo). Ugielski vastag, fekete
vonalakkal rajzolja újra Lolka és Bolka ismert történetét. A végletekig
csupaszított formák, telt vonalak „amatőr” módon vibrálnak, mozognak a
kockákon. És persze rengeteg gag. A közönség meg is tapsolja. (Kint
éleződő vita: az animációt most akkor a Birdbrain vagy ez, a
Bo&Lo nyeri meg.) Végül, a harmadik, a tavalyi nyertes (Beriou) magzati
kalandja.
Iványi Marcell hatpercesét (Szél) előzte meg talán a legnagyobb várakozás a
versenyfilmeken belül. Mindenki tudott már róla valamit. Hogy Luciene Hervé
híres fotójának (Három asszonyság) felhasználásával készült, s a fénykép egyik
lehetséges „történetét” meséli el. Hogy kalandos úton – reklámszatyorban –
jutott ki Cannes-ba, s ott a rövidfilm kategóriában elhozta a nagydíjat, az
Arany Pálmát. Hogy Marcell szemtelenül fiatal, s a szakemberek szerint nem ez
volt az utolsó dobása. A kiinduló- és végpont azonos, a fényképbeli három
asszony, ahogy a képből kifelé, valami sejtelmes dologra szegezi
tekintetét. A kamera egyetlen, vágás nélküli fordulatban (az izgalmakat
lassítandó; ellenkező irányba mozdul el) meséli el a szikár, alföldi
tájat, s a tájban megülő rettenetet: a kivégzést. Ez a három asszony
szigorú figyelmének a tárgya; a titok megmutatkozik. Hang nélküli,
rezzenéstelen látomás. Alkonyat. (Nem vagyok biztos benne, hogy nyerni fog.
Itt, Vásárhelyen nem Francis Ford Coppola a zsűri elnöke.)
Utolsónak (negyvennél is több
pályamunka pergett le a három nap alatt) egy ironikus, orosz dokumentumfilm
marad. Öreg modell, valamikori élsportoló monológja a film. Teste –
természetesen csak nyakig – az Oroszországban szétszórt emlékművek
alakjai. Volt már Sztálin, robusztus bányász, sapkáját gyűrögető
Lenin, marsall stb. Ma kevéske nyugdíjából nyomorog. Szeretné, ha legalább
töredékét megkaphatná a róla mintázott híres alakok fizetésének, nyugdíjának.
Az alkotás legmulatságosabb része, mikor a kamera belopózik Bosenko után a zuhany
alá, s az öreg fonnyadt, törődött (bár még így is impozáns) testét
fényképezi, majd éles vágás után monumentális szovjet szobrokat látunk hasonló
pózban tűzoltófecskendő permetében. A Nyakig avagy
testkultúra a háromnapos folyam méltó befejezésének bizonyult.
Később tudjuk meg, hogy a dokumentumfilm kategóriában díjat is kapott.
Elégedetten nyugtázzuk a hírt, de még hátravan a fesztivál fénypontja, a Vászka.
(26, 27,
Vásárhely)
Gothár mostanság a magyar
film favoritja. Helyre, befutóra. A 26. filmszemle után (A részleg) a 27.-en is
diadalmaskodott (rossz nyelvek szerint a 28.-ra már nem engedik be a kollégák):
a nagydíjat és a kritikusok egyöntetű elismeréseit is elhozta. Nincs mit
csodálkozni ezen. Legyen szó akár zárt, bodori környezetről, vagy gogoli
ízekről, mindenhez ért talán. Rendszerint idegen terepen forgat.
A Vászka (Haggyállógva
Vászka) élvezetes, kitűnő film. Szemben Sára
narratív alkotásával, itt a történetmesélés stílusos: groteszk és
szentimentális, nyelvében találékony és sikamlós. (Apropó nyelv. Lám, lám az
ellébecolt oroszórák most ütnek vissza.) A vád elszórt orosz „jelenetei” után,
a Vászka dialógusai mindvégig ezen a darabos, de nagyon expresszív nyelven
szólalnak meg. Ha nem lenne a magyar elbeszélő, semmit sem értenék belőle.
Színei nem harsogók, valami tompa sárga mindenhol, a szovkolor megannyi
árnyalata. (Aki látta Tarkovszkij filmjeit, vagy Tóth István – Vasisten
gyermekeit, tudja, miről beszélek.) Fekete-fehér betétek, vörös zászlóval
Figurák, akik egyszerre hitelesek és önmaguk karikírozott lenyomatai. A
népmesék nyelvezete és a valóságosan kongó, üres szentpétervári boltok.
Helyenként követhetetlen logika, önfeledt burleszk-sorok, forradalomimitáció.
Kifordított szimbólumok, meghatározhatatlan idősík: kicsit tegnap, kicsit
ma vagy holnapelőtt. A nagyvárosi, valamint a faluról származó rabló
népfrontos összefogása és szolidaritása. Pimasz és megkapó egyveleg.
A közönség minden poénját
veszi. Csüngnek rajta, már aki befért. Drukkol rablónak, vezérfonalnak, meg egy
kicsit mindenkinek. Meg, hogy ne legyen olyan hamar vége. Még egy kicsit. No,
még egy percet, az utolsót, a legutolsót.
Az előcsarnokban
annyian, hogy lélegezni is nehéz. Tétován, bizonytalanul állnak az emberek,
szorosan egymás mellett. Kukorelly-szövegrész jut az eszembe. „A szomszédban
egy idősebb nő lakik. Mindennap megnézi az adást. Végig megnézi.
Amikor vége az adásnak, meghallgatja a Himnuszt. Mindig meghallgatja a Himnuszt
a műsor után, amióta közvetítik. Aztán még nézi egy ideig az órát. És néz
kicsit még a sercegésből.”